Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Szószedet a, á, b, Augusztus 20. Szent István

Augusztus 20. Szent István

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Augusztus 20.

Szent István

A pusztinai Szent Están szobor. 2008. Fotó: Benedek CsabaIstván, egyes vidékeken Están (eredeti nevén Vajk), Szent István, I. István, István király, a régiségben Szent Király (1001 – 1038), a kereszténnyé vált magyarság első uralkodója, a szakrális hagyomány és tudat szerint az ország és nemzet mennyei patrónusa, istápja. A kereszténységben is különleges helyet foglal el, 2000 óta ő az egyetlen, akit mind a katolikus, mind az ortodox egyház egyaránt szentként fogad el.

Hogy ünnepét elnyomják, a szocialista állam az alkotmány ünnepét tartotta (1949-től) ugyanebben az időben.

Géza király Prágából meghívta Adalbert püspököt, hogy a István megtérését elmélyítse, és további képzését előmozdítsa. Adalbert volt az is, aki a fejedelmi ifjút megbérmálta, és vallási szempontból előnyösen befolyásolta. Ő közvetítette 995-ben az István és Gizella között létrejött házasságot is. Amikor az ifjú trónörökös atyja halálakor, 997-ben átvette a hatalmat, a keresztény szellem és vallásos világnézet már szilárd gyökeret vert benne.

Diplomáciai és politikai érzéke korának, sőt mondhatni, az egész magyar történelemnek legnagyobb államférfiává avatta. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat népének.

Nagy érdemeket szerzett az ország katolikus egyháza érdekében kifejtett munkájával is. Szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból, éspedig bencéseket, kiváltképpen a clunyi reform követőit, Dél-Magyarországra pedig a görög bazilita rend férfi és női tagjait. Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) apátságot alapított. Sok kolostort létesített, amelyek missziós központjai és gyújtópontjai lettek a vallásos s kulturális életnek. Elrendelte a vasárnap megszentelését és minden tíz falu számára templom építését. Saját költségén emelt Esztergomban, palotája közelében egy gyönyörű székesegyházat, Veszprémben egy női apátságot, és fölépítette Budán a Szent Péter és Pál templomot a székeskáptalannal együtt. Más templomokat gazdagon megajándékozott, javaikat közvetlen védelme alá vette. Ami a keresztény vallással és keresztény törvénnyel nem volt összeegyeztethető, annak hadat üzent és büntetéssel sújtotta. Ebben ő és pogány ellenlábasai egyformán koruk gyermekei voltak. Mindazonáltal nem nyúlt a régi mondákhoz és énekekhez, amelyek a pogány ősöket és hősöket dicsőítették; a pogány korból származó népszokásokat, ha az új hittel nem ellenkeztek, megőrizte vagy megtöltötte őket keresztény tartalommal. E tekintetben a bölcs alkalmazkodás módszerét követte: enyhébb, józanabb, eredményesebb volt, mint Magyarország első hithirdetői.

Mint uralkodó tudatában volt Isten előtti felelősségének. Ragyogó példája volt ennek, hogy Szent István templomában hivatalát évente letette, annak jeléül, hogy csak kölcsön kapta Istentől, és annak bizonyságára, hogy hatalmát Istennek áldozza.

István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kedvező kegyelméből való uralkodói méltóság az ő hatalmas, mitikussá vált alakjában ötvöződik össze. Pogány nemzetségének totemisztikus eredethagyománya, választottsága az Árpád-ház szentségi tekintélyében él tovább. Anonymus mondja, hogy Álmos szent volt, mert tőle származtak a szent magyar királyok. Bár pogány, mégis méltónak találtatott a Szentlélek ajándékára. Az Emese-szimbólum érteti meg velünk Szent Istvánnak és az Árpád-háznak feltűnő Boldogasszony kultuszát, az országnak az ő oltalmába ajánlását, mintegy a pogány matriarchalis világkép továbbélését, szublimációját is. Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az első országgyűlés mondai színhelyén monostort.

Szintén még az archaikus pogány világot idézi az öregedő király életének ismert mozzanata: éjszakának évadján meg akarják ölni. Ez a szándék még nyilvánvalóan a királygyilkosság pogány kultuszából érthető meg: az utód örökölni akarja az ő bölcsességét, mágikus-szentségi erejét, tapasztalatait. István király nemcsak keresztény irgalmasságból bocsájtott meg a gyilkosnak, hanem azért is, mert még ismerte az ősi áldozati hagyományt. Krónikáinkból tudjuk, hogy honszerző őseink az új haza határán Álmost feláldozták: negyven napi pihenés és négy napi áldomás után megölték. Ezt a pogány fejedelemi karizmát nemcsak Árpád, hanem hitük szerint minden ivadéka is örökölte. Ehhez járult még a szent király koronájának szinte élő személyként való tisztelet is: a megkoronázott király a szertartás által nemcsak közjogi elismertetésben, hanem István és koronája szentségi karizmájában is részesül. Ezt a hiedelmet az integritas, illetőleg a sacralis contactus, mágikus emanáció archaikus képzetvilága érteti meg velünk.

Az Árpádok kihalása után is mindig ügyeltek a származás folytonosságára és hivatkoztak arra, hogy a király egészen IV. Károlyig Árpád, illetőleg Szent István véréből származott.

István születését is csodás jelek kísérik, mint Álmosét.

Mikoron immáran – írja Pelbárt nyomán az Érdy-kódex – az ő szilei keresztyénné lettenek volna és hívségben élnének, az jámbor asszonyállat Sarolta, fejedelem felesége sziléséhez közelgetne, neki jelenék protomártír Szent István és mondá neki: bízzál asszonyállat Úristenben és légy bizonyos benne, mert íme fiat szülsz, kinek ez országbeli nép között királyi korona adatik. Az én nevemet adjátok őreá. Az asszonyállat nagy csodálattal mondá: ki vagy uram, és ki neved? Én vagyok úgymond, protomártir István, ki Krisztus Jézusért elészer szenvedtem. És elenyészék.

Ez a fogalmazás az evangélium ihletését, Keresztelő János és Jézus születésének (Lukács 1,13,31) előadását tükrözi: ne félj Zakariás! Könyörgésed meghallgatásra talált. Feleséged, Erzsébet fiat szül, Jánosnak fogod hívni. A másik párhuzamos hely: ne félj Mária, kegyelmet találtál Istennél, Méhedben fogansz és fiat szülsz; Jézusnak fogod hívni. Nagy lesz ő: a Magasságbelinek Fia. Az Úristen nekiadja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és országának nem lesz vége.

Az eseményt a középkori legenda ismeretében a Csodák Könyve folklorizált, kései mondája így adja elő: a népe sorsán aggódó Gézának álmában megjelent az Isten angyala, aki tudatta vele, hogy művét nem tudja befejezni, mert embervér áztatta a kezét. Majd fia születik, akinek a földi korona után a mennyei korona is osztályrészül jut.

Feleségének, Saroltnak is álombeli látása volt. Egy tündöklő, égi fényben megjelent férfi szólt hozzá: bízzál Istenben és légy bizonyos benne, hogy fiat szülsz, ki először visel ebben az országban koronát, és majd a népen királyként uralkodik. A keresztségben az én nevemet add neki. Sarolta kérdezte, hogy ki ő? Mire felelé: én vagyok István, a hivők közül legelső, ki Jézusért a mártirkoronát kiérdemeltem.

Esztergomban Sarolta csakugyan fiat is szült, kit az Úr megismert és kiválasztott magának, mielőtt anyja méhében fogantatott volna.

A XIII. században minden vasárnap körmenet indul az esztergomi székesegyházból István vértanú templomához, ama kiválóan tiszteletre méltó helyhez, ubi beatissimus Rex Stephanus sanctum nomen suum proprium et nativitatis suae pronuntiationem per os sancti Stephani prothomartyris omnipotentis Dei veri nuntii recepit. Vagyis: a dicsőült István király a maga nevét és születésének hírét Szent István vértanúnak, a mindenható Isten igaz követének ajkán keresztül (édesanyja) megtudta.

Egri középkori liturgikus szokás szerint is a székesegyházból minden áldott vasárnap körmenet indult a Szent István templomba, a szent király ereklyéinek köszöntésére.

A pusztinai Szent István tiszteletére szentelt templom. 2008. Fotó: Benedek CsabaAve beate rex Stephane,
Inclyta spes gentis tuae.
Ave doctor et apostole
Credulitatis nostrae…
 
Ave speculum sanctitatis
et iustitiae:
Per te Christo credidimus
Per te in Christo salvemur,
 
Ora pro populo,
Interveni pro clero,
Ut nullus de tuis
Praeda fiat hostis.

Prózai fordításban: Üdvözlégy boldog István király, nemzeted dicső reménysége! Üdvözlégy hitünk doktora és apostola! Üdvözlégy szentség és igazságosság tükre! Általad hittünk Krisztusnak, általad üdvözülünk Krisztusban. Imádkozzál népedért, járj közben papjaidért, hogy tieid közül senki ne legyen az ellenség prédája.

Ismeretes, hogy uralkodásának szinte emberfölötti próbái voltak: fiának, Imrének halála, továbbá a pogánysághoz húzó törzseknek megfékezése, országa függetlenségének védelme. Ezért ajánlja nemzetét élete végén a Boldogasszony oltalmába. Ezt zsolozsmájának prózában való feloldásával az Érdy-kódex így mondja el: annak utána fölemelé ő édes kezeit, szemeit és szívét, lelkét mennyeknek szent országába, és nagy siralmas és könyörületes szóval mondá: ó, mennyeknek Királyné Asszonya, Istennek szent Anyja és ez világnak megépítő nemes Asszonya, dicsőséges Szűz Mária! Te szentséges kezeidben és oltalmad alá adom és ajánlom anyaszentegyházad, mind benne való fejedelmekkel és lelki népekkel egyetemben. És ez szegény országot mind benne való urakkal és szegénnyel, bódoggal egyetemben… és az én lelkömet Te szent markodba.

Kádár Zoltán Szent Istvánnak máig megmaradt és a székesfehérvári romkertben őrzött koporsajáról megállapította, hogy a rajta látható domborműveken a Mennyei Királyt megillető szimbólumok láthatók. Koraközépkori felfogás szerint ugyanis a király az örökkévaló Istent képviselvén a földön, joga van a megdicsőült Krisztus-király jelképeihez is. A szarkofágon látható kerubok ezért az uralkodó hatalom szentségét jelképezik. A bizánci és koraromán művészetben a halott Szűzanya pólyás gyermekként ábrázolt lelkét angyal viszi az égbe. Ez történik a szarkofágon István lelkével is.

Érthető, hogy az egész középkor folyamán állandóan zarándokoltak hozzá nemcsak magyarok, hanem idegenek is. Ilyenkor a többi ereklyéket is felmutatták a búcsúsok előtt. A Hartvik tollából származó életrajz szerint István király sírjánál sok beteg nyerte vissza egészségét. Voltak, akik már útközben meggyógyultak. Az ilyenek ott nyomban nagy kőrakásokat halmoztak össze. Ez nyilvánvalóan a rontó személyként elképzelt betegségnek jelképes elföldelése volt. Archaikus, más keleti népeknél is ismeretes szokás szerint a rendkívüli körülmények között meghalt ember sírhalmára is az arrajárók követ, vagy gallyat dobnak. Eredeti indítéka a halottaktól, hazajáró lelkektől való rettegés, később pedig a tiszteletadás, kegyelet.

Székesfehérvár így válik szinte szent magyar várossá.

A középkori fényes királyi bazilika a török pusztítása nyomán csak alapfalaiban maradt ránk. A XVIII. században a város hagyománytisztelő népe új templom, a mai székesegyház építésére szánja magát. Buffler jezsuita páter tüzes barokk szónoklataiban, miközben a szószéken véresre ostorozta magát, Aggeus próféta szavait (1,4) ismételgette: vajon van-e nektek időtők, hogy mennyezetes házakban lakjatok és ez a ház puszta? Hallgatói jajveszékelve szóltak föl hozzá: csak ne verje magát, építünk, építünk! A templom tíz év alatt csakugyan föl is épült (1768), hamarosan pedig, nem egészen egy évtized múlva az új egyházmegye püspöki székesegyháza lett (1776).

Szent Isvtán kép a magyarzsákodi római katolikus templomban. 2008. Fotó: Benedek CsabaAz új bazilika főoltárképe több dinasztikus mozzanatot is kifejezésre juttat. A hagyomány szerint István király Lotharingiai Ferencnek, Mária Terézia férjének, a templom alaprajzát tartó angyal pedig a királynőnek képmását viseli. Az oltár oromzatán, a Mária-monogram jobbján angyal párnán tartja István koronáját és a Mária Teréziától alapított Szent István jeles rendjének keresztjét. Balján másik angyal hódol a német – római császári koronával. Mária Terézia még esküvői és báli öltözeteiből készített miseruhákat is felajánlott. Külön kápolnában hermában őrzik a szent király ereklyéit.

A korona (corona, stephanos) az antik világban élővirágból, babérágból, fémből, főleg aranyból készített, fejre helyezett koszorú, amelynek viselőjét a velejáró ünnepélyes-mágikus, később liturgikus szertartás, felavatás megoltalmazza, sőt mintegy karizmában részesíti, megszenteli.

A győztes hadvezér antik babérkoszorúja a bizánci birodalomban vált és állandósult a Szent Ilonától, Nagy Konstantin császár édesanyjától feltalált Szentkereszt vasszögeinek belefoglalásával a fejedelmi választottság és hatalom jelképévé, a későbbi európai császári, illetőleg királyi koronák példaképévé. Az uralkodói koronákat egyrészt legendás eredet övezi, másfelől pedig a beléjük rakott ereklyék teszik kiváltságossá, szentté. A koronázás révén viselőjük (rex consecratus), sőt a mi sajátos nemzeti hagyományaink szerint maga a tárgy is azzá (Sacra Corona, Szent Korona) válik.

A pogány magyarságnak keresztény hitre való áttérítése már Géza vezér idejében megindult. Szent István térítését és megkoronázását nyilvánvalóan siettette a chiliasmus hite, vagyis Jézusnak sokaktól várt eljövetele és ítélkezése a második évezred kezdetén: nemzete ne jusson a pogányság, maga pedig hanyagsága miatt kárhozatra.

István koronakérését az újabb időkben annyit vitatott Hartvik-legenda mondja el legszínesebben. Heroizáló előadása megfelel a középkor szimbolikus, kikerekítő történelemszemléletének. A legenda közérthető hangján fogalmazza meg a következő századok, sőt napjaink naiv nemzeti tudata számára is Szent István életében, cselekedeteiben a Gondviselés szándékát.

István Asztrikot küldi a koronáért és áldásért Rómába. Egyidejűleg a lengyelek fejedelme is hasonló kéréssel fordul Szilveszter pápához, aki már el is készíti nemzete számára a koronát. „De az Úr ismervén övéit, ki az apostolok által az apostoli rendbe jelölt kettő közül Mátyást választá ki az apostoli szám betöltésére, ő inkább választottját, Istvánt méltatta a földi korona jutalmára, hogy később a boldogabb örök koronával ékesítse. A meghatározott napon, midőn a kész korona a lengyelek vezérének küldendő lett volna, megelőző éjjel a pápának látomásban az Úr angyala megjelent, és szóla néki: holnap az első órában ismeretlen nemzet követei érkeznek hozzád, kik vezérük számára királyi koronát kérendenek apostoli áldással. A koronát tehát vezérüknek, amint kéri, minden tétovázás nélkül ajándékozd oda. Tudd meg, hogy az a királyi név dicsőségével élete érdemeiért őt illeti…

Így is történt, Asztrik kapta meg a koronát. A pápa keresztet is küldött, hogy István apostolsága jeléül a király előtt vigyék. Szilveszter azt mondotta, hogy ő apostoli ugyan, de István méltán Krisztus apostola. Ezért adott neki hatalmat, hogy Isten magyar egyházát az égi és emberi jog szerint rendezze.

A köztudatba átment, máig elevenen élő régebbi magyarázat szerint ez a Szilvesztertől küldött corona latina, a Magyar Korona felsőrésze. Előtérben a Maeistas Domini vagyis az isteni fölség. Négy oldalán nyolc apostol zománcképe. Az I. Géza király idejéből származtatott corona graeca szakrális jellegű zománcképein többek között a katonaszentek: Dömötör, György és Mihály a királyt a hadban segítik. Mellettük Kozma és Damján pedig egészségét oltalmazza.

Nem találtuk nyomát, hogy mikor tűnik föl a két őrálló angyal a Szent Korona és a régi magyar állami címer mellett, de az ábrázolást nyilvánvalóan a legenda angyali jelenése ihlette. Az ősi magyar kifejezést, hogy a korona az utódra száll, vagyis öröklődik, a néphagyomány szemléletes képpel konkretizálja: az utódot angyalok keresik meg, illetőleg választják ki, mire a korona rá is száll a fejére. A száll tükörszóként átkerült a közöttünk és szomszédságunkban élő népek szókincsébe, főleg Mátyás királyról szóló mondavilágába is.

A gárdonyi magyar mondában Mátyás béreslegényként szolgál egy gazdánál. Az angyalok viszik el neki a koronát, mikor éppen szántogat. A fényességre felnéz, elsőre nem tudja mire vélni, és ezért ösztökével odacsap. Ezért ferde a korona keresztje.

Egyik délszláv előadás szerint a korona bíborpárnán fekszik, és várja az örököst. Magától száll Mátyás fejére háromszor is egymásután. A vonakodó nagyurak kénytelenek királyuknak elismerni.

Más változat úgy tudja, hogy a budai urak elhatározzák, hogy az lesz a király, akinek a magasba dobott korona a fejére esik. Íme: a gyermek Mátyás fejére száll. Csak háromszoros próba után nyugszanak meg az Ég választásában.

A koronázás lényegében a püspökszentelés szertartásával egyezik, tehát nemcsak szentelmény, hanem szentségi karizma is.

A király koronázási öltözéke a középkorban azonos volt a főpapi ornátussal: vállkendő (humerale), fehér ing (alba), öv (cingulus), stóla, tunika, dalmatika, kesztyű, harisnya, saru, végre a kazula vagy pluviale (palást). Ezekből korunkra már csak a palást maradt meg. Ezt, a szent király ajándékát az utódok nyilván a legrégibb időktől fogva viselték, bár első adataink csak Kis Károly koronázásánál emlékeznek meg róla (Carolus sacrata circumdatur veste).

A székelyszentkirályi római katolikus templom Szent István szoborral és oltárképpel. 2008. Fotó: Benedek Csaba

Hogy a prágai székesegyházban őrzött Szent István kardja első királyunk koronázási kardja volt-e, nem tudjuk. Fölmerül a kérdés, hogy a koronázási kard liturgikus alkalmazását az Isten kardja keleti kultusza befolyásolta-e. Ennek emlékezete az Árpádok családi hagyományaiban még bizonyára élt.

A kard egyébként szintén biblikus jelkép. Jeremiás, az Úr prófétája kardot nyújt át Júdás Makkabeusnak: vedd e szent kardot, mint Isten ajándékát, mellyel az én népemnek, Izraelnek ellenségeit levered (Makkabeus 2,15,16).

A római világban a kard a császár díszeihez (insigna imperialia) tartozott, egyúttal az élet és halál fölötti uralmat (ius gladii, vitae ac necis civium) jelképezte. A fejedelem Szent Pál szerint Isten szolgája a te javadra. Ha gonoszat cselekszel, félj, mert nem ok nélkül hordozza a kardot Isten szolgája, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, ki gonoszat cselekszik (Róm 13,4).

Amikor koronázás közben a királyt karddal felövezték, előre, jobbra, balra vágott vele. Hátra nem, mert ott mögötte már az oltalmazó Isten vigyáz királyi szolgájára, de a hazára is.

Középkori, szórványosan följegyzett hazai hagyomány szerint a király véres kardot hordoztatott körül az országban, hogy a nemzetet háborús veszedelem közeledésére és a fegyveres készülődés kötelességére figyelmeztesse. Thuróczi János krónikájából tudjuk, hogy ősi pogány szokás szerint véres karddal szólították hadba. Ez a szokás „a hunok vagy magyarok között” egészen Géza fejedelem idejéig élt, de később sem enyészett el. Forrásaink különösen a tatárjárást és mohácsi vészt megelőző nehéz napokban emlegetik.

A bizánci, majd nyomában a nyugati, így a magyar koronázási szertartásba a szent olajjal, krizmával való fölkenés (unctio) is belekerült. Az olaj liturgikus, gonoszűző erejével, jó illatával megtisztítja, kiváltságos erő birtokába juttatja azokat, akik belőle részesülnek (keresztség, bérmálás, utolsó kenet). A király is az Úr fölkentje, egyik Árpád-kori oklevelünkben a Deo unctus rex lesz általa. A király személyisége – írja Fügedi Erik – kettőssé válik: az egyik a természettől (ex natura) való halandó emberé, a másik az Isten kegyelméből (ex Dei gratia) újjászületett. Ezért nevezi magát ettől kezdve Isten kegyelméből való királynak.

A fölkenésnek is megvannak a maga archaikus pogány előzményei, de ószövetségi mintaképei is. Főleg a Királyok könyve adott ihletést: vevé tehát Sámuel az olajos szarut és fölkené Dávidot bátyjai közül. És az Úr lelke Dávidra szálla aznaptól és azután is (I. 16,13). Nyilván nem véletlen, hogy a kenettartó edény szarvalakú.

A megkoronázott király az egyházi szertartás után a fehérvári Péter és Pál-templomban, most már az uralkodói karizma teljességének birtokában. kardjával lovaggá, aranysarkantyús vitézzé avatta az arra érdemeseket. Majd néhány régóta húzódó pörös ügyben föllebbezhetetlen ítéletet hozott. Ezzel juttatta kifejezésre, hogy a király a legfőbb bíró: az igazság és igazságosság forrása.

Miután az Úr evangéliumára már megesküdött, most a nemzetnek tett esküt. Ennek magyarul elhangzó, valószínű középkori szövege Fügedi Erik szerint:

Isten engem úgy segéljen, Boldogasszony nékem irgalmat úgy nyerjen, Istennek szenti értem úgy imádjanak, Istennek szent teste végnapomon üdvösségemre úgy méltó legyen, föld tetememet úgy fogadja bé, onnét harmadnapon ki ne vesse, magul magom úgy ne szakadjon, ítéletnapján Istennek szent színét úgy láthassam, örök pokolba úgy ne temettessem, hogy ez szerzést ez registromban, kit az ország szerzésére megírattanak volna, azt erősen és tökéletességgel, mind megtartom, semmit ellene nem teszek, sem tétetek.

Ezután a koronázási dombon megismétlődött a kardvágás, most már a négy világtáj irányában. Ez föltétlenül archaikus, szinte népmesei cselekmény, bár csak 1440-ben, I. Ulászló koronázásán bukkan föl. Ezzel az fejeződik ki, hogy a király meg fogja kardjával állítani az ellenséget, akárhonnan is törjön az országra.

A koronázási domb, királydomb az ország vármegyéinek és szabad királyi városainak földjéről összehordott mesterséges halom, amelyre a megkoronázott magyar király fellovagolt, és a négy világtáj felé tett, hajdanában napvágás néven emlegetett jelképes kardcsapással kifejezte azt az uralkodói kötelességét, hogy a hazát minden ellenségtől megvédi. Ez a középkorban a székesfehérvári Szent Márton-templom előtt történt. I. Ulászló ezt a magas toronyban végezte el, az ablakon erősen kihajolva.

A szertartás kettős hagyományból ötvöződött össze. Régészeink adhatnak bővebb magyarázatot arra, amikor még a pogánykorban az alattvalók dombot, kiemelkedést hordtak össze fejedelmük, kiváló emberük tiszteletére, esetleg halálának emlékezetére. Ennek – mint tudjuk – mondai megnyilatkozásai is vannak. Nem hisszük, hogy az Esztergom megvétele sokat vitatott helyét, a süveggel összehordott domb motívumát Thierry Attila-mondáinak nyomán Thaly Kálmán koholta volna. Ez nyilvánvalóan archaikus, szinte már gazdátlan mondaelem, amelynek magyar kultikus előzményei nehezen vitathatók el.

Heller Bernát utal a szertartás ószövetségi előképeire. Jákob álmában az Úr megígéri: én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Ura, Istene, és Izsák Istene. A földet, amelyen aluszol, neked adom és ivadékodnak. És ivadékod annyi lesz, mint a föld pora. Kiterjedsz napnyugatra és napkeletre, északra és délre (Genezis 28,13). A zsidó legenda szerint Isten az egész földet Jákob feje aljává göngyölítette, akár egy könyvtekercset.

„A királydomb földje – írja az 1867-ből való beszámoló – szent. Nem egyszerűen, akárhonnan összehordott halom csak. Az ország minden megyéje megküldi hozzá saját földjéből a maga részét: a haza ez kicsinyben. Minden megye és szabad királyi város a történeti emlékű helyekről veszi a földet a királydombhoz. Egész történetünk könyve az, viszontagságaink, dicsőségünk és gyászunk emlékoszlopa.”

1867-ben Selmec a híres Kálváriáról, Zala Deák Ferenc szülőfalujából, Kecskemét a Csontoshalomról, Sopron onnan, ahol a soproni koronázás alkalmával a domb állott. Ugocsa a megyeház előtti kertből, ahová majd emléket állít. Esztergom városa Szent István születési helyéről, a megye pedig a szent király lakóhelyéről, Liptó a szvihorai fennsíkról, ahol Rákóczi harcolt, Szabolcs az egykori Kállai várhegyről, Ung a honfoglalók első pihenőhelyéről, Heves Aba Sámuel sírjáról, Dés ama helyről, ahol eleink Istent (Deus) kiáltottak. Győr megye Rákóczi ménfőcsanaki fáinak tövéből, Csongrád megye a pusztaszeri templom romjaiból, Bihar a kismarjai várdombból, amelyen a Bocskai család élt. Marosvásárhely ama mező földjéből, ahol Rákóczi Ferencet az erdélyi fejedelemségbe iktatták, Marosszék Nyárádszeredáról, ahol Bocskait fejedelemmé választották. Bereg a munkácsi várdombból, Igló városa a Kuruchalomból, Székesfehérvár Szent István bazilikájának földjéből küldötte el a maga részét.

Utaltunk már rá, hogy a Szent Koronára a nemzet mekkora tisztelettel tekintett föl. „A Korona – írja Fügedi Erik – nemcsak a királyi méltóságot, a jogok összességét testesítette meg, hanem az örök királyi méltóságot is, az egymásra következő halandó királyok sorát.” Nem csodálható tehát, hogy a XIV. századtól kezdve a perben szereplő tanúkat Istenbe vetett hitükre, a Király és az ő Szent Koronája iránti hűségükre eskették meg. Sokszor megesett, hogy idegen földre hurcolták. A régi közhit szerint mihelyt hazakerül, minden jobbra fordul. Éppen ez a ragaszkodás bírta rá egyes uralkodóinkat, hogy a Koronát magukkal vigyék. Jól tudták, hogy így magát az országot is kezükben tartják. Többek között Rudolf ezért tartotta vissza hosszú ideig Prágában.

Rudolf lemondatása után a Koronát a Prága mellett tartózkodó magyar táborba vitték és átadták az új királynak, Mátyás főhercegnek. Háromszáz magyar főúr és nemes indult érte Csehországba, hogy hazakísérje. Aranytól-ezüsttől ragyogó sereg volt ez, mindegyikük égett a Korona látásának vágyától. A prágai bíboros hat fehér lótól vont diadalszekérre tétette és úgy vonult a díszmenet a cseh főváros utcáin végig. Majd a táborban aranytól csillogó sátorban, vontarany török szőnyegre helyezték a Koronát. Az urak egyenként nagy áhítattal csókolták meg. Ezután először Bécsbe, innen pedig Pozsonyba vitték.

A nemzet nagy számmal gyülekezett a városban és türelmetlenül várakozott. Amikor pedig a Koronát a várból a Szent Márton-templomba vitték, a nézőkön valóságos önkívület tört ki. Ilyen kiáltások hallatszottak: Légy üdvözölve hazánknak isteni ereje! Légy üdvözölve Magyarország dicsősége, régóta várt kincsünk, törvényünk ereje, béke és háború oltalma, győzelem pecsétje, Krisztus képe!

1622-ben Eleonóra császárnét koronázták magyar királynévá. A soproni városházán kinyitották a vasládát és a jelenlévő rendek egyenként csókolták meg a Koronát. Ezután a nádor a városháza ablakából megmutatta a lent szorongó sokaságnak is, amely úgy fogadta, mintha a Szentséget mutatták volna föl előtte. 1625-ben is volt koronázás Sopronban. Ekkor a Koronát Kalmár Katalin asszony házában őrizték. A király még ebben az esztendőben a házat örök időkre kiváltságossá tette és minden adó alól fölmentette. A rajongó szeretet későbbi megnyilatkozásait – főleg Mária Terézia és II. Lipót koronázása alkalmával – már nem idézzük.

További elmélyedő anyaggyűjtésre, forráskutatásra nem telt az időnkből és lehetőségeinkből, de ennyiből is nyilván kitűnik, hogy a Korona és koronázás szertartásai, viseleti és viselkedési hagyományai mélyen bennegyökereznek a pogány szakralizmus és biblikus-liturgikus világérzés középkori televényében.

Ősrégi hit, hogy a királyok az isteni kegyelem kiválasztottjai, akiknek olyan hatalom adatott, amivel más ember nem rendelkezik. Személyükben kezdetben a papi, orvosi, királyi karizma teljesen egy, csak később szakad, szinte profanizálódik külön hivatássá.

Az archaikus világérzés szerint a király tehát valamiképpen az istenség részese, hordozója lévén, a benne rejtőzködő égi szikránál fogva egyebek között messze űzheti a gonosz démonokat, meggyógyíthatja a betegeket. Ez a mágikus készség főképpen a kéz, az ujjak áldó, illetőleg elhárító mozdulataiban jut kifejezésre. Elég csak az evangéliumra hivatkoznunk, ahol a királyok Királya, Jézus Krisztus kézrátétellel, érintéssel gyógyítja a testi-lelki betegeket.

Krisztus példáját követik, primitív-törzsi hagyomány alapján is a keresztény királyok, így Szent István, akik szembetegséget és egyéb bajokat érintéssel orvosoltak. Mateóc (Matejovce) templomának gótikus oltárképén kézrátevéssel gyógyít meg egy előtte térdeplő alakot.

A Szent Jobb, István király jobb keze, a magyarság legtiszteltebb, szimbolikus jelentőségű ereklyéje.

Hartvik győri püspöknek a kultusz érdekében írt és már említett legendája elmondja, hogy amikor a királyt László idejében szentté avatták (1083), koporsaját felnyitották, csontjai drága, illatos árban úsztak. A jobb kezére húzott gyűrűt nem találták. Ezt a kézzel együtt posztóba takargatva, egy fehér ruhába öltözött ifjú, nyilván Isten angyala adta át Mercurius szerzetesnek, a templomi kincsek őrének, akit a király előbb megszégyenített: valamiért nem tűrte, hogy ott legyen a koporsó felnyitásánál. Mercurius az ereklyével kolostorba vonult, ott rejtegette. Végül mégis illendő helyre került. László király ugyanis a Szent Jobb tiszteletére Váradtól északra, a Berettyó partján monostort alapított, magát Mercuriust tette meg apátnak. A drága ereklyét kéz-alakú tartóba foglaltatta. A monostort különben a Boldogságos Szűzről nevezte el, akinek oltalmába István király az országot felajánlotta.

A Szent Jobb tiszteletét az Aranybulla törvénybe is iktatta. A középkori jámbor hagyomány szerint az Úr sok csodát művelt általa, mert – mint Hartvik mondja – István király jobbját méltán kímélte meg a rothadás, hiszen segedelmet nyújtott a szűkölködőknek, megoldatta a rabok bilincsét, zarándokokat ruházott föl. Erre állandóan emlékeztet az ünnepi mise liturgiája is, amely már a Pray-kódexben feltűnik (translatio vel inventio vel revelatio dexterae S. Stephani regis). Csak az átmenetre való éneket idézzük: szegd meg kenyeredet az éhezőnek, s a szegényeket és bújdosókat fogadd házadba. Midőn mezítelent látsz, fődd be őt, és ne nézd le testvéredet. Akkor támad föl, mint a hajnal a te világosságod és az Úr dicsősége fölkarol téged (Izaiás 58,7,8).

A Szent Jobb későbbi sorsáról nem sokat tudunk. A XVIII. században Raguza (Dubrovnik) városában, a dominikánusok kolostorában akadtak rá. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy a tatárjárás után került-e ide, amikor IV. Béla királyunk Dalmáciában bujdosott és a szimbolikus értékű ereklyét is ide, biztonságosabb helyre hozatta, vagy pedig csak a török időkben sodródott földeríthetetlen úton-módon Raguzába.

Az első, aki kísérletet tett a Szent Jobb visszaszerzésére, I. Lipót volt, a szándék azonban csak Mária Teréziának sikerült.

Az ereklye 1771-ben került Raguzóból Bécsbe, majd fényes udvari ünnepségek után Budára. Az utat július 15 – 20. között tették meg. Győrben fényes küldöttség fogadta: Innen Pannonhalmára vitték, ahová hatalmas népsokaság zarándokolt, a három napra kitett ereklye megtisztelésére. Innen indultak Budára. Az országutakat elözönlötte a jámbor nép, a közbeeső falukban megállt a munka, zúgtak a harangok, dörögtek a mozsarak.

Az ereklyével július 20-án éjjel érkeztek Budára; fáklyavilág mellett virrasztva várta az egész város.
Ekkor született magasztaló ének, talán Faludi Ferenc szerzeménye:

Óh dicsőséges Szent Jobb kéz,
Melyet magyar óhajtva néz.
Drága kincse népünknek,
Nagy öröme szívünknek.

Szent István szobra, Farcád, 2008. Fotó: Benedek CsabaAz éneket a nemzet romantikus lelkesedésében sokáig középkori örökségként tisztelte. Az országjárás 1938-ban Szent István halálának 900. évfordulóján különvonaton megismétlődött.

Nemzetivé vált egyházi hagyományunk nyomán a Boldogasszony után Szent István az ország első patrónusa. Ez a bizalom azokban a templomi dedikációkban, illetőleg velük összefüggő helynevekben is visszatükröződik, amelyek Szent István, Szent király oltalmába ajánlották magukat:

Szentistván (Borsod), Bajaszentistván, Baranyaszentistván, Drávaszentistván (Velki Stefimet), Hernádszentistván (Družstevná pri Hornáde), Királyszentistván, Székelyszentistván (Ştefaneşti), Szentistvánbaksa, Szentistvánkút (Hasprunka), Szentistvánfalu (Popudinské Močidlany), Szentistvánlak, Szentistvánpatak (Závodie).

Szentkirály (Hunyad, Vas, Csongrád, Szolnok: határnevek, régi falu helyén), Bakonyszentkirály, Csíkszentkirály (Sincraieni), Enyedszentkirály (Sincrai), Érszentkirály (Eriu Sincraiu), Gyéresszentkirály (Ghiriş-sincraiu), Kalotaszentkirály (Zam Sincraiu), Kerkaszentkirály, Magyarszentkirály, Marosszentkirály (Sincraiu de Muraş), Porrogszentkirály, Pusztaszentkirály (Craesti), Rinyaszentkirály, Sajószentkirály (Král), Sepsiszentkirály (Sincraiu), Széhelyszentkirály (Sincraiu), Szilágyszentkirály (Sincraiul Silvaniei), Topaszentkirály (Sincraiul Almaşului), Szentkirályszabadja, Szentkirályúr (Árpád-kor, elenyészett).

Számos helynevünket a monda hozza az ő személyével kapcsolatba. Székesfehérvár környékén Szentkirályszéke, Királykút, továbbá az egri Királyszéke eszerint a szent királynak kedvelt pihenőhelye volt.

Szent István patrónusa, illetőleg társpatrónusa több egyházmegyének (Kalocsa, Szatmár, Vác, Zágráb).

Amerikába vándorolt véreink anyanyelvüket közvetlenül szinte csak a családi életben és egyházközségi keretekben őrizhetik. Érthető, ha az ottani magyar katolikus templomokat, vagy legalább oltárokat legtöbbször Szent István, utána pedig a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelik.

A brazíliai Sao Paulo államban Szentistvánfalva is van.

A második világháború után kitelepített hazai németek egyik csoportja Darmstadt-Griesheim helységben épített új temploma patrónusának. a közelmúltban István magyar királyt választotta.

Az Örökvárosban, a Vatikán-dombon István zarándokházat alapított. A mellette lévő régi, István vértanúról elnevezett templomnak később ő lett a patrónusa (ecclesia S. Stephani de Ungaris, ecclesia hospitalis S. Stephani Regis Ungarorum). A XVIII. században lebontották és a S. Pietró új sekrestyéjét építették a helyére. A római kultusz színhelye a pápa rendeletére ezentúl a vértanú tiszteletére szentelt S. Stefano Rotondo lett. Ismeretes, hogy ezt az ókeresztény templomot V. Miklós pápa a magyar pálosoknak ajándékozta, egyúttal a Magyar Háromkirályokat a bazilika társpatrónusává nyilvánította. Több falképe István királyt örökíti meg, így többek között legendájának azt a már említett jelenetét, amikor István vértanú megjelenik Sarolta álmában.

Szent István-freskókat látunk a Vatikáni Levéltár egyik termében V. Pál pápa idejéből (1613). A bolognai Collegium Ungaro-Illyricum ebédlőjében is Szent István alakjával találkozunk (1700).

Georg Schreiber István királynak a német szakrális múltban való helyéről és jelentőségéről szólva, kiemeli a bajor Scheyern bencés apátságának hagyományát. Eszerint István itt keresztelkedett meg és itt tartotta esküvőjét Gizellával. Az apátság sacellum regium néven is emlegetett kápolnájának máig első szent királyunk a patrónusa, amelyet életéből vett képekkel is díszítettek. Az apátság a napot a Kalendarium Romanum szerint a legújabb időkig ritu duplici ünnepelte meg.
Nádasdy Ferenc országbíró és felesége Eszterházy Julianna a máriacelli bazilikában külön oltárt emeltetett (1662) István király tiszteletére, amelyet a hazánkból érkező búcsúsok külön is mindig föl szoktak keresni.

István, Imre és László ereklyéiből jutott az Aachenfahrt során az aacheni magyar kápolna és a kölni Makkabeus-templom számára is. A magyarországi zarándokok ájtatoskodtak előttük, és hatalmas viaszgyertyát ajánlottak föl a bibliai Háromkirályok várasában a Magyar Háromkirályoknak is.

Hofer Tamás baráti értesítéséből tudtuk meg, hogy Acoma mexikói indián falu templomának István király (San Esteban Rey Mission) a védőszentje, búcsúnapja pedig szeptember 2. Az ünnepet a környék indiánjai a szobor körülhordozásával, kultikus tánccal, énekkel, áldozati lakomával ünneplik meg. Az énekek szövegét eddig nem sikerült megszerezni, inkább azonban István vértanúról lehet bennük szó. Az ő téli ünnepét hozhatták előre a meleg őszi időszakra. Mégsem lehetetlen, hogy az ünneplésben a mi István királyunkat, a pogányság térítő apostolát is megemlítik. Egyébként a XVII. században magyar misszionáriusok is működtek Mexikóban.

Szent István király védelmezz bennünket! Székelylengyelfalva, 2008. Fotó: Benedek CsabaA nap mondanivalóitól kissé eltérve, itt kell megemlékeznünk István királynak e másik, hazánkban inkább Budán, a barokk időkben számontartott ünnepéről is. A Missale és Breviarium Romapum tridentinus rendelkezései nyomán a világegyház most, szeptember második napján emlékezett meg szent királyunkról. Ezt az egyházi ünnepet napjaink liturgikus reformja eltörölte.

Az 1625. évi országgyűlés katolikus rendjei azzal a kéréssel fordultak a pápához, hogy István király és Szent Adalbert miséjét vegye föl az új római misekönyvbe, zsolozsmáikat pedig a római breviáriumba, hogy az egész katolikus világ számontartsa és megünnepelje őket. A kérelmet csak hazánk igaz barátja, Szent XI. Ince teljesítette (1686), aki az ünnepet örök emlékezetül Buda fölszabadulásának örömnapjára rendelte.

Érthető, hogy a barokk Budán a főünnep mellett István királynak ezt az ünnepét is fényes körmenettel ülték meg, hiszen a török élmények még ugyancsak elevenek voltak. 1687-ben a császári rés előtt, vagyis ahol a felszabadító sereg először hatolt be Buda várába, ágyúdörgés közben hangzott föl a Te Deum. 1690-ben a töröktől zsákmányolt hadijelvényeket is körülhordozták, az Oltáriszentséget pedig a rés helyén emelt sátorban helyezték el. 1691-ben a magyar, német, illír prédikációk ideje alatt tizenkét ifjú állott díszőrséget az Oltáriszentség sátra előtt. Baljukban aranyozott pajzs, a felszabadításban résztvett fejedelmek és hadvezérek képmásával, jobbjukon pedig zászlókkal.

Új szokás volt 1714-ben, hogy prédikációk alatt sasokat engedtek szabadon.

Annak emlékezetére, hogy Petneházy Dávid kitűzte a vár fokára a szűzmáriás magyar zászlót, a koronázó Nagyboldogasszony templomban régebben minden pénteken délelőtt 11 órakor megszólaltak a harangok.

1771-ben a Szent Jobb visszakerült Budára. A fényes, nemzeti reprezentációnak számító Szent István-napi körmenet mellett, dinasztikus jellegű ünnepünk elveszti jelentőségét.

A napnak hazánkban tehát régóta nincs liturgikus vagy néprajzi jellegzetessége. Külföldi megüléséről azonban tanulságos értesüléseink vannak.

I. Miksa bajor király 1638 táján Münchenben – nyilván a kor apokaliptikus törökélményének ösztönzésére – Szent István magyar király tiszteletére templomot emeltetett, amely a múlt század derekának városrendezéséig állott. A müncheni bérkocsisok a búcsúnapot, tehát szeptember másodikát ünnepüknek tekintették és a templomot körülkocsizták. A menetben régebben az udvari istálló lovai is felvonultak, István király oltalmába ajánlván őket. A szokás egészen a templom lebontásáig virágzott.

A kultusz nyilvánvalóan másodlagos: István vértanúnak, a lovak ősi patrónusának napjáról tevődött át István király új ünnepére. Egyrészt a derűs szeptember alkalmasabb volt a mutatós felvonulásra, másfelől ezzel fejezte ki a bajor nép a törökkel viaskodó magyarság, a huszárok nemzete iránt való rokonszenvét.

Lehetséges, hogy a bajor barokk virágzásának csúcspontján a templomnak egyéb magyar kultikus vonatkozásai is voltak.

Különös figyelemre méltó a hunyadi Kristyór (Cristior) és Ribice (Ribiţa) görögkeleti román templomának a Magyar Háromkirályokat is ábrázoló cirill felírású falképe, amelyet Stefanescu román kutató szerint a XIV. század végén, illetőleg 1417-ben festettek. „A magyar szent királyok tisztelete – írja Bíró József – oly általános volt Erdélyben, hogy a Havasalföldről beszivárgott hegyipásztorok is buzgón imádkoztak előttük.” Élünk azzal a gyanúval, hogy itt esetleg ősibb kultusz nyomairól: a Szörényi Bánságban és Havasalföldön letelepedett, de már a XIII. századtól elrománosodó magyarság szakrális hagyományainak töredékeiről is szó lehet. Erre a táj középkori ikonográfiájának és szakrális folklórjának áttanulmányozásából várhatnánk feleletet.

Ikonográfiai hagyományunkká vált, hogy István királyt legtöbbször úgy ábrázolják, amint az országot és a nemzetet jelképező Koronát a Boldogasszonynak fölajánlja. Legrégibb ismert emlékünk a XII. századbeli esztergomi Porta Speciosa, amelyről karácsony ünnepénél részletesen megemlékezünk.

Az ábrázolás a Regnum Marianum jezsuita eszmevilágától is támogatva, a barokkban kizárólagossá, szinte áttekinthetetlenné vált. A XVII. századnak újjászületett, énekekben, prédikációkban, iskoladrámákban is megnyilatkozó Szent István-kultusza éppen a felajánlás gesztusában jut klasszikus ikonográfiai kifejezésre.

Nagybörzsöny Árpád-kori Szent István-kápolnájának barokk oltárképén a térdelő István király kezében a kápolnát ajánlja föl névadó patrónusának, a megkövezett István vértanúnak közvetítésével a Boldogságos Szűznek. A király mellett ott a Korona is. A kép felső részén a Szentháromság. A keresztjét tartó Krisztus Mária felé fordulva hagyja jóvá a szent király kérését.

A barokk – ha nem is István, vagy Nagyboldogasszony patrociniumáról van szó – igen sokszor a főoltárkép, kegykép (Győr, Andocs, Sümeg, Bisztrice, Tétszentkút, Szeged) két oldalára helyezi István és László szobrát, helyettesítvén a Tridentinumtól ajánlott egyházatyákat, illetőleg Pétert és Pált. A kiszombori templom egyik régi oltárképén a Radnai Szűzanya, Adonyban pedig a Mariahilf alakjában ábrázolt Boldogasszonynak ajánlja az országot.

Galavics Géza fejtette meg a szombathelyi székesegyház, továbbá a szentgotthárdi apátsági templom Dorffmeister Istvántól festett oltárképének rejtett egyházpolitikai és eszmei hátterét: a fölvilágosodás, jozefinizmus ellenében hangsúlyozza a magyar katolikus egyháznak történelmi és haladó kulturális munkáját, Istvánban így nemcsak a szentet, hanem a történelmi héroszt is ünnepli.

Szent István szobor a székelyszenkirályii római  katolikus templomban. 2008. Fotó: Benedek CsabaAz István-ikonográfia innen, a nemzeti romantika idejétől fogva kevés kivétellel szinte profánná, akadémikussá válik.

A barokk közösségi, ünneplő készsége Szent Istvánban is megtalálta a maga követendő példaképét.

Sajátos rendeltetésű társulat volt a Congregatio Sancti Stephani. Pozsonyban Szent Márton templomában alakult meg III. Károly alatt 3000 forintos alaptőkével. Feladatául a katolikus érzelmű és áttérésre hajló protestánsok anyagi fölsegélyezését tűzte ki. A társulat javára az egész országban gyűjtöttek. Győrből a jezsuiták több esetben küldtek konvertitát e társulathoz anyagi támogatás végett. A társulatnak különösen gróf Balassa Pál helytartótanácsi tag volt nagy támogatója.

Mária Terézia nyilván hálából, hogy a pápától asszony létére is megkapta az apostoli királyi címet, megalakította a röviden már említett Szent István-lovagrendet (1774). Nagymestere a mindenkori magyar király. A tőle kinevezett előkelő tagok Szent István tiszteletére a haza és király különös szolgálatára kötelezték magukat.

Szívesen választották a szent királyt a céhek is patrónusuknak. Miután oltárképeink, templomi szobraink egykorú ünneplő főúri viseletben, csizmásan ábrázolták, a szegedi és aradi magyarszabók, továbbá szegedi csizmadiák céhpatrónusként tisztelték. Jellemző, hogy a szegedi szabású csizmaszár díszes, szívalakú felső kivágásának szentistvánkivágás volt a neve.

István király a bányászoknak és pénzverőknek is védőszentje. Ünnepén Besztercebányán, Körmöcbányán nagy bányászbúcsú volt körmenettel, lovasjátékkal, kardtánccal, lövészversennyel. E hagyományok a barokk időkben kezdődtek, és egészen az első világháborúig virágoztak.

Ünnepi énekében gyászos öltözetben sírván emlékezik első királyáról a magyar. Ez magyarázza, hogy – tudomásunk szerint – Felsőszakony és Buzsák falukban az asszonyok, lányok még a közelmúltban is feketében jelentek meg a nagymisén.

Jelentős volt a szent királynak és ünnepének szegedi hagyományvilága. Valamikor a gabonaszállító bőgőshajókat szívesen keresztelték Szent István nevére. Az ünnepen régebben szokásos volt a házak, malmok, hajók zöld ággal való feldíszítése. A szegedi búcsúsok millenniumra emelt radnai fogadalmi kápolnájukat Szent Istvánnak szentelték.

Szeged népéből települt (1809) a bánáti Magyarszentmárton (Sinmartinul Maghiar). Nyilván papjának kezdeményezésére elhatározta (1860), hogy István király nevére és tisztességére községi közkönyvtárat alapít, ünnepén pedig lóversenyt, mezőgazdasági kiállítást és mulatságot rendez. Jutalomban részesíti, aki a legjobb lovakat neveli, azt a fiatal férfit is, akinek a legnemesebb facsemetéi vannak, továbbá azt a lányt, akinek legszebb a zöldséges és virágos kertje. Az ifjú a Szent István ünnepének királya, a leányzó pedig a királynéja nevet kapta. Az alapítás utóéletéről, későbbi sorsáról nem tudunk.

István a legjellegzetesebb magyar keresztnév, bár mintha csupán a barokk óta vált volna azzá. Az egyszeri szegedi ember kérdezte valakitől, találja ki, hogy hívják. „János – felelte az illető. Följebb! Akkor József. Még följebb! Hát akkor kend István. Na lássa kend, mi löhetnék más.” Tréfásan mondják, hogy a Pista legénynek István király, de a feleséges István gazdának már István vértanú a védőszentje.

A név népszerűségét származékai is tanúsítják: Istók, Istéfán, Stéfán, középkori, ma már csak helynevekben élő Cséfán, Cséfa, Csépa, Csíff.

Szent István hivatalos nemzeti, történelmi kultusza szinte teljes pusztulásra ítélte a legendából folklorizálódott néphagyományt, amelynek foszlányait részben az István vértanú ünnepénél méltatott regölés, részben pedig néhány monda őrzi. Érthető, hogy ezek is az ország peremein, olykor éppen nem magyar ajkú honfitársaink, részben pedig néhány archaikus magyar népsziget (Szeged, moldvai csángók) mondavilágában maradtak fenn.

Ócsad (Oščadnica) trencséni szlovák faluban egy idős ember ajkáról följegyzett mondai hiedelem szerint István király a Racsa nevű hegy belsejében rejtőzködik, amely a Nyugati Beszkidek legmagasabb csúcsa. Tetején mélyedés. Egy pásztor itt legeltette nyáját. Egyszercsak azt vette észre, hogy naponta egy-egy báránya eltűnik. Utánajárt a dolognak és látta, hogy a nyílásban tűnnek el a bárányok. Miután maga nem fért a lyukba, bojtárját küldte utánuk. A fiú csak pár nap múlva került elő. Elmondta, hogy egy nagy, tágas üregbe jutott, ahol lovon ülő, fölfegyverzett katonákra bukkant. Először megijedt, majd ébresztgetni kezdte őket, mert látta, hogy alszanak. Egyikük, aki maga Szent István király volt, föl is ébredt. A legénykének csak ennyit mondott: még nincs itt az ideje! Utána el is aludt. A többiekhez hiába szólt, csak a fejüket csóválták. Az itteni nép hite szerint István király a Racsában rejtőzködik, és csak a kellő alkalmat várja, hogy felszabadítsa a népet és országot.

Tudjuk, hogy ez a Kyffhäuser-típushoz tartozó mondafajta Közép-Európában, főleg a szlovén hagyományban Mátyás király alakját övezi gazdag változatokban. A magyar nép Rákóczit tisztelte meg e mondai halhatatlansággal. A személyek természetesen folyton változhatnak, cserélődnek.
A Temesközbe sodródott szegedi nép ajkáról jegyzett föl Kálmány Lajos két, nyilván elszigetelődött mondát, amely alig illeszthető a kegyes király történelmi képzetkörébe, egyházi és nemzeti kultuszába.

Az egyik, Szőregen följegyzett monda István korai királyi hivatottságát példázza: mikor Szent István gyermek volt, a tenger partján kavicsokból várat épített. A király éppen arra ment szolgáival együtt, de nem köszöntek neki. István megharagudott, hogy neki már vára van, mégsem köszönnek neki. A király kérdezte tőle, hogy mit mondott? Felelte : én is csak király vagyok a magam várában.

A másik, Deszken hallott monda a Szent Jobbhoz költ magyarázatot, de a király emberfölötti keménysége is kitűnik belőle: István király Babilonba utazott az édesanyjával, aki úgy találta, hogy a tornyot még maga Isten sem döntheti össze. Szent István ezen annyira megbosszankodott, hogy édesanyját pofonvágta.

Utána megrettent: maga vágatta le a kezét. Ez van meg még most is.

Csak emlékeztetünk rá, hogy a Roland-énekben Nagy Károly a császári trónon a legünnepélyesebb nyilvánosság előtt üti arcul ellentmondó feleségét.

A moldvai csángók körében följegyzett, Szent Istvánról szóló balladaszerű éneket még a középkori igric gyakorlat ihlethette:
 
Magyar István király,
Országunk istápja
Felköté a kardját,
Vevé trombitáját.
 
Kiment ajtójába,
Udvarába lépett,
Hangozá keletre,
S nap szentületére,
 
Hogy gyűljenek össze
Az ő gyermekei,
Az ő gyermekei,
Hadbeli fiai.
 
Össze es gyűlének.
Fegyver alá tette
S háborúba indult
Dusmány eleibe.

Egyébként Szent István magyar királyból, Jancsó Lajos véngyáktól, azaz vén diáktól, kántortól románra fordított énekében a világ minden népének királya lesz. Ő térítette meg őket, és ő szerzett valamennyinek országot.

Egy bánáti román kolinda szerint a palotaépítő István király álmot lát. Amikor fölébred, az összehívott főpapoknak és bölcseknek elmondja:
 
Egy kicsinyég elaludtam,
Halljátok hát, mit álmodtam:
Három angyal a mennyégből
Leszállt hozzám.
S mind a három szóval mondja:
Mikor készek a palotáid,
Életedet átaladod,
S mi tőled el is vesszük.
A főpapok ezt meghallva,
Szentté avatták őt nyomba.
Mikor készek a paloták,
Az életét átaladta.

Alexics szerint a kolinda irodalmi eredetű.
Egy Szent Istvánról szóló, gazdag változatokban ismert szlovák, illetőleg morva történeti ének:
 
Tombolt a harc, tombolt,
Szent István velünk volt.
Míg világ a világ:
Földi olyat nem lát!
 
Magyar haza földjén
Vérviharos örvény;
Küzd a fény az árnnyal:
Szlovák a pogánnyal.
 
Harc dúlt nappal, éjjel,
Esztergom terében,
Vörös vér folydogált
A Garam felében,
 
Vörös vér hömpölyög
Ezüstszín Dunánkba –
Keresztények bárdja
Vagdos a pogányba.

Pöstyén (Piestany) szlovák lányai Ipolyi Arnold tudósítása szerint, az ünnepen éjfélkor kimentek a Leánykútra, a templomosok klastromának romjaihoz, vizet meríteni. Meg is mosdottak benne. Úgy vélték, hogy reggel majd azzal a legénnyel találkoznak, aki elveszi őket.

Szent István a népi szóláshagyományban is él. A simasági templom közvetlen bejárata előtt áll hatalmas barokk szobra alacsony talapzaton. A hívek fölérnek a lábáig, amely a szobornak megfelelően szintén nagyméretű. Innen a környékbeli példabeszéd a nagylábú emberre: akkora a lába, mint Ságon Szent Istvánnak.

Forrás:

Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM II. Szent István Társulat, Budapest, 1977. 196-224.

http://www.katolikus.hu/szentek/0820.html

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1038_augusztus_15_szent_istvan_kiraly_halala/

Módosítás dátuma: 2016. augusztus 19. péntek, 05:18