SZENT KIRÁLYAINK KULTUSZA ÉS A SZÉKELYEK
Augusztus 20-án, az esti órákban, a Duna Tv. körkapcsolásos ünnepi műsora magyarázatot akart találni arra a kérdésre, hogy a székelység körében miért erősebb, nagyobb Szent László kultusza, mint a Szent Istváné. E célból székelyudvarhelyi stúdiójába kapcsolt át, ahol annak vezetője próbálkozott (visszatérő kérdésével) meghívott történész és néprajzos vendégéből valamit kicsikarni a kérdésre. Zöld ágra nem jutott. A hiba, szerintem, ott csúszhatott be, hogy a múzeumigazgatóban (akinek mozgékony, leleményes tevékenységét, ha távolról is, de örömmel nyugtázom) a történész túlzottan felül kerekedett. Talán még ott is, hogy a műsorvezető mintha történelmi bizonyítékokkal datálható, igazolható választ várt volna. A válasz nemleges volt tehát a meghívott részéről, mondván, hogy a székelység első évszázadainak kutatásával még adós a tudomány, hogy ez még „fehér folt”. És ezzel a kérdés, másodszori próbálkozásra is le lett zárva.
Azt borítékolni merem, hogy a Szent László – Szent István „szimpátia”, illetve kultusz fokára (és más hasonló kérdésre) kizárólagosan csak a történelemtudomány nem fog válaszolni, bármennyire is átfogó és mély lesz. És mert a szóban forgó királyaink differenciált kultusza realitás a Székelyföldön (de nemcsak itt), és ha ez a kérdés az általános köztudatot foglalkoztatja, ha valóban valami többletet akarunk megtudni e jelenség okán a székelyekről, talán a két szent királyunkról is, akkor szerintem más nézőpontot is kellene keresni, más ösvényen is meg kellene próbálni a megismerés elérésének lehetőségét.
A mítoszokra gondolok és a kérdés megválaszolására ezt az utat ajánlanám. Éspedig azért, mert a két király kultusza (függetlenül attól, hogy a magyarság/ székelység körében milyen fokot ért el) majdnem természetes kultuszok (óvatosságomra később fény derül), vagyis nem diktatórikusan kierőszakolt, szellemi vagy politikai centrumokból irányított/ vezérelt kultuszok. Mitikus tények, mítoszok generálnak kultuszt a dolgok természetes medrében. Ez így van, akár az áhítattörténetre, akár eszmetörténetre, tudattörténetre tekintek. Másodszor azért ajánlanám ezt az utat, mert természetes mítoszokkal nem szégyen összefogni a történelemtudománynak. Sok jelensége a világnak, emberiségnek – cselekvései, döntései, választásai, érzései, ellenérzései, titkai, jelképei, alkotásai stb. – a mítoszok segítségével, megszólításával fejthetők, érthetők, válaszolhatók meg. Vajon a nagy népek – németek, oroszok, franciák, olaszok, angolok stb., –, de a kis népek közül is – görögök, finnek, norvégok stb. – miért büszkék mítoszaikra? Vajon miért védelmezik mítoszaikat? Tanítással, mindenféle jelképpel, nemzeti ünnepekkel, ideológiákkal, művészeti alkotásokkal, szimbólumokkal – a kultúra minden szintjén – miért tartják ébren népeik, nemzeteik tudatában és lelkében? A modern európai kultúra nem a görög-római-keresztény mitológiából nőtte-e ki magát és tette kontinensünket csodálatossá, nagyszerűvé? Nekem most Schliemann, a fiatal német kereskedősegéd jut az eszembe, aki hitt Homérosz mítoszokra épített eposzaiban, meséiben, és elhatározta, hogy megkeresi Tróját. Még 140 évvel ezelőtt senki sem tudta, hogy hol volt Trója vára, sőt sokan abban sem hittek, hogy csakugyan létezett egykor, és abban sem, hogy volt egy trójai háború. Voltak világhírű tudósok, akik Tündérországnak, Óperenciás tengeren túli területnek tekintették az egészet. És Schliemann, a kereskedősegéd, a ma is amatőrnek nevezett régész éveken keresztül garast garas mellé rakott, a homéroszi szövegek leírásai alapján ásatásokhoz látott, és kiásta a 3000 éves Trója romjait. A homéroszi mesékből indult ki és városok feltárásához jutott el. Azaz a tudományos megismeréshez. Trója létéről álmodott és Trója valóságáról győzte meg a tudományos világot. Említhetném a Grimm testvérek tettét, akik az általuk összegyűjtött népmesék alapján, óriási intellektuális erőfeszítéssel rekonstruálták a német mitológiát, ami aztán a nemzeti kulturális és politikai ébredés erjesztője lett, végkifejlete pedig a német állam megteremtése.
Nos, hogy visszatérjek, úgy gondolom, hogy Szent István és Szent László királyaink népi-nemzeti, lelki és spirituális megítélésének árnyalataira, eltérő fokára, a székelység irántuk való differenciált viszonyulásaira, kultuszára a magyarság esetében is a mítoszok nyújthatnak feltételezhető, elfogadható válaszokat. Mert kétségtelen, hogy mindkettőjük életét mítoszok is övezték és őrizték meg. Olyan cselekedetek és tettek, amelyeket rendszerint istenek, ősök és hősök hajtanak végre egy nép, egy közösség életében talán először. Ezek rögzülnek és maradnak fenn minden nép kollektív memóriájában és válnak cselekvési mintákká, követendő elvvé, eszménnyé, imádattá, mondhatnám úgy is, nemzeti energiahordozóvá. Egyértelmű, hogy a két király nemzetünk eszményképei. Mégis miből adódnak, adódhatnak kultuszuk eltérő fokai? Én, aki folklorisztikai, néprajzi kutatásaimban a dolgok, jelenségek láthatatlan vonulatát (ez képezi életünk eseményeinek jelentős részét) is keresem, úgy gondolom, hogy a kultuszok minőségét, erősségét és tartósságát a két király emberi alkatában, személyiségében, egyéniségében, koruknak megfelelő küldetésében kell(ene) keresni.
Miért nem alakult, alakulhatott ki korai kultusza?
Szent István ma a nemzet tudatában államalapító, bölcs király gyanánt él. Megítélése azonban sem korában, sem a következő századokban nem volt ennyire egyoldalú és egyszínű. Györgyffy György István király és műve c. könyvében olvasom, hogy egymásnak ellentmondó vonásokkal örökítették meg alakját, és ezek két pólus köré szerveződtek: a szentség és kegyetlenség pólusai közé. „István… új értékrendet vezetett be, ami népe nagy részének nemtetszésével találkozott. S mivel ezt erővel és következetesen vitte véghez, a maga korában népszerűtlenné vált. (…) A társadalom megszokott életének megzavarása, az anyagi érdekek elevenbe vágó megsértése és a hagyományos tudatvilág könyörtelen elsöprése a tömegekben olyan képet alakított ki róla, hogy »kegyetlen dolgokat művelt«.” A felvilágosodott történetírás is Istvánt „kora könyörtelen reálpolitikusai közé sorolta”. Akkor természetes, hogy a népi köztudat, mely a mítoszok éltetője és a kultuszok alakítója azt vallotta Istvánról, hogy „igen, a nagy király, aki sok fájó dolgot követett el velünk”.
Olvasmányaim arról is szólnak, hogy István uralkodásának első két évtizede a monarchia felépítéséért vívott elsősorban belső harcokkal, szakadatlan szervezőmunkával telt el. De zarándokutakat is nyitott elsősorban Jeruzsálem fele, amit külkapcsolatainak építésében hasznosított. Aztán testileg-lelkileg megroppanva (fia, Imre halála!), idős éveiben a szent emberekkel, zarándokokkal való társalgásnak, levelezésnek adta magát. Mindezek által a jó kormányzáshoz fontos hírekkel, tudással gyarapodott. Csakhogy ez a médium nem mitikus hőst formáló környezet. Ha az európai folklór hősballadáira vetünk egy pillantást, kiderül hogy a vezérhősök főleg az idegen erőkkel folytatott csatákban szereztek maguknak „elismerő oklevelet” (Törökverő Hunyadi, törökverő román ballada hősök stb.), vagyis tetteik a népi képzetben és képzeletben mítoszokat, ezek pedig kultuszokat generáltak. Külön említem, mert róla beszélünk, László, a lovagkirály példáját, aki viszont a kunokkal vívott igen látványos csatákat. Tehát a népköltészetben, mítoszokban egészen más természetű, a népi alkotások kánonjai szerint valóban hősformáló és eszményítő környezetben jelentkezik fogalmazódik meg alakja. Egyháztörténeti tény, hogy István király tíz püspökséget és számtalan egyházat alapított, de alig vannak igazolható csodái, ami miatt gondok voltak szentté avatása pere körül, de néprajzi szempontból is gyengítették kultuszát.
Székelyföldi halovány kultuszának kétségtelen oka lehet a székelység végleges letelepedésének elhúzódó körülményei, de a székelység vezér iránti sajátos preferenciája is. Párhuzamos példákra alapozva, Szent István bölcs, higgadt, de a szervezésben ellentmondást nem tűrő temperamentuma nem valószínű, hogy kedvelt személyiségi adottságok lettek volna a székelység szemében.
Vele szemben viszont, mint mondám, László lovag-király, egyben más férfiú típus. Egy ilyen alakhoz lovagi tettek illettek, amiből mítoszokat, hőslegendákat, csodalegendákat költött a népi képzelet. Innen már csak egy lépésre volt a kultusz kialakulásának máig ható folyamata. Csupán lelki, spirituális híd kellett, vagyis az a láthatatlan, ám mégis ható tényező, amivel a folklorisztika még mindig nem foglalkozik eléggé (fele annyit sem, mint a vallások), noha része a népi kultúrának.
László király kultuszának többféle forrása van. Mitikus előképe van például az asztrálmitológiában, annak misztikumában. László Gyula írja Szent László-legendái falképi másairól, hogy „ezeknek az ősidőkből öröklött képeknek mélyebb tartalma kell legyen, mint egyik, nevezetes királyunk hősi tettére való emlékezés. Valóban így is van: e képsor a világosság és a sötétség erőinek harcát ábrázolja, jóval a honfoglalás előtti, jóval László királyunk előtti időkből. Ezt az ősi mondát „keresztelték meg”, amikor Szent László tisztelete kialakult, és mindenféle régebbi, csodás történet gyűlt össze személye körül.” Szerintem itt vétett a székelyudvarhelyi stúdió kérdezője. Meg kell szívlelnünk a magyar őstörténész figyelmeztetését, el kell szakadnunk a mítoszok, legendák történetiségétől. László király több mint „nemzeti király”: az ő tettei, csodái, mítoszai más népek folklórjából is ismert motívumok (Vö. Jankovics Marcell: Csillagok között fényességes csillag, 2006). Erre igen meggyőző példát a Mózessel való párhuzamban látok. A magyargyerőmonostori, Torda környéki Szent László-pénzekre – érem alakú kavicsok –, a tordai hasadék keletkezésére, a sziklából való vízfakasztásra gondolok. Mindhárom csodára, mirákulumra a kunokkal vívott csatái alkalmával került sor. László fohásszal fordult az ég urához, és az Isten meghallgatta, azt adta meg neki, amit kért: a kunok által rabolt arany pénzek kővé változtak, a tordai sziklatömb kettéhasadt, a szomjazó sereg királyi/lovagi bárddal sziklából fakasztott vízhez jutott. Az Ótestamentumi Mózes rendelkezett ama képességgel, hogy az Istennel egyenesbe kommunikáljon. Az Ő alakja pedig még távolabbi, talán történelem előtti népek folklórjából állott össze. László tehát heroikus alkat, mondhatnám, természetfölötti alak.
Szent László kultuszának másik forrását feltételezett emberi természetében, államfői küldetésében is látom. Olyan mértékben az emberi recepció természetében is, ami a konkrétum, a látott, hallott dolgok megjegyzési módjában tűnik ki. Harcai, tettei nem meditáló, hanem mozgékony emberre vallanak, olyanra, aki járt-kelt az emberek között, az emberi problémák közelében, és ezekkel szemben nem volt közömbös, megoldásokat keresett és talált. Halogatás, hezitálás nélkül. (Mennyire aktuális eszmény, akár metaforáknak is tekinteném.) Néhány párhuzamos, analog példára utalnék: miért van máig ható Csaba-királyfi kultusz? Jézus életéből az átlag hívő miért a csodatevéseit, frappáns példabeszédeit tudja? Miért nem olyan mértékben keresztény doktrínáit is? Miért ismerjük jobban a szentek cselekedeteit, mint elmélkedésüket? Mátyás király úgy élne-e köztudatunkban, ha kíváncsi természetével nem jár-kel az országban, ha nem kényelmetlenkedik a kolozsvári bíróval? Ismert-e olyan mértékben például kultúra alakító politikája? Kossuth alakja miért annyira erős és kedvelt a magyar néphagyományban? Hányan tudnának idézni tőle annál többet, mint a nótában: „Elfogyott a regimentje”? Petőfiről miért tudunk több legendát, mint ahány versét felmondani? Mert valamennyien istenek, ősök vagy hősök!
A mélyítés szándékával fontosnak tartom legalább számba venni, miben nyilvánul meg vagy tükröződik Szent László kultusza:
– A legendák sokaságában, melyek az egész Kárpát-medencében ismertek. Talán térben és időben is a legelterjedtebbek Erdélyben, a Székelyföldön. (Az itteniekre idézek példákat.)
–A legendák sok templomi képsoraiban, freskóiban, melyek szinte filmszerűen mesélik el Szent László kunok (ti. besenyők) ellen vívott csatáit: Bögöz, Székelyderzs, Sepsikilyén, Erdőfüle, Székelykeresztúr, Gelence, Maksa stb.,
–Mitikus víziókban: a gyimesi Szellőtetőn, Csíkszentmihályon, a csíkszentdomokosi Pásztorbükkön, Tordaszentlászlón, a tordai hasadék sziklaszélén, elmozdíthatatlan kőtömbökön látni vélik lovának nyomát, mert az királyi ló volt,
–Templomok, települések névadója, védőszentje: Tordaszentlászló, Kisszentlászló, Nyárádszentlászló, Homoródszentlászló, Oláhszentlászló, Szászszentlászló. (Olyan eset is van, hogy a falu neve nincs összefüggésben Szent László mint védőszent nevével. Pl. Csíkszentsimon. Ennek feltételezhetően áhítattörténeti magyarázata van, de szintén Szent László javára); falu nevének adója: Csíkszépvíz, ami vélhetően a király egy elejtett szavából született,
Utolsó példa gyanánt Szent László kultuszának a Keleti Kárpátok vonulatán túli, talán egészen ismeretlen példáját említem, ami térben és időben, archaikusságában is kiterjeszti a kultusz határait:
„A Szeret mentén a csángómagyarok beszélnek Szent László fájáról” – írja Halász Péter. Klézsei változata így szól: „Nálunk, a Szeret partján van egy nagy ereg fa. Azt mondják, azt még Szent László király ültette volt, mikor kiverte az idegenyeket az országbúl. De mikor még jöttek a tatárok, akkor még el fogott száradni. Mikor még azt is kihajtotta, még kizöldült. Mikor a németeket verte Rákóczi, akkor szépen kizöldült, és amikor Rákóczinak leverték a katonáit, akkor kiszáradt. Mikor negyvennyócba Kossuth katonái jöttek, akkor még kizöldült, de aztán még kiszáradt, és úgy maradott szárazon mindmáig, és ki tudja, ki fog-e zöldülni vajeccer.” Az „ereg fa”, ebben a vízióban, ebben a kultúrában egy nép, a magyar nemzet történelmi szeizmográfjának tekinthető. Szent László olyan fát ültetett, aki képes volt meghalni, aztán főnix-madárként feltámadni a magyar nép történelmi sorsának alakulása szerint.
Mindezekkel Szent István nem rendelkezik, illetve csak kis mértékben és másképpen. Szent László mitikus, a mesehősök fizikai, szellemi erejével, képességeivel felruházott, a fantasztikum világába transzponált hős. Tulajdonképpen emberi lényege minimalizált. Legszebb ilyen földi vonása, hogy képes nőszemélyt meglátni és talán szeretni: „Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar lányt hurcolt magával…”
Szent László székelyföldi, erdélyi kultusza megnyilvánulásának tekintem azt is, hogy sok képzett falusi mester működhetett, akik a legendát ábrázolták. A festők többnyire egy közös mintát festettek vagy másoltak, írja Jankovics Marcell, aminek központi alakja Szent László volt. Mai szóval, és ezen el lehet tűnődni, Szent László legendát festeni mintha divatáramlat lett volna. Szerintem a témaválasztás azonossága és ebből adódóan a kultusz alakítása irányítottságra utal, amiben az egyház, a papság szerepet játszhatott. Az elterjedt írásbeliség hiányában a népi expresszív kultúra eszközét, a képpel való kommunikációt sugallhatta, akárcsak a szárnyas oltárokkal, egy viszonylag egységes nemzeti és európai ideológia közvetítésére. Ez pedig, meglátásom szerint nem volt, nem lehetett más, mint a megmaradás gondolata, ideológiája a magyar múlt legendáinak bevitele által az európai keresztény eszmeiségbe. Szent László kultusza arra is példa, hogy az ember/ emberiség milyen nehezen válik meg múltjától. Kultuszát, ezt is megkockáztatom, a székelység birtok és birtoklási elvében is látom, amit közmondásosan ma is így mondanak, így vallanak: „A másé nem kell, s az enyémet nem hagyom!” Erre a küzdelemre, törekvésre kellett ötvözni egy hőst, egy eszményképet, aki európai keresztény lovagként ősi magyar és nem magyar pogány tudatot is hord magában.
Ha arra gondolok, hogy a nyugat-európai eszmerendszer is sok vonatkozásban keleti gyökerekből sarjadt, akkor a Szent László legendák, mondák, ezek üzenete nem más, mint a magyarság – Eliade eszmerendszere szerint – visszatérése a kezdetekhez. Egy teljesen új helyzetben. Éspedig azért, hogy biztosított legyen számára az életfolytonosság és folytatás magja magasabb szinten, egy egészen más táji és szellemi környezetben. Meggyőződéssel vallom, hogy az európai műveltséggel való szinkretizáció azért valósulhatott meg viszonylag rövid idő alatt, mert Szent István és Szent László számára adva volt népünk ősi műveltségében az a rejtőzködő világszemlélet, amire alapozni tudtak Természetesen más-más stratégiákkal. Az egyikért népünk – és ez talán az erdélyiek, a székelyek esete – Szent László kultuszával rajongott, a másikra pedig a magyarság egésze, jellemzően (!) nosztalgiával, utólagos sóvárgással reagált és reagál ma is: „Hol vagy István király, / Téged néped/ magyar kíván…”
Tehát a kultusznak is van története!
Megjelent a Hargita Népe 2011-09-04 számában
