Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Halottak ünnepe

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Halottak ünnepe

Temetkezési kultúra a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kőteleken

A hallot a mise ideje alatt a templom előtt szekéren, Pusztina, 2008. Benedek Csaba felvétele1. Bevezető

Szakdolgozatom témájának ötlete egy korábbi tanórán; Tudósítás és riporton merült fel. Záró feladatként riportot kellett készítenünk egy sírásásról, s úgy éreztem, az általam választott eset, a kalákában sírásás jelensége megérne egy hosszabb teijedelmű kutatómunkát is. Tanáraim támogatásának és tanácsainak köszönhetően végül a sírásás lett a szakdolgozati munkám témája.

1.1. Problémafelvetés

Az utóbbi években azt tapasztalom, hogy az emberek egyre nehezebben birkóznak meg az elengedés, a halál gondolatával. A mentalitás változik, nehezebben kezelik az elmúlás tényét. „Be kell vallanunk, hogy a modem társadalom nem tud mit kezdeni a halálélménnyel, a halálra való készülődéssel. Eltávolítja, elkendőzi a problémát, és még a haldoklónak is hazudik.”[1]

Az egy éves gyász homályba veszik, a virrasztásról, a sirató asszonyokról, a halotti torról a legtöbben még csak nem is hallottak, s a média, a világháló sem könnyíti meg a búcsút. „Közel 2000 évig a keresztény ember családja, barátai, szomszédjai körében halt meg, még a kisgyermekeket is odavitték a halottas ágyhoz. A társadalmi előírás megszabta, mit kell tenni, és éppen ezzel segített.”[2]

Amerikában már létezik közösségi oldal elhunytak számára is. Ez, az általunk is ismert iwiw, facebook oldalak mintájára működik. Ide csupán halottakat regisztrálhatnak még élő családtagjaik, barátaik. Fényképeket tölthetnek fel az eltávozottról, megadhatják kedvenc könyveinek címét, zenéit, a lényeg, hogy az elhunyt személye virtuálisan is tovább él közöttük.[3]

A faluban, ahol élek, a mai napig nincs hivatalos sírásó, a halott barátai, ismerősei ássák ki, majd húzzák be a sírgödröt.

Hogyan maradt életben ez a hagyomány? Valóban létezik még ilyen 2011-ben, hogy a barátok ássák ki a végső nyughelyét, nem egy ismeretlen?

Hogyan hat minderre a média? Befolyásolhatja a kialakult halálképet?

Feltételezem, hogy azoknak, akik évtizedek óta Kőteleken élnek, ez már együtt jár a mindennapokkal.

Hipotéziseim szerint a korai paraszti időkben egy komoly, íratlan rendszer működött a halottak körül tennivalókat illetően is. Szeretném ezt mélyebben, aprólékosan megvizsgálni.

Feltételezéseim szerint nem sok - a jelenlegi magyarországi határokon belüli - településen él a kalákában sírásás hagyománya. Inteijúk és kutatások alapján szeretnék választ kapni erre a kérdésre.

Kiemelt hipotézisem, hogy a falusi emberek elutasítóan viszonyulnak a hagyományok visszaszorításához, esetleges eltörléséhez.

Kőteleken - a településen, melyet vizsgálok - néhány hónapja megnyílt egy temetkezési üzlet. Szeretnék utánajárni, hogy milyen szolgáltatásokat nyújt, s élnek-e az emberek a helyi ügyintézés lehetőségével. Feltételezéseim szerint - mivel a vidéki ember sokkal nehezebben fogadja a változásokat - az üzlet fennmaradása nem lesz egyszerű. Információim szerint az ÁNTSZ és más jogi szabályozások felülírnák ezt a temetkezési szokást a fertőzésveszélyre hivatkozva. Szeretnék ennek utánajárni. Vajon tényleg nagyobb ereje van az írott szabályoknak, mint a ki nem mondottaknak?

A faluban a magas talajvíz miatt az utóbbi időben csak az urnás temetéseket engedélyezik. Úgy gondolom, ettől idegenkednek az emberek, igyekeznek más megoldásokat keresni. Vizsgálataim során erre is szeretnék kitérni.

Végezetül pedig a média és a halál kapcsolatát vizsgálnám szakdolgozatomban. Feltételezem, hogy a társadalom felé közvetített médiabeli halálképek - akár egy játékfilm, akár egy esti híradó esetében - jelentősen befolyásolják elképzeléseiket, képzeteiket az elmúlásról, s mindez kulturális változáshoz vezethet.

1.3. Céljaim

Dolgozatommal szeretnék rámutatni, hogy vannak még olyan kis szigetek hazánkban, ahol nagyon fontos az összetartás, az emberek egymás iránti szeretete, törődése, s ezt ápolni kell.

Szeretném dolgozatomban megvizsgálni, hogy az ország mely területeire volt korábban ez a szokás jellemző, hol él még esetleg a mai napig.

Szeretném bemutatni, hogy lehet máshogyan, az átlagostól eltérően búcsúzni szeretteinktől.

Bemutatnám a hagyományt egy-egy inteijún, riporton keresztül, melyeket azokkal az emberekkel készítenék, akik már évtizedek óta ápolják azt.

Megvizsgálnám a jogszabályok és a szokások kapcsolatát. Szeretnék rámutatni, hogy olykor a kompromisszum lehet a legjobb tanácsadó, nem pedig a szankciók.

1.4. Érintett kutatási területeim

Szakdolgozatom során több kutatási területet is érintek. Úgy vélem, a hagyományok fogalomköre a kultúránk, kommunikációnk szerves része, de egy - ilyen mélységben - a hagyományokkal foglalkozó szakdolgozat esetében elengedhetetlen a néprajz és a pszichológia, azon belül is a tanatológia (a halál, illetve a haldoklás tudománya) vizsgálata. A néprajz kultúránk ünnepei között is különbséget tesz, kiemeli az életfordulós ünnepeket, életfordulós eseményeket. Ezek azok a történések egy emberi élet során, melyek állapotváltozással járnak. Ez alatt az életfordulós összefoglaló név alatt értjük a születés, a házasság és a halál hármasát. Mindegyik esetben egy - kvázi minőségbeli - változás történik. Az anyaméhben fejlődő test emberi alakot ölt, a leányból, legényből asszony, illetve férfi válik, valamint egy élő a halottak világába kerül. Ezen eseményekhez kapcsolódó szokások, hiedelmek megfelelő vizsgálatához elengedhetetlen elmélyülni a néprajz tudományában.

A másik terület, melyet szintén kiemeltnek tartok, a pszichológia, azaz inkább a tanatológia. A halált, a haldoklást vizsgáló tudomány egy sírásással foglalkozó értekezésnél mérvadó, magyarországi legkiemelkedőbb képviselőjének, Polcz Alaine-nek munkássága pedig alapvető jelentőségű. Az emberek halálhoz fűződő viszonyának egyik kulcsa rejtőzik ebben a tudományágban, melynek szintén kiemelt szerepe van dolgozatomban. A gyászmunka, a veszteség, a feldolgozás, megbékélés mélyebb megismeréséhez, megértéséhez kutatásaim során szerzett tanatológiai ismereteim biztosítanak kellő hátteret. „Halál és gyász összefüggenek, többnyire nem a halottat gyászoljuk, hanem a saját veszteségünket. A fel nem dolgozott veszteség életre szólóan befolyásolja a személyiséget, a veszteség okától függetlenül.”[4]

Módszertani eszközök tekintetében a szakirodalom szekunder adatait használom fel, igyekszem a lehető legalaposabban elmélyülni az egyes területek adta információkban, illetve interjúkat készítek a téma kapcsán több személlyel is. Igyekszem minél több szempontból, minél változatosabban, minél színesebben bemutatni a hajdani magyar temetkezési kultúrát, s azt, ami még megmaradt ebből a tradícióból. Alanyaimat is ennek a sokszínűségnek megfelelően igyekeztem kiválasztani.

2. Átalakuló halálkép

Mióta élet van a Földön, azóta létezik az elmúlás, a halál is. Mi, emberek élőlények vagyunk, életünk pedig nem tart örökké. Ha szívműködésünk leáll, nincs véráramlás, nem kapnak megfelelő ellátást a létfontosságú szerveink, agyműködésünk is megszűnik. A test megmarad, a lélek elszáll.

Az egyes közösségek ezt a folyamatot többféleképpen értelmezik, magyarázzák. Egy nép kultúrájára, világképére következtethetünk temetkezési szokásaiból, halálhoz való viszonyulásából. Az elmúlás, a halál utáni lét magyarázata sok esetben vallási kérdés is, ám ezt sem lehet elválasztani a kultúrától.

A világnézet is változik, melyet a temetkezési szokások is hűen tükröznek. A honfoglaló magyaroknál is találunk példát zsugorított testhelyzetű temetésre. Ez a holttest oldalra fordítását, magzatpózba helyezését jelenti.[5] A temetkezés ezen formáját vizsgálva arra következtethetünk, hogy elődeink hasonlóan képzelték el a halál utáni állapotot, mint a születés előttit.

Egyesek szerint nem létezik a földi életen túl semmi, a szív- és az agyműködés leállásával megszűnik minden más funkció is. Mások hisznek a túlvilágban, az öröklétben, a mennyország-purgatórium-pokol hármasában. Akadnak olyanok, akik a lélek újraszületését tartják egyetlen magyarázatnak.

A hamvasztás és a hamvak szétszórása is egy másfajta földi életen túli létre utal. A természet közelsége, eggyé válása azzal egy újabb magyarázat lehet arra, hogy mi történik az emberi testtel a halál után.

Számtalan más elmélet is született az évezredek során, egy dolog azonban bizonyos: szeretteink már nincsenek velünk, nem halljuk a hangjukat, nem látjuk őket, ezt pedig valahogyan fel kell dolgoznia az élőknek.

A halállal szembesülni, a halált elfogadni, együtt élni vele nehéz feladat, szinte lehetetlen. Még azok számára sem egyszerű, akik nap mint nap találkoznak vele. A halott elengedése, a keletkezett űr érzetének feldolgozása ma is a pszichológia tudományának egyik kutatási területét képezi.

Az urbanizáció illetve a globalizáció egyik negatív velejárójaként megemlíthetjük az elidegenedés folyamatát is. Információs társadalmunkban a pergő események, a másodpercenkénti impulzusok mögött elveszik az egyén. Hagyományok, események, kulturális értékek, melyek néhány száz (vagy akár néhány tíz) éve még elengedhetetlenek és kiemelten fontosak voltak mindennapjainkban, mára rutinszerűvé váltak, jelentőségük elhalványult.

Egy ravatalozó hétköznapjai temetések sorából áll, melyek a nagyobb városokban akár fél óránként, óránként váltják egymást. A közeli barátok, rokonok, ismerősök megállnak egy pillanatra, emlékeznek, de a halál és a gyász már teljesen más formában jelenik meg, mint korábban. Az emberek egyre kevésbé élik meg, kisebb teret engednek a fájdalomnak, az emlékezésnek. Holott erre lenne talán a legnagyobb szükség, ha elveszítünk valakit. Kollektivista társadalmunk ezen a téren is változik, lassanként individualistává formálódik. Azonban ma, 2011-ben is léteznek olyan falusi közösségek Magyarországon, ahol a halottra máshogyan emlékeznek, mint a legtöbb helyen. Dolgozatomban egy Jász- Nagykun-Szolnok megyei kistelepülés, Kőtelek példáján szeretném ezt bemutatni. Számomra a legnagyobb eltérést a sírásás módja mutatja, ugyanis napjainkban is vannak olyan helyek, ahol a barátok, ismerősök, szomszédok azzal áldoznak az elhunytnak, hogy saját kezűleg ássák ki örök nyughelyét. Szerepük nem csupán a sír előkészítésénél jelentős; ők maguk húzzák rá a koporsóra az anyaföldet. Ilyen hely a Tisza menti falu, Kőtelek is.

3. Néhány szó Kőtelekről, az általam vizsgált településről

Hazánk északkeleti részén, Jász-Nagykun-Szolnok megyében, közvetlenül a Tisza partján fekszik Kőtelek. „A legrégebbi utalást Kőtelekre 1391-ben találjuk, egy budai káptalan előtt írott oklevélben (...)”[6][7]

A Szolnoktól 33 km-re fekvő település lakosságának ma már 1600 fő alatti a száma. Az utóbbi években bekövetkező lakosságcsökkenés az elszigeteltségnek és a munkalehetőségek csökkenésének tudható be. A falu infrastrukturális szempontból nehezen megközelíthető. Autópálya, vasútvonal legközelebb csak Szolnokon, azaz több mint 30 kilométerre található, ahogyan a Tisza jobb és bal partját összekötő legközelebbi híd is a megyeszékhelyen van. Néhány évtizeddel ezelőtt még üzemelt a kompátkelő a faluban, de mára ez is megszűnt. A szomszédos településen át lehet kelni a Tiszán a révészeknek köszönhetően, de a folyamatosan ingadozó vízállás miatt sokat szünetel a nagykörűi kompátkelő is.

A Tisza gyakorlatilag a faluközpontban kanyarog, a település alacsony fekvésű, éppen ezért többször fenyegette már közvetlenül árvíz. Az utóbbi években a legkritikusabb helyzet 2001-ben állt fenn.

A kőteleki emberek összetartása a környező falvak között is egyedülálló, a dolgozatomban felsorolt kőteleki hagyományok is egyedül erre a településre jellemzőek.

4. Kulturális háttér

Ahhoz, hogy kutatásom tárgyát, a korai időkből visszamaradt különleges temetkezési szokásokat megértsük, szükséges áttekinteni a paraszti kor kulturális hátterét is.

A falusi mikroközösségek önellátásra törekedtek. Saját erejükből, saját maguk állították elő azokat az élelmeket, eszközöket, melyek a mindennapi megélhetésükhöz nélkülözhetetlenek voltak.

Ezt a fajta önellátást is két részre bonthatjuk. Egyfelől fizikai, másrészről kulturális szükségletekről beszélhetünk. A kultúra fogalma ebben az esetben egy tágabb értelmű fogalom. Ahogyan Kunt Ernő - Margaret Mead nyomán - definiálja: „Kultúra tehát - Margaret Mead meghatározásával egyetértve - a viselkedésnek mindazon szerzett formáját jelenti, melyet a közös tradíció által egyesített személyek csoportja ad át utódainak.” Kunt tovább fűzi a gondolatot, megmagyarázva ezzel a fogalom speciális jellegét: „Ez a szó nemcsak valamely társadalom művészi, vallási és filozófiai hagyományait jelöli, hanem sajátos technikáját, politikai szokásait is, továbbá ezer más gyakorlatot, amely a társadalom mindennapi életét jellemzi.”[8][9] Ez az öröklött, kulturális felfogás a korai paraszti közösségekben egyértelműen tetten érhető.

Azonban még ma is akadnak olyan falvak, ahol ezen elvek szerint élnek az emberek. Akár az élelmiszer vásárlása is lehet mentalitásbeli kérdés. Sándor Ildikó, néprajzkutató az alábbiakkal jellemezte inteijúnk során ezt a felfogásbeli különbséget: „Egy paraszti háztartásban élelmiszert vagy élelmiszerhez való alapanyagot nem vásárolnak, hanem mindent megtermelnek, és abból maguk főzik meg az ételt. Nemcsak az elképzelhetetlen, hogy lisztért elmenjenek a boltba, hanem az is, hogy beüljenek a hamburgereshez. Ez egy alapvető mentalitásbeli dolog is, azaz, hogy ételre pénzt nem adunk ki, illetve egy rendszerszerű törekvés, hogy amire szükségünk van, azt saját magunk számára (...) előállítják.”[10]

Ezzel szemben már korábban is voltak olyan mesterségek, melyeknél inkább szakemberekre hagyatkoztak. Ilyen például a fazekas-, a kovácsmesterség. Ezeknek a specialistáknak[11] ellenértékként ételt, italt adtak vagy éppen más szakemberek használati tárgyait. Ugyanez megtalálható a kultúrában is, például a zenészeknél. A pénzbeli kifizetés ebben az esetben is elképzelhetetlen volt. Terményt adtak érte, esetleg munkával (kapálással, szántással, vetéssel) viszonozták a szolgáltatásokat.

A temetések megszervezésére a későbbiekben létrejött egy speciális szakma, a funerátor, más néven temetésrendező. Az ő feladatává vált a kései paraszti időkben a temetkezés körüli ügyintézés. „A funerátor olyan népi tisztségviselő, aki a temetések körül alkalmilag vagy rendszeresen eljár, tevékenykedik. Kisebb helyeken a funerátor esetenként más és más is lehet, feladatát (pl. a —* vőfélyhez hasonlóan) tiszteletből, esetleg ajándékért látja el. Nagyobb alföldi településeken kialakult a hivatásos funerátor tisztsége is, aki fizetségért (vagy állandósult természetbeni juttatásért) látta el feladatát. (...) leginkább ref. vallású helységekből ismert.”[12]

(Kutatásaim során olyan folyamatokat, eseteket vizsgálok, melyeknél nem jelenik meg a funerátor mint közvetítő. Az önellátásból kialakult, egymást segítő, támogató célzattal létrejött hagyományokat kutatom fel, illetve a népi hiedelmeket.)

A korábban említett önellátórendszer köszön vissza a kőteleki kalákában zajló sírásásnál is. Az általam vizsgált esetekben a faluközösség együttesen készítette fel az elhunytat a temetésre, majd temette el a halottat.

Előre elkészített koporsók, Kisnyégerfalva, 2014. Benedek Csaba felvétele5. Temetkezési szokások a régi, paraszti időkben

„(...) a társadalmaknak is ki kellett alakítaniuk azokat a kulturális intézményeket, amelyek segítenek levezetni a családban, illetve a rokonsági kiscsoportban azt a változást, amelyet bármely tagjának halála okoz.”[13] Ahogyan Kunt Ernő is írja, néhány évtizeddel, évszázaddal korábban merőben másképp dolgozták fel az emberek a halált, mint ma. Azokban az időkben is élt „az élet megy tovább” elv, viszont hagytak időt a gyásznak is. Mi sem példázza ezt jobban, mint az egy éves, fekete színű ruhák jelképezte gyászidő. Bizonyos helyeken ezt a hagyományt a mai napig betartják.

A legrégiesebb szokásrend szerint, ha egy faluban meghalt valaki, pontosan - mégis íratlanul - meghatározták, hogy a halottal kapcsolatban kinek mi a tennivalója. Az alábbiakban ezeket a lépéseket mutatom be. Kifejtem, melyik rituálé hogyan zajlott, illetve kihez köthető. A későbbiekben ezeken belül is részletesen kitérek a sírásás szertartására, személyes példákon keresztül.

5.1. A halál beállta

Az általam említett időkben az emberek a legtöbb esetben otthon, saját házukban szenderültek jobb létre, nem pedig - a mai korra jellemzően - kórházakban. „(...) Az tekinthető halottnak tehát, aki kilehelte a lelkét, akiből kiszaladt, elszállt, kiment a lélek, akiből távozik a lélek szele, azaz nem lélegzik már. Ezt hivatott eldönteni a népi gyakorlatban az orr, illetve száj elé tartott toll, tükör, kendő, hajszál. Ugyanezt a képzetet fejezi ki a szólás: kilehelte a páráját, kijött belőle a pára, kiadta élete páráját.”[14] A halál beálltát követően egészen a halott eltemetéséig feladatok hosszú sora várt azokra, akik kivették a részüket a rituálékból, de talán kiemelhetjük, hogy a legtöbb ilyenkor, a halál beálltakor adódott. A legfiatalabb, leggyorsabb személyt küldték el a paphoz jelenteni, hogy meghalt valaki, illetve, hogy hirdesse is ki a halálesetet. Ezt a harangjátékkal jelezték.

Az általam vizsgált településen, Kőteleken a mai napig csendítenek, ha halott van - ahogyan a helyiek mondják. A harangok párbeszédéből tudja meg a falu az elhunyt nemét. Más harangjáték jár a férfiaknak, más a nőknek. Kőteleken három verset húznak, ha férfi a halott, kettőt, ha nő. Bozsó Gyula bácsi[15][16] [17] [18], aki az elmúlt évtizedekben az összes kőteleki sírásáson és temetésen kint volt, így írja le a harangjáték jelentőségét: „Mikor mán harangoznak - úgy mondom: csendítenek akkor mán érdeklődik mindenki. Itt nincs az, hogy gyere te, gyere te. Mindenki tudja a kötelességit. ”16,17

Egyes településeken, mint Tápiószelén a csendítésből a halott korára is lehetett következtetni. így akár azt is megállapították, hogy pontosan ki halt meg - pusztán a harangjátékból. Kis települések esetén, ahol mindenki ismer mindenkit, köztudott, hogy ki az, aki súlyos beteg, így, ha a harangok alapján egy idős nő halt meg, s tudták, hogy volt a faluban egy idős, nagyon beteg asszony, sejthető volt, hogy ő az elhunyt.

5.2. A halott kiterítése

A korai paraszti világban teljesen más volt az élők viszonya a holtakkal. Nem ismerték a fertőzésveszélyt, nem féltek megérinteni az elhunytat, nem idegenkedtek az élettelen testtől. Erre utal Kunt Ernő is a magyar parasztság halálképét vizsgáló könyvében: „Miután a haldokló kilehelte lelkét, a körülálló hozzátartozók sírva tapogatják meg testét, nincs-e benne élet.”[19] A halott szemét lecsukták, száját összezárták, de már ez sem a rokonság feladata volt, hanem a szomszédoké.

A paraszti közösség elsődleges célja az volt egy haláleset alkalmával, hogy a közvetlen rokonságot, a legközelebbi barátot felmentsék az egyéb terhek alól. Átvették tőlük a halott körüli feladatokat, hogy ők átadhassák magukat a gyásznak, a búcsúnak, a fájdalomnak. Szembetűnően példázza ezt az a régi szokás - mely az általam vizsgált faluban is megtalálható volt korábban -, hogy a halál beálltától a temetésig a halottas háznál nem főztek. A család nem fáradozott az étel elkészítésével, az ezzel járó munkálatokkal. Az ebédet a szomszédok készítették el - ők ezzel járulnak hozzá a fájdalom könnyebb feldolgozásához.

A halott körüli tennivalók is a közösség feladatává váltak. Egyfajta szabályozórendszert alkalmaztak, mely ma egy íratlan, kimondatlan hierarchiaként fogható fel. Mindenkinek megvolt a maga feladata a láncolatban, s tudták is, tették is a dolgukat, ha eljött az idő.

A mosdatást, az öltöztetést és a kinyújtóztatást, azaz a halott kiterítéséhez szükséges feladatokat a keresztkoma, keresztgyerek végezte el.

Ahogyan ebben az íratlan rendszerben minden ponton, ennél a fázisnál is a viszony, a státusz döntötte el, hogy ki a megfelelő személy a feladatra. Azonban a test előkészítésénél elengedhetetlen szempont volt, hogy ez a személy nem lehetett vér szerinti rokon.[20] Mivel az egész rituálé lényege az volt, hogy a közvetlen családot kímélje a közösség, a halott körüli tennivalókból vér szerinti rokon nem vehette ki a részét.

A vérségi kötelék az egyik legfontosabb kapcsolatként szerepelt a parasztság szemében, ezt tapasztaljuk ennek a fázisnak a vizsgálata során is. Azon túl, hogy nem lehetett közvetlen hozzátartozó a mosdató és az öltöztető; ez a feladat legtöbbször a nőkre hárult, közülük is az idősebb korosztály egy-egy képviselőjére.

Ezek a feladatkörök az alábbiak szerint álltak össze: „Magát az egész testet kiterítik, kinyújtóztatják. Két karját legtöbbször mellén keresztbe teszik vagy a testtel párhuzamosan nyugtatják. A lábakat is párhuzamosan egymás mellé helyezik. Sokszor a lábfejet vagy a nagyujjat fehér vászonkendővel egymáshoz kötik. A friss halottal kapcsolatos valamennyi intézkedés arra szolgál, hogy a hűlő test olyan állapotban meredjen meg, amelyet a legrendezettebbnek, legszebbnek tartanak. Ez pedig a hanyatt fekvő, zárt testhelyzet. A állkötő kendőt és a lábrögzítőt akkor veszik le, amikor a halott test meghidegszik, felfagy. E kendőket általában a koporsóba rejtik.”

5.2.1. A mosdatás

Ennél a feladatnál sokszor a közösségi szemlélet találkozott a speciális szakmával. Egyes falvakban a halottakat mosdató asszonyok személye állandó volt kivéve, ha vér szerinti kötődésük volt az elhunythoz. A legtöbb esetben meghatározott személyként végezték el ezt a munkát. „Legalább három gyermek keresztszülőségét és három halott mosdatását kell vállalnia a csángónak, hogy a földi élete teljes legyen, és békében hunyhassa le a szemét.”[21][22]

A halottak felkészítésére nem volt alkalmas bárki. Akadtak, akik - akár személyes élményeikből adódóan - féltek, vagy éppen testi adottságaik nem voltak megfelelőek ahhoz, hogy egy élettelen testet mozgassanak, emelgessenek. A speciális mosdatókat ebben az esetben kifizették a halott még élő rokonai. A legtöbb helyen az az ágynemű illetve az a ruha a járt fizetségül a halottmosónak, melyben az elhunyt eltávozott az élők sorából.[23]

A mosdató asszonyok jellemzően mélyen hívők voltak, szerepüket egyfajta közösségi cselekvésként élték meg. Továbbá a legtöbb halottmosó özvegyasszony volt, így számukra ez a feladat egzisztenciális kérdést is jelentett. Áldozatos munkájuk nem mindig ruhában térült meg, előfordult, hogy egy mérő búzát, árpát kaptak.

A lelki attitűd illetve a családi és a fizikális állapot is alkalmassá tette ezeket a nőket a mosdatói feladatra. Ezzel azonban a korábban említett önellátórendszer megbomlott. Amikor halottak mosdatásáról beszélünk, valamiről nem szabad megfeledkeznünk. Ez a förösztés egy rituális cselekedet. Elsősorban nem az elhunyt fizikai megtisztítása volt a cél. Ahogyan a keresztelésnél vagy a menyasszony arcának megmosásánál, itt is egy rituális, vallási szertartásról, megtisztulásról volt szó.[24][25] [26] Vallási szempontból, a szentség értelmében kellett megtisztulnia az elhunytnak.

A mosdatás egyéb rituáléval is járt: „A mosdatás végeztével az arcot olykor borral is megtörlik, hogy színes legyen a képe."

5.2.2. A ravatal

A mosdatást követően felravatalozták a halottat. Ezekben a korai paraszti időkben még háztól temettek, azaz a holttest nem a kórházból, nem a halottas házból került a temetőbe, hanem a halott otthonából.

A tisztaszobában építették fel a ravatalt, s ott terítették ki az elhunytat. Ez jellemzően a férfiak feladata volt: „Mialatt az asszonyok a halott öltöztetésével végeznek, a férfiak felállítják a nyújtópadot, ravatalt, hidegágyat.” Három egymást követő napon át feküdt a test a ravatalon. Ez alatt az idő alatt virrasztották, búcsúztak tőle (lásd: A virrasztás fejezet).

5.2.3. A halott körüli egyéb hiedelmek

Gyakran az elhunyt arcának, küllemének megváltozásából következtettek arra, hogy milyen korú, alkatú lesz a közösség következő halottja. „Az öreg mintha megfiatalodna örök álmában. De van olyan fiatal halott, aki egy szempillantás alatt vénné válik. Az ilyen változásokból egyúttal azt is kiolvassák, hogy a frissen elhunyt milyen alkatú, életkorú embert vár maga után, milyen lesz a következő halott.”[27]

Az élettelen testtel kapcsolatban számos egyéb hiedelem létezett. A felpattanó szemhéjak arra utaltak, a halott vár valakit. A paraszti halotti kultúra szerint ilyenkor rövid időn belül eltávozik a közösség egy másik tagja is.[28]

A halál után is nyitott száj az utolsó kívánság elmaradását jelentette. Képzeteik szerint a nyitott szájjal elhunytak még szerettek volna kérni valamit életükben, de már nem mondhatták el.[29]

Az elhunyt egyben összeköttetést is jelentett a földi élet és a holtak világa között. A paraszti hiedelemkor szerint az érzékszervek a halál beállta után is működnek egy ideig, különösen a hallás. Ebből adódóan egyes vidékeken a halott fölébe kiabálták azokat az üzeneteket, melyeket korábban a eltávozottaknak szántak.29 [30] [31]

5.3. A halott ruházata

A halott felöltöztetése részben még a megtisztításhoz, a mosdatáshoz kapcsolódott. Másfelől egy állapotváltozást tükrözött a külvilág számára.

A hagyományok terén az öltözék cseréje megváltozott állapotot, megváltozott minőséget jelent. Ennek egyik legszembetűnőbb formája, mikor a lakodalom során a menyasszony fehér ruháját felváltja a piros menyecske ruha.

A halott ruházatának is - ehhez hasonlóan - a vizuális kommunikációban rejlik a jelentősége. Az egyén állapota megváltozott; élőből holt lett, ezt pedig ünnepélyes öltözéke is példázta.

Többféle ruha is szóba kerülhetett a paraszti hiedelemvilág szerint. Az alábbiakban az útraváló csomaggal foglalkozom. Ezek azok a - már korábban, akár évekkel a halál beállta előtt - összekészített dolgok, melyek az elhunyt számára fontosak. Ez tartalmazta a halotti ruházatot is. „Az asszonyok mind a maguk, mind a féljük számára félretéve rendben tartják a halálra való ruháikat, amiben majd eltemetik őket.”

Az öltözék kiválasztására a néprajzkutatás többféle modellt ismer. Az alábbiakban ezekből a modellekből ismertetek dolgozatomban néhányat részletesebben.

5.3.1. Menyasszonyi, vőlegényi ruházat temetéskor

Az egyik legjellemzőbb kiválasztási mód a menyasszonyi, illetve a vőlegényi ruha viselete volt a halál után. Ezen nem a ma jellemző fehér, habos menyasszonyi ruhát kell értenünk, hanem egy, a tájegységre jellemző ünnepi népviseletet, melyet akkor vett fel a lakodalom során a nő, ha már férjezett volt.[32]

Ezeket a ruhákat életükben egyszer viselték, a házasságkötés alkalmával, mely jelentős életfordulós esemény. Az egyszeri viselet után eltették, és kimondottan a temetésükre tartogatták, hogy akkor - mint a korábbi jelentős életfordulós eseménykor - is ez legyen rajtuk. Ez az ünneplő ruhák egyik legszebb, legkifinomultabb formája. Jelentősége, hogy a halál előtt mindössze egyszer hordták.

„A korábbi főúri szokásokat is követve, még a 19. században is az idős asszonyt lakodalmi ruhájában, ill. a házasembert az egykor a menyasszonyától kapott jegyruhában ravatalozták föl, temették el.”[33] Ezen tradíció által az elhunyt magával vitte a túlvilágra is tájegységének népviseletét.

5.3.2. Halottas ing a kelengyében

A halottas ing másik megjelenési formája a kelengyében rejlő ruhadarab. Ez a név egy olyan inget takart, melyet a leendő menyasszony maga készített el, saját kezűleg. Az ingnek készen kellett lennie, mire a fiatal lány férjhez ment, még akkor is, ha - az adott korban jellemzően - addigra még a nagykorúságot sem érte el. A ruhadarabot a menyasszony a kelengyéjében vitte magával új életébe, és akár évtizedekig is óvta, hogy majd halálakor feladhassák rá. A lényeges különbség a két ing között, hogy a menyasszonyi inget már hordta egy alkalommal életében az elhunyt, a halottas inget korábban még soha.[34]

Ez utóbbinak is két formáját találjuk a temetkezési kultúrában. Egyfelől léteztek díszítetlen ingek, másrészről pedig hímzettek, melyek formája az adott tájegységnek megfelelő motívumokkal a halálra utaltak.

Ebben a hagyományban is azt érjük tetten, hogy elődeink már tizenévesen készültek a halálra, gondolatviláguk, mindennapjaik része volt.

Ezektől eltérően látunk egy úgynevezett öregkori ünneplő ruha modellt, mikor a halott nem készült évek - esetleg évtizedek - óta halotti öltözékének kiválasztására, ápolására. Ezeket a ruházatok jellemzően végső betegsége alatt, utolsó éveiben, hónapjaiban választotta ki, készítette össze egy csomagba. Előfordul olyan eset is, hogy csupán megemlíti a haldokló, hogy miben temessék el, azaz meghagyja az élők számára, hogy mi a végső kívánsága.

Az öregkori ünneplő modellje a jelenlegi magyar falvak idős lakói között is jellemző.

5.4. A virrasztás

Azt követően, hogy a halottat megmosdatták, felöltöztették és feltették a házban elkészített ravatalra, három napon át virrasztottak mellette. Ez a rituálé része a halottak körüli népi, paraszti hiedelemkömek. Egyfajta búcsú elevenedik meg ezekben a napokban, az elválást, az eltávolodást látjuk. Pszichológiai szempontból itt veszi kezdetét a gyászmunka.

A virrasztás lényege az volt, hogy a közösség együtt emlékezett, mindenki részese volt a közvetlen hozzátartozók fájdalmának. Ebben a három napban nem hagyták magukra a közeli rokonokat. Mindig jelen volt a házban néhány szomszéd, barát, ismerős. A távolabbi rokonok is ilyenkor fejezték ki részvétüket. Az elhunyttal való viszony szorosságától függően voltak, akik csupán megjelentek néhány percre, tiszteletüket tették, de akadtak olyan barátok, ismerősök is, akik végig a halott mellett maradtak a virrasztás alatt.

Ezek a napok sem teltek eseménytelenül. A résztvevők együtt imádkoztak, énekeltek, emlékeztek a halottra.

Ahogyan korábban említettem, a temetés körül is kialakultak a közösségeken belül specialista-, szakember csoportok, mint a sirató- vagy énekes asszonyok közössége. Ezek a nők jellemzően vallásosak voltak, ismerték az imádságokat, énekeket, és az átlagosnál szebben énekeltek. Ők szinte kötelezően jelen voltak minden virrasztáson. Kunt Ernő is említést tesz róluk könyvében: „Mindkét estére elvárják azonban azokat a rokonsághoz nem feltétlenül tartozó asszonyokat, embereket, akik híres-szépen imádkoznak, énekelnek. A falvakban jól ismerik őket, s íratlan feladatuk és tisztségük, hogy hívásra vagy hívás nélkül - csak a halotti harangszóból értesülve a halálesetről - elmenjenek estére a megszomorodott házhoz.”[35]

Kőteleken, a faluban, ahol élek ez a szokás már csupán a cigányságnál maradt fenn. Nem sokkal a szakdolgozatom készítése előtt halt meg egy - a faluban köztiszteletben álló - idős cigány hölgy. Ugyan a virrasztáson nem vettem részt, magam is szemtanúja voltam, mikor napnyugtakor - az elhunyt egyik lánya szerint - alkalmanként akár nyolcvanan, kilencvenen is járultak a házukhoz, hogy együtt töltsék el az éjszakát, Etus nénire emlékezve. Ehhez persze azt is hozzá kell tennünk, hogy az elhunyt öt lány gyermek édesanyja volt, s a gyerekeit, vejeit, unokáit, azok családját, gyerekeit összeszámolva a legszűkebb kör is negyvenkilenc fő. A minél kevesebb ideig tartó éjszakázások érdekében a család gyorsított temetési eljárást kért, Etus nénit egy héten belül eltemették.

Éppen ez a momentum egy szemléletes példája a kőteleki magyarság és a cigányság - mint népcsoportok - közötti különbségnek a halotti kultusz terén. A teljesség igénye nélkül - hiszen dolgozatom nem a cigány temetkezési szokásokról szól - kiemelném, hogy az általam említett esetben a halott test fizikailag már nincs jelen a virrasztók között.

Napjaink egészségügyi szabályozásainak köszönhetően nem otthon, s főleg nem három napon át ravatalozzák fel a halottat. Ebből is láthatjuk, hogy a cigányságnál erősebb ez a hagyomány. A halott jelenléte nélkül is virrasztanak - még 2011-ben is -, ha kell, akár hosszú napokon át.

5.5. A sírhely elkészítése

A sírásás, más néven a sírhely elkészítése az a fejezete dolgozatomnak, amely az ötletet adta, ami miatt ezt a témát választottam. Ebben a részben főként interjúimra (mint forrásokra) és saját tapasztalataimra fogok hagyatkozni, mivel a kőteleki hagyományhoz hasonló forrásokat meglehetősen keveset találtam.

5.5.1. Eltérő szokások

„Az ásásra férfiakat kémek fel, akik a rokonságba tartoznak, s akiktől e segítséget annak kényszere nélkül fogadhatják el, hogy azt záros határidőn belül, megadott formában viszonozniuk kellene.”[36] - írja Kunt Ernő. Ez a szokás tökéletesen illeszkedik az általam korábban felvázolt, halott körüli falusi közösségi önellátó-rendszerbe, Kőteleken azonban más hagyomány él.

A településen, ahol lakom a mai napig a halott szomszédjai, ismerősei, barátai ássák ki a sírt, mindenféle előzetes kérés vagy meghívás nélkül. Kutatásaim során csupán Erdély területén találkoztam ezzel a sírásási móddal. Sándor Ildikó, néprajzkutatóval folytatott inteijúm alkalmával a sírásási modellre és a hagyomány eredetére vonatkozóan megkaptam válaszaimat, azonban mivel - meghatározott szempontok szerint analizálva - a szakma sem dolgozta még fel teljes részletességgel a sírásás folyamatát, hagyományát, annak különbségeit, így arról sincsenek hivatalos adatok, hogy mely más településeken élt illetve él a mai napig a kalákában sírásás.

Még 2011-ben is, ha valaki meghal, a kellő számú csendítés után (lásd: A halál beállta fejezet) kiírják a kőteleki templom és a falu ravatalozójának ajtajára az elhunyt nevét, hogy hány évet élt, mikor lesz a temetés és alá apró betűkkel, hogy melyik napon, hány órától ássák a sírját. Aki úgy érzi, szeretné tiszteletét tenni az eltávozott előtt azzal, hogy részt vesz sírjának kiásásában - azonban ez a személy kizárólag férfi lehet, nőnek szigorúan tilos sírt ásni -, a megjelölt napon felköt kerékpárjának vázára egy ásót vagy egy lapátot, és kibiciklizik a faluszéli temetőbe.

Ezt a tradíciót, a kalákában sírásást jól példázza egy magyar népmese: A két koma. A mesében két barát közül az egyik meghal - azaz a mese szerint halottnak tetteti magát. Barátja, mikor értesül a hírről, erővel arra kéri az „elhunyt” feleségét, hogy néhány ásónyommal hadd igazítsa meg a már kész sírt. „ (...) hát a tisztesség azt tartja, hogy a komámnak csináljak valamit én is, hogy megigazíjam a sírját. ”[37][38]

5.5.2. A helyi hagyomány kialakulásának okai

Kőtelek az Alföld közepén fekvő 1600 lelkes római katolikus falu. Szakemberek szerint is egyfajta csoda, hogy a sírásás hagyománya ilyen formában fennmaradt a településen, s ez valószínűleg a lakosok (alföldi viszonylatban) alacsony számának, az elszigeteltségnek és a vallásosságnak köszönhető.

Kőtelek eredendően magyar ajkú, más népcsoportoktól átvett szokásokat nem találunk a faluban. Ez a momentum is a vélhető okok közé sorolandó.

5.5.3. Részvételi arányok a sírásásokon

Attól függően, hogy az eltávozottat mennyire kedvelték a faluban, előfordul, hogy harmincan is jelen vannak a sírásásnál, de olyan esetet is ismerünk, mikor senki nem ment ki; fel kellett fogadni néhány embert, hogy legyen segítsége a temetőcsősznek.

„ (...) mikor meghalt, egyetlen egy ember se ment sírt ásni. (...) grófokat, bárókat, úgy bánt az velek, mint a kanász a kutyával. (...) A tíesz elnök fogadott nígy cigányt, azok ásták ki neki. (...) akkor mán harmincon, negyvenen is vótak a jobb embereknek. Nem mindenkinek ”[39][40]

A kőtelekiek nem tesznek különbséget cigány és magyar között, kijárnak egymás sírásásaira is. Azonban ki kell emelnünk, hogy a cigány férfiak nem dolgoznak a sírásás alkalmával. Még a lapátot, ásót sem fogják meg, mert hiedelemviláguknak megfelelően félnek a halottaktól.

5.5.4. „Mióta az eszemet tudom...”

Ahogyan az előző történetekből is kitűnik, Kőteleken nincsenek sírásók. Alkalmaznak egy állandó temetőcsőszt, aki gondnoki feladatokat lát el, de sírásói a településnek soha nem is voltak. Hosszas kutatás után sem sikerült megtudnom, hogy mióta él ez a hagyomány a faluban, mivel írásos feljegyzések nincsenek, de még a 102 éves - szellemileg teljesen fitt, ép - Lovász Mihály bácsi is csak azt tudta mondani inteijúnk során, hogy „mióta az eszét tudja”, ez így van. Pontosan ezt a választ kaptam a 85. életévében járó Gyurka Gyula bácsitól is, pedig aligha akad ember Kőteleken, aki nála többet tud a sírásásról. Gyula bácsi ugyanis minden halott végső nyughelyének elkészítésénél ott van, már gyerekkora óta. Feleségével még füzetet is vezetnek - évtizedek óta - az eltávozottakról, s feljegyzik a „különleges eseteket” is.[41]

Az egész falu tudja, hogy Gyurka Gyula bácsi a sírásások elengedhetetlen része. Mindig kint van, de dolgozni már nem engedik, ásót sem visz. Beszélget az emberekkel a halottról.[42]

5.5.5. A sírásók megvendégelése

A kőteleki sírásásnak is megvannak a maga íratlan szabályai. A rokonságból is jelen kell lennie valakinek, de ebben az esetben sem lehet vér szerinti rokon. Személyes példán bemutatva: anyai nagyapám síijának kiásásakor édesapám, a veje képviselte a családot.

Ez a személy nem dolgozhat, nem áshat sírt. Szerepe többfunkciós. Egyfelől felügyeli a munkát, ellenőrzi, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan a család elképzelte. Másrészről megvendégeli az sírásókat. Illik ilyenkor egy kis italt (sört, pálinkát) és egy kis ételt (pogácsát, süteményt) vinni azoknak, akik dolgoznak.

A sírásók megvendégelése még a kalákában történő sírhely-kialakítások között is egyedülálló. Kutatásaim, inteijúim során más tájegység, más település esetében nem találkoztam ilyennel. Sándor Ildikó, néprajzkutató szerint az alábbiak szolgálhatnak magyarázatul erre a rituáléra.

5.5.5.1. Viszonzás

A paraszti gondolkodásmódot - az önellátás és az egymásra utaltság miatt - fokozottan áthatja a „ma nekem, holnap neked” elv. A sírásók etetésének, itatásának kialakulására is ez lehet az egyik magyarázat. Abban a hitben, hogy egyszer (jellemzően többször is) majd a megvendégelő is szerepel sírásói pozícióban, fizetségként étellel, itallal kínálják a dolgozókat, hiszen így biztosan tudhatják, a viszonzás sem marad majd el.[43]

5.5.5.2. Fizikai megerőltetés

A paraszti lét inkább szegényes lét, semmint dúskáló. Ez nem csupán minőségi, mennyiségi nélkülözést is jelentett. Nagyon jól tudták az emberek, hogy a fizikai munka sok energiával jár, melyet pótolni kell. Ez a második lehetséges magyarázata a mai napig fennmaradt kőteleki szokásnak.

Az az ember, aki dolgozik, megszomjazik, megéhezik, és mivel szívességből - jelen esetben elsősorban tiszteletből - teszi mindezt, illik megvendégelni.[44] Ez a munka a mindennapi munkálatokon kívüli feladat, ezért az elégetett energiát pótolni kell, hogy saját feladataik ellátására is legyen elég erejük a pillanatnyi sírásóknak.

5.5.5.3. Rituális jelenlét

A különleges tradíció praktikus magyarázataival szemben feltételezünk rituális indoklást is. „Ha a halállal találkozunk vagy a halál körüli etetés-itatással, akkor nagyon gyakran azt látjuk, hogy élőket etetnek-itatnak, de a mögöttes gondolat - és vagy tudja az a paraszti kultúra vagy már nem is -, hogy tulajdonképpen a halottat táplálják.”[45] Ezek alapján arra következtetünk, hogy ez a hagyomány rendkívül mély gyökerű, a paraszti hiedelemvilágból származó rituálé, mely a Jász-Nagykun-Szolnok megyei településen még mindig él.

A sírásókon keresztül is magát a halottat etetik még élő rokonai, ám szigorúan nem vér szerinti rokonon által.

Kiásott sírgödör, 2007. Pusztina, Benedek Csaba felvétele5.5.6. A sírgödör

Az előírások szerint jelenleg a koporsós temetésekhez a sírgödör mélységének két méteresnek kell lennie. Korábban ez nem így volt. Kutatásaim során találtam olyan adatokat, melyek szerint néhol - versenyzésből adódóan - akár kétszer ilyen mély sírgödörbe engedték le az elhunytat. „Ha legények végzik, gyakran kerül sor köztük vagy a más-más alkalommal felkért csoportok között vetélkedésre: ki tud gyorsabban haladni, ki tud mélyebb sírt ásni. Égerszögön például az 1920-1940-es években 4-4,5 méter mély sírokat is ástak.”[46]

A másik, sírgödörrel kapcsolatos különlegesség - legismertebb nevén — a padmaly. Erre az eljárásra is több magyarázat adható.

„A sírakna kialakításának különböző - mindenekelőtt a helyi talaj adottságoktól függő - változatai alakultak ki.”[47]

A padmaly, másnéven padlan, pandal, padlon, padlony azokon a vidékeken teijedt el, melyek talaja a szokásosnál kötöttebb volt. Ezzel az eljárással leásták a sírgödröt a kellő mélységig, majd párhuzamosan a sírhely hosszanti oldalával egy koporsó magasságú, -szélességű, -hosszú mélyedést vájtak a falba. így kialakítottak egy oldalkamrát, melybe később a koporsót helyezték. Ezt a kamrát egy deszkával zárták le. így védték a koporsót a ránehezedő földtől, illetve egyfajta helytakarékossági szempont is volt, mivel így több koporsót is temethettek egy egyszemélyes sírgödörbe (esetenként akár hármat, négyet). „Arra törekszenek, hogy a családfőt a sír fenekére tegyék (...) Ha a felesége meghal, akkor azt a sír bal oldalába vágott padmalyba teszik ”

Egy eltérő magyarázat szerint lélektani jelentőségű volt ez a megoldás. A koporsó oldalra csúsztatásával ugyanis nem zörögtek a rögök a koporsó fedelén. Kőtelek korábbi temetőcsősze így emlékszik vissza a padmalyra: „Padlon. Kőtelkiesen padlony. Úgy volt ez, hogy leásták a sírt 180 centire, akkor még annyi volt az előírás, utána meg plusz beástak annyit oldalra, hogy a koporsót becsúsztassák. így nem a koporsóra ment a föld, nem zörgött. Ma már van erre külön rögfogó, meg ha valaki szegényebb volt, ajánlottam neki, hogy teszek a koporsóra fenyőgallyakat vagy tuját, hogy ne dübögjön annyira. ”

A településen 1969-ig ezzel az eljárással temettek.

5.5.7. A gyermek elhantolása

Gyermektemető, Szolnok, 2016. Fotó: Benedek CsabaInteijúim során egy - számomra rendkívül meglepő - szokással is találkoztam.

Gyurka Gyula bácsi mesélt a korabeli gyermekhalálokról, és a gyermekek elhantolásáról is. Elmondása alapján a kisgyermekeknek, újszülötteknek nem volt hivatalos temetésük. Korábban a még meg nem keresztelt gyerekeket Kőteleken nem a temető kijelölt határain belül hántolták el. Néhány évtizeddel ezelőtt a faluban a katolikus temető mellett volt egy - területét tekintve sokkal kisebb - református- és egy zsidó temető. Ma már egy nagy, üres, füves részt találunk a korábbi fejfák, sírok helyén.

Gyula bácsi elmondása szerint a két kisebb temetőrész a nagyobb, katolikus temetővel határos volt, azaz oda járt véggel. A három temető határmezsgyéjén egy árkot ástak ki, hogy elvezessék a sírok közül a csapadékot. Ebbe az árokba temették a meg nem keresztelt, vallás nélküli gyermekeket.

„ (...) nem engedte a pap, hogy akik megvótak keresztelve, a közé. Aki nem vót megkeresztelve, egy árokfíleség vót, abba kellett temetni. (...) úgy mondom mán, hogy a Senkiföldjibe temettík. (...) Az vitte ki, aki a keresztanyja lett vóna - mer’ ugye nem vót neki. A hóna alatt egy micurka kis koporsóba ’. Az tette le oda. Nem vót szertartás. ”[48][49] Az általam felhasznált forrásokban, szakirodalmakban hasonlókat találtam. A paraszti világban egyenesen rettegtek azoktól az elhunytaktól, akik nem részesültek a keresztség befogadó szentségében. Úgy tartották, a meg nem kereszteltek nem juthatnak sem a pokolba, sem a purgatóriumba, de a mennyországba sem nyerhetnek bebocsáttatást.

A földi élet és az öröklét közötti állapottól idegenkedtek a paraszt emberek. Nem értették, hiedelemviláguknak megfelelően nem tudtak magyarázatot adni arra a kérdésre, hogy haláluk után mi lesz ezekkel az újszülöttekkel.

Éppen ezért az ilyen csecsemőket, kisgyermekeket a temetők szélébe, sok esetben a kerítés mellé temették.[50]

A kereszteletlen halottól való félelem hatására a korabeli bábák különös jogot kaptak. Amennyiben úgy látták, hogy a megszületett csecsemő életképtelen, várhatóan rövid időn belül meg fog halni, megkeresztelhették a pap helyett.

Kókai Magdolna, a Jász Múzeum egyik munkatársa így beszélt erről a hagyományról egy vele készített inteijúban: „Mivel ők nem voltak megkeresztelve, így a temetőbe nem lehetett temetni, a katolikusoknál ez tiltva volt. Igyekeztek mégis valamilyen megszentelt helyre, keresztek közelébe eltemetni az ilyen csecsemőket. (...) Az is érdekes vonás, hogy amikor a bába látta, hogy a gyermek nem életképes, megkeresztelhette. Ez volt a bábakeresztség vagy szükségkeresztség. Ilyen esetben valamely elhunyt családtag - vagy akit éppen temettek - síijának oldalába helyezték be a halott csecsemőt, de nevét nem tüntették fel. így sok elhalt csecsemőnek nincs sírja, csak az anyakönyvek tanúskodnak arról, hogy születtek.”[51]

A bába által megkeresztelt gyermekeket már hivatalosan, a temető területén belül helyezték végső nyugalomra. „Ha megkeresztelték, akkor rendszerint a keresztapjuk vagy édesanyjuk vitte ki őket, saját maga ácsolta faládában, amely általában festetlen volt, vagy fehér, rózsaszínű. Gyakran a család valamely elhalt rokonának sírjába ásta, s annak sírjelére egy kicsit erősített, a kis halott emlékére.”[52]

5.6. A temetés

A halál beálltától számított negyedik napon érkezett el a temetés ideje. Ekkorra már készen kellett állnia a sírhelynek is. A halottat a háztól temették, azaz a saját házából - melyben korábban felravatalozták - vitték ki a temetőbe.

A koporsó a szekéren, Pusztina, 2007. Fotó: Benedek Csaba5.6.1. A koporsó

A holttestet a házban helyezték bele a koporsóba. Sok helyen kibélelték azt gyaluforgáccsal, lepedőkkel, törölközőkkel, majd arra emelték át a halottat. Ez az átemelés nem járt közvetlen érintkezéssel - a test alatt lévő lepedőt fogták.[53]

A koporsótételben a családtagok, rokonok vettek részt, bizonyos esetekben a szomszédok is.

A koporsóba gyakran tettek tárgyakat a halott mellé. Ez bizonyos esetekben azért történt, hogy fizikálisán is megszabaduljanak tőle. Ilyen volt a halottmosó ruha illetve a kendők, melyekkel korábban az elhunyt állát kötötték fel, esetleg a lábát kötötték össze (Lásd: .A halott kiterítése fejezet). Más eszközöket azért küldtek a halott után, mert úgy hitték, azoknak még hasznát veheti a túlvilágon.[54]

Jellegzetes, vallási okokból kialakult tradíció a halott kezeinek összekulcsolása a mellen, s egy imakönyv, egy rózsafüzér belehelyezése.

Rendkívül változatos a halott mellé, a koporsóba tett - esetenként rejtett - tárgyak sora. Olyan feljegyzések is akadnak, melyek szerint levették az élettelen testről az ékszereket, és egy kis zacskóba rejtve a feje alá tették, de úgy, hogy ne vegye észre senki - félve attól, hogy valaki háborgatná a sírt.[55] Természetesen ezek az esetek nem a paraszti társadalmat jellemezték, hiszen anyagi helyzetükből adódóan nem volt olyan nagyobb érték, amit félthettek volna.

Kőteleken is találunk példát a koporsóba helyezett tárgyakra, bár ez a szokás ma már inkább a cigányságra jellemző. Ismerünk olyan esetet, mikor egy muzsikus cigánnyal a nagybőgőjét is leeresztették a sírba, de gyakori az alkohol (főként a pálinka), a cigaretta, a legkedvesebb pipa és a kártya koporsóba rejtése is, mind a cigányoknál, mind a magyaroknál a faluban.

A kőteleki Lovász Andrással a kutyáját is eltemették. Életükben elválaszthatatlanok voltak, így, mikor a férfi meghalt, a rokonok kérésére elaltatták az ebet, és mellé temették, hogy haláluk után is együtt legyenek.

Gyurka Gyula bácsi és felesége említettek interjúnk során néhány nevezetesebb esetet: „Példájul itten meg, mikor Lovász Jancsi apja meghalt, fogadalmat tett - hogy mír - a szüleinek - nem tudom, hogy mír - letette a lajbit, amibe ’ vőfilyeskedett, az apjához. Na, azt is láttam a temetőbe ’, itten e. (...) azt a szép cifra lajbiját beletette ott mindenki előtt a koporsóba ’. ”[56]

5.6.2. A temetési menet

Kerékkel megtoldott modern Szent Mihály lova, Tenke, 2014. Benedek Csaba felvételeMikor a halált követő negyedik napon az elhunytat a halottas házánál belefektették a koporsóba, a legközelebbi férfi rokonok emelték fel, s vitték ki az udvarra. Ekkor jellemzően már rengeteg ismerős, barát, szomszéd állt kinn, hogy végső búcsút vegyen az eltávozottól.

Szent Mihály lován vitte ki négy férfi a koporsót a temetőbe, mögöttük a közvetlen hozzátartozók és a halottas menet. Szent Mihály lova egy, a koporsó szállítására szolgáló eszköz, melyre a halottas udvaron helyezték fel a koporsót.

Kunt Ernő definíciója szerint: „Ez egy négy lábú, szék magasságú, saroglyaszerű faszerkezet, melynek eleje és vége - olykor oldala is - úgy van kiképezve, hogy jól meg lehessen fogni, hiszen a Szent Mihály lova a koporsó temetőbe szállítására való speciális eszköz.”[57][58]

Így, menetben haladtak a halottas háztól egészen a temetőig. Helyenként különbözőek voltak a halottas menet formái, egyedi tradíciói. Tápiószelén a menet kötelezően érintette az útmenti feszületeket is, s mindnél megállt egy sirató énekre.

A koporsó iránya is meghatározott volt. A halott lábának a temető felé, azaz előre kellett mutatnia. Ez is a paraszti hiedelemvilágra utal. A halott a temető felé „tartott”, ezért a lábának kellett a temető irányába állnia. A fordított testhelyzet a paraszti kultúra szerint azt jelképezi, hogy a halott visszatér, azaz a visszajáró halott képzetére utal, melytől rettegtek az élők.[59] Elképzeléseik szerint a halottaknak a halottak között, az élőknek az élők között volt a helye, így az élők között rekedt halott zaklatja majd korábbi szeretteit.

Kőteleken a későbbiekben Szent Mihály lovát egy tényleges szekér váltotta fel. A gyászkocsit két ló húzta, melyek fején fekete kendő volt, lekötve a nyakukhoz. így leszegett fejjel - mintegy gyászolóként - meneteltek a háztól egészen a temetőig. „A lovak a rítust emelő csodalények voltak a gyászmenetben, ahogy ünnepélyesen lépkedtek a kitárt sírgödör felé.”[60]

Szent Mihály lovára már csupán a temetőn belül van szükség, hogy - koporsós temetés esetén - a szertartás helyétől a sírhelyig vigyék rajta a koporsót.

5.6.3. Lobogók

A korabeli paraszti temetések elmaradhatatlan kellékei voltak a zászlók. A temetési menetben is kiemelt jelentőséggel bírtak.

Egyfelől a barokk ünnepi szokásokból származik ez a temetési tradíció. A barokk normái szerint ünnepségekkor, körmenetek alkalmával mindig zászló alatt vonultak fel. A másik magyarázat arra vezethető vissza, hogy a korabeli parasztok láthatták a főnemesi ünnepeket, melyeken megjelent a család címere, zászlaja. Ezt - mintegy - utánozva gondolhatták úgy, hogy saját életfordulós eseményeiken is helyet kell adni a zászlóknak. Kőteleken a temetési zászlókat lobogóknak hívják, s a temetési lobogók szokása a mai napig él. Ha meghal valaki, a közvetlen szomszédok, barátok már előre tudják, hogy kik lesznek a lobogóvivők. A helyi szokások szerint hét lobogó sorakozik fel egy temetésen. Elsőként egy fekete, mögötte pedig két-két lobogó a trikolorból, azaz két piros, két fehér és két zöld. Mindig a halottal azonos neműek a lobogóvivők, s közülük is a legidősebb viszi az első, fekete színűt.

Azok számára, akik specialistáknak számítottak, eggyel több zászló járt a temetés során. Kőteleken még ma is találunk énekes asszonyokat, de aktív szerepük már nincs, csak a titulus maradt fenn.

Néhány évtizeddel ezelőtt, mikor már nem a halottas háztól temettek, de még több temetkezési hagyomány élt, mint ma, az énekes (olvasós) asszonyok emberek a temetéseken a pap mellett álltak, s vele együtt énekelték a sirató dalokat. Ez egy kitüntetett szerep volt, melyet templomba járó, szép hangú nők, férfiak nyertek el. Egyfajta megtiszteltetést jelentett.

„Hét lobogó van: fekete, piros, fehír, zöld. Aki énekes, annak külön van. (...) aki olvasós asszony, ember, annak eggyel több van. Van egy külön. Nyóc van akkor. ”[61]

5.6.4. A sír behúzása

A végső nyughely betemetése szintén kalákában zajlik Kőteleken. Ezen az eseményen jellemzően sokkal többen vesznek részt, mint a sírhely kiásásánál. Azok is szeretnék tiszteletüket tenni - s igazítani a halott sírján -, akik a kiásáson nem tudtak részt venni. Én magam is láttam már olyan temetést, ahol annyi sírbehúzó volt, hogy mindenkinek elég volt egy-két lapát földet a koporsóra dobni, s mire mindenki sorra került, kész is volt a nyughely.

Kunt Ernő kutatásai alapján a következőket írja: „A sírba engedett koporsóra - vagy a padolatra - a jelenlévők sorban vetnek egy-egy marék földet olyan sorrendben, amilyen szoros rokonsági kapcsolatban voltak az elhunyttal.”.[62]

Ez a jelképes megjelenési forma még ma is megelevenedik Kőteleken. Az elhunyt házastársa, legközelebbi rokona kezdi rendszerint a sír behúzását azzal a rituáléval, hogy egy földrögöt vet a sírgödörbe.

Halotti tor, Pusztina, 2008. Benedek Csaba fotója5.7. A halotti tor

A halotti tor definíciója Kunt Ernő meghatározásában a következő: "Halotti tornak, torozásnak szerte a magyar nyelvterületen elsősorban a halott emlékezetére rendezett, a temetést követő közös étkezést nevezték.”[63][64]

A feljegyzések a régi halotti torokat kisebb lakodalomként emlegették, ahol még táncoltak is, főleg, ha az elhunyt fiatal, házasság előtti legény vagy leány volt. „A házasulandó korú leányok, legények torán ellakták a halott lakodalmát."64

Manapság már faluhelyen sincs akkora jelentősége ennek a megemlékezésnek, mint korábban volt. A szűk család összejön az halottas háznál, beszélgetnek, talán isznak, esznek valamit, de az egész inkább formális jellegű. Természetesen ez is tájegységenként, településenként, de akár családonként is változhat.

5.8. A gyász

A gyász különös jelentőséggel bírt mind a gyászolók, mind a környezet szempontjából. Sok faluban, így Kőteleken is a mai napig kinézik, megbélyegzik azokat a - főleg már idős - nőket, akik nem tartják be a gyász időszakának íratlan szabályait.

Még a huszadik század első felében is, ha egy idősebb nő vagy férfi veszítette el házastársát, elvárták, hogy az életben maradt fél élete végéig gyászolja elhunyt párját. Kinézték a falubeliek, ha valaki mással próbált új életet kezdeni. Sokszor a mai napig találkozhatunk a kis közösségekben hasonló reakciókkal.

A középkorúak felé szintén elvárásokkal fordultak a kistelepülések lakói. Az egy éves gyászt nekik is be kellett tartaniuk.

Az eltávozott közeli hozzátartozó hiányát sokszor jelezték a fej, a hajzat, az arcszőrzet megváltoztatásával is. A férfiak a gyász alatt nem hordtak kalapot, valamint hagyták nőni szakállukat, hajukat. A nők sem hordtak kontyot, kibontott hajukat kendő fedte.[65] Magyar területeken körülbelül a 15. század közepétől vált divatszínné a fekete, a felsőbb körök már ekkor sötét ruhákba öltöztek temetések alkalmával.[66]

Előtte még a fehér volt a halál és a gyász színe, melyet lassan felváltott az ellentétes fekete szín. A gyászruházatot ehhez igazították paraszti körökben is.

Halotti tor Pusztinán, 2008. Fotó: Benedek Csaba6. Egészségügyi szabályok, jogszabályok a halottakra, sírásásra, temetkezésre vonatkozóan

Mára a szabályozások szinte teljesen felülírták a hagyományokat a temetkezésben is. A megbetegedések, fertőzésveszélyek miatt szigorú előírásai vannak az élettelen test megfelelő kezelésének. Törvényben megszabott kritériumok szerint lehet csak eljárni.

6.1. Törvényi keretek

Az 1999. évi XLIII. törvény, mely a temetőkről és a temetkezésről szól, nem részletezi a sírhely elkészítésének szabályos körülményeit. Tisztázza a temetkezés körüli definíciókat, leírja a temetőkkel kapcsolatos szabályozásokat, a temetkezési, kegyeleti szolgáltatásokat, de a sírásást alig említi.

A kalákában sírásásról a törvény egyáltalán nem szól. A II. Fejezet, A temető, A temető üzemeltetése, 16.§-ának b cikkelyében: „(...) biztosítja az eltemetés (umaelhelyezés) feltételeit, ideértve a temetési helyre való első temetést megelőzően a sírhely kiásásáról (sírásás) való gondoskodást”[67] - ezek alapján a végső nyughely elkészítése a temető üzemeltetőjének feladata.

Szintén ezen fejezet és alfejezet 23.§-ában a háztól temetés kérdésére kapunk jogi választ: „Temetőn vagy temetkezési emlékhelyen kívül ravatalozni az egészségügyi államigazgatási szervnek az engedélyével lehet.”[68]

Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a kalákában sírásás már egy alig létező dolog, így jogszabálynak sem kell szankcionálnia.

Egy másik magyarázat a hagyomány ereje, mely bizonyos esetekben szembeszáll a jogi korlátokkal is.

Egy egészségügyi cikkben az alábbi részre bukkantam: „A jogalkotók - felismerve azokat a higiénés, népegészségügyi súlypontokat, melyek a temetkezés és a halottak körüli eljárás kapcsán felmerülnek - az ország területére nézve egységes rendszerben építették fel a szabályozást. A temetőkkel kapcsolatban ez csak részben volt megvalósítható, hiszen a helyi sajátosságok lényegesen befolyásolhatták a létesítmények kialakítását, sőt a temetés kivitelezését is (pl. a sírgödör elkészítése).”[69][70] [71]

6.2. Egészségügyi rendelkezések, problémák

Mindezek ellenére az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) csak képzett, a lehetséges veszélyeket ismerő sírásóknak engedélyezi elvégezni a munkafolyamatot. A kalákában sírásás éppen ezek miatt a szükséges információk hiánya miatt elviekben tiltott. Egyetlen ember áshatja a sírt a fertőzésveszély elkerülése végett: a hivatásos sírásó. A felnőttképzésben ma már találunk települési közösségi szolgáltató tanfolyamot is, melynek kiegészítő, rész-szakképesítése a temetkezési asszisztens illetve a temetői munkás feladatkör.

Kutatásaim során találtam egy egészségtudományi cikket. Az anyag már a bevezetőjében az általam feldolgozott témákat említi, s kitér azokra a problémákra, melyeket hipotéziseimben felvetettem: „A mérleg egyik serpenyőjében ott szerepelt a rítusok társadalmi funkciója, kegyeleti kérdések, gazdasági vonatkozások, míg a másikban sokszor az előbbieknek ellentmondó tény, miszerint a halálozás és temetkezés megnyugtató rendezése alapvető település-egészségügyi és járványügyi kérdés.”

Ahogyan dolgozatom korábbi részeiben is említettem, míg az általam vizsgált, akár száz évvel ezelőtti időszakban a halottat ölelgették, csókolták életben maradt közvetlen rokonai, addig ma inkább egyfajta félelem alakult ki az emberekben. A higiénés szempontokon túl is idegenkednek az élettelen testtől.

„(...) a halottól inkább tartanak az emberek, olyannyira, hogy nem egyszer fertőtlenítést kémek az elhunyt (leginkább halva talált) hozzátartozójuk után, jóllehet azt általában semmilyen körülmény nem indokolja.”[72]

6.3. A gyászmunka kérdései

Mivel a legtöbb esetben kórházakban, egészségügyi intézményekben szenderülnek jobblétre az emberek, az élőknek már nincs lehetőségük a hagyományok ápolására. Máshogyan, máshol vesznek végső búcsút halottaiktól, fájdalmukat pedig gyakran magukba fojtják, s jellemzően nem osztják meg másokkal, nem engednek át terheket másoknak. „Gyászolókkal foglalkozva szembesülnünk kell azzal, hogy ahogyan az utóbbi évtizedekig a halál, a haldoklás volt tabu kultúrkörünkben, úgy vált a gyász is elhárított élménnyé, el nem fogadott, elutasított jelenséggé.”[73]

Talán erre a momentumra is visszavezethető, hogy napjainkban sokkal kevesebben tudnak megbirkózni a gyásszal, mint korábban, s megnövekedett az elhúzódó gyászreakciós pszichés betegségek száma.

„A gyász lebonyolításához a hagyományos kultúrák gazdag rítusrendszert kínálnak, ezek is kikopnak lassan a civilizált társadalmakból. A halott elsiratása, a tetem melletti virrasztás, a rokonok és ismerősök huzamos és aktív részvétele a gyászban stb. megkönnyíti a lelki seb gyógyulását.”[74]

6.4. A jelenlegi kőteleki temetkezés

A még élő hagyományok ellenére a kőteleki temetkezésben is történtek változások. Dolgozatom során feladatomnak éreztem, hogy a népi tradíciók megelevenítése mellett teljes képet adjak a helyi temetkezés jelenlegi állapotáról is.

6.4.1. A talajvíz ereje

Modern urnás temetkezés, Szolnok, 2016. Fotó: Benedek CsabaKőteleken az elmúlt években komoly problémát jelentett a talajvíz. Így van ez most, 2011- ben is. Ahogyan az egész országra, úgy a szóban forgó térségre is jellemző a belvíz-probléma. Ebből adódóan a faluban csak a hamvasztás, azaz az umás temetés engedélyezett. A koporsós temetéshez a sírgödömek legalább két méter mélynek kell lennie, s amennyiben e gödör aljában akár csekély mennyiségű víz is található, úgy betiltják a temetés ezen formáját. A fertőzésveszély a vízben ugyanis fokozott mértékű.

Kőteleken néhány éve kihirdették a koporsós temetések tilalmát, viszont a talajvíz ezt követően visszahúzódott. 2009. november 1-jétől ismét lehetett a településen koporsóban temetni, ám 2010. március 11-én olyan magassági szintet ért el a talajvíz, hogy újra szigorításra volt szükség. Dolgozatom elkészítéséig ezt a rendeletet továbbra sem vonták vissza. (Lásd: Törvényi keretek fejezet).

6.4.2. Modern szolgáltatások helyben: Pietas Bt.

Egy szolnoki temetkezési vállalat, a Pietas Bt. lerakataként jelent meg a településen, 2010 tavaszán egy temetkezési szolgáltatásokat kínáló üzlet.

A kőteleki Pietas Bt. nem rendelkezett hivatalos nyitva tartási idővel indulásakor, csupán előzetes telefonos bejelentkezés, időpont-egyeztetést követően várta vásárlóit. Mióta a helyi üzletvezető már főállásban foglalkozik a temetkezési ügyek intézésével, hétfőtől péntekig várja - egyre bővülő - ügyfélkörét.

A vidéki ember azonban nagyon nehezen szokja meg az újat, idegenkedik tőle, sok esetben szkeptikusan a rosszat keresi benne. Így volt ez a temetkezési vállalkozás esetében is. Korábban volt példa hasonló üzletre a faluban. Egy helyibeli idős hölgytől, majd a temetőcsősztől lehetett vásárolni - megrendelés alapján - koporsókat, csokrokat. Olyan teljes körű temetkezési szolgáltatásokat nyújtó üzlet, mint a Pietas Bt. még nem volt Kőteleken.

Mivel lerakatról van szó, áraik megegyeznek a szolnoki központ áraival, ennek ellenére az emberek többsége még mindig a megyeszékhelyre utazik temetkezési ügyeket intézni. A kőteleki vállalat szolgáltatásai valóban teljes körűek, ha kell, élő zenés búcsúztatást is szerveznek, ők maguk is vállalják a halott búcsúztatását illetve rengeteg extra szolgáltatást kínálnak. Ennek ellenére a pénztelenségből adódóan nagyon kevesen használják ki a lehetőségeket. Az üzlet vezetőjével készített inteijúm során megtudtam, akadt olyan ügyfelük is, aki hazavitte édesanyja hamvait - saját bevallása szerint is anyagi megfontolásból hogy - még élő - édesapja halálakor együtt, egyszerre temesse el szüleit.[75] „Ma már széles a kínálat, a hagyományos, megszokott forma háttérbe szorult, bár kétségtelen, hogy Kőtelken még mindig a tradíció a meghatározó.”

6.5. A vidéki ember viszonya a szabályokhoz

Az általános és kötelező érvényű szabályozások a vidéki emberekből ellenérzést váltottak ki a legtöbb esetben, s így van ez ma is. A halál, a temetés, mivel életfordulós események, még érzékenyebben érintik a lakosokat, a szabályozás még nehezebb.

Kőtelekiekkel készített interjúim során heves ellenállásba ütköztem az ÁNTSZ, az urnás temetés, illetve a jogszabályok említése alkalmával. Azok az emberek, akik korábban idegenkedtek a diktafontól, kamerától, a téma hallatán hangnemet váltottak, és erélyesen hangoztatták a - szabályozásokkal ellentétes - véleményüket.

Az egykori temetőcsősz így vélekedett a koporsós temetés betiltásáról: „Ez is furcsa nekem, mert annak idején még a vízbe is temettünk. Mikor én a temetőhöz kerültem, még úgy volt, hogy egy nyomot pluszba' benne hagytunk ha magasan volt a víz, s a temetés reggelén kimeregettük ”

Gyurka Gyula bácsi feldúltan reagált a fertőzésveszélyre hivatkozó szabályokra: „Nem olyan könnyen megy az, hogy ő dirigáljon. Utóvigre én úgy mondom, ahogy igaz is: a kanászt a gazda válassza. Nem az ANTSZ választ minket. Utóvigre a níp dirigál, nem ők. Ha a falu összefog, mit bír csinálni? A cigányokná’ mit bír csinálni? (...) Nem úgy megy az!" [76][77] [78]

7. Változó végső kívánságok

„ Én aszontam, ha meghalok, tegyenek addig a nagy ládába. Engem el ne hamvasszanak. Olyan furcsa írzís az, nem? (...) Meg most is azt mondom én is, idefigyelj, én mindig meghagyom, hogy éngem kis koporsóba tegyetek ha hamvasztás lesz. Na, há ’ minek az a csésze? (...) ”[79]

A falusi emberek az elmúlt évek szabályozásai ellenére is tiltakoznak az urnás temetés ellen. Sok esetben már a keresztény ideológia sem szolgál magyarázatul, hiszen egyre kevesebben gyakorolják a vallást, de az évtizedek alatt berögzült hagyományokhoz eltántoríthatatlanul ragaszkodnak. A fenti interjú részletben is láthatjuk, az idézett (jelen esetben Bozsóné Manci néni) a hamvasztás tényét már el is fogadná, de a koporsón - mint végső nyughelyen - kívül semmi mást nem hajlandó elfogadni.

Polcz Alaine így ír erről a jelenségről: „Az urnától ugyanis nehéz búcsúzni; az érzelem nehezen követi a hagyományos formák ugrásszerű változását.”.[80]

Vélhetően az umás temetés hatására egyre több kőteleki végső akarata, hogy hamvait a Tiszába szólják. Ez a kérés azért is meglepő, mert korábban nem volt példa hasonlóra a faluban illetve a katolikus vallásba sem illeszkedik.

Az egyiptomi, görög mitológiában találkozunk hasonló esetekkel, hiszen ott az élők és a holtak birodalmát egy alvilági folyó, a Styx kötötte össze.

Azonban egy idős magyar, alföldi ember előtt bizonyára nem az ókori mitológia lebeg sírhelyének kiválasztásakor, így magyarázatként a folyóvíz közelségét említeném meg. A Tisza mellett szültetett, élt és - ha már nem lehet koporsós temetése - szeretné, ha a folyóban lelne örök nyugalomra is.

8. A média hatása a halálábrázolásra

A rendszerváltást követő időszakban a médiafogyasztás jelentősen megnőtt. Az általános értékítéleteket emiatt az egyes médiumok nagymértékben befolyásolhatják.

A falusi emberek számára is elérhetők ma már a kábelcsatornák, éppen ezért az esti órákat és a téli időszakot ők is a televíziók előtt töltik. A műsorok sok esetben alkalmaznak manipulatív eszközöket, hogy minél magasabb nézettséget érjenek el. A fokozott érzelmek kiváltásának érdekében előfordul, hogy ismétlésekkel, lassításokkal ábrázolják a halált. A filmvásznon, a televízióban megjelenő elmúlás az esetek többségében erőszakos halál. A naturalisztikus ábrázolásmód az emberekben még több félelmet kelthet, s kelt is. Sokszor a néző már maga sem tudja eldönteni, hogy mi valós, mi fiktív, elveszti realitásérzékét.

Míg korábban a sajtó - főként a nyomtatott lapok - híres emberek haláláról, díszes temetéséről tudósítottak, addig ma jelentősen megváltozott ez a helyzet.

„Ebben a kategóriában az - elsősorban kereskedelmi - televízió, az internet és a szórakoztató (kommersz) mozifilmek jellegzetességeit vizsgáljuk meg. A televízióban látható halálábrázolások túlnyomó részben realista megközelítésűek: naturális jelenetek, a fiktív és a valós helyzet bemutatása egyaránt jellemzi ezeket, ami a képi feldolgozás hasonló technikája révén a befogadót megakadályozza a látottak objektív feldolgozásában. Nehezen elkülöníthető egymástól, mikor látunk valóságos jelenetet és mikor megrendezett szituációt. A hírek és haditudósítások előszeretettel mutatják be az erőszakos vagy baleseti halált, hangsúlyozva azok tragikus, elborzasztó voltát - kínzások, eltorzult (holt)testek -, jellemzőjük, hogy gyakran ismétlik a sokkoló jeleneteket, hogy a képi üzenet: a halál szörnyű és elviselhetetlen mivolta minél jobban rögzüljön a befogadóban (és egyúttal eltávolítsa a halál átélhetőségétől). 1989-ben, a Ceausescu házaspár kivégzését rögzítő filmet a televízióadók napokon keresztül, számtalan ismétléssel adták.”

A fiatalabb korosztály szocializációjának már része a média, az internet, melynek jelentős befolyásoló hatása lehet. Alakíthatja a fiatalokban kialakuló halálképet is. A filmvásznon, a képernyőn mások halálát látják, mely eltávolítja az élményt, egyfajta megnyugvást jelent. [81][82] [83]

Ez a korosztály ritkán találkozik közvetlen környezetében a halállal, s korábbi impulzusaiból adódóan akkor sem tud mit kezdeni ezzel az eseménnyel.

9. Feltételezett magyarázatok, kilátások

A fent leírt változásokat, folyamatokat akár egy kulturális evolúciós folyamatként is értelmezhetjük. A modernizáció, individualizáció a hagyományok változásával, olykor eltűnésével jár. Ahogyan a születés, így a halál is hospitálódik, a folyamat (szülés, temetés) során szakemberek segítenek. A természetestől a művi felé, az önellátástól a specialisták felé halad a kor. Ennek számtalan pozitív velejárója van. Csökken csecsemőhalandóság, a fertőzésveszélyek, viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy a hagyományok is megszűnnek lassan.

„Két világkép áll szemben egymással, egy felvilágosodáson alapuló, alapvetően racionális és tudományon alapuló, a másik pedig egy mágikus, mitikus világkép. És a süketek párbeszéde zajlik köztük.”[84][85]

A néprajzkutató szerint azonban a kulturális értékek visszatanulhatók, a ma is pozitív, megengedhető tradíciók átmentése az utókornak egy létező folyamat.

A kőteleki kalákában sírásás tradíciója is változáson megy keresztül. Az urnás temetések miatt ugyanis sírásókra is egyre kevésbé van szükség. Egy 2 méter mély sírgödör kiásásához elkelt a segítség, de egy 50 x 50 x 60 cm-es gödörhöz - mely az urna eltemetéséhez szükséges - elég egy ember is. Ennek ellenére a kőtelekiek még mindig kijárnak a sírásásokra, de egyre alacsonyabb számban.

Kivételt képeznek azok az esetek, mikor olyan köztiszteletben álló személy az elhunyt, akiről az egész falu megemlékezik. Ilyen volt az egykori polgármester, az helyi általános iskola igazgatója vagy a cserkészcsapat vezetője.

Ma már csak urnás temetésekről beszélhetünk, így az együttes sírásás valóban csupán rituális jellegű. Ennek ellenére még mindig akadnak önkéntesek, és előfordul, hogy a fiatalabb korosztály is képviselteti magát. Amennyiben ez a helyzet a jövőben nem javul, azaz a koporsós temetés továbbra is tiltott marad, úgy félő, hogy a kőtelekiek lassan elszoknak a kalákában sírásás hagyományától.

Friss sír, Pusztina, 2007. Fotó: Benedek Csaba10. Konklúzió

Összegzésemet korábbi hipotéziseimre és saját tapasztalataimra vonatkoztatva fejtem ki.

Feltételezésem, mely szerint a kőtelekiek mindennapjainak már részévé vált a kalákában sírásás hagyománya, már dolgozatom előkészítésénél, interjúim során beigazolódott. Én magam is természetesnek gondoltam, tanáraim, társaim, barátaim reakciója ébresztett rá, hogy ez a tradíció korántsem egyértelmű mindenki számára. A kőteleki emberek - ahogy én tapasztaltam - el sem tudnak képzelni más sírásási lehetőséget.

A hagyomány egyediségét támasztotta alá az is, hogy szakemberek segítségével, a kellő szakirodalom ismeretével, számos interjú elkészítése után sem találtam más, a jelenlegi magyar határokon belül eső települést, ahol a kalákában sírásás a mai napig élne. Bizonyára ez abból is adódik, hogy nem egy közkeletű, népszerű hagyományról van szó. Egy ilyen mély, helyi sajátosságra csak akkor bukkan az ember, ha személyesen ellátogat falvakba, s ott rákérdez, hogyan zajlik egy temetés.

A másik lehetőség, hogy ő maga is beleszületik egy tradícióba. Ebben az esetben a legtöbbször azért nem derül ki, hogy egyedi esetről van szó, mert - ahogyan már korábban is említettem - a benne élők számára ez a természetes.

A halottak körüli komplex hagyományrendszer professzionális kidolgozottsága engem is meglepetett. Előzetes terveim alapján dolgozatom leghangsúlyosabb, legérdekesebb része a sírásás lett volna, de számos egyéb - olykor mai fejjel már hihetetlen - szokással is találkoztam, melyek mellett nem tudtam elmenni részletes kifejtés nélkül. Ettől függetlenül azt gondolom, sikerült eredeti tervemhez hűen a sírásásról írnom, de a témában való elmélyülés számomra is sok érdekességet tartogatott. Feltételezésem beigazolódott, a temetkezés tradíciója egy rendkívül pontosan kidolgozott rendszert foglal magába.

A falusi ember merev kiállása a hagyományok és az általa megszokott rendszer mellett kevésbé lepett meg. Mivel én magam is az általam vizsgált környezetben nőttem fel, tisztában voltam vele, mire számíthatok, ha megemlítem az ÁNTSZ nevét vagy az urnás temetkezést. Ismernek, kedvelnek, könnyebben megnyíltak nekem. Sokkal mélyebben be is avattak a bizalmukba, mintha egy idegen beszélgetett volna velük, ez azonban veszélyekkel is járt. Felszabadultabban, őszintébben, szókimondóbban tiltakoztak a szabályozások ellen. Gyurka Gyula bácsi viselkedésén figyelhető meg leginkább ez a hozzáállás. A videó anyagon is látszik, a beszélgetés elején vonakodva szólalt meg, zavarta a kamera. Mikor azonban a végén megemlítettem a sírásás rendszerének esetleges változását, már nem is rám nézett, nem is az operatőrre, egyenesen a kamerába beszélt. Néha másodpercekig farkasszemet nézett vele, rázta a fejét, tiltakozott minden ellen, ami ellen csak lehetett. Látszott rajta, ezek a válaszok nem nekem szóltak, itt egy idős, falusi ember igazán kemény (társadalom)kritikái mutatkoztak meg.

Az urna elutasítása azonban meglepett. Korábban is tudtam, hogy az emberek hiányolják a koporsós temetéseket, de kutatásaim előtt soha nem gondoltam bele, hogy talán az urnával mint végső nyughellyel is problémájuk lehet. Azt hittem, a hamvasztás maga az, ami elriasztja őket, de Bozsóné Manci néni kérése, hogy hamvait egy kis koporsóba tegyék, ne „ abba a csészébe ”, számomra is nagyon meglepő volt.

A média halálábrázolásának vizsgálatát elengedhetetlennek éreztem dolgozatom összeállítása során. A teljesség igénye nélkül - hiszen nem ez volt az elsődleges célom - szerettem volna rámutatni a rövid időn belül bekövetkezett gyökeres változásokra, a halál naturalisztikus ábrázolását, párhuzamba állítását a hagyományokkal.

Szakdolgozati kutatásaim végeztével úgy gondolom, az általam vizsgált terület, a halál és a temetkezés kultúrabeli kérdésköre időszerűbb, mint valaha. Hipotéziseim között korábban nem említettem - mert úgy véltem, erre külön nincs szükség -, de az élők viszonya a halálhoz külön figyelemreméltó, megdöbbentő. Dolgozatom írása, összeállítása során többször kértem közvetlen környezetem segítségét. Elolvastak néhány fejezetet, akár egy- egy mondatot, ha nem voltam biztos benne, közérthető-e, amit írok. Legnagyobb meglepetésemre még a családom is vonakodva állt a halál tanulmányszerű ábrázolásához. Elmondásuk szerint nagyon nehéz a téma, ők maguk - akik követték kutatásaimat - is irtóznak egy-egy résztől. Értetlenül álltak előttem: én hogyan bírom ilyen természetesen kezelni az elmúlást? Ugyan nagyobb mintát nem vizsgáltam, ez a vélemény nem mondható reprezentatívnak, de éppen az ő reakciójukra alapozva úgy gondolom, valóban gyökeresen megváltozott az utóbbi évtizedekben az élők és a holtak viszonya, így dolgozatom időszerű, létező problémát fejt ki.

Irodalomjegyzék:

•                      1999. évi XLIII. törvény

•                      Balassa Iván: Magyar Néprajz. IV. kötet. Életmód. Budapest, Akadémia Kiadó, 1997.

•                      Boros Imre: Kőtelek képekben. Kőtelek, Kőtelki Polgármesteri Hivatal, 1991.

•                      Buda Béla: Mentálhigéné: Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Animula Kiadó, 1994.

•                      Halottak ünnepe DVD melléklet

•                      Interjú Bozsó Gyulával és feleségével, Bozsóné Máriával. Kőtelek, 2010.

•                      Interjú Kelemen Imrével. Kőtelek, 2010.

•                      Interjú Lovász Mihállyal. Kőtelek, 2010.

•                      Interjú Sándor Ildikó, néprajzkutatóval. Budapest, 2011.

•          K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Budapest, Gondolat - Európai Folklór Intézet, 2004.

•          Kádár László, Balázs Péter: Temetés és haláleset kapcsán követendő eljárások dilemmái a modern közegészségügyi igazgatásban.Egészségtudomány 2009. (Lili évf.) 3. szám

•                      Kiss Erika: Ágy lábában van a másik (inteijú). Helyi Lapok Online 2010.

•                      Koczor Tamás: Csángók. National Geographic, 2011. (IX. évf.) 3. szám

•                      Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó 2007.

•                      Kunt Ernő: Temetők népművészete. Budapest, Corvina Kiadó, 1983.

•                      Magyar népmesék: A két koma

•                      OKJ-s tanfolyamok listája

•          Ortutay Gyula: Magyar Néprajzi Lexikon. Második kötet: F-Ka. Budapest, Akadémia Kiadó, 1979.

•          Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz. VII. kötet. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, Akadémia Kiadó, 1982.

•                      Polcz Alaine: Gyászban lenni. Budapest, Pont Kiadó, 2000.

•                      Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Budapest, Pont Kiadó, 1998.

•                      Polcz Alaine: Meghalok én is?. Budapest, Századvég Kiadó. 1993.

•                      Respectance - Online Tribute and Memorial Website

•          Szenti Tibor: Háborgatott halottaink, I. rész (tanulmány). Kharón Thanatológiai Szemle, 2001. ősz (V. évf.)

•          Zana Ágnes: Halál és haldoklás a vizuális médiában- Hogyan alakul halálképünk a média hatására?,Kharón Thanatológiai Szemle, 2007. (XI. évf.), 3-4. szám


1. Melléklet: Interjú Kelemen Imrével, Kőtelek egykori temetőcsőszével Honnan ered, hány évre nyúlik vissza ez a hagyomány?

Nem tudom pontosan, de már nagyapámék idejében is ez volt a szokás. Ismerősök, barátok kijártak a sírásásra, de rokon soha.

Nem áshatta vagy nem akarta?

Nem illett ásni, ha közeli rokon volt. Rá is szóltak az emberek.

A környező falvakban is a barátok ássák a sírt?

Nem, ez kőtelki szokás. Mióta az eszemet tudom, így van ez nálunk. Még anyám (a korábbi temetőcsősz - szerk.) sem tudja, honnan ered.

Általában hányán vannak kint?

Sokan csodálkoznak, mert van, hogy negyven, ötven ember is kijön, attól függ, ki mennyire volt ismert a faluban. Minél szimpatikusabb volt, annál többen. Lehetett egy egyszerű tehenész is. Körülbelül ötven sírásó volt eddig a legtöbb. Nem számoltam pontosan.

Honnan tudják meg, hogy mikor lesz a sírásás?

Ki van írva a templomnál meg a temetőben is.

Hogyan zajlik az ásás?

Beszélgetnek az elhunytról, sőt viccelődnek is. Történeteket mesélnek. Persze más téma is van, de leginkább a halottról. Felidézik a múltat, a régi időket.

Ha olyan embert temetnek, aki már évtizedek óta nem a faluban él, de azt szeretné, hogy itt temessék el, akkor is kimennek?

Kint vannak akkor is. Volt, aki már 20 éve nem itt lakott, de az egykori baráti társasága megmaradt, nem felejtették el. Régi szomszédok, ismerősök, mind emlékeztek rá. Viszont akadt olyan is, aki kőtelki volt, mégsem voltak kint nála sírt ásni.

Nem kedvelték?

Akár. Vagy olyan volt a természete, hogy nem barátkozott senkivel sem. Az én 14 évem alatt talán 10 eset, ha volt, mikor nem jöttek ki ásni az emberek.

Vannak „visszajárok”?

Igen, egy idős bácsi, Gyurka Gyula bácsi. Nem csinál már semmit, de mindig kinn van. Az mindig. Nyolcvan év körül jár, de annak sose kell orvoshoz menni, akkor semmi dolga nincs. Ott áll.

Mennyi idő egy ásás? Kint vannak akár fél napig is?

Négy óra. Annál nem több.

Végig dolgoznak?

Hát effektive két ember dolgozik, a többi beszélget, meg hát iszogatnak, eszegetnek ugye. Egy hozzátartozó hoz ki sört, bort, pálinkát.

Tehát valaki a családból is kint van?

Igen, egy ember. A veje, valaki. Ő vendégeli meg az ásókat. Először még én is csodálkoztam, mert ők is viccelődtek, sztoriztak a elhunytról, de ezek szerint így könnyebb nekik is. Ott valahogy nem veszi olyan komolyan az ember. Jó a hangulat.

És ugyanezek az emberek húzzák be is a sírt?

Igen, azok. Ha sokan vannak, váltva csinálják. Megy körbe a lapát.

Mi volt a legemlékezetesebb haláleset?

A kislány, akire rádőlt a szekrény. Az a cigány kislány, Nagy Feriék lánya. Öt éves volt, ha jól tudom Felöltöztették menyasszonynak, úgy temették el. Na, az nagyon megviselt. A mai napig rossz rágondolni.

A kőteleki cigányoknál is szokás a közös sírásás?

Igen, ők is kijárnak, de nem nagyon ássák a sírt. Félnek. Még szerszámot sem hoznak. Ott vannak, de inkább csak azért, hogy mikor a virrasztásnak vége, még ott is igyanak egy kicsit.

A magas belvíz miatt mostanában csak urnás temetés van a faluban. Ennek ellenére kijárnak az emberek?

Kijárnának, de inkább én szoktam mondani, hogy maradjanak. Nincs értelme,, hogy ott álljanak. Valaki kijön, ketten leemeljük a sírkövet, és kész is. Az a kis ásás nekem fél óra. Felesleges, hogy kihozzák a piát, kaját, szerszámokat, mikor egyedül is gyorsan végzek. Csak a költségeket növelnék ezzel is. Igény lenne rá persze, de lassan már meg is szokják, hogy nem tudnak segíteni.

Lehet, hogy a jövőben eltörlik ezt a szokást?

Igen, mert nem engedélyezi az ÁNTSZ. Azt mondják, fertőzés van a talajban. Ezért kell egy hivatásos sírásó. De hát egy ilyen hagyományt megszüntetni? Különben lehet, hogy meg is szűnne ez már egy tíz éven belül, mert sok az öreg, a fiatalok meg eljárnak dolgozni, nem hagyhatják ott a munkahelyet csak azért, mert sírt kell ásni. A TSZ világban még haza is küldték az embereket, ha sírásás volt. Soha nem szóltak, ha emiatt hiányzott. Még a brigádvezető is mondta: menjetek hazafelé, sírásás lesz.

Pedig ez egy olyan régi szokás.

Igen, nagyon. A 60-as években már bőven így volt, pedig akkor még padlonyba temettünk. Micsodába?

Padion. Kőtelkiesen padlony. Úgy volt ez, hogy leásták a sírt 180 centire, akkor még annyi volt az előírás, utána meg plusz beástak annyit oldalra, hogy a koporsót becsúsztassák. így nem a koporsóra ment a föld, nem zörgött. Ma már van erre külön rögfogó, meg ha valaki szegényebb volt, ajánlottam neki, hogy teszek a koporsóra fenyőgallyakat vagy tuját, hogy ne dübögjön annyira.

Meddig élt ez az eljárás?

1969-ben szűntették meg, mamámat ’68-ban még padlonyba temették.

Most is 180 centi a szabvány?

Nem, most 2 méter. A talajvíznek meg 2 méter 2 centin kell lennie ahhoz, hogy áshassunk. Ha már egy csepp vizet találnak benne, nem lehet koporsóba temetni. 2000., 2002. óta van ez így. Ez is furcsa nekem, mert annak idején még a vízbe is temettünk. Mikor én a temetőhöz kerültem, még úgy volt, hogy egy nyomot pluszban benne hagytunk, ha magasan volt a víz, s a temetés reggelén kimeregettük. Az urna meg 50x50x60 centis, de külön szabály nincs rá.

Nők jártak ki sírt ásni?

Nem, ez fel sem merülhetett. Nem illik. A nők a lobogókat meg a koszorúkat intézik. Ha férfi a halott, férfiak, ha nő, nők viszik a 7 lobogót. Elől egy fekete, utána 2-2 piros, fehér, zöld.

Úgy hallottam, temetkezési vállalkozó jön a faluba.

Igen, ezt én is hallottam. Pedig régen még mi árultuk a koporsókat. Elmentünk érte a koporsógyárba, hoztunk tízet, és így sokkal olcsóbb volt a falusi embernek. Itt, hátul az alsóépületben voltak.

(Az interjú folytatódik, de a további részek már nem kötődnek közvetlenül a sírásához, s anyagot sem használtam fel a továbbiakból.)

 

Milyen formában működik a vállalkozás? - A szolnoki Pietas cég kihelyezett üzlete, lerakata?

A szolnoki Pietas Bt. lerakataként. Haláleset során itt, helyben mindent el lehet intézni, teljes körű szolgáltatást nyújtunk.

A falubeliek kérése volt egy hasonló üzlet megnyitása, vagy esetleg felfigyeltetek a problémára, a helyi temetkezési vállalat hiányosságára?

Mi figyeltünk fel a problémára. Miután a környező településeken már évek óta működik valamelyik temetkezési szolgáltató képviselete, úgy gondoltuk Kőtelek se maradjon ki, itt is biztosított legyen ez a szolgáltatás.

Korábban csak előzetes bejelentkezés alapján volt nyitva az üzletet, ma már napi több órán át nyitva tart. Ez a fokozott érdeklődésre való tekintettel változott, vagy a szolgáltatások bővítése miatt?

Amikor indultunk - tavaly tavasszal - még főállásban dolgoztam, így nem tudtam megoldani az üzletben tartózkodást, ezért működött „telefonon” keresztül. A vidéki ember azonban nem szívesen rendezi az ügyeit telefonon, a személyes kontaktus híve. A személyes találkozás ugyanis lehetőséget ad egyéb típusú problémák megbeszélésére is, egy kis „locsi-fecsire”. A munkaviszonyom megszűnését követően döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom ezzel az üzlettel, bővítve a szolgáltatások kínálatát, ugyanis a helyiség, ahol a temetkezési ügyintézés folyik, lehetőséget adott arra, hogy egyéb szolgáltatásokat is nyújtsunk, kvázi problémamegoldó üzletet csináljunk belőle. Amíg ugyanis főállásban dolgoztam az önkormányzatnál rájöttem, hogy igazából az itt élő emberek nem tudnak kihez fordulni ügyes-bajos dolgaikkal, egyeseknek gondot jelent egy-egy beadvány, kérelem...stb. megírása, a telefonos ügyintézés, továbbá az önkormányzaton kívül nincs a faluban másik hely, ahol fénymásolni lehet, vagy megfizethető áron faxolni. Ráadásul az üzlethelyiség adottságai is megfelelőek, faluközponti, frekventált helyen található, piaci napokon különösen sok ember megfordul a faluban. így a temetkezési szolgáltatások mellett kiépült egy más jellegű szolgáltatóház is.

Volt már rá eset (vagy épp ez a gyakorlat?), hogy - amennyiben szolnoki a központ -, a megyeszékhelyről visszairányították a kőtelekieket?

Erre még eset nem volt, bár minden egyes alkalommal, amikor kőteleki ügyintéz a szolnoki társaságnál elmondják, hogy ide is lehetett volna jönni. Az eltelt időszak tapasztalata, hogy az emberek nehezen szoknak hozzá ahhoz, hogy helyben is lehet ügyintézni. A másik tapasztalat, amennyiben Szolnokon kórházban hal meg a hozzátartozó, a család mondhatni automatikusan bemegy Szolnokra - bár az ügyintézés szempontjából értelmetlen -, hiszen a kórházból az elhalt személyes holmijait el kell hozni és a halálozás körülményeire is kíváncsiak, amit a kezelőorvostól tudnak meg. Amennyiben bemennek Szolnokra, akkor már ott is ügyintéznek. Megfigyeltem, hogy ilyen esetben is ide jönnek azonban a legtöbbször koszorúért, sírcsokorért, sokszor még a legközelebbi hozzátartozók is, nem beszélve a távolabbiakról, vagy a szomszédokról, barátokról.

Amennyiben szolnoki a központ, úgy az árak is azonosak?

Az árak ugyanazok. Minden esetben a szolnoki központ mondja meg az árakat, amelyeket mi alkalmazunk. Megjegyzem, a környéken a legalacsonyabb árakkal dolgozunk, akik eddig itt intézték a temetést, mindezt alátámasztották. Esetenként ugyanis a hozzátartozó mielőtt ügyintéz tájékozódik az árakról más szolgáltatóknál és eddig még mindenki azt nyilatkozta, hogy ez a legolcsóbban szolgáltató cég.

Meddig terjednek a temetkezési szolgáltatások?

Teljes körű. Hagyományos (koporsós), hamvasztásos. Az utóbbi években Kőtelken a magas belvíz miatt hamvasztással lehet temetni, melyet az itt élők nagyon nehezen szoktak és szoknak meg. Az esetek egy részében a szűkös pénztárca miatt hazaviszik a hamvakat és a temetésről vagy egyáltalán nem intézkednek, vagy majd később, ha lesz rá pénz, illetve olyan eset is volt, hogy a gyermek elhalt édesanyja hamvait hazavitte, és majd ha édesapja is eltávozik, akkor fogja a hamvakat együtt földbe helyezni. Jellemzően egyházi a temetés, ritkább a polgári. Teljesen egyedi temetést is lehet igényelni, uniformisba öltözött férfiak viszik az urnát a sírhoz, a kért zene szól a háttérben, de hangszeres kísérő is rendelhető. Ma már széles a kínálat, a hagyományos, megszokott forma háttérbe szorult, bár kétségtelen, hogy Kőtelken még mindig a tradíció a meghatározó.

 

Szakdolgozatom elkészítése elképzelhetetlen volt számomra egy szakemberrel készített interjú nélkül. Konzulensemnek, Illisz L. Lászlónak köszönhetően jutottam hozzá Sándor Ildikó elérhetőségeihez. A néprajzkutató örömmel állt rendelkezésemre, telefonhívásomat követően másnap már várt is a Hagyományok Házában.

Sándor Ildikó beszélgetésünk során egy teljes vázat állított fel számomra, a paraszti kultúra sajátosságain keresztül vezetett rá a kalákában sírásás miértjeire, korábbi olvasmányaimat, kutatásaimat is új megvilágításba helyezte. Logikus magyarázatainak, következtetéseinek köszönhetően a temetkezési kultúra, a rítusok a legapróbb részletességig feltárultak előttem. Összefüggéseket vázolt fel előttem, melyek érthetővé tették számomra a - különben rendkívül nehéz nyelvezetű - néprajzi olvasmányaimat. Példáinak, meglátásainak köszönhetően olyan részletekre is felfigyeltem, melyek felett korábban elsiklottam. Adatközlőimmel (Gyurka Gyula bácsival, Manci nénivel, Lovász Mihály bácsival) készített inteijúimban is észrevettem olyan értékeket, melyek korábban fel sem tűntek.

Sándor Ildikó szaktudásának köszönhetően felvázolta előttem a temetkezés lépéseit, a hagyományok ápolásának lehetőségeit. A vele készített interjú az egyik legfontosabb forrás volt számomra dolgozatom elkészítése során.

4. Melléklet: A Gyurka Gyula bácsival és feleségével, Manci nénivel készített interjú kivonata

Gyurka Gyula bácsihoz Kelemen Imre, egykori temetöcsőszön keresztül jutottam el. Gyula bácsiék először vonakodva álltak a kamera elé, nem értették, miért fontos számomra egy ilyen „hétköznapi” dolog, mint a sírásás.

Interjúnk nehezen indult, és sokszor a beszélgetés során is akadtak félreértések. Előfordult, hogy nem értették a kérdéseimet, esetleg én nem értettem a válaszokat. Nehéz volt irányítani az interjút, de végül mindent megtudtam a kalákában sírásásról. Ahogyan sejtettem is korábban: aligha akad ember, aki Gyula bácsinál többet tudna a gyakorlatban a témáról. Rengeteg esetet, különlegességet említett mind a mai, mind a régi időkből, szinte minden mondata rendkívül értékes a dolgozatom szempontjából.

 

Feleségével meséltek a helyi hagyományokról, saját tapasztalataikról, emlékeikről, élményeikről.

A felvétel kamera előtti viselkedésük, a témához fűződő érzelmeik szempontjából is fontos.

5. Melléklet: A Lovász Mihály bácsival készített interjú kivonata

Lovász Mihály bácsit 101. születésnapja alkalmából kerestem fel, egy portrét írtam róla a vele készített inteijú alapján. Legnagyobb meglepetésemre egy szellemileg teljesen friss férfival találtam szemben magam személyében, aki bátran letagadhatna korából akár húsz évet is. A látása és a hallása már nem a régi, ezért fia, Lovász Ignác „tolmácsolta” felé kérdéseimet, ami nehezítette a beszélgetést.

A sírásást csak érintettük beszélgetésünk során, így dolgozatomban sem idézem sokszor Mihály bácsit. Fő témánk az iskolai évek, a háborúk és a korabeli kőteleki élet volt. Ennek kapcsán, a hagyományokról érdeklődve hoztam fel a sírásást. Mihály bácsi emlékeiben még elevenen élt néhány történet, melyeket később a szakdolgozatom során is értékes idézetekként is fel tudtam használni.

6. Melléklet: Pinnyei sirató dal

Sok rendbeli népek kik most jelen vagytok[87]

Sok rendbeli népek kik most jelen vagytok Végső szolgálatot én hozzám mutattok Anyámnak a földnek keblébe takartok Ezzel tisztel' teket hogy megmutassátok.

Isten így akarta ennek így kell lenni Az ő végzésének mindenben bételni Régi szent atyának reá kellett menni A bűnért a testnek egyszer meg kell halni.



' Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Budapest, Pont Kiadó, 1998. pp. 61.

[2] Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Budapest, Pont Kiadó, 1998. pp. 10.

[4]Polcz Alaine: Meghalok én is?. Budapest, Századvég Kiadó. 1993. pp. 15.

[5]Szenti Tibor: Háborgatott halottaink, I. rész (tanulmány) = Kharón Thanatológiai Szemle, 2001. ősz (V. évf.) http://www.kharon.hu/docu/2001 -ősz szenti-haborgatott.pdf., letöltés: 2011. 04. 09.

[6]Boros Imre: Kötelek képekben. Kötelek, Kőtelki Polgármesteri Hivatal, 1991. pp. 5.

[7]Mellékletek: 1. kép: A köteleki temető

[8]Mead, Margaret 1953., In: Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 15.

[9]Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp.15.

[10]Részlet a Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített inteijúból. 2011. (Mellékletek: 2. kép: Sándor Ildikó, néprajzkutató; 3. Melléklet: az inteijú kivonata; DVD melléklet: Sándor Ildikó 1. 01:18).

[11]Dolgozatom további részében dőlt betűvel szedem azokat a szavakat, kifejezéseket, melyek esetleg nem közkeletűek, vagy az adott szövegkörnyezetben nem elsődleges jelentésükben értendőek. Az általam vizsgált néprajzi források is ezt az eljárást alkalmazzák, ezért választottam én is a dőlt betűs megjelölést.

[12]Ortutay Gyula: Magyar Néprajzi Lexikon. Második kötet F-Ka. Budapest, Akadémia Kiadó, 1979.

[13]Kunt Emö: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 19.

15

[14]Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 123.

[15]Dolgozatom további részében Bozsó Gyula bácsit Gyurka Gyula bácsi néven említem. A két név mögött ugyanaz a személy áll, de a faluban mindenki Gyurka Gyula néven ismeri, ezért ezt a megszólítást érzem én is hitelesnek.

[16]Részlet a Gyurka Gyula bácsival (85 éves köteleki lakossal) és feleségével, Bozsóné Manci nénivel (81 éves köteleki lakossal) készített interjúból, 2010. október. 10. (Mellékletek: 3. kép: Bozsó Gyula, azaz Gyurka Gyula bácsi, 4. kép: Bozsóné Margit, Manci néni, 4. Melléklet: az interjú kivonata, Dvd melléklet: Gyurka Gyula bácsi 1. 10:09).

[17]A tájnyelvi fordulatok megőrzése érdekében a falubeliekkel készített interjúk és a paraszti kultúrából származó idézetek során a fonetikus, szó szerinti idézést választottam. A néprajzi kutatásokban is ez az irányadó. Dolgozatom további részében ezeket az idézeteket dőlt betűvel szedem. Ezen idézetek során elkövetett helyesírási, nyelvhelyességi hibák nem a hibás ismereteimből adódnak, a szöveghüség miatt hagytam őket a szakdolgozatban.

[18]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 3. 10:15).

[19]Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 128.

[20]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 1.06:20).

[21]Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 129.

[22]Koczor Tamás: Csángók = National Geographic, 2011. (IX. évf.) 3. szám: pp. 44. (Mellékletek: 5. kép Tornász Tomaszewski, National Geographic: Csángó ravatal).

[23]Kunt Ernő, 2007: 131.

[24]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 3. 04:27).

[25]Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 131.

[26]Hutás Magdolna, 1955; valamint vő. Mitford, Jessica, 1967; Wilhelmb Gizella, 1977. In: Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 132.

[27]Kiss Lajos, 1920. 31 -87. In: Kunt Emő Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 129-130.

[28]Kunt, 2007: 128.

[29]Kunt, 2007: 129.

[30]Kunt, 2007: 130.

[31]Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz. VII. kötet. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, Akadémia Kiadó, 1982., pp. 72.

[32]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 3. 25:52).

[33]Istvánfly Gy. 1911: 229-230. In: Balassa Iván: Magyar Néprajz. IV. kötet. Életmód. Budapest, Akadémia Kiadó, 1997. pp. 764.

[34]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 3. 26:45).

[35]Kunt Emő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 153.

[36]Kunt Emő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 141.

[37]A két koma (Magyar népmesék): http://www.voutube.com/watch7vKj3gY9flwoVc 2009.10.23., letöltés: 2011. április 2.

[38]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 2. 0:07).

[39]A Lovász Mihály bácsival (102 éves kőteleki lakos) készített interjú alapján, 2010. október

[40] Részlet a    Lovász Mihály bácsival (102 éves kőteleki   lakossal) készített interjúból,

2010. október 1. (Mellékletek: 7. kép: Lovász Mihály bácsi, 8. kép: Beszélgetés Lovász Mihály bácsival és fiával, Lovász Ignáccal; 5. melléklet: Az interjú kivonata; DVD melléklet: Lovász Mihály bácsi).

[41]Mellékletek: 6. kép: A „hátakfüzete”

[42] A Kelemen Imrével (Kőtelek egyik korábbi temetöcsőszével) készített interjú alapján, 2010. (Az interjú leirata az 1. Mellékletben).

[43] A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 3. 02:04).

[44] A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 3. 02:40).

[45]Részlet a Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjúból, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 3. 07:01).

[46]Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 143.

[47]Kunt Ernő: Temetők népművészete. Budapest, Corvina Kiadó, 1983. pp. 26.

[48]K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Budapest, Gondolat - Európai Folklór Intézet, 2004. pp. 320.

[49]Részlet a Gyurka Gyula bácsival (85 éves köteleki lakossal) és feleségével, Bozsóné Manci nénivel (81 éves kőteleki lakossal) készített interjúból, 2010. október. 10. (DVD melléklet: Gyurka Gyula bácsi 2. 07:10).

[50]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011.

[51]Kiss Erika:   Ágy lábában van a másik (interjú), In:      Helyi Lapok Online {online}

http://menhaz.helvilapok.hu/digitalcitv/news/newsheading.isp?dom;=AAAALZHH&hir=BAAFILBX&fmn::= AAAALPVP&Drt=AAAALPUZ&men=AAAALPVF. 2010., letöltés 2011.04. 09.

[52]  Paládi-Kovács Attila: Magyar Néprajz. VII. kötet. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, Akadémia Kiadó, 1982., pp. 84.

[53]Kunt Ernő, 2007: 160.

[54]Kunt Ernő, 2007: 160.

[55]Paládi-Kovács Attila, 1982: 80.

[56]Részlet a Gyurka Gyula bácsival (85 éves kőteleki lakossal) és feleségével, Bozsóné Manci nénivel (81 éves kőteleki lakossal) készített interjúból, 2010. október. 10. (DVD melléklet: Gyurka Gyula bácsi 1. 27:48).

[57]Kunt Emö: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 169.

[58]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011. (Mellékletek: Sirató, DVD melléklet: Sirató - eredeti felvétel a Folkrádió műsorából, 2011.04.07.)

[59]Kunt, 2007:183.

[60]Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Budapest, Pont Kiadó, 1998. pp. 16.

[61]Részlet a Gyurka Gyula bácsival (85 éves kőteleki lakossal) és feleségével, Bozsóné Manci nénivel (81

éves kőteleki lakossal) készített interjúból, 2010. október. 10. (DVD melléklet: Gyurka Gyula bácsi 1.21:07). “Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 186.

[63]Kunt Emő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 192.

[64]Kunt Emő: Az utolsó átváltozás. Kerepes, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2007. pp. 192.

[65]Paládi-Kovács Attila, 1982: 86.

[66]Balassa Iván, 1997: 761.

[67]1999. évi XLIII tv., II. fejezet, 16. §, b cikkely

[69]Kádár László, Balázs Péter: Temetés és haláleset kapcsán követendő eljárások dilemmái a modem közegészségügyi igazgatásban, = Egészségtudomány 2009. (Lili évf.) 3. szám pp. 13.: http://www.higienikus.hu/egeszsegtudomanv/cikk/2009 3/Kadar.pdf. 2009.

letöltés: 2011.04. 05.

[70]http://szakkepesites.hu/szakmak/temetoi munkas.html. letöltés: 2011. április 6.

[71]Kádár László, Balázs Péter: Temetés és haláleset kapcsán követendő eljárások dilemmái a modem közegészségügyi igazgatásban, = Egészségtudomány 2009. (Lili évf.) 3. szám pp. 9.: http://www.higienikus.hu/egeszsegtudomanv/cikk/2009 3/Kadar.pdf. 2009.

letöltés: 2011. 04. 05.

[72]Kádár László, Balázs Péter: Temetés és haláleset kapcsán követendő eljárások dilemmái a modem közegészségügyi igazgatásban, = Egészségtudomány 2009. (Lili évf.) 3. szám pp. 10.: http://www.higienikus.hu/egeszsegtudomanv/cikk/2009 3/Kadar.pdf. 2009.

letöltés: 2011.04. 05.

36

[73]Polcz Alaine: Gyászban lenni. Budapest, Pont Kiadó, 2000. pp. 89.

[74]Buda Béla: Mentálhigéné: Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Animula Kiadó, 1994. pp. 272

[75]A Tóth Ildikóval, a Kőteleki Pietas Bt. vezetőjével készített inteijú alapján. 2011. (Az interjú leirata a 2. Mellékletben).

[76]Részlet a Tóth Ildikóval, a Kőteleki Pietas Bt. vezetőjével készített interjúból. 2011.

[77]Részlet a Kelemen Imrével (Kőtelek egyik korábbi temetőcsőszével) készített interjúból, 2010.

[78]Részlet a Gyurka Gyula bácsival (85 éves köteleki lakossal) és feleségével, Bozsóné Manci nénivel (81 éves kőteleki lakossal) készített interjúból, 2010. október. 10. (DVD melléklet: Gyurka Gyula bácsi 2. 13:00).

[79]Részlet a Gyurka Gyula bácsival (85 éves kőteleki lakossal) és feleségével, Bozsóné Manci nénivel (81 éves kőteleki lakossal) készített interjúból, 2010. október. 10. (DVD melléklet: Gyurka Gyula bácsi 1.25:02).

[80]Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Budapest, Pont Kiadó, 1998. pp. 20.

[81]Zana, 2007. http://www.kharon.hu/docuy2007-3-4 zana-halal.pdf . letöltés: 2011. 04. 09.

[82]Zana Ágnes: Halál és haldoklás a vizuális médiában - Hogyan alakul halálképünk a média hatására = Kharón Thanatológiai Szemle, 2007. (XI. évf.), 3-4. szám http://www.kharon.hu/docu/2007-3-4 zana- halal.pdf letöltés: 2011.04. 09.

[83]Zana, 2007. http://www.kharon.hu/docu/2007-3-4 zana-halal.pdf letöltés: 2011.04. 09.

[84]Részlet a Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjúból, 2011. (DVD melléklet: Sándor Ildikó 4. 08:40).

[85]A Sándor Ildikó, néprajzkutatóval készített interjú alapján, 2011.(DVD melléklet: Sándor Ildikó 4. 9:10).

[86]Az interjúk közül csupán két anyag szerepel leiratként, a többi a dvd mellékleten található meg, ahogyan a sirató hanganyaga is.

A fényképek közül, melyeknél nem jelzem külön a forrást, azokat én készítettem kutatásaim során, saját tulajdonomat képezik.

[87] A DVD mellékleten a hanganyag is megtalálható. Előadja: Triber Istvánná és társai, Pinnye. Gyűjtő: Lajtha László, Rajeczky Benjamin, 1954.08.28. Forrás: Folkrádió 2011.04.07.

Módosítás dátuma: 2016. december 27. kedd, 08:36