A pizzasütés rögös útjain
Egy kellemes nyári napon 2009-ben egyik kollégámmal, Miklós Gyulával raktárpakolás után arra a következtetésre jutottunk, hogy valamilyen élelmiszert magunkhoz kell vennünk a poros nap után. Elugrottunk akkori lakásomba, ahol pörköltet rotyogtattam lábosban. Gyuszi barátom azonban a mai fiatalok hevességével inkább pizzát rendelt magának. Mire azonban a rendelt étel megérkezett, Gyula már nem éhezett, így egyetlen szelet becsapása után félrelökte a műétket. Másnap születésnapot tartottunk a mókatársakkal, aminek a végén hazaérkezve a hűtő felé vettem az irányt.
Megleltem a perkeltet, majd megpillantottam mellette a pizzát. Aki ismer, tudja, ha lehet, bármit eszem a pizzán kívül. Most azonban arra gondoltam, nehézkes lesz a lábosban kavargatva melegíteni a húst, majd megenyhítem ezt a vacak pizzát, s így az sem vész kárba. Be is raktam a sütőbe, s ledőltem egy hangyányi időre az ágyamba (az ágy egy matrac a földön). Hunytam egy kicsinykét, s röpke 10 és fél óra múlva meg is ébredtem. Nem láttam a füsttől, de rögtön beugrott: a pizza. Megtekintettem, s a következő látvány fogadott:
Szabó Tanár úrnak elküldtem másnap a fotókat, mire a következőket írta:
-"Kiváló muzeológus vagy Csaba! Most már csak az van hátra, hogy beleltározd a fotókat."
Utána még két hétig köhögtem ébredéstől nyugvásig. Csak az mentett meg, hogy a meleg miatt nyitva volt a teraszajtó. Szúnyogok viszont aznap nem gyötörtek...
