Október 04. Assisi Szent Ferenc
Született Assisi-ban 1181/82-ben, meghalt Porciunkulá-ban (Assisi mellett) 1226. október 3-án.
Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt. Franciaország iránti szeretetéből Jánosnak keresztelt fiát, Francescó-nak, kis franciának becézte. Ferenc nem járt iskolába, latinul és franciául csak hibásan beszélt, és írni is nehezen tudott. 12-18 éves korában atyjától megtanulta a posztókereskedést, de tékozlóan bánt a pénzzel. A Perugia ellen viselt háborúban 1202 végén fogságba esett, s csak 1 év múlva térhetett haza. Vidám természetével fogolytársaiban ő tartotta a lelket. Hosszas betegség döbbentette rá arra, milyen könnyelmű életet élt addig. „Magasabbrendű dolgokról” kezdett gondolkodni, de ez egyelőre csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. 1204 nyarán vagy 1205 tavaszán csatlakozott egy sereghez, mely a kiskorú II. Frigyes jogaiért indult harcba. Spoletóban álmot látott, s ennek hatására föladta lovagi törekvéseit. Visszatért Assisiba, s gyakran látták a város előtti leprás-házban, ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Életmódját lényegesen megváltoztatta: a csendet kereste, hogy imádkozzék; Rómába zarándokolt, belső sugallatokhoz kezdett igazodni. 1205 őszén a San Damiano-kápolnában háromszor hallotta a feszületről Krisztus szavát: „Ferenc, menj, s állítsd helyre Egyházamat, mely, mint látod, romokban van!” Megtérése után eleinte bolondnak nézték, de komoly vallásossága hamar eloszlatta ezt a véleményt, és rövidesen valóban utána ment a világ. 1206-ban apja elkeseredésében följelentést tett „megtévedt” fia ellen, hogy visszaperelje tőle a pénzét. Először a városi tanácshoz, majd a püspökhöz fordult. A nyilvános tárgyalás meghökkentő módon zárult: Ferenc ruha nélkül állt ott, mert a püspök lába elé letette atyjától kapott ruháját, erszényét és így kiáltott: „Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: Atyám, Bernardone, hanem azt mondom: Miatyánk, ki vagy a mennyekben!” A püspök a palástjával takarta be Ferencet. Ekkor hagyta el a világot, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Eleinte helyreállította a környék összedűlőfélben lévő templomait és kápolnáit. Felcsapott vásári énekesnek, s amikor az emberek köréje gyűltek, építőkövet koldult tőlük. 1209-ben Szent Mátyás apostol ünnepén a Porciunkula-kápolnában vett részt misén. Hallotta az evangéliumot, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt és meghatározta életformájukat: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem (Lk 9,3-5). Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: „Ez az, amit keresek!” - azonnal szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna „ruhában” vándorolt a vidéken, és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel, ördögök űzött. Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket. Hamarosan tizenegyen csatlakoztak hozzá, köztük elsőként 1208-ban Quintavellei Bernát, a gazdag kereskedő, és Cattani Péter, a jog tudósa, majd Egyed testvér. Ferenc 1 évig oktatta őket, majd kettesével elindultak prédikálni. Evangéliumi részletekből összeállított életformuláját vagy ősreguláját III. Ince 1209-ben Rómában szóban jóváhagyta. Ezzel megszületett az Ordo Fratrum Minorum, a kisebb testvérek rendje. A pápa az első 12 rendtagot fölhatalmazta a prédikálásra mindenütt, és föladta nekik a tonzúrát (klerikusok és szerzetesek fején a hajkivágás). Ferenc alázatos félelemből nem akart pap lenni. Társaival igen szigorú életmódot folytattak. Gyakran nélkülözték a legszükségesebb dolgokat is, csúfolták és bántalmazták őket. De az „assisi bűnbánók” végtelen türelme fölkeltette az emberek figyelmét. Látták ugyanis, hogy soha egyetlen fillért nem fogadnak el, vidámak és egymással szemben nagyon figyelmesek a szeretetben. Ez mindenkit megragadott. Voltak, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomás után elajándékozták a vagyonukat és csatlakoztak hozzájuk. A testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott: néhány év múlva már 5000 testvér gyűlt össze.
Mindenkinek a béke és a jóság (pax et bonum) evangéliumát hirdette. 1211-12-ben: Szent Klára beöltöztetésével a Porciunkula-kápolnában elindította a klarisszák rendjét. 1216-ban Perugiában III. Honorius pápától megkapta a Porcinkula-búcsú kiváltságát. 1219/20-ban a Szentföldre ment, de az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. 1219-ben Damiette közelében találkozott a szultánnal és prédikált neki, aki megcsodálta a rendkívüli embert, de megtérni nem volt hajlandó. Visszatérve Assisibe részletesebben kidolgozta a a regulát. A Porciunkula-kápolna mellett alakult a ferences rend anyakolostora. A kápolna körül gallyakból építették a kunyhóikat; egy megmunkált gerenda már fényűzésnek számított.
Mindenütt az igazi szegénység uralkodott. A szegénységet annyira fontosnak tartotta, hogy úgy tekintette, mint „Krisztus menyasszonyát”, „nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a megfeszítettet”. Ezért figyelmeztette testvéreit, hogy „semmiképpen ne fogadjanak el pénzt” és „ne legyen tulajdonuk, hanem mint zarándokok és idegenek, akik ebben a világban szegényen és alázatosan szolgálják az Urat, járjanak alamizsna után, és ne szégyelljék magukat, hiszen az Úr maga is szegénnyé lett értünk”. Ferenc odaadta a köpenyét, a ruháját, sőt az evangéliumos könyvet is, ha ezzel segíteni tudott a szegényeken. Bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, de minden romantika nélkül. Ezért átkot mondott egy vörösbegyre, mikor az elette a gyengébb madarak elől a szemet, és nem kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak. Meghagyta fiainak, hogy különösen tiszteljék a papságot. 1221-ben megalapította a Bűnbánók Harmadik Rendjét (Ferences Világi Rend). 1223 végén jóváhagyta a rend első teológiai iskolájának megnyitását Bolognában, s első tanárává Páduai SztAntalt nevezte ki; ez év karácsonyán Greccióban fölállította az első jászolt. 1224 nyarán, miután a rend vezetését átadta, betegen visszavonult az Alverna-hegyre. Szent Kereszt felmagasztalásának napján hajnalban kapta meg a stigmákat, látható formában elsőként az egyház történetében. Testben megtörten érkezett vissza Assisibe. Súlyos gyomor- és májbántalmaktól szenvedett, a lábai megdagadtak. Éjszaka álmatlanul feküdt sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszkető testén patkányok szaladgáltak.
Ám a következő reggelen vidám lélekkel énekelte az Istent és a teremtést dicsérő Naphimnuszt. Mikor megtudta, hogy az orvosok véleménye szerint október elején meg fog halni, fölkiáltott: „Isten hozott, halál testvér!” Megkérte testvéreit, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre; azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. Énekelve adta vissza lelkét az Úrnak. Amikor a Halál testvér beköszöntött hozzá, kedves madarai, a pacsirták özönlötték el a Porciunkula-kápolnát és énekükkel búcsúztatták Ferencet.
1228. július 16-án IX. Gergely szentté avatta. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.
A Poverello, Poverello di Dio, vagyis Isten szegénykéje néven is emlegetett Ferenc nemcsak az Egyháznak, hanem az európai kultúrának is máig eleven hatású alakja. Életének értelmét a kereszt szentpáli balgaságában, az evangélium sine glossa, vagyis enyhítő belemagyarázás nélkül való követésében, az úrnőként tisztelt Szegénység (Domina Paupertas, Madonna Poverta) szolgálatában találja meg. Viselt dolgait főleg a Fioretti és a Speculum Perfectionis örökítette meg. Ebből az irodalmi hagyományból merít olvasmánynak szánt legrégibb ismert emlékünk, az Ehrenfeld-Jókai-kódex, amelynek első fogalmazványa még a XIV. században íródott: békességet hirdet, prédikál a madaraknak, megszelídíti a gubbiói farkast, testén viseli Krisztus sebeit (stigma), Naphimnuszában a természet csodáit magasztalja, a halált testvérének nevezi, útitársát, Leó testvért a tökéletes vigasságra: a szenvedésnek és bántalomnak az Úr szerelméért való elviselésére, az öröm ajándékára tanítja.
Különös vonzódással merül el az ember Krisztus evangéliumi életébe, főleg a megtestesülés (Betlehem, Greccio) és a kínszenvedés kultuszába. Ezzel rendje a szakrális néphagyományban új fejezetet nyit.
Sajátos módon hazánkban Szent Antaléhoz képest aránylag igen kevés Ferenc-patrocinium fordul elő. Ezeknek is egy része, főleg az újabb évszázadokban nyilvánvalóan keresztnévi eredetű. Ennek okát alighanem a szeráfi szent utánozhatatlan életalakításában, személyiségének karizmatikus csapongásaiban kell keresnünk. Életét inkább csodálni lehet, mint követni.
Ferenc hazai ikonográfiája sem mondható gazdagnak és változatosnak. Legjelentősebbek Csetnek (Štitnik) korai, XIV. századbeli freskói, amelyeken a madaraknak prédikál és megkapja a stigmákat. Gótikus faszobra nem maradt ránk. Néhány szárnyasoltár képtáblája: Bártfa (hervartói oltár, 1524), Csíkszentlélek (Leliceni, stigmatizáció, 1510), Kassa (Lajos ferences püspök társaságában, 1440), Nagyszalók (Gross-Schlagendorf, Velky Slavkov, stigmatizáció, 1483), Szepeshely (Zipser Kapitel, Spišske Pohradie, 1490). Oltára állott Csíksomlyón.
Gazdagabbak, bár még számbavételre várnak a barokk emlékek. Nincs ebből a korból rendi templomunk, amelynek ne volna leginkább a stigmatizációt megörökítő Szent Ferenc-oltára.
Sokkal jelentősebb a szombathelyi franciskánus klastrom folyosójának 1936-ban föltárt, majd ismét elmeszelt freskótöredéke, négy sarkán e szavakkal: Paupertas, Obedientia, Temperantia, Castitas. Aligha kétséges, hogy a freskó egy kora középkori Krisztus-ábrázolásnak Ferenc személyére való átköltése.
Göcseji hagyomány szerint vetésre legalkalmasabb a búzahét, másként ferenchét, tehát az a hét, amelybe Ferenc névnapja beleesik. A Mura-vidéki és szlavóniai földművesek a Ferenc-nap körüli hetet búzahétnek nevezik.
Vásárosmiske szüretkezdő napja Szent Ferenc ünnepe. Ezt talán a Fioretti egyik csodája is ihlette: a rieti pap szőlejét megették a Ferenc látására összegyülekezett emberek. A kesergő plébános azonban a böngékből mégis több bort préselt, mint amennyi valaha is termett neki.
Minden miskei szőlősgazdának ezen a napon kellett a szürethez hozzáfognia. Előtte kanászostorral durrogtattak a hegyen. Így ötvöződött a mágikus gonoszűzés, és a szakrális oltalomkeresés egymással.
Dóc határában állott egy útszéli Szent Ferenc-szobor. A helyi hagyomány szerint egyszer egy juhász ráborította a szűrét és azt mondta neki: ha szent vagy, vigyázz rá. Ő meg elment három napig mulatni. Amikor visszajött, a szűrnek már csak hűlt helyét találta. A szobrot erre összezúzta, amiért állítólag három évre ítélték. Nem is újították föl, hanem a sándorfalvi régi temetőből engesztelésül feszületet hoztak a helyére. A környező dűlőnek Szentferenc a neve.
A gazdasszonyok nyírfaágat tettek a fészekbe, ha ilyenkor ültettek kotlóst, hogy a csirkék el ne pusztuljanak. Úgy vélték, a nyírfaág mindaddig, amíg ki nem kelnek a csirkék, megvédi őket az ártó, gonosz hatalmaktól.
Assisi Szent Ferenc az asztalosok, bútorkereskedők, gombkötők, kárpitosok, kereskedők, paszomántosok, szabók, szobadíszítők, szobafestők védősztje, de fejfájás, dögvész, nyomorúság ellen is kérik oltalmát. Attribútumai: kezében a feszület és a könyv. (a rendalapítók jelei), madarak, farkas, kenyér, rózsa, stigmák.
Irodalom:
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM II. Szent István Társulat, Budapest, 1977. 357-363.
http://lexikon.katolikus.hu/F/Ferenc.html