Anekdoták néprajzosokról 3. Györffy István és a fürdőzés

2011. június 27. hétfő, 13:01 Szabó László
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Györffy István és a fürdÅ‘zés

Györffy Lajos túrkevei múzeumigazgató, Györffy István unokaöccse igen nagy tudású, több nyelven beszélÅ‘ tudós tanár és várospolitikus volt. Neki köszönhetÅ‘, hogy hazatért Túrkevére a világjáró Finta testvérek szobor hagyatéka; a Dankó Imre alapította TermelÅ‘szövetkezeti Múzeumot Finta Múzeummá tette; válogatott néprajzi anyagot, nagyszámú, a városra vonatkozó dokumentumot gyűjtött össze; kutatta a Nagykunság múltját, népéletét, népművészetét és számos történeti tanulmányt publikált (pl. az 1863-as nagy ínségrÅ‘l, a túrkevei múzeum butella gyűjteményérÅ‘l, a nagykunsági kovácsoltvas házoromdíszekrÅ‘l); közre adta a szolnoki szandzsák 1571-es török defterét. Mindezt hivatala, a városi fÅ‘jegyzÅ‘ség, majd gimnáziumi tanárság mellett, úgymond félállásban. Szigorú, rendszeretÅ‘, szavatartó, ezt másoktól is megkövetelÅ‘ ember volt. Igazi atyai jó barátja lett annak, akit megszeretett és becsült.

Egy alkalommal Györffy Istvánról beszélgettünk. Ekkor több történetet mesélt el a késÅ‘bbi professzor ifjú koráról is. Néhányuk ismert: pl.. hogyan töltött kint legény korában egy kemény telet egyedül a tanyán állatokra vigyázva. Szó esett arról is, hogy mennyire szeretett gyalogolni, jönni-menni, emberekkel beszélgetni. Ezek tanulságosak voltak számomra, aki kezdÅ‘ néprajzos voltam.  Mikor Györffy István Iglón diákoskodott, ahogy véget ért a tanév, gyalogszerrel, ha érte szekérre, kocsira felkérezkedve egészen Fiuméig gyalogolt. Így saját szemével látta az országnak azt a részét is, méghozzá igen közelrÅ‘l, amirÅ‘l munkáiban csak kevésszer emlékezik meg. A tanyai tél átvészelése az állatokkal viszont mélyen beleivódott. A váltakozó tájakon gyalog áthaladó utazó élményei nem érhettek fel ezzel. Viszonyítási pontnak, tájékozódásnak azonban elegendÅ‘ek voltak. A karcagi, a kevi határ, Ecseg az Å‘ igazi kiindulási pontja. Úgy ismerte, mint a tenyerét. Hozzá számos fiatalkori élmény is kötötte. Itt volt igazán otthon. Lajos bácsi mesélte, hogy egyszer legény cimboráival csatangoltak a határban és mivel rettentÅ‘ meleg volt, lehányva ruháikat, egy mélyebb vízállásban fél nap fürödtek. Mikor elunták a fürdést, megszárítkoztak. Ruháiknak azonban egy szálig lába kelt. Ott maradtak a 15-16 éves suttyók anyaszült meztelenül. Ha jött valaki bementek a vízbe vagy elbújtak a parti nádasba, csátésba. Várták az estét. Azám! Ha valaki járt már ilyenkor, akárcsak rövid ujjú ingben, rövid nadrágban az alföldi pusztán, az tudja, hogy alkonyatkor mire képesek a szúnyogok, bögölyök. Ez utóbbiak elÅ‘l a víz sem védelem, mert onnan kibújva éppen a testrÅ‘l párolgó víz a hívójelük. Harapnak is, nemcsak szúrnak vagy csípnek. Vitustáncot járva, magukat gyékény és kákacsomóval flagellánsokként csapkodva várták be a sötétet, hogy a kert alatt hazaóvakodjanak. A Nagykunsági krónika néhány jelenetében ez az élmény is visszaköszön.


 

 

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 20:00