Karácsonyi pásztorocskák
A karácsonyi köszöntés a Kárpát-medencében általánosan elterjedt szokás: karácsony elÅ‘estéjén vagy az ünnepi idÅ‘szakban csoportosan házról házra járva elismételt éneklés, melynek során az ünnep gondolatkörét felidézÅ‘ énekhez jókívánságok, gyakran köszöntÅ‘k csatlakoznak. Egyéb elnevezései: angyali vigasság, kántálás, kóringyálás, mendikálás, pásztlizás. A köszöntÅ‘k karácsonyi énekeket énekelve járnak házról házra, engedélykérés után az ablak alatt vagy bent a házban énekelnek egy vagy több karácsonyi éneket, köztük olyanokat is, amelyek különben olyan dramatikus karácsonyi szokások énekes betétei, mint például a betlehemezés vagy a szálláskeresés. Ezután megköszönik az adományokat és elbúcsúznak. Az adományok régebben inkább ennivalóból álltak: a gyermekek tarisznyájukban elvitték (dió, alma, mogyoró stb.), a felnÅ‘tteket megvendégelték.
KülönbözÅ‘ korcsoportok jártak köszönteni: délben kezdték a gyermekek, majd vacsora után a fiatalok, este kilenc óra után a felnÅ‘ttek, többnyire házasemberek. A pásztorok külön csoportban jártak, nagy lármázás közepette: ostort pattogtattak, dudáltak, kolompoltak, kürtöltek. KésÅ‘bb sok helyütt már csak a cigányok jártak alamizsnagyűjtés céljából. E szép szokást Tamási Áron is megörökítette alábbi novellájában:
A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az idÅ‘n, és emlékezni serkent engemet is.
Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. ElsÅ‘nek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belsÅ‘ beköszöntÅ‘t is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külsÅ‘ beköszöntÅ‘t, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlÅ‘ puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivÅ‘t és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkolni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.
S aztán tanulni kezdtünk.
Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.
S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.
Karácsony este lett.
Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkbÅ‘l az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; és öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felÅ‘l.
Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása.
A falu is megbolydult egészen.
Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükbÅ‘l az esztendÅ‘ gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérbÅ‘l sem hullott indulat azon az este; hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizébÅ‘l szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengÅ‘ sereget.
Megálltunk egy ház elÅ‘tt, mely elsÅ‘ volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó elÅ‘tt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendet, majd felcsendült a külsÅ‘ beköszöntÅ‘ hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:
Örülj és örvendezz, nemes házigazda:
Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.
A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülrÅ‘l, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:
Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:
Gyertek azért beljebb; akármilyen bátran.
S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belsÅ‘ beköszöntÅ‘nek, a sor fejénél kellett állanom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel elÅ‘revezettem a sort, úgy annyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal, levettük a fejünkrÅ‘l a kucsmát, s én pedig hangzatosan megszólaltam, mondván:
Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,
Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk.
Mert szólott egy csillag, éppen felkelÅ‘ben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli idÅ‘ben.
Napkelet országból így el is indultunk,
S ezen kedves házba hozott el az utunk.
Dicséretét zengjük Júda nemzetének,
Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.
Származásunk felÅ‘l sem hagyunk kétségben,
Vagyis bajban nÅ‘ttünk, s tartós szegénységben;
S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,
Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak.
Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté,
Hanem angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ megváltója,
Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.
Ámen.
S erre az "ámenre", de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.
Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:
- Szent jó estét kívánunk!
Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megilletÅ‘ helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.
Aztán enni kezdtünk.
S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet elÅ‘re megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:
- Messze van még az idÅ‘, amikor szakálla lesz.
- Kinek? - kérdezte a kislány.
- Aki ma született, annak - feleltem.
Tudván, hogy a KisdedrÅ‘l beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:
- Hát én megelÅ‘ztem az idÅ‘t, hallják-e!
- No; s az hogy történt? - kérdezte a gazda.
A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:
- Hol van az a harcsafűrész, te legény? - kérdi apám a tegnapelÅ‘tt reggel. - A helyin van - mondom neki, mire apám szól ismét: - Hát ha a helyin van, akkor kondorítsd össze, mert megyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.
Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:
- Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a tövirÅ‘l széjjel pallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkünkbÅ‘l húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node, haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegÅ‘ zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.
- Jaj, igazán?! - mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:
- A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.
Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:
- Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lÅ‘tt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja; s ahogy ott elÅ‘ttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elÅ‘.
- Jaj, csakugyan?! - mondta ismét a kislány.
- Bizony - fűzte tovább a nagymondó. - De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt béhasította mind a kettÅ‘nek; s aztán elcsapta Å‘ket az erdÅ‘re, hogy majd jövÅ‘re meglÅ‘je Å‘ket, mint kész disznókat, s jogos tulajdonait.
- Aj, beh okos volt! - ámult a kislány.
- Okos-okos - nézett a kislányra a mókamester. - De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga fülit.
Megrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét; s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske madár.
Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.
S kedvelt Å‘ is minket, úgy emlékszem, mert elmenÅ‘ben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.
Források:
Tamási Áron: Karácsonyi pásztorocskák. In: Tamási Áron összes novellái II. Szépirodalmi Kiadó. Budapest, 1982.484-488.
Viski Károly: Regölés. In. Magyarság néprajza III. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1941. 316.