Szőlő és bor a Délkelet-Dunántúlon

2017. május 26. péntek, 00:00 Andrásfalvy Bertalan
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

SzÅ‘lÅ‘ és bor a Délkelet-Dunántúlon

Az a terület, melynek szÅ‘lÅ‘- és borkultúráját bemutatom, valamivel nagyobb, mint amit általában Délkelet-Dunántúlon értünk. Lényegében arról a területrÅ‘l van szó, mely tartósan török hódoltság alá került a 16. század végén: az 1606-os bécsi béke vonalától délre esÅ‘ vidékrÅ‘l, ahol a török elÅ‘l elmenekült magyarok helyére telepedÅ‘ rác népesség meghonosította a kadarkakultúrát.

Sokszor idézett közhely, hogy Pannoniában a rómaiak honosították meg a szÅ‘lÅ‘művelést, mégpedig Probus császár uralkodása idején. Azonban a szÅ‘lÅ‘művelés és borkészítés valószínűleg már sokkal korábban megkezdÅ‘dött területünkön. Kelet-Közép-Európában a kelták, tÅ‘lünk délre, a Balkánon a thrákok műveltek szÅ‘lÅ‘t. Kétségtelen, hogy a rómaiak korában már nagy jelentÅ‘ségű termelési ágat jelentett a karózott, alacsonyan művelt szÅ‘lÅ‘. Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43) felszólalt az Alpokon túli szÅ‘lÅ‘telepítések ellen az itáliai borok védelmében. Domitianus császár ugyanezen okból a provinciák szÅ‘lÅ‘ültetvényeinek mintegy felét kiirtatta, és Itáliában is megtiltotta a szÅ‘lÅ‘területek további növelését, mert ez már veszélyeztette Róma kenyérellátását. Probus császár 200 évvel késÅ‘bb feloldotta ezt a tilalmat, és állítólag veterán katonáit is befogta a szÅ‘lÅ‘művelésbe.

A pannoniai szÅ‘lÅ‘művelés nem szűnt meg a római uralom után sem, legfeljebb kissé visszaesett a népvándorlással járó háborús években. Amikor Krum bolgár kán a 800-as évek elején legyÅ‘zte az avar ellenállást, maga elé hívatta az avarok vezetÅ‘it, és megkérdezte tÅ‘lük, hogy minek tulajdonítják ennek az egykor erÅ‘s és hatalmas birodalomnak a gyors bukását. Azok egybehangzóan így vallottak: a legderekabbakat igaztalanul megvádolták, a gonosztevÅ‘k összejátszottak a bírákkal, mindenki megvesztegethetÅ‘vé vált és mértéktelenül részegeskedett. Krum ezt hallván kiirtatta az összes bortermÅ‘ szÅ‘lÅ‘t.

Történészeink sokáig vitatkoztak azon, hogy a magyarok műveltek-e szÅ‘lÅ‘t és készítettek-e bort, vagy csak fogyasztották. A nyelvészeti bizonyítékok cáfolhatatlanok: a szÅ‘lÅ‘, bor, csige, seprÅ‘, dug, homlit, ültet, metsz és nyit szavaink szÅ‘lÅ‘művelésre és borkészítésre utalnak. E szavak a honfoglalás elÅ‘tt kerültek nyelvünkbe, tehát nem itt ismerték meg Å‘seink a rómaiaktól örökölt szÅ‘lÅ‘művelést. Történeti és régészeti adatokon kívül a honfoglalók szÅ‘lÅ‘kultúrája mellett szólhat az is, hogy híres, bortermÅ‘ szÅ‘lÅ‘fajtáink közt nem egy a borszÅ‘lÅ‘ keleti fajtaváltozatai közül való (Vitis vinifera convarietas orientalis, illetve pontica), s ezek alaktanilag is jól elkülöníthetÅ‘k a feltételezett itáliai vagy nyugat-európai fajtaváltozatoktól, melyeket itt találhattak Å‘seink, vagy amelyeket nyugat-európai telepesek, szerzetesek, franciák, vallonok, olaszok hozhattak be hazánkba a középkorban.

ÉgetÅ‘ Melinda meggyÅ‘zÅ‘en bizonyította be helynevek és az élÅ‘ emlékezet lejegyzésének segítségével azt, hogy folyóink közelében, ligetekben fára futtatva is termesztettek szÅ‘lÅ‘t Å‘seink a honfoglalást követÅ‘ századoktól szinte máig. LegelsÅ‘ okleveleink, a tihanyi és a pécsváradi alapító oklevél egyaránt említ borral adózó, félszabad szÅ‘lÅ‘műveseket még a nyugati telepesek nagyobb mértékű beáramlása elÅ‘tti idÅ‘bÅ‘l.

A magyar államalapítással viszonylag békésebb korszak kezdÅ‘dött el a Kárpát-medencében, így területünkön is felvirágzott és kiterjedt a szÅ‘lÅ‘művelés. Oláh Miklós 1536-ban írt könyvében már azt olvassuk, hogy „bor olyan bÅ‘ségben van, hogy Magyarország majdnem valamennyi tája […] nemes, édes, savanyú, e két elÅ‘bbi közé esÅ‘, könnyű és közepes erejű borokat terem, de sokkal több fehéret, mint vöröset. […] a bor akkora mennyiségben árasztja el, hogy alig akad a bor eltevéséhez elég hordó, amint azt magam saját szememmel láttam Baranya vármegyében, míg Pécsett voltam […] arra kényszerültek, hogy másféle házi használatra készült hordókat bortöltés céljaira fordítsák és az üres hordókért egy másik, borral töltött hordót adjanak ellenszolgáltatásul. A borok közül jobb és nemesebb elsÅ‘sorban, amelyik a Szerémségben, másodsorban, amelyik Somogy, Baranya, Sopron, Eger, Borsod, Ujvár, Veszprém és Zala megyében, végül Erdélyben és Szlavóniában terem.”

Oláh Miklós arról is ír, hogy sok szÅ‘lÅ‘ vadon terem, s ezek nagyobb fürtöket és nagyobb szemeket hoznak a legtöbb vidéken, fÅ‘ként a Szerémségben. A püspök arról is tudósít, hogy a szerémi bort forgalmazó pesti kereskedÅ‘k Baranyában és Somogyban is igyekeztek szert tenni szÅ‘lÅ‘birtokokra, mert a szerémi bor kiesése – Nándorfehérvár eleste, 1521 – után a baranyai bor vált a legkeresettebbé. Kisebb-nagyobb megtorpanásokkal a töröknek meghódolt Délkelet-Dunántúlon tovább növekedett a bortermelés, mert a bort legnagyobb mértékben fogyasztó katonaság és hajdúság, illetve a török oldalon harcoló rác martalócok és haramiák száma is egyre emelkedett. A török nem tiltotta vagy akadályozta a szÅ‘lÅ‘művelést és bortermelést, sÅ‘t, a határon átnyúló borkereskedelmet sem, hiszen annak adójából és vámjából bÅ‘ségesen jutott neki is.

Tinódi Lantos Sebestyén – miként közel 700 évvel korábban Krum bolgár kán – a részegséget a vitézkedés legfÅ‘bb akadályának tekintette. Tinódi a magyar hajdúk 1552 februárjában végrehajtott szegedi rajtaütésének kudarcát is annak tulajdonította, hogy a elsÅ‘ sikereik után „nagy vigan Å‘k iszják Baranya, Somogy borát”. Egy évszázaddal késÅ‘bb, 1664-ben Zrínyi Miklós pécsi kudarcát is a várost lerohanó, gyÅ‘zelemittas katonák mértéktelen borfogyasztása okozta, akik a házak pincéjében rátaláltak a hordókra és lerészegedtek. A várba visszahúzódott törökök ezt észrevették, rárontottak a részeg magyar vitézekre, és kiverték Å‘ket a városból.

A bortermelés súlypontja a 16–17. századra – minÅ‘ségben és mennyiségben egyaránt – Baranyára (Baranyához sorolták e tekintetben Tolna megyét is) és Somogyra esett, pedig az akkor már török kézre került. A hithű muzulmán török katona nem ihatott bort, legalábbis nyilvánosan, annál többet vedelt éjjel az úgynevezett gyertyás házakban. A törökök oldalán harcoló rácok szabadon ihatták, sÅ‘t a török ellen harcoló magyar katonák és zsoldosok is nemegyszer a török kezén lévÅ‘ országrész borával, a „török borral” tüzelték föl magukat a csata elÅ‘tt. Ezt a „török bort” Bátán és Mohácsott rakták hajókra és szállították nagy mennyiségben a királyi Magyarországra, miután a török megvámolta és megadóztatta azt. Ez a borkereskedés csak a tényleges harcok idején szünetelt.

A „török borból” – és más, a királyi Magyarországon termett borból – jutott kivitelre is, északra, német földre, Sziléziába, a balti városokba, de nyugat felé, Stíriába és Tirolba is bÅ‘ségesen. A török adóösszeírásokban majd minden hódolt falunál és városnál feljegyezték a bortizedbÅ‘l származó jövedelmet. EzekbÅ‘l tudjuk, hogy egyes jobb bort termÅ‘ szÅ‘lÅ‘hegyeken távoli falvak és városok lakóinak is voltak szÅ‘lÅ‘skertjeik, s mint bebirtoklók – extraneusok – műveltek szÅ‘lÅ‘t és adóztak a szÅ‘lÅ‘hegy urának. Sok embernek jelentett a szÅ‘lÅ‘ megélhetést abban az idÅ‘ben is.

Hithű mohamedán nem ihatott bort, ám bornak csak a kiforrt, letisztult, kész bort tartották, az édes, kiforratlan bort vagy mustot viszont serbet címén fogyaszthatták. Evlia Cselebi 1660-ban, amikor Magyarországra érkezett, kíséretének halálbüntetés terhe alatt tiltotta a bor fogyasztását, de mire befejezte útját 1664-ben, már számos kitűnÅ‘ magyar bor ízérÅ‘l és kiválóságáról áradozott – saját tapasztalata alapján. Többek közt Pécs mézédes borát is megemlítette.

A török uralom idején terjedt el vidékünkön a pekmez készítésének és fogyasztásának szokása. ErrÅ‘l a forralással mézszerűvé besűrített mustról ad hírt Mikes Kelemen egyik levelében, amikor beszámol egy vendégségrÅ‘l, melyen a fejedelemmel együtt vett részt Rodostóban. A vacsora végén szolgálták fel ezt az édességet, jeges hóval elkeverve – hűsítÅ‘ként. A pekmez, pekmesz, pökméz iráni eredetű török szó a magyar nyelvben, melyet aztán átvettek a 18. században vidékünkre települt német telepesek, a svábok is. A sűrített mustba sütÅ‘tököt, birsalmát aprítottak és mint a lekvárt ették csemegeként. A szegényebb svábok, kiknek nem volt szÅ‘lÅ‘jük, a gyalogbodza bogyójából készítettek ugyanígy fÅ‘zéssel sűrített „attich-pekmeszt”, vagy „áttyot” (a német szó nyelvjárási hangzását magyar helyesírással próbálom visszaadni). Akiknek nem tellett kolbászra, szalonnára, azok pekmeszes kenyeret tettek iskolába induló gyermekeik tarisznyájába.

Valószínűleg ugyancsak a török korban honosodhatott meg az ún. „hordós szÅ‘lÅ‘” is. Ép, zúzatlan szÅ‘lÅ‘fürtöket helyeztek a hordóba, befenekelték és feltöltötték musttal vagy borral, majd egy idÅ‘ után csapról fogyasztották a mindig pezsgésben lévÅ‘ bort. Amennyit leeresztettek belÅ‘le, annyi borral vagy vízzel pótolták a hiányzó mennyiséget. Az AlföldrÅ‘l is ismert ez, ott „gazdasszony borának” nevezték. Ennek talán a török serbethez van valami köze. Ezt az italt sem tekintették bornak, így nem esett tilalom alá.

Miközben folyamatosan vitték a bort a keresztény és török oldalon egyaránt mindig szomjas katonáknak, a bor termelésében lassú változás indult meg vidékünkön. E változás oka az volt, hogy a török által ellenÅ‘rzött területre egyre több szerb – korabeli szóhasználattal: rác – települt be. A háborúk ugyanis szétzúzták a balkáni népek és tájak közt századok alatt kialakult együttműködést, gazdasági munkamegosztást, melyben a hegységek kisállattartása, a domboldalak és a tengerpart szÅ‘lÅ‘- és olajfakultúrája, a völgyek kertészkedése, a síkságok gabonatermesztése és a kisvárosok színvonalas kézművessége kölcsönösen kiegészítették egymást termékeikkel.

A törökök csak a völgyeket, síkságokat, dombvidéket szállták meg, ellenÅ‘rizték, a hegyekbe visszahúzódott albánok, crnagorácok, és más néptöredékek folyamatosan ellenálltak és visszaverték a török katonaságot, ha azok behatoltak a sziklás hegyek közé. Ennek a nehezen megvédett szabadságnak azonban nagy szegénység lett az ára. Ez nemcsak a hegyi törzseket, hanem a völgyekben élÅ‘ket is sújtotta. Az éhínséggel küszködÅ‘ falvak népét papjaik vezették az „ígéret földjére”.., a „Kánaánba”, Baranya termékeny lankáira. A rácok tömegesen telepedtek be a háborúban megtizedelt magyar falvakba, elfoglalt városok köré, az úgynevezett Tabánba.

A török támogatta Å‘ket az Å‘slakó, a királyi Magyarországgal mindig kapcsolatot tartó, a török ellen harcoló végvári vitézek és hajdúk állandó szövetségeseit jelentÅ‘ magyarokkal szemben. Ha ezek a szerbek vállalták a zsold nélküli harcot háború idején a törökök oldalán, úgy kiváltságokat is kaptak martalócként vagy haramiaként. Amelyik feldúlt, kirabolt, megnyomorított magyar faluban megjelentek, onnan a maradék népesség elbujdosott Észak-Magyarországra vagy Baranyába, a Duna és a Dráva vízjárta területeire, vagy késÅ‘bb, a 17. században a Kiskunsági mezÅ‘városokba.

A dél felÅ‘l jött rác népesség számára a vízjárta árterületek letelepedésre alkalmatlanok voltak, de a magasabb szinteken, domboldalakon lévÅ‘ szÅ‘lÅ‘művelést hozzáértÅ‘en átvették és folytatták, saját eljárásaikkal és szÅ‘lÅ‘fajtájukkal, a kadarkával. Rövid idÅ‘ alatt a bécsi béke vonalától délre esÅ‘ területek fÅ‘ fajtája a kadarka lett, beleértve a szÅ‘lÅ‘művelésérÅ‘l és boráról híres Szerémséget is, mely a török háborúk elÅ‘tt fehérborainak köszönhette hírét.

Mi volt a kadarka és a hozzá kapcsolódó művelési mód, valamint a belÅ‘le készült vörösbor elÅ‘nye, hogy ilyen gyorsan visszaszorította a fehérbortermelést?

A kadarka bÅ‘termÅ‘, vesszei erÅ‘sek, nem kell karózni, legfeljebb az erÅ‘s vesszÅ‘ket összekötözni. Metszése is egyszerű, fejre vagy kopaszra metszik. Szüretkor az összetört szÅ‘lÅ‘t – a csemegét vagy csömögét (szekszárd-sárközi szÅ‘lÅ‘hegyek szóhasználata) – nem préselik ki, hanem nagy, felfelé szűkülÅ‘ kádakba, kacákba öntik, deszkával lefedik és lesározzák a bor törkölyén való megerjedése után. E nagy kádakból fogyasztják úgy, hogy az edényt feneke felett néhány ujjnyira csapolják meg, a seprÅ‘ üledék felett. A törköly felszáll, csak a bor kifogyása után éri el a csapolást. (A törkölybÅ‘l a 17. századtól kezdve pálinkát égettek.) Nem kellett prés, hordó, fejtés, pince. Ez az egyszerűbb eszközkészlet és eljárás a nyugtalan, háborús idÅ‘khöz igazodott, az így készült tartalmas, savas vörösbor nyilván összhangban volt az akkori táplálkozási igényekkel. Valószínűleg a 17. század végére a „török boron” már ilyen kadarka vörösbort kell értenünk.

Nem véletlen, hogy késÅ‘bbi felmérésekben, például Keleti Károly 1875-ben készült szÅ‘lészeti és borászati statisztikájában csak a bécsi béke vonalától délre találjuk meg a kadarkából készült vörösbort – ez egyértelműen igazolja, hogy elterjesztése a rácokhoz fűzÅ‘dik. Maguk a martalóc, haramia rácok, valamint békésebb telepeseik a vörösborkészítés és szÅ‘lÅ‘művelés szakembereinek számítottak a 19. század végéig még Romániában is. Sadoveanu híres regényében, a Baltában egy moldvai román népmesét idéz arról, hogy az Úristen a világ teremtésekor milyen szerepet és sorsot szánt a különbözÅ‘ népeknek. A cigánynak hegedűt adott a kezébe, a németnek srófot, a szerbnek pedig a szÅ‘lÅ‘művelés jelképét, a kapát. 1686 után a Budán maradt szerbség a Tabánban lakott, a Rácz-fürdÅ‘ körül, és a budai német polgárok szÅ‘lÅ‘it művelte a fÅ‘város gyors kiterjeszkedéséig, a filoxéravész beköszöntéig. Hasonló szerb városrészeket találunk Esztergomban, Egerben, Miskolcon, Székesfehérvár alatt és Pécsett is.

Bár pontos számadatok nem állnak rendelkezésünkre, nagy a valószínűsége annak, hogy a 17. század végére a Balatontól délre esÅ‘ területeken a rác települések és falvak nagyobb, összefüggÅ‘ foltokat alkottak, fÅ‘leg Tolnában és Baranya északkeleti részén. Rác városként emlegették például Törökkoppányt és Döbröközt is. Mi lett velük?

Buda visszavétele után a rácok vezetÅ‘i felkeresték Lipót császárt, azzal az ajánlattal, hogy ha Bécs megadja azokat a kiváltságokat a rácoknak, amelyeket a töröktÅ‘l kaptak eddig, akkor a vitéz rác katonanemzet kardjával a császárt fogja szolgálni. Lipót ezt 1690-es diplomájában elfogadta, és a török alól felszabadított magyar lakossággal állandó viszályban lévÅ‘ rácok pártjára állt. A 17–18. század fordulóján Tolna megyében valóságos állóháború folyt a magyar jobbágyok és a rácok közt. Bécs többször is intette a megyét, hogy tartsa tiszteletben a rácok kiváltságait, adómentességét, de a megye leghatalmasabb földesura, Esterházy magyar jobbágyai mellé állt a hatalmaskodó rácokkal szemben.

Ebbe az állandósuló viszálykodásba robban bele Rákóczi Ferenc szabadságharca. A kurucokat a dunántúli parasztok felszabadítókként fogadták, így történhetett meg, hogy három hét alatt az egész Dunántúl – egészen a Dráváig – a felkelÅ‘k kezére került. Közben azonban a rácság egy részében a kurucokkal való szövetség is felmerült, mert azokat a rácokat, akik nem fogtak fegyvert és nem szálltak táborba a török ellen, Bécs meg akarta adóztatni. E körülményben látott Rákóczi reményt arra, hogy megnyerje magának a „vitéz rác nemzetet” – így nevezte Å‘ket a szerbekhez küldött kiáltványban. Bécs mindent elkövetett, hogy a rácokat megnyerje magának Rákóczi ellen. Legékesebb bizonyítéka ennek Kollareck hadbiztos jelentése, melyet 1704-es működésérÅ‘l írt a császárnak. Ebben leírja, miként kereste fel az ingadozó szerb vezetÅ‘ket Eszéken, Vukováron és még sok más helyen személyesen, és azzal biztatta Å‘ket a császárral való szövetségre a kurucok ellen, hogy Å‘ biztos helyrÅ‘l tudja: a kurucok megesküdtek minden rác kiirtására Magyarországon. Végül, ha nehezen is – ezzel akarta érdemeit hangsúlyozni –, sikerült a rácokat megtartani császár hűségén, és a kurucok ellen vezetni a császári katonaság segítségével. Kegyetlen harcokkal, melyeknek igen sok asszony, gyermek és pap is áldozatul esett, sikerült a kurucokat kiszorítani a Dél-Dunántúlról és PécsrÅ‘l. A kurucokhoz csatlakozott lakosságon véres bosszút álltak, de a magyarok bosszújától tartó rác lakosok is elmenekültek a Dráván túlra. Az egykori rác falvak elnéptelenedtek. Ezekbe telepítették aztán a császárhűségükért megjutalmazott földesurak a német telepeseket.

A császár az adománybirtokokat falvanként adta, nem tudta azonban megmondani senki a lakatlan faluban, meddig is tart annak határa, vagyis az adománybirtok. A német földesurak kénytelenek voltak megkeresni a Dráván túlra futott rác lakosok közül néhányat, akik a kuruc háborúk elÅ‘tt az adott faluban laktak. Napidíjat fizettek nekik és elhozatták Å‘ket, hogy eskü alatt mutassák meg: meddig terjedt a falu határa akkor, amikor Å‘k ott laktak.

E tanúvallomásokat a Pécsi Levéltár Å‘rzi. EzekbÅ‘l azt is megtudhatjuk, hogy csaknem az összes német telepesfalu, mely középkori magyar helynevet visel, a 16–17. században rác faluvá lett. Ezt bizonyítják a német telepesek által használt dűlÅ‘nevek: például Ráctemplom-dűlÅ‘, Régi rác szÅ‘lÅ‘k, RáctemetÅ‘, Régifalu helye. E német falvak már az elsÅ‘ összeírásokban is jelentÅ‘s szÅ‘lÅ‘területekkel rendelkeztek. A késÅ‘bbi összeírásokból kitűnik, hogy kadarkából vörösbort készítettek, vagyis átvették, tovább művelték a rácok hátrahagyott kadarkatÅ‘kéit.

A bor iránt ugyanis nem csökkent a kereslet. Igaz, változni látszott az ízlés, gondosabb borkezelést alkalmaztak, sok helyütt pedig a kadarka kék bogyóiból, ha azokat összetörve rögtön különválasztották a mustot a törkölytÅ‘l, rózsaszín, siller vagy kástélyos bort, sÅ‘t fehérbort is lehetett készíteni. Schams Magyarország szÅ‘lÅ‘művelésérÅ‘l írt összefoglaló munkájában is megemlíti, hogy a szerémségi németek a kadarkából fehérbort szűrnek a 19. század elején. Kadarka vörösboráról, a bikavérrÅ‘l híres Szekszárdon és Egerben is az eredeti rác – balkáni – borkészítést finomították a fehérborkészítéssel kapcsolatos eljárásokkal, például a törkölyén megerjedt bort néhány nap vagy egy hét múlva hordókba szűrték és pincében érlelték tovább.

A német telepesek már régi hazájukban rákényszerültek a piacra termelésre, és új hazájukban is keresték az árutermelés lehetÅ‘ségeit. Ezt a dohánytermesztésben, de még inkább a bortermelésben meg is találták, illetve itt folytatták azt, amit korábban a magyarok, majd a rácok csináltak. A bor iránti kereslet tovább nÅ‘tt a 19. században, a németek egyre nagyobb mértékben és egyre újabb területeken termeltek bort.

Egy délkelet-dunántúli kistáj, a baranyai Hegyhát falvainak összeírását részletesebben tanulmányozva meglepÅ‘ megállapításokat tehettem. Az 1828-as országos összeírás (Conscriptio Regnicolaris), majd az elsÅ‘ országos statisztikai összeírás (1868), valamint Keleti Károly 1870-es szÅ‘lészeti összeírása azt mutatja, hogy egyes falvak 40 év alatt szÅ‘lÅ‘területük nagyságát megtízszerezték, egyes esetekben hússzorosára is növelték. Volt olyan zsellérfalu, mely minden művelhetÅ‘ területét szÅ‘lÅ‘vel ültette be, nem hagyott magának sem legelÅ‘t, sem szántót. Ugyanakkor a Hegyháton megmaradt néhány magyar falu az 1828-ban rögzített szÅ‘lÅ‘területét nem növelte 1868-ig. Az 1895-ös összeírás pedig szÅ‘lÅ‘területeik fogyásáról ad hírt. Van olyan falu, mely már 1870-re – tehát még a filoxéra elÅ‘tt – kivágta szÅ‘lÅ‘inek a felét.

A délkelet-dunántúli bor nagy részét a termelÅ‘k saját maguk vagy fuvarosokat fogadva szállították nyugat felé. A véletlenek meglepÅ‘ részletekre deríthetnek fényt. Az 1960-as években a baranyai Gödrén végeztem néprajzi adatgyűjtést. Az egyik német nemzetiségű gazda elmondta, amit apjától hallott a bor eladásáról. Édesapja az elsÅ‘ világháborúban az olasz fronton szolgált, és egyszer egy dél-tiroli német házában szállásolták el. Házigazdája beszélgetés közben megkérdezte, hová valósi. A katona elmondta, hogy a baranyai Gödrére. Erre házigazdája elmesélte, hogy náluk régen – ezek talán az 1880-as évek lehettek – többször megszálltak gödreiek, akik bort hoztak a helyi kocsmákba. Végül már nem vették át az összes bort, mire a gödreiek kimentek a piacokra, és a kocsin lévÅ‘ hordókból poharanként árulták borukat: nem akarták az árut visszavinni Magyarországra.

A fenti eset arról árulkodik, hogy a 19. század végére – még a filoxéravész jelentkezése elÅ‘tt – a borkivitel „bedugult”, a racionálisan gazdálkodó, árutermelÅ‘ német parasztoknak más, jobban eladható árut kellett keresniük. Ezt meg is találták a jól tejelÅ‘, svájci fajtákkal keresztezett magyar tarka vagy bonyhádi szarvasmarhafajtában, melyre az egész országban nagy volt a kereslet, mert ezzel akarták leváltani az elsÅ‘sorban igavonásra és hústermelésre kialakított szürke magyar fajtát.

A kivágott szÅ‘lÅ‘hegyeken ezek a svábok kezdték meg a zöldtakarmány termesztését, a lucerna, lóhere, esperzet, baltacim vetését. Sok sváb gazdálkodó már egyáltalán nem hajtotta legelÅ‘re teheneit, inkább egész évben istállóban tartotta és takarmányozta. Ekkor – az 1880-as évek végén, 1890-es évek elején – jelentkezett hazánkban az óriási pusztítást végzÅ‘ szÅ‘lÅ‘vész, a filoxéra. A jó bort termÅ‘ szÅ‘lÅ‘helyekben bámulatos gyorsasággal történt meg a rehabilitáció, az oltványszÅ‘lÅ‘kkel az elsÅ‘ világháborúig szinte teljesen visszanyerték a szÅ‘lÅ‘területeket, ám nagyon sok helyütt már direkttermÅ‘ fajtákat alkalmaztak.

A termelÅ‘szövetkezetekbe kényszerítés ismét a szÅ‘lÅ‘területek jelentÅ‘s csökkenését hozta magával. Mára – a nagyarányú állami szÅ‘lÅ‘telepítések ellenére – a 19. század közepén szÅ‘lÅ‘vel beültetett területek tizedére zsugorodott a bortermelés. Falvainkban többnyire csak az idÅ‘sebb nemzedék művel szÅ‘lÅ‘t, termel bort magának, s ha az öreg meghal, örökösei gyümölcsössé vagy hétvégi telekké alakítják át az egykori szÅ‘lÅ‘skertet.

Néhány nemes bort termÅ‘ vidéken, szÅ‘lÅ‘hegyen töretlen csak a bortermelés, de itt is néhány tÅ‘keerÅ‘s szÅ‘lész kezébe kerülnek az egykor többségükben egy holdat sem elérÅ‘ szÅ‘lÅ‘parcellák. Nagy kár ez, nagy veszteség. A sokszínű és egyedülálló minÅ‘ségű borokban gazdag szÅ‘lÅ‘kultúra olyan magyar sajátság, „hungaricum”, mely több figyelmet érdemelne a gazdaság- és művelÅ‘déspolitika oldaláról.

Forrás: Rubicon. Történelmi Folyóirat 2003/1–2. szám. 17–21.