Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Szellemi néprajz Népi vallásosság „Nagy Isten kedvében – örök dicsőségben”

„Nagy Isten kedvében – örök dicsőségben”

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Gondolatok a Templomok művészete című kiállítás kapcsán

A fényképre kattintva tekintheti meg a cikkhez tartozó képgalériátSzolnoki Galéria 2010. november 22 – 2011. január 30.

A 2010-es évben hónapokig jártuk megyénk katolikus templomait, abban reménykedve, hogy kellő számú, és minőségű műtárgyat tudunk összegyűjteni és kölcsönözni ahhoz, hogy megvalósítsuk azt a kiállítást, amiről már oly rég beszélgettünk a múzeumi kutatószobánkban. Bemutatni a környék egyházi művészetének stílusait, megismerni a kedvelt szenteket, azok megformálását, felfedezni az esetleges lokális ízeket, s persze megismerni a templom és közösség mai viszonyát: van e hatása az embereknek a templomra, s a templomnak az emberekre? S persze nagyon kétséges volt az is, hogy a helyiek hogyan fogadják céljainkat. Előfordult, hogy gazdag közösségek, akiknek igazán lenne dicsekednivalója egy ilyen kiállításon, mereven elzárkóztak még a kiállítás gondolatától is. Máshol szeretettel osztották meg velünk szegényes, lázáros szomorú nincseiket. Izgalmas volt a harc egy-egy műtárgyért, ami olykor törvényszerű kudarccal végződött, s megható máshol, ahol mindent adtak volna, abból a kevésből is, amijük van.

A kiállítás rendezése azon ritka örömök egyike volt számunkra, ami ritkán adatik meg egy muzeológusnak. Szép anyag jött össze, s a tárlat is úgy sikerült, ahogy szerettük volna: saját gyűjtésből, jól kivehető irányvonalak mentén. Most régi fotóinkat nézegetve, emlékeket keresgélve a múló napok útvesztőjében állítunk emléket, felidézve a hajdani tárlatot.

Jász-Nagykun-Szolnok megye két katolikus egyházmegyéhez tartozik. A Szolnoktól északra eső terület az Egri Főegyházmegyéhez, a délre eső részek, Szolnokkal együtt, pedig a váci egyházmegyéhez tartoznak. Kiállításunk az Egerhez tartozó templomok művészetét mutatta be. Sokan, a kiállítás címének hallatán talán drágakövekkel díszített aranytárgyakra gondolnak, múzeumok díszhelyére kívánkozó reneszánsz festményekre, hallatlan gazdagságra. A templom azonban más, mint egy kincsestár. Szellemiséget tükröz egy évezredes hazában, lelkiséget, mely segített rossz korokban, s szerénységre intett jó sorunkban. Többnyire falusi, kisvárosi templomok tartoznak területünkhöz, az ódon aranyozás néhol már igencsak megkopott, s a falak is a vizes salétrom mintáját mutatják. Néhol a művészeti stílusok véletlenszerű keveredése mutatkozik a berendezésben, máshol egységes, egy ízlés szerinti az igényes műtárgyak sora a gyönyörű templomban. A Jászság nagy, többnyire késő barokk templomaival szemben ott vannak a Tisza mente piciny templomai, vagy a Nagykunság kései építésű épületei. Kicsiny az általunk vizsgált terület, mégis találhatunk különbségeket tájegységei között úgy stílusban, mint a tisztelt szentek sorában. S persze felfedezhetünk általánosítható hasonlóságokat is. A kiállítás ezeket a mozgató és meghatározó tényezőket próbálta feltárni, gyakran már repedező faszobrok, megfakult festmények mellett felvonultatva a jelen fontos tárgyait, magas művészi színvonalú alkotásait is.

A különbségek és hasonlatosságok feltárásához a múltba kell tekintenünk. A török elnyomás alól felszabadult településeken a lakosság a 18. század második felére új építési feladatokkal nézett szembe. A régi templomok kezdetben még némi reparációval elégnek bizonyultak a hitélet folytatására. Az egyre szaporodó népesség azonban hamar kinőtte a kis középkori templomokat. Lázas építkezés indult meg megyeszerte. A települések anyagi erejük és egyéni becsvágyuk szerint kezdték meg új templomaik építését, hol a közösség, hol a birtokosság, hol pedig az egri püspökök hozzájárulásával.

Megyénk egri egyházmegyei területét három jól elkülöníthető területre oszthatjuk: a Tisza menti részekre, melyek 1876-ig Heves megyéhez tartoztak, tehát vallásuktól függetlenül is az egri püspök, majd érsek főispáni hatáskörébe. Ezek a területek vegyes vallásúak, s legfőbb területét képezték az egri püspökök rekatolizációs törekvéseinek. Egy-egy település vallását meghatározta birtokosainak vallása, s ahol ezeknek módjában állt, vallásuknak és anyagi lehetőségeiknek megfelelő templomot is építettek. Találhatók itt püspöki (Tiszaörs, Besenyszög, Tiszapüspöki) és káptalani birtokok is (Nagyiván) a katolikus kisbirtokosság kezén lévő falvak mellett (Kőtelek, Nagykörű).

Más a helyzet a Nagykunságban, mely teljes mértékben református vallású a 18. században. A Nagykunság, mint a Hármaskerületek része, közjogilag független volt az egri püspököktől. 1702-ben Lipót császár az egész Jászkunságot eladta a Német Lovagrendnek. 1731-ben tőlük a Pesti Invalidusház vette át a birtok jogát, akiktől a Jászkunság 1745-ben váltotta meg saját magát, ezzel visszanyerve régi privilégiumaikat. A török időkben református hitre tért Nagykunság újra saját kezébe vehette sorsát, egyetlen urukként a király mellett a mindenkori nádort ismerve el.

Az egri püspökök törekvései sokáig eredménytelenek voltak katolikus plébániák létesítésére, a 18. században csak néhány kisebb kápolnát sikerült építeni a Nagykunságban. Jelentősebb katolikus népesség, amely komolyabb templomot tudott állítani, csak a 19. századra alakult ki, s így a többi terület főképp barokk templomaival szemben a Nagykunság katolikus templomai klasszicista (Túrkeve, Kunhegyes) vagy még későbbi, historizáló stílusban épültek (Karcag).

Harmadik területünk a Jászság, szintén a Hármaskerületek része. A jász települések, az egyetlen Jászkisért, s Jászberény kisszámú református lakosságát leszámítva katolikusok. A Jászság a török időkben nem néptelenedett el, a települések közül többnek működtek plébániái is, főként a gyöngyösi és jászberényi ferenceseknek köszönhetően. A Lipót-féle elzálogosításból ők is saját pénzen váltották meg magukat privilégiumaikat visszanyerve. Elöljáróikat, papjaikat maguk választották.

Templomaikat szinte teljes mértékben a maguk költségén építették, közadakozásból és bizonyos községi jövedelmekből, pl. a szombati rév jövedelméből. A főként 18. századi nagy, barokk stílusban épített és berendezett templomaik méltán büszkeségei ma is a jász településeknek.

A fentiekből láthatjuk, hogy történelmi, közjogi és földrajzi okok is meghatározzák egy közösség templomának korát, stílusát és még méretét is. Tiszaörs nagyságát meghatározza, hogy a püspök birtoka volt, Nagykörű szerénységébe belejátszik, hogy helyi kisbirtokosok adták össze az építési költségek java részét. A független jászok, a környékhez viszonyítva jelentős anyagi eszközökkel rendelkezve, díszes, nagy templomokat építettek. A kunok későbbi templomai stílusukban is mások.

Különbségeket fedezhetünk fel a művészetföldrajzban is. A 18. században a Tisza menti területeken szinte kizárólag az egri püspökök építőmesterei, szobrászai, festői dolgoztak. A püspöki építészeti iroda jelentős mestereket tömörített. Így az építészeti munkákat főként Francz József végezte, a szobrászok között találjuk Halblechner Vencelt és Steinhauser Antalt, s a festők között a kor egyik festő óriását, Johann Lucas Krackert.

A Jászságban főként gyöngyösi művészek dolgoztak. E kötődés a kereskedelmi kapcsolatok, a földrajzi közelség mellett a ferences kötődésnek köszönhető. Így épített a Jászságban a gyöngyösi Rábl Károly. De Pestről is találunk építészt a Jászságban Jung József személyében. Egerből a legkiválóbbak kaptak felkérést a jász közösségektől, mint Kracker, oltárképek festésére.

A 19 századtól már változatosabb a művészek köre. Így dolgozott a Nagykunságban Homályossy Ferenc késő klasszicista stílusban Szolnokról, majd a historizáló stílus idején, a 20. század fordulóján megjelentek a szinte kizárólag pesti műépítészek.

A szobrok és festmények a 18. században egri és gyöngyösi ízlésűek, felismerni egy-egy mesternek a keze nyomát, amely különbséget tesz egy-egy templom között a barokk stíluson belül. Különös darabjai a művészi kvalitásaiban gyengébb, ám megfogalmazásukban bájos, helyi mesteremberek által készített műtárgyak, amit parasztbarokk névvel illetnek a műtörténetírásban.

A 19. század végétől, s különösen a 20. század elején megjelennek az egységes szellemiséget és művészeti megformálást mutató templombelsők (Fegyvernek, Törökszentmiklós, Karcag, Jászkisér, Tiszagyenda). Ekkor már erre a feladatra szakosodott cégek bízhatók meg egy új templom berendezésével, így ezek egységesek, művészeti értékük állandó, bár gyakran már magukon viselik a tömegtermelés uniformizáló jegyeit. Napjainkig láthatóak a templomokban annak jelei is, ha a közösség sajátjának érzi a szent teret, és – a liturgikus előírások szabályain belül – saját ízlése szerint szereli fel kellékekkel, egészíti ki berendezését újabb, nemegyszer népművészeti igénnyel megformált tárgyakkal. (Leggyakoribb példái ennek a jászsági templomok oltárterítői, amelyek a szűcshímzés technikáját és mintakincsét alkalmazzák.)

A három területen megfigyelhetjük, hogy általános Szűz Mária, a magyar szent királyok és királylányok tisztelete. Gyakori Szent István ábrázolása, ahogy felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Jászságot vizsgálva azonnal szembe ötlik az út menti szakrális emlékek nagy száma s változatossága. Míg a Tisza mentén ezek szinte kizárólag a megfeszített Krisztusra korlátozódnak, a Jászságban összetettebb formában is megjelennek, kiegészítve Máriával, Mária Magdolnával és Szent Jánossal. A feszületek mellett nagy számban fordulnak elő Szent Vendel szobrok az állatok védelmében, a juhászok védőszentjeként. Számos folyóvíz mentén találhatunk Nepomuki Szent János szobrokat, aki az úton lévő, vízen átkelőket oltalmazza. De a gazdálkodó embereket védi a Jászberény határában lévő időjárási katasztrófák ellen védő szentek csoportja is (Donát, Medárd, Orbán). E szentek tisztelete természetesen a templomok belsejében is megjelenik, legtöbbször az út menti szobroknál jóval magasabb művészi színvonalon. Néhány templomban találhatunk egyedi törekvéseket is, amik jellemzőek koruk településére, esetleg egyes papok egyéni ambíciójára. Ennek legjellemzőbb példája a jászalsószentgyörgyi templom mennyezetfreskója, ahol Munkácsy Mihály és Leonardo festmények másolatai láthatók. Hasonlóan kuriozitásnak számítanak Aba-Novák Vilmos és Chiovini Ferenc egyedi hangú, a középkort idéző freskói Jászszentandráson.

Kiállításunkon mindezen irányvonalakat, törekvéseket igyekeztünk bemutatni azon műtárgyak segítségével, melyeket sikerült kölcsönözni. Nem szerepelhetnek azonban érthető módon a legfontosabbak, a főoltárképek, s maguk a főoltárok. Ezek mérete és fontossága egy közösség életében nem teszik lehetővé még időszakos elmozdításukat sem. Mint ahogy ez természetesen a freskóknál sem lehetséges. Mégis reméljük, hogy a tárlat segített eligazodni az egyházművészet varázslatos tájain.

Külön köszönetet kell mondanunk az egri érsekségnek támogatásáért, azon plébánosoknak és településeknek, hívőknek, akik céljainkat támogatandónak ítélték és lehetővé tették a tárgyak kölcsönzését. Valamint köszönet illeti a jászberényi Jász Múzeumot, és Hamza Múzeumot valamint az egri Dobó István Vármúzeumot.

Az alább ismertetett műtárgyak színvonala nagyon változó. Van közöttük komoly barokk mester által készített ugyanúgy, mint 20. századi vezető művész, de van helyi rajztanár, szobafestő és műkedvelő dilettáns. Olykor felismerhető a vidék azon felfogása, hogy a régi kopott műtárgy nem templomba való, így tűnhettek el a gyönyörű, bár kissé hiányos laparanyozások a kredenc fehér zománc és az autó keréktárcsa ezüst és arany festéke alatt. Van, ahol egyes családok már évtizedek óta „újítják” fel a berendezési-, és műtárgyakat. Ez kiváltságnak számít a közösség előtt, s a család komoly sérelemként élne meg egy szakszerű restaurálást. Kiállításunk anyagának válogatásánál nem esztétikai szempontokat vettünk figyelembe mindenáron, hanem ezeket a helyi színeket is hagytuk érvényesülni a palettán, hisz a tárgyak mai, jelen valóságukban ott állnak a templomokban, s a maguk eszközeivel hirdetik isten dicsőségét.

Az ábrázolások zöme a keresztény liturgia középpontjában álló Jézus Krisztus életének és halálának eseményeit örökíti meg. A Prágai Kis Jézus, 20. századi faszobor Nagykörűből (1. kép). A gyermek Jézus kegyszobra a prágai kármelita kolostorból terjedt el. A világmindenség gyermeki Ura koronával a fején, királyi palástban, baljában a földgömböt jelképező aranyalmával, gyűrűs jobbjával mellkeresztes főpapként áldást oszt. A szobrocskát Lobkowitz Polyxena kapta Spanyolországból nászajándékba, ő ajándékozta 1628-ban a nagy nyomorral küszködő prágai kármelita kolostornak. A hagyomány szerint a szerzetesek ínsége egyszerre megszűnt, s ennek nyomán a kis szobor tisztelete a prágai nép körében villámgyorsan elterjedt. A 18. században innen terjedt el a monarchia egész területén.

A Szomorú Krisztus, 20. századi faszobra Abádszalókról került a kiállításba. (2. kép) A szenvedéstörténet apokrif mozzanatai közül a legközismertebb ábrázolás. A nagypénteki passiónak azt az epizódját ábrázolja, amikor Jézust egy kőre ültették közvetlenül keresztre feszítése előtt.

Ismeretlen 19. századi festő alkotása a Levétel a keresztről. A képen Mária hét fájdalma közül azt látjuk, amikor a halott Krisztus testét öleli magához a kereszt tövében. A Mária testébe fúródó tőr utal fájdalmára. Krisztus teste körül a megkínzatása eszközei hevernek, töviskoronája és a szögek. A téma ábrázolásával kapcsolatban a források nem árulnak el sok részletet, itt Szűz Mária mellett Mária Magdolnát és az úgynevezett „másik” Máriát láthatjuk.

A Piéta egy 20. századi gipszszobor Jászboldogházáról. (3. kép) Egy legenda szerint a halott Krisztust, miután levették a keresztről, egy kőre fektették, itt siratta meg az édesanyja. Itália a 13. században vette át ezt a témát a bizánci művészetből. A középkori misztika hatására, melynek központi témája a szenvedésben való elmélyülés, a fájdalmat erőteljesebben igyekeztek kifejezni: Mária átöleli holt fiát, arcát arcához szorítva tartja, miközben ölében tartja a halott testet. Egész Európában használt és kedvelt ábrázolássá vált később. Kisebb alakban, népies formát öltve kedvelt búcsúajándékká vált. Egyik legismertebb formája az ún. Sasvári piéta.

A Feltámadt Krisztus 18-19. századi faszobra Kunhegyesről származik (4. kép). Krisztusnak ezen ábrázolása a barokk korban vált népszerűvé, jobbjával az ég felé mutat „fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Másik kezében zászlós, keresztes botot tart a halál fölötti győzelem jeléül. Mindez utalás a közelgő mennybemenetelre.

A keresztény hit legfontosabb szimbóluma a kereszt. Ez a körmeneti kereszt Tiszaörsről került a kiállításba. (5. kép) Krisztus kereszthalálát, a bűn és a halál fölötti győzelmét, vagy magát Krisztust jelképezi. A kereszt az élet fája, és Krisztus második eljövetelénél az emberfia jele. Az itt látható keresztet körmenetekkor használták. Található közöttük igényes színvonalú faragványok éppúgy, mint népies ízű, helyi mesterek egyszerű munkái. A kereszt a mozgásban lévő körmenethez hasonlóan az állandó terekben – templomban, oltáron, lakóházban – is Krisztus legesszenciálisabb megjelenítése. Különösen érdekes fajtája a kereszteknek az úgynevezett szent vér kereszt, amelyen a Krisztus testéből kicsorduló vér bőséges és domborműves ábrázolása szinte szőlőfürthöz hasonlóan mutatja a vért. Ez a szőlőfürt felidézésével Krisztus-jelkép is egyben, amely járványok, így pestis esetén is bajelhárító szereppel bírt.

A katolikus egyház legnépszerűbb ábrázolásai úgy festményen, mint szobron a Szűz Mária-ábrázolások. Az érzelmek, intimitás, az anyaság öröme és fájdalma jeleníthető meg benne emberi léptékek között. A szobrok elhelyezése gyakori kültéren, Mária-oszlopok formájában és templomok belsejében, oltárokon. Mária általánosan tisztelt segítő, akihez imádkozni bajban, betegségben elterjedt a hívők körében.

Típusai között található a loretói Mária, aki karján a gyermek Jézust tartja, mindkettőjük fején korona látható, mint az ég és föld uralkodóinak attribútuma. A 16. századtól igen népszerű ábrázolás, Loretóból, az itáliai Mária-zarándokhelyről kiindulva terjedt a loretói litániával egyetemben, aminek értelmében Mária közbenjárását kérve a szobor is segítő Mária lett. A szobor Alattyán templomában látható. (6.kép)

Tiszapüspökiből való egy másik igen elerjedt ábrázolás, az úgynevezett immaculata szobor, amelyen a Szeplőtelen Szűz a világot jelképező gömbön állva eltiporja a világot kígyó képében körülölelő gonoszt. Mária egyetlen fegyvere ebben szeplőtelen tisztasága. (7. kép) A loretói és az immaculata-ábrázolások köztes megjelenítése, mikor Mária karján a kis Jézussal áll a világot jelképező gömb fölött, s ezt nevezik egyes források Győzedelmes Immaculata-ábrázolásnak. (Tiszaszőlős, 8.kép)

Elterjedt és fontos ábrázolás a köpönyeges Mária, melyen a Szűzanya köpönyegét mintegy oltalmazóan széttárja, s ezzel oltalmába veszi a hozzá fordulókat. (Abádszalók, 9. kép)

Elpusztult jászsági kápolna oltárképe volt a 19. század végéről, a ma Jászboldogházán látható festmény a Szűz Mária születése. (10. kép) A képen Mária szülei, Szent Anna és Joachim mellett a bábák sürgölődését láthatjuk a gyermekágyas anya, illetve az újszülött körül. A gyermek Mária homlokát rózsakoszorú díszíti, mely fontos utalás a későbbi Mária, a rózsafüzér királynője szerepre. E képtípus, a Szent Család-ábrázolások mellett, alkalmat ad a festőknek a családi idill, a meghitt szeretet ábrázolására.

Balkay Pál Madonna című festményét a Dobó István Vármúzeumból kölcsönöztük kizárólag abból a megfontolásból, hogy ő megyénk szülötte, s a hajdan megbecsült festő mára szinte már teljesen elfeledett. A 19. század képzőművészetének egyik jelentős mestere a Tiszaörsön született Balkay Pál. Külföldön végzett tanulmányai után az egri érsekség kedvelt festője. Itáliai ízlésű festményén a Szűzanya látható a gyermek Jézussal. (11. kép)

Gyakoriak a Mária hét fájdalmát ábrázoló festmények is. Gardin Ferenc Fájdalmas Szűzanya című műve a 20. század elején készült, ma Nagyivánban látható. (12. kép) Mária hét fájdalmából ez a fia, Jézus halála miatt bánkódó Szűzanya fájdalmát ábrázolja a kereszt tövében.

Mária csodás megjelenései szintén kedvelt témái a képzőművészetnek. Baka Tamás A fatimai jelenés című műve 1952-ből Besenyszögön van. (13. kép) 1917. május 13-án három gyermek egy kis nyájat őrzött a portugáliai  Fátima kisváros melletti Cova da Iria nevű helyen. A gyermekek neve: Lúcia de Jesus dos Santos (ekkor 10 éves, élt 2005-ig), unokaöccse, Francisco Marto (ekkor 9 éves, élt 1919-ig), unokahúga, Jacinta Marto (ekkor 7 éves, élt 1920-ig). A déli rózsafüzér-imádság után a közelükben levő kövekből kis házat építettek azon a helyen, ahol ma a bazilika áll. Hirtelen sugárzó  fényt láttak, amelyet villámnak véltek. Elhatározták, hogy hazamennek, de rögtön egy második villám világította meg a helyet kissé távolabb, és egy kis  tölgyfabokor felett – ahol ma a jelenési kápolna áll – láttak egy hölgyet, aki elmondásuk szerint ragyogóbb volt a Napnál és kezei között rózsafüzért tartott. A hölgy azt mondta a három pásztorgyermeknek, hogy sokat kell imádkozniuk, és meghívta őket, hogy 5 egymást követő hónap 13. napján ugyanazon órában ismét jöjjenek Cova da Iriaba. A gyermekek így is tettek, és a hölgy mind az ötször eljött hozzájuk.

Szintén a látomásos hit egyik legújabb megjelenítése Benke Lászlónak A lourdes-i Máriát ábrázoló 1959-es festménye Fegyvernekről. (14. kép) 1858. február 11-én Bernadette Soubirousa Gave folyócska közelében, egy barlangban sugárzó fehérbe öltözött női alakot látott, aki szótlanul rámosolygott, majd eltűnt. A szép ismeretlen három nap múlva újra megjelent, és ettől kezdve július 16-áig bezárólag még további 16 alkalommal. Február 18-án, a harmadik találkozás alkalmával már meg is szólította a lányt, és február 25-én megmutatta a gyermeknek a barlang lábánál lévő rejtett forrást. Március 26-án a Szűzanya megnyilatkozott előtte. Többször is felszólította, hogy menjen a falu papjához, és mondja meg neki, hogy építtessen templomot a forrás mellé, és tegye zarándokhellyé. Bernadette elbeszélését hitetlenség fogadta, de a lány a legszigorúbb kihallgatások alatt is ragaszkodott kijelentései igazságához. Ezután pedig a forrás mellett valóban csodálatos gyógyulások szemtanúja volt a falu népe. A csodák világhírűvé tették a helyet. A lourdes-i Mária-ábrázolások elmaradhatatlan eleme a barlang. A képet a jászberényi Benke László festette, akinek keze nyomát számos templom őrzi falképeken, freskókon is.

Speciális a helyzetük a hordozható, vagy más néven baldachinos Mária-ábrázolásoknak. A hordozható Mária kegykép kétoldalas, mint ez a besenyszögi is. (15-16. kép) A díszes felépítménnyel körbevett, olykor baldachin alá helyezett Mária-ábrázolások körmeneteknél voltak használatosak, amikor rudakkal a vállukon vitték a hívők. Hétköznapokon a templomban helyezték el. A kép két oldalán Mária látható, az egyiken fájdalmas, a másikon boldogságos Szűzanyaként.

Elpusztult kápolna oltárképe volt az 1927-ben készült, ma Jászboldogházán elhelyezett festmény is (17. kép): Mária, a rózsafüzér királynője. A kezében tartott rózsafüzér olvasó több vallásban is használatos imafüzér. Oltárképeken főként a 15. század óta létesült testvérületek oltárain gyakran ábrázolták Máriát és a gyermek Jézust is rózsafüzérrel a kezükben. Más képeken a Madonna maga nyújtja át a rózsafüzért a testvérületek tagjainak vagy szenteknek, beavatva őket ezzel a rózsafüzér titkaiban.

A Szent Család, ismeretlen festő műve a 19. század elejéről az alattyáni templomból (18. kép). A kis Jézus, Szent József, Mária és Mária szülei, Joachim és Szent Anna körében. A Mária születése című képhez hasonlóan a családi béke és intimitás ábrázolása.

A Jézus és Mária életéhez köthető műalkotások mellett a templomok helyszínei a katolikus egyház más, fontos alakjainak megörökítésében is. A népszerűbbek közül való a Szentháromság. Az ismeretlen 18. századi fafaragó népies ízlésű, úgynevezett parasztbarokk ábrázolása Jászladányból való. (19. kép) Az Atyaisten jogarral a kezében, Jézus keresztet tartva, és a Szentlélek galamb formájában megtestesítője a kereszténység hármasság és egység alapvető tételének. Közkedvelt ábrázolás szabadtéren oszlopokon elhelyezve, de templombelsőben is gyakori, úgy szobor, mint festmény formájában. Máté evangéliumában a feltámadt Krisztus tanítványainak a következő parancsot adta: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.”

Szent Flórián 18. századi faszobra a tizennégy segítő szent egyike.  (Abádszalók, 20. kép) Tűzvészben és szárazságban kérték segítségét. Gyakran ábrázolják vizesvödörrel és zászlóval. Legendája szerint imájával megmentett a lángoktól egy égő házat. Tűzoltók és kéményseprők patrónusa. Diocletianus császár alatti keresztényüldözések idején 304-ben vízbe ölték.

Nempomuki Szent Jánost általában feszülettel ábrázolják csillagokkal a feje körül, így találjuk főként utak mentén, vízi átkelőhelyeken, utalva evvel vízbedobására. (Abádszalók, 21.kép) 1350. körül született Dél-Csehországban. 1389-től prágai érseki helynök, és a Szent Vitus székesegyház kanonokja. A legenda szerint Zsófia királyné gyóntatója volt, és azért ölték meg mert még Vencel királlyal szemben is megőrizte a királyné gyónási titkát. 1393-ban a király megkínoztatta és a Moldva-folyóba dobatta. Segíti a vízen átkelőket, de fontos szerepe van a gyónási titok megőrzésére való figyelmeztetésben. A Jászfelsőszentgyörgyről származó 18. századi festmény (22. kép) a szent azon ritka ábrázolásai közül egy, amely a teljes legendát tárja elénk. A bal alsó sarokban a királyné gyónása, jobb oldalon pedig a szent testének Moldvába dobását örökítette meg a festő. A mennyekbe emelkedő Szent János kezében tartja a nyelvét, mintegy felajánlva a Szűzanyának ezzel egyben megerősítve a gyónási titok szentségét. Egy angyal papi fövegét levéve a szentek glóriáját tartja feje fölé.

Páduai Szent Antal 1195-ben született Lisszabonban. Szent Ferenccel együtt a ferences rend különösen kedvelt, és ezért igen gyakran ábrázolt szentje. Élete végén Padovában élt, és ott is halt meg 1231-ben. Már 1232-ben szentté is avatták. Számos csodálatos tette volt, így gyógyítások és halott feltámasztások. A gyermek Jézus megjelent a szentnek a Biblia tanulmányozása közben, ezen alapul egy a 18. századtól igen gyakori ábrázolása, melyben karján tartja a gyermek Jézust. Igen népszerű szent, a diákok pénzt adnak neki vizsgáik előtt. 20. századi gipszszobra Szajolból való. (23. kép)

Szent Lukács evangélista 18-19. századi faszobra Jászberényből (24. kép) példa az evangélista-ábrázolásokra. Attribútumaival, az evangéliumot jelző könyvvel, illetve az őt gyakran szimbólumával kísérő ökörrel. Kezében a vándorok botja. A négy evangélista állandó attribútumai: Máté, angyal; Lukács, ökör; Márk, oroszlán; János, sas. Ábrázolásaiknál, Ezékiel látomására utalva (a négy lelkes állat), olykor maguk az evangélisták el is maradhatnak, csupán szimbólumaik idézik őket.

A magyar szentek ábrázolása a 18. századtól a legnépszerűbb képzőművészeti megjelenítések közé tartozik az egyházművészetben. Magyar szentek 18. századi faszobrai láthatók Abádszalókról a 25. képen. A magas művészi színvonalról árulkodó szobrok valószínűleg a hírneves egri képfaragónak, Steinhauser Antalnak a munkái. Szent István és Szent László páncélos alakja mellett két Árpád-házi női szentet láthatunk, akiknek azonosítása a kezek és az attribútumok hiányában nem lehetséges. A szobrok stílusa annyit elárul, hogy hajdan egy oltárszekrénynek összetartozó részei voltak.

A 18. századi ismeretlen festő oltárképe Szajolból magyar szenteket ábrázol az egyház egyetemes szentjeivel együtt. A mennyekben játszódó esemény három síkra oszlik. Az alsó szinten Szent István, Szent Imre és Szent László látható abban a jelenetben, amikor István Szűz Máriának felajánlja a koronát, és ezzel együtt oltalmába az országot. Kíséretében olyan Magyarországon közkedvelt szentek találhatók meg, mint Nepomuki Szent János, Szent Flórián, Szent Gellért. A festmény középső szintjén az Urat dicsőítő szentek sora látható, az Ószövetség prófétáitól a kora középkorig, így Mózes, Dávid, Szent Cecília, Szent Borbála, Ilona császárnő. A felső szinten a Szentháromság helyezkedik el, Szűz Mária, angyalok, a négy evangélista és apostolok társaságában. (26. kép)

Szent Ferenc tisztelete a jászberényi és gyöngyösi ferencrendi központok hatására a török idők alatt is folyamatos volt, s megtartotta a lakosságot katolikus hitében a Jászság teljes területén. Tisztelete a mai napig is meghatározó megyénk területén. Szent Ferenc 1181-ben született Assisiben egy gazdag posztókereskedő fiaként. Ifjúkorában kortársaival a jómódú ifjak könyelmű életét élte. 1202-ben Perugia ellen viselt háborúban fogságba esett és súlyosan megbetegedett. Felgyógyulása után egy látomás hatására szakított addigi életével, s koldusként egy Assisi közelében lévő barlangba vonult vissza imádkozni és vezekelni. Az általa alapított kolduló rend gyorsan követőkre talált Európa-szerte. 1226-ban halt meg.

Szent Vendel az állattartással foglalkozó helyeken a legnépszerűbb szentek közé tartozik. 554. körül született skót hercegi családban, de titokban elhagyta a királyi udvart, és Rómába zarándokolt. Visszafele utazva Westrich mellett egy kis házikóban telepedett meg és koldulással kereste kenyerét. Amikor egy birtokos megfeddte tétlenségéért, pásztornak szegődött el. Később egy csoda rávette földesurát, hogy engedje meg Vendelnek a remete életmódhoz való visszatérést. Szent életmódjának a híre elterjedt. Számos földműves kereste fel, hogy beteg jószágaikat megáldja. Végül a tholei kolostor apátjának választották és pappá szentelték. 617. körül halt meg. A pásztorok védőszentje. Szent Vendel elterjedt védőszentje azon területeknek, ahol fontos szerep jut az állattartásnak. Festményeken, szobrokon találjuk ábrázolásait templomokban, de igen sok helyen, különösen a Jászságban utak mentén is feltűnnek jellegzetes ábrázolásai: királyfiként, pásztorfiúként, olykor magyaros viseletben. Attribútumai a juhászkampó, bárány, kulacs és kerek kalap. 20. századi szobra Jászapátiból való. (27. kép)

Földműves Szent Izidor 20. századi faszobra a ritka ábrázolások közül való, megyénkben a jászszentandrási az egyedüli. Földműves védőszentként Szent Vendel párjaként van elhelyezve. (28. kép)

Szent Domonkos és Szent Sebestyén Kunhegyesről származó festménye azon ritka alkotások közé tartozik, amikor egy templom nemes lelkű támogatóra találva, adományképet kap. (29. kép) Az adományozott mű, amit Itáliából hozott a gróf Nemes família idegen megyénkben, sem Szent Domonkosnak, sem Szent Sebestyénnek nincs számottevő kultusza. Az ismeretlen szerzőtől származó táblakép Szent Domonkost, a domonkosok fekete-fehér ruhájában, kezében a tisztaság liliomával és könyvvel ábrázolja. A domonkos rend alapítója 1172-ben született kasztíliai nemes családban. 1215-ben alapította meg kolduló és prédikáló rendjét, amely ugyanolyan gyorsan elterjedt egész Európában, mint Szent Ferenc rendje. A dél-franciaországi eretnekek, az albigensek megtérítésének szentelte életét. 1221-ben halt meg Bolognában. Szent Sebestyén katonatiszt Diocletianus császársága alatt, s mivel gondját viselte az elfogott keresztényeknek, a császár egy fához kötöztette és nyilakkal lövette, de csodás módon túlélte sebesülését. Később agyonverték. Legelterjedtebb ábrázolása: ágyékkötőben félmeztelenül fához kötözve, testében nyílvesszőkkel. Ezen a képen viszont a ritkábban ábrázolt lovagi viseletben látható, kezében mártíromságára utaló nyílvesszőkkel, és pálmalevéllel.

Szent Miklós 20. századi faszobra Törökszentmiklósról példa arra, mikor egy település védőszentjének, esetlegesen névadójának is emléket állít. (30. kép) Ezen a szobron már jól megfigyelhető az egyházművészetnek az a kései korszaka, mikor egy templom felépítését s berendezését már egy egységes művészeti koncepció alapján végezték, így mesterkezek nyoma, mint a korábbi barokkban vagy klasszicizmusban már nem fedezhetők fel. Templomok berendezésére szakosodott cégek alakultak, ahol magas művészi szinten ugyan, de mégis tömeges gyártással látták el az új templomok igényeit. Szent Miklós 270. körül született Kis-Ázsiában. A keresztény felebaráti szeretet céljaira áldozta gazdag apai örökségét. Elszegényedett szomszédja lányait éjjel titokban bedobott aranyrögök segítségével mentette meg a bordélyháztól. Myra püspökeként számos csodát tett, és híres volt jócselekedeteiről. 342. körül halt meg.

Ozorai Pipo XX. századi historizáló gipszszobra Jászszentandráson ritka ábrázolás, megyénkben egyetlen. (31. kép) Meglétét a szentandrási templom sajátos ikonográfiája indokolja. A török fölötti győzelem, ami egyben a pogányság és az eretnekség fölötti győzelem emlékszobra. Filippo Scolari 1369-ben született az itáliai Lippában. Zsigmond király hadvezére, kincstartó, temesi ispán és szörényi bán. 1426 decemberében halt meg.

Szent Bonaventura ismeretlen 19. század eleji festő műve Jászberényből szintén a ritka ábrázolások közé tartozik. Kedvelt ferencrendi szentként került a jászberényi ferences műtárgyak közé. (32. kép) Szent Giovanni Fidanza Bonaventura (Bagnorea, 1221 – Lyon, 1274. július 16.) himnuszköltő, teológiai író, a minorita rend (a ferencesek) fő elöljárója, albanói érsek, bíboros. Szent Ferenc életének írója, ezért Szent Ferenc kultuszának kísérő alakja. Képzőművészeti ábrázolásokon attribútumai a bíborosi kalap, minoriták csuhája, ill. könyv, vagy feszület.

Szent Szeverin oltárkő ereklyjéje Jászboldogházáról szintén a kuriozitások közé tartozik. (33.kép) Noricumi Szent Szeverin 410. körül született. Valószínűleg előkelő származású római volt, aki remeteként a Közel-Keleten élt, s a 460-as évek elején Noricumba ment. Favianis városka mellett kolostort alapított, innen támogatta a határvidéki embereket minden gondjukban-bajukban. Ébren tartotta a hitet, kolostorokat alapított. A beteggyógyítás mellett különös gondja volt a foglyokra és a szegényekre. 480-ban halt meg. Az oltárkő Krisztus-jelkép és ereklyetartó. A kőlapba vágott mélyedésbe helyezték el az ereklyét, amit vékony kőlemezzel lefedtek, és lepecsételtek. A II. Vatikáni Zsinatig (1962-1965) csak az oltárkőn volt szabad a szentmisét bemutatni, a kehely és a paténa az oltárkőn nyugodott.

A jászszentandrási templom különleges helyet foglal el megyénk egyházi művészetében. A középkori itáliai festészetet idéző neogót épületet az 1930-as években Aba-Novák Vilmos és Chiovini Ferenc, a kor két kiváló festője festette ki. Aba-Novák szentélyfreskói (34. kép) és Chiovini oldalsó falképei (35. kép) sok vihart kavartak korukban, mára viszont méltó hírnevet szereztek a kis jászsági településnek. Kiállításunkon Chiovini freskóvázlata szerepelt, melyen Szent László király lándzsájával vizet fakaszt a sziklából.

A vallási identitás lokális ízeinek feltérképezése, gyűjtési és feldolgozási munkája újabb feladatokat vet fel, amire jelen kiállításunk nem vállalkozhatott, csak egy rövid ízelítő erejéig, már terjedelménél és összetettségénél fogva sem. Gyakran találkozhatunk templomokban, illetve magánházakban elhelyezett vallásos tárgyakban olyan alkotásokkal, melyeket nem képzett művészek, sőt gyakran helyi mesteremberek készítettek. Megvásárolhatóak voltak búcsújáró helyeken és vásárokban is. Lokális mesterek szép példáit láthatjuk itt az öltöztetős Mária, a Feltámadt Krisztus vagy a Madonna gyermekkel és báránnyal című szobrokban, vagy a Jézus szenvedéseit bemutató stációképeken. A vásárokban, illetve búcsújáróhelyeken olajnyomatok, és fényképek sora volt beszerezhető, így a Jézus és a Mária szívét ábrázoló festmények reprodukciói. Az igényesebb műfajai voltak ezeknek a viaszképek, amelyeket többféle kézimunka technikával is kiegészítettek, valamint a domborműves Szent Család-képek, melyeket üveg alatt keretezve árusítottak. Sajátos alkotások azok a festmények, amelyek az 1950-es évek sematikus, szocialista realizmus stílusában ábrázolták az egyház szentjeit.

A római katolikus templomokban a textilek, mint liturgikus kellékek, két alapfunkcióban jelennek meg, két fő típusba sorolhatók. Egyrészt a liturgikus tér berendezésében, másrészt a papi személyek és kisegítők viseleteként. Az egyház szabályozásai ezt a tárgycsoportot is minden korban érintették. Legutóbb, a liturgikus tér egyéb elemeivel együtt, 1962-65 között a II. Vatikáni Zsinat rendelkezett használatukat illetően. A Zsinat jelentős, máig ható változtatásokat határozott el.

Ez a korábbi, központilag vezérelt, uniformizált liturgiából a helyi egyházak adottságait és igényeit figyelembe vevő liturgikus pluralizmus felé nyitott utat. Lényeges elemei: a nemzeti liturgikus nyelvek bevezetése, az inkulturáció, a laikus apostolkodás hangsúlyozása, a liturgikus tér (szentély, szembemiséző oltár) átrendezése, új liturgikus könyvek megjelentetése stb.” [1]

A római katolikus egyház hivatalos előírásai szerint a templomban összegezve a következő textíliákat találhatjuk[2]:

 

A TEMPLOM „BERENDEZÉSI”

TÁRGYAI

 

VISELETI DARABOK[3]

 

Állandó elemek

 

Főpapi viseleti darabok

 

 

antipendium

 

orárion

 

oltárterítő a főoltáron

 

epitrakélion

 

(terítő az ambón)

 

omofórion

 

(előkészületi oltár terítője)

 

pileolus

 

(imazsámoly-terítő)

 

infula v.püspöksüveg

 

(csengőszalag)

 

lila gombos reverenda

 

szentségház függönye

 

cingulum

 

(szentségház terítője)

 

karing

 

(szentélykorlát terítője)

 

mocétum

 

(mellékoltárok, szobrok terítői változó számban)

 

birétum

 

változó számú lobogók, zászlók

 

alba

Szertartásokon használt tárgyak

 

 

kazula

 

burza

 

pallium

 

kehelytakaró vélum

 

süveg

 

korporálé

 

kappa

 

palla

 

kalap (pileolus)

 

purifikatórium

 

gremiale

 

kéztörlő kendő

 

mantelletta

 

„plascsenyica”

 

ornátus

 

kendő az előkészületi oltáron

Általános liturgikus öltözet darabjai

 

 

kehelytakaró az előkészületi oltáron

 

alba (miseing)

 

 

 

kazula

 

 

 

zsinórcingulum

 

 

 

vállkendő

 

 

 

stóla

 

 

 

cimáda

 

 

 

palást  (pluviálé)

 

 

 

reverenda

 

 

 

karing

 

 

 

dalmatika

 

 

 

manipulus

 

 

 

mocétum, mocetta

 

 

 

pallium

 

 

Ministránsok, kisegítők viselete

 

 

 

 

tarzíciusz

 

 

 

kis taláris

 

 

 

karing

 

 

 

zsinór

 

 

 

csuklyás ruha

 

 

 

alba csuklyával

Amelyek esetében lehetséges, a ruhadarabok, terítők színükkel fejezik ki az épp aktuális időszak vallási tartalmát. A liturgikus színek használata szintén szabályozott.

Fehér a húsvéti idő, a karácsony és az Úr ünnepeinek színe, a Mária-ünnepeké, a nem vértanú szenteké, Mindenszentek, Keresztelő Szent János születése, Szent János evangélista, Szent Pál megtérése és Szent Péter székfoglalása ünnepének színe.

Piros a virágvasárnap, nagypéntek, pünkösd, az Úr szenvedéseinek, vértanúk, apostolok evangélisták ünnepeinek színe.

A zöld az évközi vasárnapok és hétköznapok színe.

Lilát adventben, nagyböjt idején és gyászmisén ír elő a Római Misekönyv.

Fekete a gyászmise színe, rózsaszín az advent 3. vasárnapjáé és nagyböjt 4. vasárnapjáé. A színek ilyen alkalmazásától el lehet térni nagy ünnepeken, ha a legünnepélyesebb, legnemesebb anyagból készült öltözékek színe más.[4]

Mindezen előírások megtartása mellett is lehetséges azonban – az előírások[5]is megengedik-, hogy a templomok élő közössége maga is alakítsa a liturgikus teret. Jól látható ez a szobrok, freskók estében, amelyek stílusát, az alkotó művész személyének megválasztásán keresztül a „megrendelő” határozta meg.

A 20. században, amelyből az általunk vizsgált templomok textil anyagának zöme származik, emellett a megengedő egyházi szabályozás mellett néhány más tendencia is alakította a templombelsőket.

Ezek közül talán annak volt legközvetlenebb formáló ereje, hogy a templomok felszerelési tárgyai készletként kerültek a vallásgyakorló közösségek látóterébe. A 20. század első évei óta állandóan élénkülő kereskedelmi forgalom ezt a tárgycsoportot is elérhető, megvehető áruvá tette. Például már 1900-ban elindult egy olyan, Egyházi Műipar című folyóirat, amely csak kisebb részében volt folyóirat, alapfunkciója az volt, hogy katalógusként eljuttassa az aktuális kínálatot a potenciális megrendelőkhöz.[6]

A jelenség párhuzama a háziipar magyarországi megszervezése. Kresz Mária a népművészet felfedezésével foglalkozó alapvető tanulmányában ezt a kérdést is érinti, végigköveti a népművészet háziiparban betöltött, többször módosult szerepét. A gyökerek – egyházművészetben és háziiparban – azonos felismerésből erednek.

Angliából indult az a mozgalom, amely „…az ipar művészi voltára és ezáltal közvetve a népművészetre felhívta a figyelmet…   … Már a manufaktúra széjjelszakította a fizikai és a szellemi munkát: míg a céhbeli kézműves egyben művésze is volt mesterségének, ismerője az anyagnak és a technikai lehetőségeknek, a manufaktúrában , és méginkább a gyáriparban, a tervezés és a kivitelezés elszakadt egymástól. Ez a felismerés teremtette meg az igényt, amelyet „művészi ipar”-nak, „iparművészet”-nek neveztek el.”[7]

Ám míg az 1900-as években a háziipar pártolói már a tömegáru ellen dolgoztak, a kegytárgyforgalmazás éppen ekkor vált tömegessé.

Mindezek mellett, az oltáregyletek működéséhez hasonlóan a templomok közösségeinek saját munkája is megjelenhetett a liturgikus térben. A közösségben szépnek, értékesnek elfogadott kézimunkák egyházi jellegűvé formálása a közösségen belüli reprezentációnak, az adakozás nyilvánossá tételének, netán engesztelő szándéknak, de a vallásosság mértékének is jele, eszköze lehetett. A néprajztudomány a vallásosság tárgyi világával legtöbbször ilyen megközelítésben foglalkozott. Ezért leginkább olyan jellegű munkák születtek, amelyek leltárszerűen veszik számba a vallásosság egy-egy konkrét térhez kötődő tárgyait.[8]

Azt, hogy melyik tendencia érvényesült például egy oltárterítőben, mindig az azt készítő, megrendelő, de leginkább (liturgikus tárgyként) használó közösség és papja ízlése döntötte el.

A kiállításunkhoz anyaggyűjtés céljából bejárt templomokban mindegyikre találunk példát. Mivel írásunk nem törekszik, nem is törekedhet teljes feldolgozásra, inkább kutatási koncepció vázlatának szánjuk, a textilek tekintetében is csak néhány érdekes tárgyat és mögötte húzódó tendenciát ragadunk meg.

A templomok berendezési tárgyai között a készítés technikája tekintetében a legerősebben a csipke szerepel. Minden általunk bejárt település templomában találkoztunk különféle csipketechnikával készült oltárterítővel, mellékoltárokhoz készült terítőkkel, ambóra (olvasóállvány), szószékre, szentélykorlátra készített terítővel, de sokhelyütt lobogókkal is. Magas értéket jelentő kézimunka jellege miatt kerülhet a templomba, mint a közösségek legértékesebb terébe – noha a technika feltűnő gazdagságát az egyházi szabályozások inkább kerülendőnek, mint alkalmazandónak ítélik. [9]A csipketechnikák közül leggyakoribb a csomózott rece, ezt követik a horgolt csipkék, de – és ennek különleges helyi értéke is van – az abádszalóki templomban teljes készlet vertcsipkével találkoztunk. (36. és 37. kép)

A tárgy és a készlet helyi értékét a nagykunsági vertcsipke-mintákhoz, a második világháború végéig a vidéken intenzíven működő bedolgozói hálózathoz való kötődése adja. Ha mintaelemeit tekintve nem is, vagy nehezen rokonítható azzal, a csipke templomba kerülését is befolyásolja a karcagi Móga-csipkék 1930-as évekbeli népszerűsége, az ebből kinövő abádszalóki csipketelep létrejötte, amely nem csupán akkori munkalehetőséget, hanem ennek a kézimunkának máig érezhető presztízsértéket is adott. [10]

Jóllehet a fehér-és lyukhímzés, a vagdalásos technika nagyon gyakori a fehér-és alsóneműkön, ágyneműn, az igényes kivitelű, vallásos motívumokkal díszített darabok templomi használatra is alkalmasak, fehér színük jól illeszkedik a hely szent jellegéhez. E technikák rendkívül szép alkalmazásával találkoztunk a tiszaigari és a jászboldogházi templom oltárterítőinél. (38. és 39. kép)

Az eddig említett kézimunka-technikák a templombelsőkben állandónak és általánosnak tekinthetők, a csipke és a fehér szín minden vallásos szempontnak, valamint ünnepitér-igénynek megfelel. Találkozhatunk azonban olyan darabokkal is, amelyek nem ezeket a tendenciákat követik. A szecesszió stílusjegyeit viseli magán az a tiszaörsi antipendium, amelyet ma már nem használnak, azonban szépsége miatt gondosan őriznek. Technikája keresztszemes, hímzése színes. (40. kép)

Ezekből az esetekből is látható, hogy a „hivatalos”, egyházi szabályozás keretein belül, amikor a közösségek saját ízlése dönt egy-egy tárgyat illetően, a templomba kerülő tárgyaknak ezen belül is rangosaknak kell lenniük. A szép, az értékes fogalma változhat, ám az nem, hogy a templomi textileknek a mindenkori legmagasabb kategóriába kell tartozniuk. A 20. századról elmondhatjuk, hogy miután első éveiben „felfedezték”, folyamatosan, állandóan jellemzi a népművészeti érdeklődés. Már az első évtizedekben tapasztalható volt, hogy a szélesedő érdeklődés, ismertség eredményeképpen a népművészet (a fogalom tartalmának változékonyságával együtt is) értékké vált.

Fejős Zoltán ennek a folyamatnak így foglalja össze a kezdetét, gyökereit:

„A népművészet felfedezése előtt, vagyis a múlt század utolsó 2-3 évtizedét megelőzően csak elvétve lehet találkozni avval a jelenséggel, hogy az uralkodó osztály, a parasztság felett álló különböző társadalmi rétegek tudatosan fordulnának a parasztok tárgyai felé….   … Az idők változásának jele, hogy jó két évtizeddel később már magán az uralkodócsaládon belül is felbukkannak a paraszti készítésű viseleti darabok s más díszesen megmunkált tárgyak. Mindez már a népművészet felfedezésének következménye: az egzotikum és kuriózum iránti érdeklődés látványos megnyilvánulása. A népies háziipar s ezen belül a műves háziipar, amelyek a korabeli szóhasználatban a ma nagyjából népművészetinek ítélt tárgyak körére vonatkoztak, gazdasági, nemzeti és művészi érdekek nyomán kerültek a figyelem előterébe. …   … A népművészet a nemzeti kultúra szimbólumrendszerébe különböző csatornákon keresztül épült be.” [11]

Ugyanitt említi, hogy ennek a „felfedezésnek” az első, kiugróan népszerűvé lett tájegysége Kalotaszeg volt, majd Torockó, a Sárköz és a matyók. Mezőkövesd 1910-ben lett Kalotaszeg igazi „vetélytársa”.

1908-ban a Tulipán Szövetségen keresztül már szerepeltek matyó darabok a londoni világkiállításon.

„A növekvő kereslet kielégítése érdekében az OMHSZ 1911-ben telepet létesített Mezőkövesden, ahol a hímzéseken kívül népviseletbe öltöztetett babákat, papucsokat is készítettek. Egy évre rá a mezőkövesdiek saját Háziipari Szövetkezetet alapítottak. A mezőkövesdi divat ezekben az években érte el tetőpontját (legalábbis az 1918 előtti korszakban).” [12]

1911-ben az Operában Széchenyi bál helyett matyó lakodalmat rendeztek. Ettől kezdve minden lehetséges csatornán terjedni kezdett a „matyó divat”. [13]

A második világháború körüli időkre a népművészeti érdeklődés konkretizálódott, sok helyen a saját vidék értékeinek őrzése felé fordult, ám a 20. század elején a matyóhoz hasonló népszerűségre szert tett tájegységek olykor felülírták ezeket a helyi szándékokat, máskor azok mellett léteztek.

A „matyó divat”-nak és a népművészet értékként értelmezésének egyaránt jó példája, hogy az ún. matyó hímzés a templomba is bekerülhetett. A templomokban, amelyek anyagába betekintést nyertünk, csengőszalagon találkoztunk vele. A sekrestyeajtó mellett elhelyezett csengőkkel jelzik a papok a mise kezdetét, amikor kilépnek a sekrestyéből, meghúzzák az általában a szemöldökfa magasságában elhelyezett, szalaggal ellátott csengőt. Ez tehát nem egy mindenki számára látható, ám nagyon fontos szerepet betöltő tárgy, egy nem látványos, ám fontos helyen. Itt megengedhetőbb a sok szín, a fényes hímzőfonal, a gazdag mintaszerkezet használata. A színesség valamennyi csengőszalagra jellemző, ám az egyik közülük valóban matyórózsás. (41. kép)

A második világháború után Magyarországon a népművészet, mint az „elnyomott” réteg művészete, ideológiai szerepet is kapott. Az alkotó mestereket és tanulni vágyókat is befogadó népművészeti szövetkezetek, a bedolgozói hálózatokkal működő népművészeti boltok, de a televíziós, rádiós vetélkedők is igyekeztek valamiféle rendszerben tartani az alkotást és az értékőrzést. Éppen Jász-Nagykun-Szolnok megye az egyik olyan vidék, amelynek „szervezett” népművészeti múltja egy szeletéről adatgazdag, pontos, „retrospektív” tanulmány született. Szabó István írása a „Röpülj Páva” című vetélkedőre 1977-ben készített A túri vásár című „produkció” bemutatása, elemzése. A kor hangulatát, az 1969-ben induló vetélkedő születésének körülményeit a szerző így látja:

„A televíziós vetélkedő legnagyobb érdeme, hogy felhívta a figyelmet a nemzet legnagyobb kincsére, a népművészet értékére, amely gyökér és táptalaj is egyben, s amelynek még fellelhető maradványait vétek veszni hagyni.” [14]

Az 1977-es versenyfelhívás megfogalmazza a célt is:

„A verseny célja a magyar és a hazai nemzetiségi népművészet, a paraszti, a munkás és a kézműves hagyományok bemutatása. A vetélkedő a megyék (tájegységek, etnikai csoportok) által összeállított csapatok közt folyik.” [15]

„A résztvevő csoportok számára kiadott tájékoztató nagy gondot fordított a népművészet – hangsúlyozottan nem csak a díszítőművészet – fogalmának tisztázására, esztétikai jellemzőire. „Népművészeten a folklórnak minden olyan alkotását, kifejezéstípusát értjük – egészen a szokások területének egy csoportjáig, amelyekben esztétikailag megfogalmazható és megfogható alkotástípusok találhatók – amelyekben a költői, díszítői, alkotói formálás, alakítás jegyei megvannak.” „[16]

Kissé messziről közelítve a kérdést, ezzel a korszellemmel rokon elképzelés áll a jászsági templomok textilkészletének egy jellegzetes csoportja mögött. (42. kép)

A jászsági hímzés fogalma alatt ma már sokan azt a textilre tervezett, az egykori szűcshímzés mintaszerkesztését fellazító, motívumait újraszerkesztő hímzésfajtát értik, amellyel lakásbelsőkben, templomokban egyaránt találkozhatunk. A hímzés egyszínű, a subák zöldjéhez hasonló. Bathó Edit leírásából is tudjuk, hogy a korábban színes subákon az egyelten szín már a polgárosuló ízlés jele volt. [17] A fentiekben említett „röpüljpávás” korszellem hatásának is betudható (természetesen a Jászság erős hagyományőrző igénye mellett), hogy a Jászságban a jászberényi hímzőszakkör a helyi, jászsági minták megőrzésére és újjáélesztésére szakosodott. 1984-ben Fejér Mária tanítványaiból szerveződött az első közösség Jászberényben, majd csatlakoztak hozzájuk jászapáti és újszászi hímzők, hogy alkotó közösségként találják meg a módját a szűcshímzés textilre alkalmazásának. A Jász Népi Díszítőművészeti Alkotóközösség nem másolta, hanem mintegy újraszerkesztette az egykori szűcsmintákat. 1997-re egy kiállításnyi anyag gyűlt össze munkáikból. [18] Ezzel tulajdonképpen megnyílt az út az ún. jászsági szűcshímzés templomokba kerülése előtt. A jászsági templomok többségében antipendiumon, mellékoltár-terítőn, de egész készleten is találkoztunk az effajta hímzéssel.

Szabó László 1998-ban készült tanulmányában a jász öntudat alakulását történeti korszakokra osztotta. Megkülönböztette az etnikai tudat korát (tovább bontva, de lényegében a 15. század végéig), a közjogi tudat korát (tulajdonképpen a török időkig), a jász és kun tudat összefonódásának korát (a 17-18. századig), „az egységes jász tudat belső szakadásának kora”-t (1702-től 1876-ig), és az ezzel párhuzamosan kialakuló közigazgatási tudat korát, végül a „jász történeti és kulturális tudat kora”-t.[19] A „jászsági szűcshímzés” megjelenése a templomokban a kulturális (ön)tudat korába illeszkedik, azon belül is egy magas reprezentációs igényű kulturális tudat időszakának tekinthető. Meglátásunk szerint a Jászság erős vallásossága, erős, etnikai gyökerű öntudata és a népművészeti örökség őrzésére építő kulturális érdekvédelme fejeződik ki benne.

IRODALOM

Dr. ARATÓ Miklós Orbán - Dr. OROSZ L. Athanáz

2001 Liturgikus színek. In: VERBÉNYI István szerk.: Liturgikus lexikon. Budapest. 126.

BATHÓ Edit

2009 A jászsági szűcsök míves mestersége. In: MISI Éva – SZABÓ PÁL Antalné: Jászsági szűcsminták textíliákon. A Jászság Népművészete 2. Második, bővített kiadás. A Jász Múzeumért Alapítvány kiadványa, Jászberény, 2009. 5 – 13. old.

BARNA Gábor

2003 Egy szent raktár. A sacred depot. Tárgyak, szimbólumok, kommunikáció. Objects, Symbols, Communication. Devotio Hungarorum 10. Szeged

ERDEI T. Lilla

2004 A Móga csipke és a karcagi csipketelep. A magyar csipke múltja és jelene III. In: Magyar Iparművészet 2004/4. 7 – 10.

FEJŐS Zoltán

1991 Népművészeti divat a múlt század végén és a századelőn. In: HOFER Tamás szerk.: Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 143 – 158

FELHŐSNÉ CSISZÁR Sarolta

1999/a. A „megterített asztal”. Úrasztali terítők a horvátországi református templomokban. In: Néprajzi Látóhatár 4.  219 – 235.

FELHŐSNÉ CSISZÁR Sarolta et al.

1999/ b. Magyar Református Egyházak javainak tára. A határontúli református gyülekezetek templomai, felszerelési tárgyai, könyv- és iratanyaga. Kárpátaljai Református Egyház I – IV. Máramaros – Ugocsa Egyházmegye. Budapest

FÜGEDI Márta

1997 Mítosz és valóság: a matyó népművészet. Officina musei 6. Miskolc.

JÓZSA László

2004 Szent ez a hely. A kunszentmártoni római katolikus templom liturgikus eszközei. DAMNA: 5084 – 04.

KRESZ Mária

1968 A magyar népművészet felfedezése. (Az európai népművészet felfedezésének 100 éves évfordulójára). In: Ethnographia LXXIX. 1-36.

SACROSANCTUM CONCILIUM. A II. Vatikáni Zsin. SACROSANCTUM CONCILIUM kezdetű konstitúciója a szent liturgiáról. 1963. december 4. In: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=1#SC126. 20112. március´´ 14-i let&oum ´ l;l¨textspan style=-align: justify;´´´tés.

SZABÓ István

2011 Röpülj Páva ’77 – A túri vásár. In: GULYÁS Katalin – HORVÁTH László – KAPOSVÁRI Gyöngyi szerk.: TISICUM. A Jász – Nagykun – Szolnok megyei múzeumok évkönyve XX. Szolnok. 269 – 335.

MISI Éva – SZABÓ PÁL Antalné

2009 Próbálkozások régi szűcsminták megmentésére és az elért eredmények. In: MISI Éva – SZABÓ PÁL Antalné: Jászsági szűcsminták textíliákon. A Jászság Népművészete 2. Második, bővített kiadás. A Jász Múzeumért Alapítvány kiadványa, Jászberény, 2009. 14 – 16. old.

Dr. OROSZ L. Athanáz – Dr. ARATÓ Miklós Orbán

2001 Oltárterítő. In: VERBÉNYI István szerk.: Liturgikus lexikon. Budapest. 160.

SZABÓ László 

1998 A jász öntudat története. In: UJVÁRY Zoltán szerk.: A Jászság a magyar kult&´rában. (Konferencia 1995.) Jászkunság Füzetek 12. Szolnok., 54 – 66.

P. SZALAY Emőke

1999. Úrasztali edények a horvátországi református gyülekezetekben. In: Néprajzi Látóhatár 8. 237 – 246.

2000/2001. XVII. századi ötvösmunkák a Kárpátaljai Református Egyház gyülekezeteiben. In: A Debreceni Déri M&´zeum Évkönyve 75. 225 – 248.

2001. A századforduló ízlésváltozása Kárpátalján a református egyház kenyérosztó tálainak tükrében. In: S. LACKOVITS Emőke – MÉSZÁROS Veronika (szerk.) Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5. Konferencia Pápán 1999. június 22 – 24 I. kötet. Veszprém, 13 – 21.

TAKÁCS Béla

1983 Református templomaink úrasztali terítői. Budapest.

TERDIK Szilveszter

2008 „Kitűnő munka, kiváló versenyképesség és nagybanitermelés”. Rétay és Benedek egyházi műiparintézete. In: FONS. Forráskutatás és Történeti Segédtudományok XV. 2008/3. 325 – 360.

VERBÉNYI István szerk.

2001 Liturgikus lexikon. Budapest.



[2]A Liturgikus lexikon szócikkei alapján. Zárójelben azok a terítők szerepelnek, amelyeket a lexikon nem említ ugyan külön, ám a tárgyat, amelyre valók, igen.

VERBÉNYI István szerk. 2001.

[3]A főpapi és az általános liturgikus öltözet egyes darabjai megegyeznek.

[4] ARATÓ Miklós – Dr. OROSZ L. Athanáz 2001. 126. alapján

[5]„E témakörben, főként ami a szent fölszerelési tárgyak és szent ruhák anyagát és formáját érinti, az egyes területek püspöki karai illetékesek abban, hogy e konstitúció 22. pontja értelmében alkalmazkodjanak a helyi igényekhez és szokásokhoz.”

SACROSANCTUM CONCILIUM. 1963. december 4. 2012. március 14-i letöltés.

[6]Erről és a magyarországi kegytárgykereskedés kialakulásáról ld. TERDIK Szilveszter 2008.325.

[7] KRESZ Mária 1968. 2.

[8]A református egyház esetében pl.

FELHŐSNÉ CSISZÁR Sarolta 1999/a.

FELHŐSNÉ CSISZÁR Sarolta 1999/b.

P. SZALAY Emőke 1999.

P. SZALAY Emőke 2000/2001.

P. SZALAY Emőke 2001.

TAKÁCS Béla 1983.

Katolikus egyházi feldolgozások pl.:

BARNA Gábor 2003.

JÓZSA László 2004.

[9] A szabályozások az oltárterítő kapcsán fogalmaznak a legszigorúbban. „Ha az oltár menzája nemes anyagból készült, nem szükséges annak teljes letakarása. Elég a nemes vászonból, anyagában díszített kisebb terítő is. Kerülni kell a csipkedíszítést és az ízléstelen hímzést.”

Dr. OROSZ L. Athanáz – Dr. ARATÓ Miklós Orbán 2001. 160.

[10]ERDEI T. Lilla 2004. 9.

[11] FEJŐS Zoltán 1991. 143.

[12]FEJŐS Zoltán 1991. 150.

[13]A matyó népművészeti témájú gazdag irodalomból leginkább Fügedi Márta foglalkozott a kérdéssel társadalomtörténeti megközelítésben, funkcionális elemző módszerrel is.

FÜGEDI Márta 1997.

[14] SZABÓ István 2011. 269.

[15]SZABÓ István 2011. 269.

[16] SZABÓ István 2011. 271.

[17] BATHÓ Edit 2009. 8.

[18]MISI Éva – SZABÓ PÁL Antalné 2009. 14.

[19]SZABÓ László 1998.

A fotókat Gecse Annabella, Szebenyi Nándor, Zsolnay László készítette.

Megjelenés alatt a TISICUM-ban.

Képek jegyzéke:

1. kép Prágai Kis Jézus szobra Nagykörűből

2. kép Szomorú Krisztus-szobor Abádszalókról

3. kép Piéta Jászboldogházáról

4. kép Feltámadt Krisztus szobra Kunhegyesről

5. kép Körmeneti kereszt Tiszaörsről

6. kép Loretói Segítő Mária Alattyánból

7. kép Immaculata Tiszapüspökiből

8. kép Győzedelmes Immaculata Tiszaszőlősről

9. kép Köpenyes Mária Abádszalókról

10. kép Szűz Mária születése Jászboldogházáról

11. kép Balkay Pál: Mária a gyermek Jézussal, Dobó István Vármúzeum, Eger

12. kép Gardin Ferenc: Fájdalmas Szűzanya Nagyivánból

13. kép Baka Tamás: A fatimai Mária-jelenés Besenyszögről

14. kép Benke László: Lourdes-i Mária Fegyvernekről

15. kép Baldachinos Mária Besenyszögről

16. kép Baldachinos Mária Besenyszögről

17. kép Mária a Rózsafüzér királynője Jászboldogházáról

18. kép Szent Család Alattyánból

19. kép Szentháromság-szobor Jászladányból

20. kép Szent Flórián Abádszalókról

21. kép Nepomuki Szent János Abádszalókról

22. kép Nepomuki Szent János Jászfelsőszentgyörgyről

23. kép Paduai Szent Antal Szajolból

24. kép Szent Lukács evangélista Jászberényből

25. kép Magyar szentek szobrai Abádszalókról

26. kép Magyar szentek oltárkép Szajolból

27. kép Szent Vendel Jászapátiból

28. kép Földműves Szent Izidor Jászszentandrásból

29. kép Szent Domonkos és Szent Sebestyén táblaképe Kunhegyesről

30. kép Szent Miklós Törökszentmiklósról

31. kép Ozorai Pipo Jászszentandrásról

32. kép Szent Bonaventura Jászberényből

33. kép Szent Severin oltárkő ereklyéje Jászboldogházáról

34. kép Aba-Novák Vilmos szentélyfreskója Jászszentandrásról

35. kép Chiovini Ferenc freskója Jászszentandrásról

36. kép A nagykörüi templom rececsipke antipendiuma

37. kép Az abádszalóki templom könyvtartójának vertcsipke terítője

38. kép A jászboldogházi Szent Antal- oltár terítőjének felirata – „Szent Antal megsegít” – maga is vagdalással készült.

39. kép A tiszaigari templom vagdalásos, fehér-és lyukhímzéses technikájú antipendiuma

40. kép Tiszaörsi lila virágos antipendium

41. kép „Matyórózsás” csengőszalag a jászfelsőszentgyörgyi templomban

42. kép A jászsági szűcshímzés elemei felhasználásával készült terítő a kiállításban

43. kép Dr. Ternyák Csaba egri érsek és Dr. Löffler Erzsébet az egri egyháztörténeti gyűjtemény igazgatója megnyitja a kiállítást

44. kép A kiállításunkat támogató plébánosok egy csoportja a megnyitón

45-49. kép Részlet a kiállításból

 

Módosítás dátuma: 2012. április 30. hétfő, 09:42