Az újszászi hÃdi csárda mondája
Egy monda nyomába eredtünk: a 100 évig álló újszászi kocsma történetének emlékeit kutattuk. Ma már nyomait sem találjuk meg, helye viszont korabeli térképek alapján behatárolható. A 32-es útról leágazó jászladányi útnál, közvetlenül a Zagyva holtági hÃdja közelében lehetett. 1794-ben „Újszászi csárda”, 1796-ban „KülsÅ‘ csárda” néven szerepel. „Malomszögi csárda” a neve az 1900 körül készült kataszteri térképen, de szerepel az 1890, 1910, sÅ‘t 1937-es katonai térképeken is. Viszont újszásziak az 1930-as években már csak falainak maradványaira emlékeztek. ErrÅ‘l a csárdáról Ãrt legendát a jászjákóhalmi Holla János 1960-ban, a Szolnok Megyei Néplapban Az újszászi csárda mondája cÃmmel:
Orczy csárda, rongyos csárda, Tetejét a szél elhordta,
Lóg rajta az ablakráma, Nem jár abba betyár soha.
(Pocaj András)Â
Emlékeimben kutatva felidézem 1914 februárjának egyik estéjét. FarkasordÃtó hideg volt akkor télen, de akkor este is. A bandázók a kemencepatkára húzódtak. Mi gyerekek a kuckó szájában hallgattuk szájtátva Pocaj András bácsit, mert hát övé volt a szó. A rongyos csárdáról mesélt történeteket. Pocaj András bácsi fiatal korában a Boros Sándor bandájához tartozott. A banda szétszórása után két évi börtönt kapott, amit a „birinyi kapitányságnál” töltött le, utána került a mi falunkba.Â
„Mint fiatal betyár ember Boros Sándorral sokat megfordultam az ujszászi rongyos csárdában. Az Orczy báróé volt ez a csárda. Bevitt bennünket a csaplárosné kökény szeme. A Csaplárosné hÃres szépség volt. A szeme jobban perzselt, mint a júliusi napsugár. Azért szól a rávaló nóta Ãgy: „Savanyú a bora bora, de édes a szemének sugara” (Pocaj András)
Baj csak az vót, hogy ez a hÃres szépség a pénzt is nagyon szerette és a becsületes szegény legények mellett igen sűrűn látogatták, gyakori vendégei voltak a csárdának az afféle kapcabetyárok is. De ezek nemcsak vendégei, hanem cinkostársai is voltak a szép csárdásnénak. Jaj vót annak a gazdag marhakereskedÅ‘knek, vagy gyócsos tótnak, akit éjszakai szállásra fogadtak be a csárdába. Sok gazdag utast temetett el a pince homokja. Csinálták pedig ezt azért, sokáig büntetlenül, mert BÅ‘ti Zsigmond uram a báró kasznárja, aki agglegény vót, is ludas volt a dologba, akinek a szép csaplárosné ágyasa is vót.Â
Egyszer azonban nagy fogást akart a banda. „Nemes Jászbiriny” Å‘szön beszedett adóját vitték Szolnok megye város adóhivatalába. A pénzt társzekéren vasládában kilenc zsandár kÃsérete mellett szállÃtották. Négy óra tájt értek a rongyos csárdához. A téli szürkület már beborÃtotta a határt. A zsandárkáplár megállást parancsolt és befordultak a csárda udvarába. A káplár benyitott az ivóba. A jól befűtött búbos igen kellemes meleget árasztott. De a káplárnak talán még ennél melegebbje is lett a szép asszony tüzes szemétÅ‘l, ki igen sokat mondón kacsingatott a káplár szemébe. A káplár hát megkérdezte, nem lehetne-e éjjeli szállást kapni, neki és embereinek pedig vacsorát?Â
– Minden becsületes ember részére nyitva az ajtóm, pláne meg ilyen szép bajuszú embernek, mint kend is.Â
A káplár szÃvét elöntötte a melegség, bort és vacsorát rendelt magának és társai részére. A birkapörköltös kásás vacsora elkészült. A szép asszony csak akkor tálalt fel, mikor rávette Å‘ket, hogy a vasládákat ötezer körmöci arannyal bevigyék a szobájába, mert hát a csárdásné szerint soh-se lehet tudni… az ördög nem alszik. A kÃséretben lévÅ‘ percektor (adóbeszedÅ‘) szabadkozott, de a csárdásné édes szava legyÅ‘zte.Â
– Fogyassza csak galambom percektor uram a vacsorát, itt a szoba kulcsa, legyen magánál.Â
A jó illatú vacsora és az aranyló bor láttára engedett a gyanakvó percektor és jó étvaggyal láttak a vacsorához. A jó vacsora mondani sem kell, jól esett, az aranyló bor is. Igen ám, de ezt a bort erÅ‘s mákhaj fÅ‘zettel keverték és Ãgy a negyedik pohár után már a percektor uram ütemesen hortyogott. A káplár, ki különben édes pásztorórára vágyott, de biz percek múlva álom országban végezte pásztor óráját. Erre várt a szép csárdásné. Szólt Fazekas Dávidnak és öt emberének. – No gyűjjön kend gyorsan, el kell bánni ezekkel a fajankókkal.Â
Behozták a vasládát, a percektor zsebében megtalálták a kulcsát és kinyitották. A rengeteg arany láttán mindben megakadt a szó.Â
– Mit bámulnak annyit kendtek, gyorsan hajÃtsa szét a mindenkinek járót, szólt Fazekasnak. Fele az enyém, a másik fele a kenteké! Nekem még BÅ‘ti urammal is kell osztoznom. Utána pucolják ki ezeket a csárdából! Kocsira kell rakni Å‘ket az üres vasládával együtt és a rékasi kanyarnál megállÃtani a lovakat. A hideg szél kifújja a szemükbÅ‘l az álmot. Ha pedig észhezgyünnek, hogy mi történt... meg ami utána történne... úgy el kell inalniok, hogy soha se mernek Birinybe menni.Â
Az agyafúrt csárdásné jól kigondolta a hatalmas pénzrablást. A hideg szél észre térÃtette a káplárt. Látta az út közepén állnak, társai meg nagyobbrészt alszanak. Igen megdöbbent. Oda ugrott és úgy isten igazában megrázta az alvó percektort, odaordÃtott a fülébe, hogy oda az adó arany. Az hirtelen felébredt, ugrott a vasládához. Rémülten vette tudomásul, hogy üres a láda.Â
– Jaj végem van! Elevenen nyúzat meg a birinyi kapitány – nyöszörögte a szerencsétlen. De hát mi is történt valóban... gondolkoztak... agyuk a fÅ‘zött mák hajától még mindig kábult volt.Â
Gyorsan vissza a csárdába. A legnagyobb rendben találtak ott mindent. A csárdásnét az ágyából verték fel, s álmosan esküdözött minden mennybeli szentre, hogy tÅ‘le bizony tele vitték el a ládát. Már hogy gondolnak olyat, az Å‘ becsülete többet ér. A káplár és társai nem igen hitték el mindezt, felforgatták a házat, de az aranyból még egy csipetnyit sem találtak. Hogy találtak volna, mikor azzal Fazekas Dávid már a harmadik megyében járt, a fele pedig a köztiszteletben álló BÅ‘ti uram szekrényébe zárva. A káplár nagyot káromkodott, s elszeleltek a csárdából. De még errÅ‘l a vidékrÅ‘l is.Â
Lett nagy riadalom. Futár futárt ért BirinybÅ‘l Szolnokig, Szolnokról Birinybe. De sem a pénz, sem a kÃséret nem lett meg. Beletelt két - három hét, mikor megindult a hajsza az eltűnt aranyak és kÃsérÅ‘ik után. BirinytÅ‘l minden falut és csárdát átkutattak. Hasztalan minden. MÃg végre az Orczy erdÅ‘kerülÅ‘je azt mondta, Å‘ látott ilyen fajta kocsit zsandár kÃsérettel a rongyos csárdába betérni, de Å‘ azt jóval éjfél elÅ‘tt látta is elmenni onnan.Â
Megszállták hát a csárdát, elÅ‘vették a szép csárdásnét. El is vállalta, hogy az Å‘ vendégei voltak. Megvacsoráztak, továbbmentek, de azt nem tudja, hogy hova. Még meg is sértÅ‘dött, hogy mit is csinált volna egy gyámoltalan fehércseléd féltucat zsandárral. Keresni kezdték az eltűnteket, meg az ötezer arany se kutya. Országos botrány lett abból. Maga gróf Rádai Gedeon vette át az ügyet. Kitavaszodott, mikorra összeszedték a zsandárokat és a percektort vallatás alá vették. Elmondták a csárdabeli történteket. Rádai kezében érezte az aranyat. Igen ám, de ahogy Ujszászra értek, beesteledett. A vezetÅ‘ a faluházára parancsolta a tizenkét emberbÅ‘l álló pandúr csapatot. VezetÅ‘je Rádai legügyesebb hadnagya volt. BÅ‘ti uram, meghallotta, kik szálltak meg a faluban, küldte rögtön Pistát, a kocsisát üzenettel. Tisztelteti a vitéz hadnagy urat a kasznár úr, szÃvesen latja estebédre Å‘t es társait.Â
A hadnagy elÅ‘bb szabadkozott, de Orczy báró kasznárja meghÃvását elutasÃtani tiszteletlenség volna. Elmentek a vacsorára. Vacsora után aztán megköszönték a szÃves vendéglátást, folytatták útjukat Biriny felé. BÅ‘ti uram ezt várta erÅ‘sen. Felült hátas lovára, ki a rongyos csárdába. A szép csárdásné már mélyen aludt. Bekocogott a csárdásné ablakán.Â
– Zsófi! Zsófi, kelj már fel, nyiss ajtót.Â
Zsófi megismerte BÅ‘ti uram hangját, gyorsan csak úgy egy szál pendelyben nyitotta az ajtót.Â
– Siessen BÅ‘ti uram, vetve az ágy.Â
BÅ‘ti uram csak a fejét rázta.Â
– Nem azért jöttem Zsófi. Siess, öltözz azonnal, el kell hagyni ezt a vidéket. Szedd össze minden pénzed, aztán ülj fel a lovamra mellém, mert még éjjel el kell innen menekülnünk messzire. Nyakunkon Rádai emberei, ez pedig nem ismeri a tréfát.Â
El is tűntek. Hova, azt senki sem tudta. A kasznár és a csárdásné eltűntek. BebizonyÃtotta az adópénz kÃsérÅ‘inek vallomását, de biz a pénz nincs sehol. Arra, hogy az Orczy birtokon kutassanak, ahhoz magának a császárnak az engedélye szükséges. Annál is inkább, mert báró Orczy György arany kulcsos lovag. Betelt egy év, mikorra ez az engedély Rádai kezébe került. Közben nagy dolgok történtek. Egyik országgyűlésen Rádai Orczy báró szemére vetette - ami az uraknak igen kellemetlen volt - hogy a kellemetlenkedÅ‘ betyárok megfékezését is hátráltatja, az Å‘ csárdájában is büntetlenül garázdálkodhatnak. Gróf Ráday és Orczy báró között majdnem párbaj vetett véget a vitának.Â
De hisz ilyen ügyet párbajjal nem lehet elintézni. Orczy megÃgérte, még a csárda földjét is elhordatja. A gazda nélkül maradt csárdát, ekkor mindenki rongálta és Ãgy született meg: Orczy csárda, rongyos csárda... nótája. Maga Orczy és Rádai Gedeon személyesen keresték fel a csárdát és bizony Rádainak lett igaza. A pince homokjában több mint tizenöt csontvázat találtak. Az elrabolt pénzt sem a csárdásnénál, sem BÅ‘ti uramnál nem találták meg soha, Ãgy a sok ember élete büntetlenül veszett el. Orczy báró Ãgéretét beváltotta. A csárdát elhordatta. Annak gödrében idÅ‘vel kis erdÅ‘ nÅ‘tt, ami az útépÃtésig ott tátogott. Csak a pincének egyik falából maradt meg valami beszélni a múltról. Az arra járó még ma is talál néhány téglát belÅ‘le. [1]
Mi pedig 2015-ben nem tudjuk elmesélni, hogy mi is történhetett valójában a rongyos csárdában. Egy idÅ‘s újszászi csak annyira emlékezett, hogy nagyapjától hallott a történet szereplÅ‘irÅ‘l: élt Újszászon egy hÃresen szép csárdásné, aki betyárokat bújtatott. A mesélÅ‘ Pocay/j (talán Pocsai, Pocsaj) Andrásról, BÅ‘ti Zsigmond kasznárról és a Zsófi nevű szépséges csaplárosnéról nem sikerült megtudnunk semmit. A leÃrt rablásnak nincs nyoma a korabeli sajtóban. Az elbeszélésben feltűnÅ‘ az idÅ‘zavar. Éppen ezért idÅ‘ben sem tudjuk elhelyezni az elmondott történetet. Ugyanis Fazekas Dávid „betyárt” 1853-ban kivégezték, Ráday viszont csak másfél évtizeddel késÅ‘bb lett a bűnözés felszámolására kirendelt kormánybiztos Szegeden. Más szereplÅ‘k néhány tettét megtaláltuk korabeli hÃrlapi tudósÃtásokban, levéltári dokumentumokban.Â
Czuczor-Fogarasi szótára 1870-ben Ãgy fogalmaz: „Csárda, azaz lármás hely, vagy szálloda azaz szálló hely… Közönséges parlagi kocsmaház, és beszálló, a helységek végén, vagy közelében, továbbá a pusztákon és utak mentében. A magyar köznép kedves mulatóhelye és állomása, ha utazik.” Továbbá rongyos csárda: „Mondják a tépett fedelű épületekrÅ‘l. Rongyos kunyhó, rongyos ház. Különösen a népnyelv a csárdákat szereti e gúnynévvel illetni.” Az életképfestészetben gyakran tűnnek fel csárdában mulató szegénylegények.Â
Borsos Sándor (Halla János szövegében Boros) az utolsó jászsági betyárként maradt meg a nép emlékezetében. 1849-ben született. A FÅ‘városi Lapok szerint 1875-ben 20 éves börtönbüntetést kapott. Fél év múlva megszökött, novemberben Hevesen fogták el. Egy év múlva az egri börtönben halt meg. (Az utolsó jászsági betyár történetét GyÅ‘ri János (2001) és Bagi Gábor (2008) Ãrta meg.) 1874-ben Bartalits Imre pesti nyomdájának ponyvafüzetében Gara József nevével jelent meg a „Jászkiséri Borsos Sándor és elvetemedett cinkostársainak borzasztó tetteinek leÃrása”.Â
Gróf Ráday Gedeont (1829-1901) 1869-ben királyi biztosnak nevezték ki a Dél-Alföldre, hogy felszámolja az útonállást, tanyafosztogatást, kézre kerÃtse az ott működÅ‘ rablóbandákat. Rádaynak ezt két év alatt sikerült végrehajtania. Báró Orczy György (1788-1871) szerepét nem sikerült tisztázni. A csárda tulajdonlásán kÃvül aligha lehetett szerepe az eseményekben. Az sem valószÃnű, hogy bármilyen párbaj ügye lehetett az életének 70-80. évében járó bárónak Ráday gróffal.Â
Â
Forrás: www.ujszasz.hu