Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Gazdálkodás Állattartás és erdő az ártérben

Állattartás és erdő az ártérben

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Állattartás és erdő az ártérben

Néprajzi hagyományok          

Ártéri erdő az Ipoly mentén, Ipolydamásd határában, 2016. Kürtössy Péter fotójaMa már nehezen képzeljük el azt, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában az állattartás alapját, feltételét elsősorban és sokáig a fák lombja, az erdő biztosí­totta, nem pedig a fátlan legelő és a szántóföldi gabonatermesztés mellék­termékei, az ugarnak, parlagnak hagyott, pihentetett ugarlegelő, a szalma, kukoricaszár, valamint termesztett takarmányok.

Fával benőtt szigetek, árterek

Columella és Vergilius, az ókor neves gazdasági szakírója és a gazdálkodást megéneklő költő részletesen foglalkozik a különböző fák lombjának értékével az állatok szempontjából. (Legkedveltebb volt szerintük a kőrisfa, a berkenye, a szil, a juhar, a hárs, a mogyoró és a fűzfélék, de szívesen fogyasztották a tölgy­féléket és a nyárfát is.) Az állatok nem­csak legelték, vagyis maguk tépték le a lombot vagy rágták a fák kérgét, hanem az ember is segített nekik az élelem­szerzésben. Baltájával ágakat vágott le, olyan magasból, ahol már azt a jószág nem érte el. A pásztor kedvenc állatait egy-egy leveles vesszőnyalábbal csalo­gatta magához. Erdős, fákkal benőtt legelőkben nem is lehetett volna őket ostorral vagy kutyákkal hajtani.

Lombtakarmányhoz úgy segítették az állatokat, hogy az erdő erre a célra elkülönített részén a fákat vagy az ár­téri kaszálókat szegélyező füzeket rendszeresen „csontolták”. A 2-3 éves leveles ágakat olyan magasságban vág­ták le, hogy a csonk helyén sarjadó gyenge hajtást az állatok szája ne érje el. Ezeket a leveles ágakat télre is el lehetett tenni, lombszénaként. Erre a Sárközből, a Duna mentének más részeiből és Erdélyből is van számos adatunk.

Az erdei legeltetésnek három szint­je volt: a termő fák, a csontolt, botolt fák és bokrok, illetve a fák közti gyep­szőnyeg. Ez az összetett haszonvétel napjainkra csak északon, skandináv földön, Gotland szigetén maradt meg, valaha egész Európában és a Kárpát­-medencében is gyakorlat volt.

A nyugati határvidéken a legutóbbi időkig láncos bot csörgetésével riasz­tották, terelték a pásztorok a nyája­kat, például a Csallóköz és Szigetköz fával benőtt szigetein, a Duna-ágakat nemegyszer átúsztatva. A pásztorokat megszemélyesítő regölők Vasban és Zalában ilyen karikás-láncos botokkal verik ki a ritmust újévi köszöntésük­höz.

Csordák, gulyák, kondák

A közelmúltból ismert nagy csordák, gulyák, kondák a 18. században még nem jelentek meg a Duna menti árte­rekben. (Valószínű azonban, hogy az Alföldön, ahol a pusztásodás következtében sok kis falu szűnt meg és kiala­kultak a nagy határú mezővárosok, a távoli legelők hasznosítása már ilyen nagy, közös nyájakkal volt csak lehet­séges.) Egy-egy gazda, vagy rokoni, szomszédsági alapon két-három gazda összefogva, külön falkában legeltette, teleltette jószágát, a különböző állatok természetes falkáiban. Így kap értel­met a ménes szavunk: lovak falkája, melyben mén, vagyis apaállat, csődör is van, ezért természetes szaporodásra al­kalmas.

Talán erre megy vissza a kondás szavunk is. Konta (személynévként: Kont) vagy konda a sertéskan neve, a Sárközben még használták ezt a szót, kandisznós falka, később ennek őrzője, a pásztor neve. Amint a fiatal süldő neve a Sárközben csűre, a csűrék falkája a csürhe.Később, ennek is van alapja, a csürhe a nem természetesen kialakított falka, hanem különböző gazdák sertéseiből összehajtott sertés­nyáj, melyből már hiányzik a rokon ál­latokat összetartó fegyelem, szolidari­tás. Innen van a csürhe szavunk átvitt értelme arra az embertömegre, mely fegyelmezetlen, széthúzó. A természetes, összeszokott falkát nem kellett ál­landóan összetartani, terelgetni, pásztorolni.

A legelőerdők elvétele

Az állatokat a családi munkamegosz­tásban a fiúgyermekekre bízták, a legfiatalabbakra a csűrét, malacokat, ju­hokat, nagyobbakra a marhát, legé­nyekre a lovakat. Berzsenyi Dániel a magyarországi mezei gazdálkodásról írva rosszallóan említi, hogy a magyar fiúgyermeket, mihelyt „a szűrt, tarisz­nyát és baltát elbírja, ökrésszé teszik. Az ökrészség pedig abban áll, hogy a gyermek az apja vagy gazdája ökreit éj­jel-nappal szanaszét legelteti, s mikor csak szerét teheti, azokkal lopat, azaz mások rétjében és gabonájában ökreit jóltartja.”

Amikor Berzsenyi ezt írta, már megtörtént az ország nagy részében az „elkülönözés”, vagyis a faluközösségek és a földesúr közösen használt marha­-élőföldjének felosztása, lényegében az erdők és rétek nagyobb részének kisa­játítása a földesurak részéről. Először az olyan erdőkből szorították ki a job­bágyokat, melyek kiirtásával a földesúr szántóföldekhez juthatott, hogy azo­kon majorsági gazdálkodásba kezdhes­sen, hiszen annak egész termése az övé lehetett, míg a jobbágytelek termésé­ből csak tizedet kaphatott.

Ugyanakkor igen megnőtt a fa érté­ke is, de faárut elsősorban olyan er­dőkben lehetett csak termelni, mely­ben a fák nagyjából egykorúak és sűrű állományban az ég felé törve, hosszú, egyenes, gerendának való törzset ne­velnek, vagyis az erdőt nem legeltetik, hanem célszerű erdőgazdálkodást folytatnak benne. A jó legelőerdő, a gyóta vagy fás legelő, egészen más. Abban ritkásan, nagy, öreg, sok gyü­mölcsöt, makkot termő fák állnak, köztük a könnyű árnyékban dúsabban nő a fű is, mert a fák védik a szárító széltől és az egész napos tűző naptól egyaránt.

Ez a legelőerdő is emberalkotta forma, tudatos „kezelés” eredménye. A kezelés abból állt, hogy minden esz­tendőben kivágták belőle a tüskés, ha­szontalan kökényt, galagonyát, vadrózsát, melyet a marha elkerült, és gon­doskodtak arról is, hogy az esetleg ki­pusztult magányos fákat pótolják. (Ép­pen azzal, hogy ott, ahonnan hiányzott egy fa, nem vágták ki a tüskés bozótot, melynek védelmében aztán felnőhetett a makkot, gyümölcsöt termő fa csemetéje.) A legelőerdők ott valamivel to­vább megmaradhattak, ahol annak ta­laja, éppen vízvetettsége miatt, nem volt alkalmas szántóföldi művelésre: az ártérben. De a jobbágyok sehol sem nyugodtak bele könnyen abba, hogy az eddig évszázadokon át legeltetett erdeikből kitiltsák őket, továbbra is be­hajtották a földesuraknak kisajátított erdőkbe, rétekbe jószágaikat. Ez a föl­desúr szemszögéből már lopás, lopatás. Több helyen éppen e legelőerdők elvé­tele miatt zendülések is kitörtek, ame­lyeket a földesurak csak katonasággal tudtak letörni.

A kisajátítás hatása

Az erdőkisajátítást Mária Terézia 1767. évi úrbéri törvénye szentesítette, mely­nek következményei máig felméretlenek. Az úrbérrendezésés az azt követő elkülönözés az ártérből, vagyis a közös erdők, rétek, legelők használatából élő népcsoportokat érintette. Hiszen e kö­zösen használt területekből csak a meg­művelt föld nagyságához arányosítva részesülhettek. Így, mivel kevés szántó­földjük volt, kevés területet kaptak a földművelésre alkalmatlan ártérből. Ez lett az ormánysági, a sárközi és még sok más, elsősorban állattartásból és az ár­tér haszonvételéből élő népcsoport vég­zete. Ezzel magyarázható e népcsopor­tok „egykézése”, „kollektív öngyilkossá­ga” is. A Duna menti erdőket járva itt-ott még magam is láthattam az egy­kori erdei, teleltető szállások árkainak,mesterséges halmainak nyomait az el­vadult gyümölcsfák között.

Az erdő kisajátítással születik meg a magyar allodiális nagybirtok(ami nem kerül parasztkézre a jobbágyfelszaba­dítással), az „egyke”, a hárommillió koldus, a csaknem ugyanannyi kiván­dorló, a magyar társadalom végzetes megosztottsága a 19. és 20. század világégéseiben.

„Külön legeltetés” a Sárközben

Berzsenyi Dániel azonban nemcsak azért ítéli el azt, hogy a magyar pa­rasztgyermek pásztorként nevelődik fel, és így megtanul hideget, meleget és minden viszontagságot fiatalon eltűrni, ami, jegyzi meg, nagyon megfelel egy hadi népnek, de nem szolgálja a polgá­rosodást, a civilizációt, már csak azért sem, mert így a fiúk nemigen járnak is­kolába. Ezt a „külön legeltetést” szá­mos megyei rendelkezés igyekszik eltö­rölni és a falvakat közös nyájak felállítására ösztönözni, melyeket hivatásos pásztorokkezére bíznak, akik a kárté­telekért felelősségre vonhatók.

A Sárközben ennek a külön, erdei legeltetésnek még emlékezetét is felgyűjthettem, bár többnyire már nem a családtagok, hanem felfogadott, szegé­nyebb sorból kikerült gyerekek voltak már a kiskanászok, marhapásztorok vagy egyszerűen csak szállásiaknak ne­vezett állatőrzők. Ők inkább csak fel­ügyeltek a jószágra, nem terelgettek. Az erdőben nyáron fákon készítettek ma­guknak fekvőhelyet a szúnyogok miatt, melyek - állították - csak alantabb járnak. Ha a szúnyogjárás igen nagy volt, füstös tüzet gyújtottak, annak füstjében hevertek a megkínzott állatok, de ezt a füstöt ember már nem állhatta.

Egy volt kanász, aki az őcsényi ser­tésnyájat őrizte még az I. világháború előtt, elmondta, hogy úgy hívta össze az erdőben szétkóborolt nyájat, hogy elkapott egy kismalacot és azt megríkatta. Erre az egész falka röfögve összefutott. Rögtön el is kellett eresz­tenie a malacot, mert neki is mentek volna.

Rudolf trónörökös, aki az 1860-1870-es években a szlavóniai árteres erdőket járta Brehmmel, a híres zoológussal, feljegyezte naplójában azt, hogy az er­dőben sok kanásszal is találkoztak, mindnyájánál éles balta és pisztoly is volt. Ennek ellenére szinte minden év­ben előfordult, hogy a disznók megtá­madták kanászukat és megölték. A disznók egyébként mindenhol jó lege­lőt találtak az ártérben, gyökeret, sulymot, csigát, kagylót, férget, halat és minden kisebb állatot, és dögöt, amit csak elkaphattak, elfogyasztottak. Heinrich Ditz bajor mezőgazda feljegyezte, hogy az 1863-as rendkívüli aszály ide­jén az elhullott és levágott lovak húsá­val tudták csak megmenteni sertéseik életét a Tiszántúlon.

Átúsztatás az áradásban

Ha az árvíz hirtelen jött, akkor ugyan­csak kemény feladatok elé kerültek az ártérben tartózkodó nyájak és pászto­rok. Ki kellett hajtaniuk az ártérből a falkákat ármentes szintekre. Ez gyak­ran járt több megáradt folyó- és holtág, de néha még a felduzzadt Sárvíz és Duna átúsztatásával is. Jobbik esetben csónakba ültek, és úgy követték az úszó nyájat, de ez nem mindig sikerült. Az emlékezések szerint nemegyszer te­henek, ökrök farkába, lovak sörényébe kapaszkodva mentek át a vizeken, de még a Nagy-Dunán is. Úgy kellett irá­nyítaniuk a falkát, hogy az rövid idő után könnyen kikapaszkodhasson a parton.

Ha az úsztatás sokáig tartott, és az állatok körme megpuhult, vagy a part túlságosan meredek volt, az állatok fel­ázott, megpuhult körmeikkel nehezen vergődtek ki a szárazra, sok beléveszett a vízbe. Az is nagy veszélyt jelen­tett, ha az úsztatásnál nagyon fújt a szél, és a hullámok megzavarták a sze­mükkel alig néhány centire a vízből ki­emelkedő állatok látását. Ha eltéved­tek, egymástól elszakadtak, rémületbe estek, egymást taposták és elvesztek. Györffy István ír le egy ilyen tragikus úsztatást a Nagykunságból.

Sárpilis és az ármentes szint szélére települt Várdomb német lakosai kö­zött kitört határper irataiból megtud­tuk, hogy a Sárvíz árterébe mélyen be­nyúló mesterséges töltés és az arra telepített füzes azt a célt szolgálta, hogy ha az áradás széllel, viharral jött, a fü­zes árnyékában tudták csak kiúsztatni marháikat a pilisiek.

Az ártéri gazdálkodás legmeghatá­rozóbb ágazata tehát az állattartás volt, itt maradtak fenn legtovább az erdei, helyesebben a fás, falombra alapozott állattartás elemei. Itt maradt meg leg­tovább a rétek szerepe a teleltetésben, illetve a téli-nyári legeltetés, melyhez nem volt szükség télire gyűjtött széná­ra vagy más, földműveléssel biztosított takarmányra.

 

Forrás: História 31. évfolyam 5-6. szám/ 2009. 20-22.

Módosítás dátuma: 2016. július 17. vasárnap, 12:16