Erdély tündérkertjének kertésze: Kriza János

Kriza János (1811-1875) unitárius püspök, költő és író, szülőföldjének Erdélynek és szülőnépének, a székelységnek szerelmese volt. A háromszéki Nagyajtán született. Zsenge gyermekségének nagy részét Torockón, a Székelykő árnyékában, az Aranyosvidék virágos lelkű népének körében töltötte, aztán a kolozsvári ősi Unitárius Kollégium diákja, majd theológus lett. A szegény papi család gyermekét fajtájának izzó szeretete, nagy tehetsége, páratlan szorgalma a legmagasabb polcra juttatta, amelyre unitárius egyházi ember emelkedhetik: a magyar unitáriusok püspöke lett, aki nemcsak Dávid Ferenc követőinek, hanem az erdélyi unitariuzmustól függetlenül kialakult külföldi unitárius egyházközségeknek is nemhivatalosan elismert lelki és szellemi vezére.

Kriza János nemcsak nagyszerű szónok, kiváló főpásztor és egyházi író volt, hanem a XIX. század egyik jelentékeny költője; népies lírájával és pompás epigrammáival meghódította a közönség széles rétegeit egy olyan korban, amikor Bajza és Garay búskomorrá lett a közöny miatt, Vörösmarty özvegyének és gyermekeinek eltartására pedig Deák Ferencnek közadakozást kellett rendeznie, s Arany János azt mondta, hogy a „csizmadia–inas sorsa jobb, mint a magyar költőé.”

Kriza nem akart költő lenni, de elismert költővé lett, mert olyan meleg szívvel, varázslatosan szép nyelven énekelte meg a Székelyföldet, népének erényeit, a szülői házat s „két haza” egyesülésének gondolatát, hogy a nép, amely a költészetben tanítómestere volt, ajkára vette dalait s az egész ország hamar megismerte szívhez szóló népies veresit. Ma is dúdolják felejthetetlen sorait:

„Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.”

Ma is ott zsonganak lelkünk mélyén a szép sorok:

„Zöld erdő zúgását,
Vadgalamb szólását
Majd meghallom esmég.”

Kriza dalai most is élnek, nemcsak a nép száján, hanem mindazoknak az emlékezetében, akik hallották valamikor, diák korukban, olvasták, vagy megfordultak az erdélyiek között, akiknek körében, ma is sűrűn idézgetnek verseiből. Magát a költőt költőietlen korunk úgyszólván egészen elfelejtette, -de dalainak egyes sorai, verseinek töredékei, egy-egy elragadóan szép szóvirága ma is él, bizonyságául annak, hogy lírája kiállotta az idő vasfogát- és zálogául, hogy egyszer még újra fel fog éledni kötészetének kultusza.

A kiváló papköltő munkásságának koronája mégis székely népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák. Lírájának forrása a székely népköltészet volt, s e forrásból szürcsölgetve fedezte fel hogy népének lelke milyen csodálatosan gazdag tündérkert, - azonban tarka virágai az akkor mostoha idők szelében fonnyadoznak és pusztulnak. Nagy szívóssággal, határtalan lelkesedéssel és egy igazi tudós lelkiismeretességével látott hozzá, hogy összegyűjtse a tájszólásokat, a nép száján élő balladákat, dalokat, szólás-mondásokat és megmentsen sok hervadozó régi dalt, ősi legendát. Egy-egy strófáért mérföldeket szekerezett télidőben, néha gyalogszerrel elment a havasi esztenákba, valamelyik vén „bács”-hoz, hogy leírjon egy-egy ősi mesét, kutatott, rengeteget levelezett. Évtizedek fáradságával megteremtette a világirodalom egyik legtökéletesebb népköltési gyűjteményét, a Vadrózsákat, amelyből a legmagyarabb magyar fajta, a székelység lelke árad felénk, a maga szűzi, hamisítatlan tisztaságában. És ha nem is ismeri a magyar közönség ezt a csodálatos gyűjteményt, úgy, ahogy ismernie kellene, a „vadrózsák” illata mégis megcsapja lelkét, ha Erdélyre gondol…

Kriza János csak nagy nehézségek árán tudta gyűjteményét nyilvánosságra hozni – a részvétlenség miatt. 1843-ban előfizetést hirdetett a Vadrózsákra, de eredménytelenül. 1859-ben akadt végre mecénása, gróf Mikó Imre, akinek jóvoltából megjelenhetett a munka, de csak 1863-ban; Kriza ki akarta régebbi gyűjteményét egészíteni, hogy minél teljesebb, minél tökéletesebb legyen.

Kriza rajongó önfeláldozását talán semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy saját múzsáját szinte egészen elhallgattatta, hogy minél jobban elmerülhessen a gyűjtés munkájában. Lírájával a közönséget ajándékozta meg, de népköltési gyűjteményével még többet tett: az egész magyar irodalmat megajándékozta egy olyan bővizű forrást tárva fel, amely után már Kölcsey is áhítozott, amikor azt mondta: „A nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni."

Burns, Walter Scott, Goethe, Béranger, Moore, vagy a mi Petőfink, Vörösmartynk, Aranyunk mind a népköltészet bő forrásaiból merítve teremtették meg a nemzeti költészetet. Kriza a Vadrózsákkal a költői inspirációnak és nyelvünk gazdagodásának olyan kincsesbányáját nyitotta meg, amelynek hatását talán csak évtizedek múltán fogjuk tisztán látni – költőibb korok új költőinél. Mert a poézis vissza fog térni s mindennapi táplálékunk lesz; a mechanizált élet visszahatása nem maradhat el sokáig.

A népköltészet mindennél jobban jellemzi a népet, amelynek lelkéből fakadt és éppen ezért szinte elkerülhetetlennek tartottuk, hogy be ne mutassunk könyvünkben vidám táncmondókákat, „tanálós” kérdéseket, dalokat, szólás-mondásokat a Vadrózsákból. Ezek a népköltési virágok -a székely nép jókedvének ezek az őszinte megnyilatkozásai-, éppen annyira jellemzőek az erdélyi, illetve a székely lélekre, mint az anekdoták, sőt még inkább. Az anekdota, a népi tréfa vándorútján módosul, a dalt azonban kötött formája megőrzi ősi eredetiségében.

A ma is élő régi anekdota esetleg lényegében is megváltozott az idők folyamán és mai változatában a mai nép gondolkodását mutatja, - az ősi formájában megmaradt népdal azonban a nép örök jellemvonásait mutatja, lelkének legmélyét s azt, ami benne a legváltozatlanabb.

***

Orbók Attila író, újságíró 1887-ben, Pozsonyban született unitárius családban. A kolozsvári egyetemen szerzett jogi doktorátust. 1910-től budapesti újságíróként több lapnál is dolgozott, 1912-től a Magyarország című lap párizsi tudósítója volt. Egy évig katonai szolgálatot teljesített, majd az Országos Hadigondozó sajtóreferense­ként tevékenykedett. A forradalom alatt Svájcban Andrássy Gyula gróf diplomáciai missziójának volt a tagja. 1920-tól két éven át Bihar vármegyének nemzetgyűlési képviselője volt, pártonkívüli programmal. A párizsi bé­ketárgyaláson a budapesti és az amerikai lapok tudósítójaként vett részt, 1945 után a Kisgazdapárt sajtóosztályának volt dolgozója. Fő­titkára volt a Magyar írók Egyesületének. Írt több modern regényt, melyben a nagyvárosi légkört és a háború utáni erkölcsöket festette le. Ismert számos kabarétréfája, filmforgatókönyve és színdarabja. Ana­tole France és Maupassant avatott tollú tolmácsolója volt. Budapesten hunyt el 1964-ben.[1]

Orbók fenti írása 1940-ben jelent meg Erdély mosolya című kötetében. A könyv, ahogy alcíme is mutatja, az erdélyi humor gyöngyszemeinek gyűjteménye (Erdély nagyjai, Fortélyos góbék- vidám erdélyiek, Tordai viccek), a végén több mint harminc oldalon kiegészülve  a fenti tanulmánnyal és Kriza gyűjteményéből szemezgetett népdalokkal, öntöző versikével, „tanálós” kérdésekkel és táncszókkal, mert ahogy írta: „a népköltészet mindennél jobban jellemzi a népet, amelynek lelkéből fakadt.”

Forrás:

Orbók Attila: Erdély mosolya. Az erdélyi humor gyöngyszemeinek gyűjteménye. Pantheon kiadás. Budapest, 1940. 179–185.