December 06. Miklós napja

Szent Miklós, a kisázsiai Myra püspöke a IV. században élt, életéről biztosat nem tudunk. Legendája a bizánci egyházban bontakozott ki a VI. században, majd ereklyéinek Bari városába való átvitelével (1087.) kultusza a nyugati egyházban is villámgyorsan meghonosodott. Hazánkban az Oláh Miklós püspök prímás ideje alatt, 1560-ban tartott zsinat döntése szerint még parancsolt ünnep volt, a kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati zsinat törölte. Miklós a középkor páratlanul tisztelt szentje volt, hazai patronátusai szinte áttekinthetetlenek, a Kárpát-medencében 51 település őrzi nevét.

Legendája számos helyen olvasható: abban a tartományban, ahol Miklós élt, döghalál pusztított. Miklós gazdag szüleit is elragadta, aki minden örökségét a szegények között osztotta szét. Természetesen számos csodatétel is kapcsolódik nevéhez (pl. a megölt diákok feltámasztásának legendája; a három boldoggá tett eladólány).

Hazai kultuszából a keleti és a latin egyház is kivette a maga részét, ehhez nagyban hozzájárult, hogy Szent István királyunk megszerezte ereklyéjének egy darabját is. Miklós a kalmárok, főleg a posztó-, gabona-, borkereskedők, a hajósok, a törvénytudók és a diákok védőszentje. A kultusz elevenségére utal, hogy megvásárolt jószágra, portékára adott foglalót Szent Miklós pénzének a megkötött vásár utáni áldomást Szent Miklós poharának nevezték még a XVIII. században is. Megszenteli a vízi közlekedést is, nem véletlen tehát, hogy az összes, pártfogása alatt álló hazai bencés apátságok folyó mellett emelkedtek. Miklós archaikus vízi kultuszát később Nepomuki Szent János tisztelete mosta el. A polgári élet, polgárvárosok védője is volt úgy nyugaton, mint hazánkban. A középkorban olyan népszerű volt Magyarországon, hogy sírjához, Bari városába is gyakran elzarándokoltak.

Miklós napjához számos játék, hiedelem, szokás kapcsolódott. Kalotaszeg falvaiban például e napon a legények sorra járták a lányos házakat, s megvizsgálták a lányok által elkészített fonalakat. November elsejétől ugyanis minden lánynak egy adag fonalat el kellett készíteni minden héten. Aki ezen a napon nem tudta felmutatni, azt a legények egy hamuval tömött zacskóval megütögették.

A Mikulás mai hiedelemvilága hazánkban nem több kétszáz évesnél. Az e napi ajándékozás városi eredetű szokás, mely osztrák kapcsolatokra utal (ablakba, cipőbe tett ajándék).  Népszerűsítésében komoly szerepe volt a gyáriparnak is, amely a cukorból öntött figurákat olcsón elterjesztette. Maga a Mikulás cseh eredetű szó, a múlt században terjedt el. A Borsod megyei Csernelyen például estére minden gyermek kipucolta a cipőjét, s kitette az ablakba. Legtöbbször dió, alma volt az ajándék, de a nagyobb gyerekeket sokszor megtréfálták, s lóganajt tettek cipőjükbe.
A téli ünnepek ajándékozó lényeinek tulajdonképpen igen régi hagyományai vannak egész Európában (a német Frau Holle, a francia Père Noël vagy az orosz ’fagyapó’ ’télapó’ részint szerencsét hozó, ajándékozó, részint ijesztő, démonikus lények).  Az ajándékozásnak vannak magyar paraszti hagyományai is: főleg a Dunántúlon és a magyarlakta területek északi részén volt ismert a Mikulás-járás; hasonló formában találkozhatunk vele német, osztrák, cseh és szlovák területeken, amely részben a diákok középkori aprószentek napi „püspökválasztási” játékából ered. E szokás a XIII. századtól Mikulás napjára került, s plébániai diákság rekordációjával kapcsolódva Európa nagy részén elterjedt.

A játék lényege az, hogy Miklós püspök kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak, és ott vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti őket, illetve sokszor a kíséretében lévő ördöggel fenyítteti (az ördög, ill. krampusz alakja a Szent Miklós-legendában gyökerezik). Ismert a Mikulás-járásnak olyan formája is, ahol láncos, álarcos, gyakran szalmába burkolt Mikulás ijesztgeti a gyermekeket és a fonóházbelieket. Egy 1785-ben kelt csepregi tilalom említi, hogy a papnak öltözött Mikulás kíséretével, a ministránsokkal, a harangozóval és az ördöggel sorra járta a fonóházakat és gyóntatta az ott összegyűlt lányokat, menyecskéket. E szokás változatainak nyomaival Észak-Dunántúlon, a Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipoly mentén is találkozunk. Az észak-magyarországi szokásváltozatoknak van egy sajátossága, mely csak erre a vidékre jellemző, ez pedig a lányok meggyóntatása, kivallatása, ami a játékot erotikus jellegűvé teszi. A Hont vármegyei Ipolyszécsénkén a pap ilyeneket kérdezett: „Ki a szeretőd?” „Aludtál-e vele?” „Jólesett-e?” Ha a lány igent mondott, a pap keresztet vetett rá, ha nemmel felelt, a ministráns csengetett, s bejöttek az ördögök, akik kivitték az udvarra összekötözve, s jól összefogdosták.

Mikulás napja a székelyföldi Vadasdon

"Miklós nevű helyi lakos kevés volt/van, akiket felköszönthetnek a barátok, rokonok, de annál többen vannak a Mikulást váró gyerekek. December 5-én este a gyerekek abban a reményben teszik ki a cipőjüket az ajtó elé –némelyek szépen kivikszolva-, hogy azt a Mikulás bácsi aznap este, vagy másnap kora reggel édességekkel és ajándék

okkal tölti meg. Kinek többet, kinek kevesebbet tesz – érdemek és lehetőségek szerint. Ha a gyerekek az elmúlt időszakban rosszak vagy szófogadatlanok voltak, számíthatnak egy-egy virgácsvesszőre is – figyelmeztetésként. Régen a Mikulás csak a jobb módúaknál járt, a szegények beérték azzal, ha a ház öregjei beöltöztek kozsókba (bundába), lantot (pléhből készült juhharangot) és csengettyűt kötve a derekukra. Fejükön bundasapka volt, szakállat kenderből vagy gyapjúból csináltak. Ők cukorkát, almát és diót osztogattak a gyerekeknek.

Kovács János (1913) még 1926-ban hallott először a Mikulásról, a marosvásárhelyi református kollégiumban, mint frissdiák. Vadasdon[1] addig nem tudtak erről. Tőle jegyeztem le: „A gyakori névnaptartások és ajándékozások újabb keletűek, mint ahogy újabb keletűek a családi ünnepek alkalmával már-már túlzásba vitt ajándékozások is. A múltban is voltak jómódú falusi emberek, de sokkal több volt a szegény ember. A falunak csak tisztességes életmódra telt pénze. Rossz kifejezéssel élve: a rongyot nem rázták úgy, mint most.”

Miklós napjáig fogadják a majort, ekkor hányják bé a juhokat s a bárányokat. Ha az első hó lehull már azelőtt, akkor a pásztorok nem várnak december 6-ig, hamarabb behajtják az állatokat. Népi megfigyelés szerint amilyen az idő Miklós napján, olyan lesz karácsonykor is.

Siklódon[2] és Gegesen[3] általában advent első hetében készülnek el a mikulásnapi ajándékok. Míg a lányok s az asszonyok korcsoportok illetve utcák szerint (10-12 nőszemély) kórusban jártak gyapjút fonni (karácsony előtt csak gyapjút fontak), addig az édesapák a kicsi fiúgyerekeknek spárgán mozgatható paprikajancsit, a nagyobbaknak pedig kereplőt készítettek. Szilveszter éjszakáján ezzel kerepeltek a falu melletti dombon, így köszöntve az új esztendőt, nyáron használták madárijesztésre vagy népi gyermekjátékként. A házasulandó legények szép, színes, festett csörgővel díszített guzsalyat készítettek ajándékban annak a lánynak, akit szándékukban volt a farsang végén feleségül venni.

Miklós nap, advent második vasárnapja után az asszonyok fő munkája a karácsony előtti nagytakarítás és nagymosás volt, ami az őszi munkálatokban elmocskolt felvevő ruha, ágynemű, háziszőttes konyharuhák szapulásával, tisztításával kezdődött. A népi erkölcsi rend alapján a faluban úgy tartották, hogy advent negyedik hete előtt a disznót is le kell vágni. Éppen ezért a családi disznóvágások és disznótorok ideje tehát Miklós nap és a harmadik advent-vasárnap között lejárt. A nép tudta ezt, és többnyire be is tartotta. Aki a nagyhétre hagyta –ha volt ilyen- azt megszólták."

[3]Az egykor Maros-Torda megye Nyárádszeredai járásához tarozó falu Marosvásárhelytől 24 kilométerre található. Közigazgatásilag ma Havadhoz tartozik, lakói református székelyek.

Források:

Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium I. Szent István Társulat. Budapest, 1977. 27–51.
Gulyás Éva - Szabó László: Jeles napok. In: Bakó Ferenc (szerk): Palócok IV. Eger, 1989. 312-314.
Manga János-Pócs Éva: Mikulás. In: Magyar Néprajzi Lexikon 3. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1987. 618-619.
Réső Ensel Sándor: Kalotaszegi apróbb szokások. In. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. Osiris Kiadó. Budapest, 2000. 182.

Székely Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon című könyvéből. Erdélyi Gondolat Kiadó. Székelyudvarhely, 1999. 17-18.