December 27. János napja

János áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek patrónusa, céhek védÅ‘szentje. Az Utolsó Vacsorán és a passióban való teljes szerepénél fogva mintegy a népi, devocionális jámborság megalapítója és benne az emberiség képviselÅ‘je.

A János név gyakorisága és a karácsonyi ünnepkörben való naptári helye miatt is kedvelt névünnep. Az István-köszöntÅ‘khöz hasonlóan igen sok változatban él a magyar nyelvterületen. Sóvidéken például az istvánozás és jánosozás a református falvak szokásvilágához tartozott. Egyénileg és csoportosan köszöntötték a névnapjukat ünneplÅ‘ barátokat, rokonokat, szomszédokat. Ezek a köszöntÅ‘k félnépi eredetűek, szerzÅ‘i alighanem a kántorok és a tanítók voltak. Ugyanazt mondták István és János napjára, csak a nevek változtak.

Szent elÅ‘estéje ma János napjának,
Magam is örvendek az Å‘ boldogságának.
Kívánom, az Isten sokáig éltesse,
Kegyes kezeiből soha ki ne vesse,
Hanem kormányozza élete folyását,
Hogy sok számos éven át,
Érje jó egészségbe becses neve napját.

(felsÅ‘sófalvi köszöntÅ‘)

E naphoz a borszentelés szokása is kapcsolódott, mely a borvidékeken máig él. A szentelt bornak is – mint minden egyéb szentelménynek – mágikus erÅ‘t tulajdonítottak. Beteg állatot és embert is gyógyítottak vele: fülfájásra, fejfájásra, fogfájára is megfelelt.  A baranyai, bácskai szÅ‘lÅ‘sgazdásk minden hordóba egy cseppet tettek belÅ‘le, hogy el ne romoljon a bor.  A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás elÅ‘tt itták, de itatták halálraítéltekkel is.

A római egyház szertartáskönyve Szent János napjára írja elÅ‘ a bor megáldásának szertartását. A pogány áldozati ital (libatio) emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban; majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a XIII. században Németországból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: Igyátok Szent János szeretetét. A szertartás hozzánk is átkerült; fÅ‘leg a Nyugat-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi fÅ‘apátságban régi idÅ‘ktÅ‘l kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták. A bort termÅ‘ vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belÅ‘le, hogy a következÅ‘ esztendÅ‘ben is jó termés legyen. A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza Å‘ket. Szólásként, de gyakorlatban is mai napig él a Szent János áldása, a búcsúzáskor megivott utolsó pohár borral kapcsolatosan, pl. Háromszéken így mondják: „Igyuk meg Szent János áldását!”

A borivás áldás jellege – oda illÅ‘ énekkel – a lakodalomban, a halotti torban is helyet kapott. A Nyitra vidéki magyar falvak lakodalmaiban vacsora után vagy a lakodalom napját követÅ‘ reggel, mielÅ‘tt a vendégek hazamentek volna, énekelték a „Szent János áldása szálljon mireánk…” kezdetű lakodalmas dalt. Szegeden a halotti torban, Jászladányban az új ház felszentelésekor énekelték. Nagyécsfaluban (GyÅ‘r m.) a borral együtt almát is szenteltettek s torokfájás ellen használták. A szentelt almából a vályúba is tettek s errÅ‘l itatták meg az állatokat, hogy egészségesek legyenek.

Az egyház fékezni, szublimálni akarta a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulathoz kötött mágikus évkezdÅ‘ mulatságait, sÅ‘t kicsapongásait. A Szent János áldása (poculum Sancti Johannis) eredeti liturgikus célzata szerint az e napokon szentelt borral akarta mérsékelni a nagy áldomásokat. Célja az volt, hogy a mulatság, vigadozás, amelyet úgysem lehetett volna kiirtani, legalább tisztes korlátok közé kerüljön, István és János oltalma alatt szelídebbé váljon.

Törökkanizsán János napján a legény vitte ki a szemetet az udvarra. Azt tartották, hogy amelyik irányból legelÅ‘ször hall hangokat, onnan fog nÅ‘sülni.

Kelebián a karácsony böjtjén kútba dobott, János almának nevezett almát kiveszik és annyi cikkelyre vágják, ahány tagja van a családnak, majd elfogyasztják. Úgy hitték, hogyha majd valamelyik közülük olyan helyre vetÅ‘dik, ahol nem talál ivóvizet, azokra gondolva, akikkel együtt evett az almából, elmúlik a szomja.

Irodalom:

Barabás László: Forog az esztendÅ‘ kereke. Sóvidéki népszokások. Mentor Kiadó-Custos Kiadó. Marosvásárhely, 1998. 135-136. és 246.

Bálint Sándor: karácsony, húsvét, pünkösd, Magyar Elektronikus Könyvtár

Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság (fÅ‘szerk: Dömötör Tekla), 1990. 397-398.

Magyar Néprajzi Lexikon 4. (FÅ‘szerk: Ortutay Gyula), 1981. 664-665.

Penavin Olga: Népi kalendárium. Forum Könyvikadó, Újvidék. 1988.164-165.