Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Település, építkezés A sikroki kő felhasználása a XIX-XX. század folyamán

A sikroki kő felhasználása a XIX-XX. század folyamán

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A sikroki kő felhasználása a XIX-XX. század folyamán

Vázlat a siroki Nagyhegyi KőbányárólSirok a Bükk és a Mátra találkozásánál fekszik, természeti adottságainál fogva a termőterület kevés, ám a riolittufa, és egyéb kőzetfajták könnyen bányászhatóak. A XIX. és a XX. század első felében a lakosság megélhetéséhez nagyban hozzájárult a kő megmunkálásából befolyó jövedelem. A környék falvainak népi építészete, a temetők képe máig őrzik a siroki mesterek díszesen kifaragott kőmunkáit. A siroki kőfaragás a közeli Tarnaszentmária és Verpelét kőiparával mutat rokonságot, ahol szintén működtek kőbányák és az igényesebb munkákhoz  siroki követ használtak.

 A siroki római katolikus plébánia Historia Domusában így említette meg a kőmunkásokat Kisléghy Nagy László plébános, 1991-ben: „Az 1950-es évek eleje nagy változást hozott a sirokiak életében is. A községnek nagy része már nincstelen volt és summásnak mentek. Más része faragó és kőbányász, illetőleg kőfaragó volt. A környék sírköveit itt csinálták. Nagyhét szerdáján külön volt az ő gyónási napjuk. Kb. 40-en voltak. Ez a háború alatt és után már múlóban volt, a sírkövet nem faragták, hanem műkőből öntötték.”

A környező hegyek adta lehetőség három fő iparág kialakulását hozta magával: kőbányászat, a barlanglakások, pincék kivágása: a kővágás, és a legtöbb szakértelmet kívánó munka, a kőfaragás. A barlanglakások kutatásával Bakó Ferenc foglalkozott kimerítően, ezért erre nem térek ki.[1]

A kőfaragás alakulására erősen hatott a „magasabb kultúra”, a városok, valamint a nemesi, egyházi építkezések megrendelései, előképei. A falusi kőbányák, kőfaragók sokszor a nagy építkezések háttériparát adták, ám az egyes kőfaragó központok stílusa még ezen hatások ellenére is jól megkülönböztethető. A Mátra és a Bükk vidékének kőbányáiból Eger egyházi és világi építkezéseihez egyaránt szállítottak építőanyagokat, de a rendelkezésre álló adatok alapján a siroki kőbányák a XX. század felújítási munkálatait megelőzően nem tartoztak ebbe a körbe.[2] Ez a tulajdonjogi viszonyokkal illetve a szállítási nehézségekkel magyarázható.

A siroki kőből előállított tárgytípusok készítését alapvetően meghatározta a kő minősége, faraghatósága, időtállósága. A hegyek és az abban rejlő kőzetek adta lehetőség kihasználását Viga Gyula a következőképpen értékeli: „… a kővel való bánni tudás – geográfiai - kőzettani feltételek hatására - a népesség egyik alapvető alkalmazkodási formája, kulturális válasza a hegyvidék táji kihívásaira.”[3] A sirokiak megtanultak bánni a helyben található kőzetekkel, olyan színvonalra fejlesztették, hogy munkáik nem csak Heves, hanem Borsod és Nógrád megyében is elerjedtek.

A siroki kőbányák

Kőfaragó segédlevélA siroki kőbányászat eddig ismert első említését egy 1836-ban keltezett levél őrzi, amelyben a helyi plébános kérelmezi a leégett kántorlak és iskola helyreállítását. Az alapanyagot is meghatározza: „mivel létezik ezen a helyen egy kőbánya”, siroki kőből tervezték meg az épületet, melynek költségvetése a kő árát is tartalmazza.[4]

Az 1837-es elkülönözési és tagosítási peres eljárás kapcsán is szerepel az egyik bánya. A per 1867-ben fejeződött be, a peregyezség alapján a pincekúti kőbánya közös maradt.[5] Fényes Elek 1847-ben így ír róla: „nevezetes kőbánya, melyből zöld, vörös és sárga színű köveket ásnak”[6]

1895-ben Tolnay Festetich Andor gróf felhívására Magyarország bányáiról felmérés készült a megyei közigazgatási hivatalok segítségével, melyek beszerezték, és a Földtani Intézetnek elküldték a területükön fellelhető kőzeteket és a hozzájuk kapcsolódó legfontosabb információkat. A következő kérdésekre válaszoltak:

1.) A bányatulajdonos, esetleg a bérlő neve, lakása, és a bánya megnyitásának az éve?

2.) A bánya helyének pontos leírása, annak a községtőli távolsága és fekvése?

3.) A termelt kövek átlagos és maximális nagysága?

4.) Nyers vagy faragott állapotban miféle czélokra használtatott a bánya kőzete eddigelé?”

A felmérés eredménye Schafarzik Ferenc 1904-es művében jelent meg. A Sirokhoz tartozó Kőkút-pusztáról két kőbányát említ a szerző, mindkettőből útkavicsozáshoz használt követ bányásztak.

Sirok község határához három, szürkésfehér dácittufát termő bányát sorol:

1.)    A község DK-i oldalán, attól mintegy 50 méternyi távolságban, a mátrai vasúttól 2 km-re fekvő bánya gróf Károlyi Mihály debrői uradalmához tartozott. A tájékoztatás szerint 1884-ben nyitották meg, a felmérés idején Tóth János bérelte. A kifejtett sziklák több köbméter nagyságúak is lehettek, az évi termelést 800-1000 köbméter körül mozgott. A kő minőségét így jellemzi Schafarzik: „Ezen kőzet igen jól faragható, minélfogva különböző építészeti czélokra használható. Faragnak azonban belőle kereszteket, szobrokat és sírköveket is.”

2.)    Hasonló követ bányásztak a község DNY-i oldalán, az 1893-ban nyitott kőbányából is, ami szintén gróf Károlyi Mihály tulajdona volt. Évente kb. 2-300 köbméter építőanyagot szolgáltatott.

3.)    A harmadik kőbánya községi tulajdonban volt, a falu ÉK-i végén, az egri országút mellett, 1892-ben nyitották meg. Ennek a bányának az évi termelése 250 köbméter körül mozgott, építési, valamint útjavítási célokra használták.[7]

Schafarzik művében a bányák megnyitását későbbre datálják, mint ahogy az ezt megelőző források tanúsítják. Ennek oka, hogy a bányák hivatalos engedélyeztetése csak 1884.-től, az ipartörvény megalkotásától kezdve kötelező. (1884. évi XVII. Tc. 30 §) Ezt megelőzően az állami szervek nem felügyelték a bányaművelés munkavédelmi körülményeit.

A Borovszky féle vármegye-monográfia Sirok leírásában kiemeli a kőből élő iparosokat, és munkájuk alapanyagát, a homokkövet: „A község határában kőbánya van, s a lakosság kőfejtéssel és durvább kőfaragó munkával foglalkozik.” „Az erdei mellékhasználatok között említésre méltó a kőkúti gőzzúzóval berendezett kavicsbánya és a siroki homokkőbánya, mely felépítményekre értékes faragott kőanyagot szolgáltat.”[8]

A bányákat az első világháború után államosították, melynek során kincstári tulajdonba került Sirok legjelentősebb bányája. 1948-ban az akkori bérlő, Sirok Nagyhegyi Fehérkőbánya Kőfaragók Szakszervezete üzembetartási engedélyt kért a bányaművelés folytatására. A szakszervezet kérvényében úgy szólnak a bányáról, mint „ami emberemlékezet óta üzemben van”, csak a korábbi telependedély az idők során megsemmisült. Az engedélyt biztonsági feltételek fenntartásával adták meg: Robbantás a bányában nem folytatható, a felső peremrészét el kell keríteni, meredej, és nagyméretű falak kiképzése, és az alábányászás szigorúan tilos…[9]  A biztonsági előírásokat nem tartották be az üzemeltetők, mint ahogy ez kiderül az Iparfelügyelőség 1940-50-es években végzett  ellenőrzéseiről szóló jelentésekből, melyekben az észlelt hiányosságok megszüntetésére fölhívta a figyelmet. Többször kifogásolták a bányafal meredek kiképzését, a korlátok és a magasabb falakon dolgozó kőfejtők kötéllel való kibiztosításának hiányát. A tiltás ellenére is robbantottak a bányákban, a munka megkönnyítésére. Az Iparfelügyelőség által ellenőrzött 4 bánya:

1) Borics g. János kőbányája

2) A Siroki Várkörnyéki Legelőtársulat kőbányája, ami engedély nélkül működött, ezért meszüntették,

3) Sirok Nagyhegyi Fehérkőbányák Kőfaragók Szakszervezete kőbányája,

4) Jebelóczki József és társa kőbányája.[10]

A Nagy- hegyi kőbánya 2005-benVincze József kőfaragó, aki a falu utolsó, hagyományos kőfaragáshoz értő mestere, öt kőbányát sorolt fel, ami a 20. század 40-es 50-es éveiben még működött. Ezek közül három beazonosítható a fenti forrásokból megismert bányákkal.

1.)     Nagy bánya: A Nagy-hegy oldalában a legnagyobb, és a legjobb minőségű kővel rendelkező bánya. Ezt a hagyomány szerint az olaszok kezdték el bányászni, a parádi Cifra-istállóhoz szükséges terméskő beszerzése végett. /Ez 1875 körül épült. Főleg innen kerültek ki a faragásra alkalmas, jobb minőségű kövek. A kollektivizálás idején a Tsz részévé vált a bánya, az esztergomi bazilikához is innen szállították a köveket. Azonos a Károlyi birtokához tartozó bányával, amit a XX. század elején Tóth János bérelt.

2.)     Szabási bánya: Szintén jó minőségű kővel bírt, ám nem működött olyan sokáig, mert nem volt olyan szakszerűen feltárva, mint a nagy-hegyi bánya.

3.)     Pincés kúti bánya: Rövid ideig működött a XX. század során, mivel a szakszerűtlen bányaművelés miatt halálos baleset történt. Nem tartották be a fokozatosságot, a lépcsőzetes kitermelést, minél hamarabb a jobb minőségű kőhöz akartak jutni. Az 1960-as években a helyi KTSZ is bérelte. Azonos a korábbi községi tulajdonban lévő bányával.

4.)     Gorgányos: Vincze József kezdte a bányászatot, a szomszédban Tóth Miklós bányászott nagy létszámmal. Ez egy kisebb kőbányának számított a falu határában.

5.)     Cigány- bánya: a cigánysornál..

A jelenleg ismert források alapján tehát csak 1836-ig visszamenőleg ismerjük a bányák múltját, ám valószínű, hogy a siroki kőbányászat sokkal nagyobb múlttal rendelkezik, hiszen a XVIII. században épült templom és a plébániaház is siroki kő felhasználásával épült.

A széles körben ismert „siroki kő” mellett horzsakövet is bányásztak a siroki vár alatt található területen a XIX.-XX. század fordulójáig. A lyukacsos szerkezetű kőzetet súrolásra, tisztításra használták az asszonyok.[11]

Mára a kőbányászat Sirokban teljesen megszűnt, a kőbányák elhanyagoltan állnak a falu határában. A siroki kőhöz nagyon hasonló minőségű a Tarnaszentmária kőbányájában fellelhető dácittufa, amit most is bányásznak, bár az igényeknek megfelelően meglehetősen kis mennyiségben.

Bányászat

Siroki kőfaragók az egri Líceum udvarán 1957.A kő kitermelését, fejtését képesítés nélküli férfiak végezték, akiknek mintegy mellékfoglalkozásuk volt a bányászat. A Pétervásárai Járás iparlajstromában az 1936-1957 közötti időszakból mindössze 5 kőfejtő szerepel, aki engedéllyel dolgozott. (melléklet)

A szegényebbek, kis földbirtokkal rendelkezők vállalkoztak erre a nehéz munkára. Főleg a nyári időszak volt alkalmas a bányászatra, télen esetleg falköveket állítottak elő. A bányászatot a fölösleges föld, apró kövek, kavicsok, vagyis a meddő letakarításával kezdték, amit napszámosok végeztek. A kő lehasítása, illetve a nagyolás már több szakértelmet kívánt, ezeket a munkafolyamatokat már gyakorlottabb emberek végezték. A jó minőségű kő a fenéken helyezkedett el, a faragásra alkalmas követ szerszámkőnek nevezik. A felső rétegekből kitermelt köveket építkezéseken, falazathoz használták fel. A bányákban lépcsőzetesen haladtak az alsóbb rétegek felé, ha ezt a szabályt megszegték, hogy gyorsabban juthassanak az értékesebb szerszámkőhöz, balesetekhez vezethetett. A falkő kitermeléséhez robbanóanyagot is használtak a gyorsabb eredmény elérése érdekében.

A szerszámköveket a kőfaragó mesterek méretre rendelték meg a bányából, a kő szabályos formáját nagyolással érték el, amit még a bányában elvégeztek. A kövek lehasításához csákánnyal lyukakat vágtak a kőbe, és vasékekkel (2. ábra. 21-22), lassan haladva fejtették le a követ. Legelőször vízszintesen felszabadították az alját, majd függőleges irányban szabták le a kívánt méretet. A kő szerkezetét a különböző színű és keménységű rétegek miatt fához hasonlították: „ A kőnek olyan a szála, mint a fának: ahol sűrűbben vannak, oda kellett ütni.” Az ékeket kb. 10-15 cm-re ütötték, minél sűrűbben ékeltek, annál pontosabb volt a hasadás. Fontos volt, hogy óvatosan, lassan, több szakaszban verjék be az ékeket, mert különben a kő elhasadhatott rossz irányba. „Még cigarettát is szívtak- Na, szívjunk el egy cigarettát, addig hadd húzzon!” A lebányászott nagyobb sziklákat a megrendelők kívánsága szerinti méretre hasonló módszerrel darabolták. A kő elmozdításához vas feszítőrudat, stangát (2. ábra. 1)használtak. A mozgatáshoz fából készült görgőket helyeztek a kőtömbök alá, az átfordítására pedig klocfát ,-  szögletesre fűrészelt puhafa eszközt -  alkalmaztak.

A kőfaragók csak akkor bányásztak, ha a bánya nem tudta biztosítani a kívánt mennyiséget, illetve, ha saját maguknak akarták kiválasztani a követ, annak minősége alapján.  A kő szállításához - ha a kőfaragónak nem volt lova, szekere- fuvarost fogadott. Lovas kocsikkal fuvaroztatták az elkészült termékeket is. A szekerek kb. 4-5 mázsa kő szállítására voltak alkalmasak.

Az utolsó „élen járó bányász” Mata Sándor, és Mata Lajos testvérpár volt.

A kőfaragók

Sirokban a 20. század első felében kiugróan magas volt a kőfaragók száma. Az utolsó, terméskő-megmunkáláshoz értő kőfaragó, Vincze József összesen 32 kőfaragót tudott felsorolni, akiket ő még személyesen is ismert. Ezek az iparosok ellátták a környező falvakat termékeikkel, a siroki kőből készült épületmunkákkal, sírkövekkel, kővályúkkal. A tehetősebb megrendelők számára Budapestről megrendelt anyagból márvány síremlékeket is készítettek.

A munkamegosztás területenként történt, minden kőfaragónak megvolt az a falu, ahová dolgozott. Pétervására, Istenmezeje, Parád, Bodony, Recsk, Mátraderecske, Mátraballa, Debrő, Kápolna, Tófalu, Kál, Bükkszenterzsébet, Tarnalelesz, Ivád, Arló, Domaháza településekre szállítottak. A megrendelést úgy szerezték, hogy faluról falura jártak, reklámozva a termékeiket. A XX. század első felében Udvari József kőfaragó kerékpárral 3-4 napon keresztül járta körbe a településeket, megrendeléseket gyűjtve. Ezt többen is megtették, ha a munka fogyni kezdett, különösen az ősztől tavaszig terjedő időszakban. A konkurencia nagy volt, ez ellenségeskedésekhez vezetett, különösen, ha egymás területét nem tisztelték.

A népszerű, befutott műhelyekben a mesterek 3-4 segédet is alkalmaztak, de volt olyan is, aki egyedül dolgozott, a család segítségével. A mester a segédeket négyzetméterre, akkordba fizette, ami serkentette a munkavégzés tempóját. Nők is dolgoztak a kőfaragók mellett, ők sírkövek csiszolását, a márvány fényezését végezték. Filccel hordták fel a fényezőt, kénvirágpor és só keverékét. A terméskő és márvány sírkövek csiszolását különböző durvaságú csiszolókövekkel végezték, a durvábbal kezdték, a finomabbal végezték. A festett sírkövek, szentek színezése, a betűk festése, aranyozása is a női munkák közé tartozott.

Téli műhellyel a többség nem rendelkezett, általában nyáron dolgoztak. Ezért mondták a kőfaragókra: „Nyári bárók, téli koldusok”. Abban az esetben, ha mégis el kellett végezniük a megrendelt munkát télvíz idején, a nyári - konyha szolgálhatott ilyen célra.

Vincze József kőfaragó munka közben 2005.Az 1970-es években, Bakó Ferenc leírásai szerint kb. 20 magán-kisiparos dolgozott, mellettük mintegy százra becsülte azoknak a számát, akik értettek a kő megmunkálásához.[12] A bányászattal ellentétben a kőfaragás már szakértelmet kívánt, művelői évekig tanulták a mesterséget, miután mestervizsgát tehettek. A 20. század első felében a tanulók 3 év után kaphatták meg a segédlevelet, majd az újabb 7 év gyakorlati idő leteltével juthattak el a mestervizsgáig. A segédlevél kiállítása vizsgához volt kötve, amit vagy helyben, vagy Egerben tettek le. Az 1940-es években Egerben Minárovits és Ivánszky műhelyében vizsgázhattak a tanulók.

Sirokban máig él annak az emléke, hogy a Parádon dolgozó olasz mesterek mellett sirokiak is dolgoztak, ezzel eltanultak technikai ismereteket, valamint klasszikus díszítő motívumokat az olaszoktól Ez a hatás beleilleszkedik az országos képbe, mivel a dunántúli kőfaragó központoktól egészen Erdélyig jelen voltak az olasz mesterek a nagyobb építkezések munkálatainál, a jelentősebb kőbányák művelésénél.[13]

A kőfaragók között csak kevesen értettek a szoborkészítéshez, ők különösen megbecsült mesterek voltak. Ilyen volt Tóth Miklós, Berta Lajos, Udvari József, Egervári Sándor valamint a Budapestre került Borics Pál, aki a siroki iparosokból kiemelkedve szobrászként vált híressé. Tóth Miklós és Borics Pál egyes munkái a temetőben állnak, Borics Pál emlékére kiállítás látható a helyi könyvtárban.

Egyes családokban generációkon át öröklődött a szakma, mint a Berta hadban, amelynek egyik tagja, Berta János már a 19. század közepén mesterként alkotott a környéken.

Hozzáértését jelzi, hogy 1859-ben egy saját készítésű díszesen faragott Szűz Mária szobrot állíttatott a helyi parókia épület mellett. [14] Az ő munkája Sirok mostani legrégebbi keresztje, az Eger irányába a falu szélén álló 1863-as évszámmal ellátott munka is. A hagyomány őt tekinti Sirok első kőfaragójának - aki állítólagosan olasz származású volt - tőle tanulták a szakmát a későbbi helyi mesterek. [15] Berta János fiai, Berta Antal és Berta István is folytatta a kőfaragó szakmát az 1870-80-as években,[16] majd a  XX. század első felében Berta Lajos és Berta József követték az ősök nyomdokait.

 A másik nagy múltú család a Tóth család: Tóth János 1884-ben már bányát bérelt, testvérével, Tóth Józseffel együtt dolgoztak a Cifra –istálló, és a parádsasvári kastély munkálatain is. Tóth József cselédként dolgozott Berta Jánosnál, ő volt a mestere, aztán tőle tanult a testvére, Tóth János. Leszármazottaik az 1970-es évekig folytatták a tevékenységet, közülük kiemelkedő tehetség volt Tóth Miklós kőfaragó, aki Kelet- Magyarország számos településén és Budapesten is végzett kőfaragó munkát.  Mellettük azonban megjelentek betelepült szakemberek is: Kecskeméti Mihály a Dunántúlról települt Sirokba, ezt megelőzően piszkei vörös márványból dolgozott.

A XX. század közepén Egervári Sándor / névváltoztatása előtt: Hornyák Sándor / és Magdus József voltak a legnépszerűbb kőfaragók, akik több segédet is alkalmaztak. A faluból elszármazott Királyi György Kálban, Magdus Miklós pedig Kápolnán folytatta a tevékenységét, a munkájukhoz szükséges alapanyagot Sirokból szállíttatták.

Az 1930-40-es években a kőfaragó szakma kitanulása a kisföldű családok fiainak egy felemelkedési lehetőséget jelentett a summás élethez képest: ezt a munkát jól megfizették. Ebben az időszakban a környező falvak lakossága Sirokból rendelte meg a házfalazathoz való építőanyagot és a sírköveket.

A terméskőhöz kapcsolható iparág XX. századi fellendülése köszönhető az Egerben folyó nagy felújításoknak: a mai Eszterházy Károly Főiskola, az Egri Vár rekonstrukciójában és a Bazilika kődíszítményeinek faragásában siroki mesterek is közreműködtek (1950-es évek). A közeli városi munkákon túl az ország különböző részein dolgoztak sirokiak: Leányfalun, Debrecenben, Budapesten az Országháznál és a Budai Várban, az esztergomi Bazilika burkolatkövezetét is Sirokból szállították. A szállítás előtt a burkoló köveket helyben munkálták meg. A hagyományos falusi környezet által megkívánt kőmunkák készítésén túl már az első világháború után  hősi emlékművek készítésével is megbízták a siroki mestereket. Tóth Miklós névjegyét rajta hagyta a Mátraderecskén, Mátraballán, Erdőkövesden ma is látható világháborús emlékek oldalán. A siroki templom előtt álló hősi emléktábla Egervári Sándor műve. A szocialista emlékművek késztői között is számos siroki szerepelt: Miskolcon, Kazincbarcikán, Debrecenben, Tornalján. 

A népi építkezésben a második világháború szabott határt a faragott kőoszlopok, kőkémények, kutak, ablakkeretek alkalmazásának. A háború után az olcsóbb, gyorsabban elérhető építőelemek kerültek előtérbe, a síremlékek terén pedig a műkő szorította ki a sírkövet. Vincze József közlése szerint a műkő 1945 után került be a kőfaragók műhelyeibe. Először a siroki terméskő alapra dolgozták rá a műkövet, ami nem vezetett jó eredményre, nem voltak tartósak a síremlékek, mert nem kötött össze a két anyag. A műkő megítélése a kőfaragók között nem olyan rangos, mint a terméskőé, vályogvetésnek nevezték a műkőkészítést. Ám a megrendelői igények mégis kiszorították a természetes anyagokat. A műkőhöz formákat, módlákat kell készíteni, aminek az alakját felveszi a műkő. A műkő kezdeti időszakában, amikor nem voltak olyan módlák, amilyet a megrendelő kívánt, a műkő alapot is úgy faragták a vésőkkel, mint a terméskövet. A szentek, angyalok, szakrális témák mellett megjelent a kerti törpe is, ami sok kiskertben látható a környéken.

Sirokban a kőfaragó elnevezés ma is használatos a sírkövesekre, ők örökölték a szakma nevét, de a terméskővel már nem foglalkoznak. A sírkövesek a kőfaragók utódai, a családi hagyomány továbbörökítette a szakmát, ami a kor követelményeihez alkalmazkodik. A terméskővel már csak egyetlen mester foglalkozik: Vincze József kőfaragó, aki az 1940-es években tanulta a szakmát, ismeri a hagyományos technikákat. A fiatalabb generációk a terméskővel annyiban foglalkoznak, hogy a régebbi kőmunkák felújítását vállalják. (Udvari János)

A kőfaragók szerszámai

Alb Miklós kőfaragó szerint: „2 vésővel, meg egy fabunkóval meg lehet csinálni egy templomot”. Bár ezek a legfontosabb eszközök, egy mester szerszámkészlete ennél jóval gazdagabb volt. A máig alkotó Vincze József a következő szerszámokat használta, használja a terméskő megmunkálása során:

  • Kalapács (19), fabunkók (12)
  • Csákányok: baltás csákány (15), spicc-csákány (16) , krengli (fogas balta)(17-18)
  • Vésők: vonalhúzó (8-9), salér véső (6-7), fogas véső (2-5), spiccvéső (10) , holker véső (11) (a homorú formákhoz)
  • Az arányok, méretek meghatározására használatos eszközök: körző (13), vinkli (derékszög)
  • A kő mintázására használatos eszközök: stokhammer (szemcséző kalapács) (20), pekhammer (19).
  • A kőgyalu a sima felületek kialakítását szolgálta.
  • Kőfaragó szék (23)- egylábú ülőalkalmatosság, ami nem akadályozta a mozgásban az alkotót, könnyen hozzáférhetett a faragandó felületekhez.

 A szerszámokat a múlt században már Budapesten vásárolták, ám a mindennapos használat közben megkopott vésőket, csákányokat a helyi kovácsnál éleztették. Esténként beadták a szerszámokat, másnap reggel pedig átvették ezeket, és ezekkel folytatták a munkát. A véső használatánál fontos volt, hogy nagyon éles, és egyenes élű legyen a szerszám. A XX. század közepén három kovács is volt a faluban, akik ellátták ezt a munkát: élezték, és edzették a nagy terhelésnek kitett eszközöket.

Alapvető szerszám volt a fabunkó, ami az állandó használat miatt szintén állandó javításra, gyakori cserére szorult. Ezeket helyi mesterekkel készíttették. A legalkalmasabb a gyertyánfa tövéből készített fabunkó volt, ez volt a legkeményebb fa, ami elérhető volt a sirokiak számára. Fontos volt, hogy száraz fából készüljön, mert a nyers fából készült hamar elrepedt. A fabunkó a fém vésővel való érintkezés során beverődött, elkopott. Ezeket utánafaragták, de veszített a súlyából. Állandó munkavégzés mellett, még a legjobb minőségű fabunkó is csak egy hónapig tartott.

A munka fázisai

Tóth Miklós háborús emlékműve ErdőkövesdenA kőfaragás terminológiája német eredetű szavakból áll, annak ellenére, hogy az olasz kapcsolatot tartják erősebbnek a mai napig.

A megközelítően szabályos hasáb alakú kőtömböt előszörabcentba vették, azaz igyekeztek egy vízszintes felszínt kialakítani, hogy egyik sarok se legyen lentebb mint a másik. Az első sík felület kialakítása azért is különösen fontos, mert ez a kiindulópont és a viszonyítási alap. Gépek hiányában a vízmérték és a vinkli (derékszög) használata mellett is jó szemmértékkel kellett rendelkeznie a mesternek az arányos munka kialakítása érdekében.

A második fázis a vonalhúzás, vagy slógolás, amit vésővel végeztek, lényegében egy keretet alakítottak ki, abban a magasságban, amit szerettek volna elérni. A fogas vésővel akkor dolgoztak, ha sokat kellett levenni, ez nem szakította úgy a követ, mint a sima véső, amivel csak vékony rétegeket lehetett egyszerre eltávolítani. A keretbe eső részeknél fokozatosan mindig finomabb felszínre törekedtek: először spicccsákánnyal, majd krenglivel faragtak le egy-egy réteg követ, míg elérték a körbefutó vonal szintjét. A lábazatokhoz, kerítésekhez felhasznált faragott köveket gyakran hagyták a durvább megmunkálási fázisban. A kőfelszín mintásra faragását színfaragásnak nevezték.

A teljesen sima felszínt csiszolókövekkel érték el. A sírkövek, vázák formáját ilyen, teljesen simára tisztázott kőlapra rajzolták meg, mielőtt a vésőkkel nekiláttak volna a finomabb minták kialakításához.

A munkálatok során a kőben lévő hibák, zárványok gondot okozhattak. Az alapnál keményebb kvarc-kavicsokat ördögkavicsnak, vagy ördögtojásnak nevezték, mivel tönkretette a legélesebb vésőt is, Ezeket kalapáccsal távolították el. A bányászok nagy méretű ördög -kavicsokat is találtak, ami súlyosabb volt mint a tufa, így a savanyú káposzta lenyomtatására használták ezeket. A puha, homokos rész, a tapló is a kő hibája volt. A kieső részek helyén keletkezett lyukakat cement és kőőrlemény keverékével pótolták ki, eltüntetve a hiányokat. A kívülről nem látható kőben lévő repedésekre, nagyobb hibákra a kőfaragók tudtak következtetni: kalapáccsal megkopogtatták a kőtömböt, a hangjából állapították meg, hogy alkalmas-e a faragásra.

A szállításhoz a lovas kocsikat szalmával bélelték ki, ennek ellenére előfordult, hogy a kereszt, sírkő sérült, eltört. A törést a mester úgy javította ki a helyszínen, hogy vascsapokat vésett a kőbe, és  agyaggal ragasztotta össze. Az agyagot a falu határában bányászták.

A kőből lepattanó szikrák, a kőpor szemgyulladást okozhatott, esetleg belefúródhatott a kőfaragók szemébe. A szem ilyen jellegű betegségeit rákszemmel gyógyították, ami az idegen anyagot összegyűjtötte a szemből- a hagyomány szerint.[17]

A kőfaragók készítményei

Sírkövek

A sírkövek azok a kőmunkák, amelyeket a leghosszabb időn keresztül állítottak elő, a közösség szükségleteinek, ízlésének megfelelő formában. A síremlékek készítési mechanizmusába került be elsőként a műkő, ami aztán teljesen kiszorította a terméskövet.

A XIX. sz.-ból megmaradt, valamint a XX. század első felében készült síremlékeknek leggyakoribb típusai: az oszlopos kereszt, a szimpla kereszt, és a dupla kereszt. A síremlékek három részből álltak: az alapot félig földbe ásták, ez biztosította a stabilitást. Erre helyezték a saskövet,- amit most lépcsőnek neveznek. A saskő lehetett tagozatos formájú, ehhez rögzítették a sírkövet: vascsapot véstek a tagokba, és agyaggal, később cementtel ragasztották össze az egyes részeket. A sírokat alacsony terméskő keret vette körbe.

Az oszlopos kereszteken ábrázolt oszlopformák rokonságot mutatnak az építészetben is megjelenő klasszikus oszlopfőket utánzó díszítéssel. Az elhunyt adatait, a hozzátartozók búcsúszavait vagy a sírkő anyagába, vagy belehelyezett márványtáblába vésték, ami időállóbbnak bizonyult, mint a siroki kő. A felirattal ellátott felület fölött gyakori a szomorúfűz ábrázolás, a vésett kereszt. A síremlék tetején a faragott kereszt középpontját pedig domború faragású korpusz, Krisztus fej, vésett kereszt, vagy  Krisztus monogram ( IHS ) díszíti. A fából faragott fejfák jellegzetes motívumaival is találkozhatunk: a régebbi sírköveken rozetta díszítéseket alkalmaztak. 

Oszlopos szimpla kereszt- Vincze József munkájaA kereszteket szokás volt ezüst, illetve szürke színű festékkel lefesteni, amivel tartósabbá akarták tenni az emléket, illetve a figurális díszítményeket színes festéssel kiemelni (pl.: borostyánlevelek - zöld, szív - piros, szomorúfűz - arany).

 A temető kereszt, valamint obeliszk alakú sírkövei országszerte elterjedt formákkal egyeznek, a kőfaragó mintakönyvekben is szerepelnek. Az obeliszk alakú emlékeket is katolikus jelképekkel, kereszttel, IHS monogrammal díszítették. A sírkövek minden típusánál előfordulnak az elhunyt arcképét őrző porcelánra rögzített fényképek, amit a mesterek Budapesten készíttettek el a megrendelő által hozott fényképről, helyben nem tudták ezeket elkészíteni.

Kisebb számban készültek olyan egyedi sírkövek, melyeken Jézus Szíve, Szent Antal, illetve Pieta szobor szerepel. A temetőben egyedülálló a félbetört tölgyfát ábrázoló síremlék, ez a típus Parádon nagyobb számban fordul elő, táblával kiegészítve.

A ravatalozó előterében lévő két síremléket Tóth Miklós az 1920-as években faragta. Unokája Agócs István kezdeményezésére 2002-ben felújították, védett helyre helyezték. A kisgyermekek sírját jelölő szobor és az angyalalak a fent leírt tölgyfa emlékkel egyetemben a városi műhelyek, vagy a kőfaragó mintakönyvek hatását jelzik, idegenek a falusi temetők képétől. A parádi temető számos ezekhez hasonló polgári jellegű siroki készítésű sírkövet őriz, az 1920-30-as évek környékéről, Hornyák Sándor, Tóth Miklós és Udvari József nevével megjelölve. Tóth Miklós saját síremlékét is elkészítette: egy egész alakos szobrot faragott önmagáról /1972/. Ilyen rendhagyó síremlék Borics Pál szobra is, ami édesanyját ábrázolja /1961/.

A mesterremeknek számító emlékekre a készítő belevéste a névjegyét, mellyel egyrészt magát reklámozta, másrészt előírás volt: az adószedő hatóságok is nyomon tudták követni a készítők forgalmát.

A betűk véséséhez nem használtak sablonokat. Ha nem szerepelt a készítő neve a sírkő oldalán, a kővel foglalkozók akkor is felismerték a saját és az ismerős kőfaragók munkáit a betűvésés jellegzetességeiről. Olyan tipikus írásmód volt ez, mint a kézírás. A betűket fekete, vagy arany színű festékkel emelték ki. Ezt a munkát szerették a kőfaragók, jól megfizették őket érte.

A siroki temetőben nem jellemző a sírversek megjelenése, de a környező falvak megrendelőinek kérésére a kőfaragók bibliai idézetet vagy nyomtatott sírvers- gyűjteményből kiválasztott sorokat véstek. A Királyi György kőfaragó által használt sírvers-gyűjtemény bejegyzéseiből kiderül, hogy hová, kinek a sírjára kérték a megjelölt idézetet. /Az 1910-es években nyomtatták a könyvet / Nagy Tibor sírjára, Istenmezejére a következő idézetet kérte a megrendelő:

„ Nem okozott soha nekünk,

Csak egyszer bánatot:

Elment fiatalon fehéren

S fekete gyászt hozott”[18]

 A második világháború után, a műkő használatának megjelenése ellenére is állítottak siroki terméskőből faragott síremlékeket, a korízlésnek megfelelően rózsákkal, pálmaágakkal, stb. A technika ekkor még nem változott, csak az emlékek külső jegyei alakultak át.

A megrendelők a temetőben választották ki a kívánt formát, esetleg kisebb változtatásokat javasoltak. A modern formák elterjedésével a rivalizálás feltűnőbb volt. A megrendelők arra törekedtek, hogy minél egyedibb legyen, „olyan, ami még nem volt a temetőben.”

A vallási élethez tartozó kőmunkák

Hornyák Sándor pietája a parádi temetőbenA siroki kő XIX. századi térhódítását jelzi, hogy a század elején a Siroki Plébániához tartozó településeken a fakeresztek helyére a közösségek, illetve a tehetősebbek kő keresztet állíttattak. Sirokban 1838-ban a falu határán kívül a Terpes felé vezető szekérút mellett cserélték le a régi fakeresztet kőkeresztre, a falu közköltségén.[19] Ugyanezt a keresztet 1913-ban ismét meg kellett újítani, eddig tartott az előző. A régi, roskadozó kőkeresztet lebontották, köveit az új tövében elásták.[20]

1933-ban a Darnó- alján, a Tarna- híd mellé állíttatott kőkeresztet Dudás János, mára a díszítése és a felirat teljesen elkopott.[21]  Ez a kereszt szerepel a siroki várrom előterében, Rochbock 1860 körül készült metszetén is.[22]

Jelenleg a faluban, illetve a falu szélén négy kőkereszt áll, kettő pedig a temetőben. A keresztek készítőjét csak egyetlen esetben jegyezték fel: 1863-ban az Eger felé vezető út mellé Berta János faragott egy keresztet a Megváltó képmásával.[23] A kereszt ma is áll, ám a corpus már megsemmisült, helyére az utódok fém testet helyeztek.

A kőkúti elágazásnál lévő keresztet 1879-ben Spányik Mátyás állíttatta. A keresztállítások fogadalomból, illetve hozzátartozó emlékére történtek, emellett kegyes alapítvány létrehozására voltak kötelezve a keresztek jövőbeli fenntartására.

A temető 1927-ben állíttatott keresztje a terpesi út mellett álló 1913-as kereszttel azonos szerkesztésű, az alakok megformálása, a keresztvégek karéjozottsága hasonló, valószínű, ugyanaz a kéz készítette mindkettőt. A temető másik keresztjét az idő már teljesen tönkretette, felirat nem olvasható rajta.

Sirok képéhez hozzátartozik a templom lépcsője előtt álló Nepomuki Szent János szobor, amit Borics István végrendelete szerint, az általa hagyományozott pénzből készíttettek el 1822-ben. A szobor festve volt készítésétől 2000-ig, amikor felújítatták, azóta a kő természetes színében látható. A szobor készítője nem ismert, abban sem lehetünk biztosak, hogy siroki mester művéről van szó.

A parókia mellett állt valaha Berta János 1859-ben készült Szűz Mária szobra, aminek nyoma veszett az idők során. Az 1950-es évek végén, 60-as évek elején az útépítés miatt lebontották a fülkében elhelyezett szobrot, nem tudni, hová került.

Temetői és út menti nagykereszteket is szállítottak a környező és a távolabbi falvakba is. Udvari József 1942-ben készített nagykeresztje az arlói régi temetőben áll.

A lakóházak falfülkéiben Jézus és Mária arcképét, illetve kis méretű szobrait is kifaragták terméskőből. A Széchenyi út 34. alatti ház domborműveit Berta Lajos készítette 1910-ben.

Kő az építkezésben

A népi építészetben a kőfalú házak megjelenése a XVIII. századra tehető. A Mátra és a Bükk vidékén a kőből épült házak aránya 1910-ben meghaladta a 20%-os országos átlagot, itt 26% volt a kőfalú házak aránya. Ez azt jelentette, hogy egyes falvakban az épületek 100% -át tették ki a kőházak, mint pl. Tarnaszentmárián.[24] Sirok kb. 30 km-es körzetben látta el a vidéket épületkövekkel, főleg északi irányban, hiszen a déli irányban több bánya határt szabott a siroki kő terjedésének: Tarnaszentmária, Demjén. Az alapozáshoz és a falazathoz alaktalan, megmunkálatlan követ használtak, csupán a lábazat volt szabályos alakú, un. kváder-kőből, vagy számozott kőből rakva. (A számozott kövek az előre meghatározott nagyságú területre kifaragott, sorrendet számokkal jelölő falelemek.)

Temetői nagykereszt, SirokTerméskőből készítettek lépcsőket, ablakkereteket, tornácoszlopokat, kéményeket. A házak, kerítések oldalát durvára faragott kváderkövekkel rakták ki. A több elemből álló készítményeket a kőfaragó szállította-szállítatta a helyszínre, az ő irányításával rakták össze a megfelelő helyen.

A kőkerítések korai változata a szabálytalan kövekből rakott kőfal, melynek a tetejét is laposra faragott terméskővel fedték le. Ez a szabályos kövekből rakott újabb formákra is jellemző, ám a kőfalak helyét az alacsonyabb, felül falécekkel, vagy fémrácsozattal kombinált típus vette át. A kapuoszlopok tetejét nem díszítik faragott gombokkal, egyedül a faragott oroszlán jelenik meg oszlopdíszként./ Rákóczi út 9./

A tornácoszlopok készítésének kezdeteit Bakó Ferenc a XVIII. századra teszi, ám a széles körű elterjedés szerinte is - a helyi hagyománynak megfelelően - az 1875 körüli években indult meg.[25] A tornácoszlopok klasszikus stílusát az olasz kőfaragók hatásaként értékelik a helyi mesterek. A feltételezést, a közösségi emlékezet hitelességét támasztja alá a Cifra istálló vörös márványból faragott oszlopa és a Sirok egykori Vöröshadsereg út 35. szám alatt épült parasztház oszlopain körbefutó dudoros díszítősor között megfigyelhető azonosság is.[26]

 Az oszlopok három darabból álltak: alsó és felső kapiter, a kettő között helyezkedett el az oszloptest. A felső kapiterek díszítései a ión, dór  és korinthoszi oszlopfők formáira emlékeztetnek, a díszesebb, csigás változataik között nincs két tökéletesen egyforma. Az oszlopok hengeres, vagy négyzetes testtel készültek, a díszítést körben megfaragták. A 19. század végén, a kezdeti időszakban a földszinttől a tetőig nyúló méretben készítették, amit aztán egy rövidebb típus váltott fel: a tornác könyöklőjétől kiindulva.

A siroki oszlop az 1890-1940 közötti időszakban széles körben elterjedt.  Olyan távoli településekre, mint Hatvan, Fegyvernek vagy Kazár eljutottak ezek a  jellegzetes termékek.[27]

Az oszlopfők puhább kőből készültek, mint a sírkövek. Általában a kő természetes színében hagyták, inkább az egyszerűeket meszelték le. A most meglévő oszlopok többsége le van festve, vagy meszelve. Készítésüknek a II. világháború szabott határt, utána már csak elvétve készítettek ilyet, esetleg a kőfaragók, saját házaikra.

Mária és Jézus faragott szobrai népi lakóház szoborfülkéiben, SirokA kéményeket hasáb alakú, vésővel átfúrt kőtömbökből készítették, oldalukat durván mintázták, a legfelső kalapkövetkörbefutó faragással díszítették. Ezek a fúrt kémények Sirok kőfaragóinak jellegzetes termékei, emellett tartósabbak, stabilabbak mint a téglából épített társaik. A fúrt kémények előtt a kőkéményeket faragott kőlapokból kapcsolták össze, a tetejére 4 lábra kőlapot helyeztek, ez volt a fedlap.[28] A máig használatban lévő kémények alkalmasak a technikai újításokra is: a gáz bevezetése után alumínium bélést kaptak egyes házaknál.

 Az 1920-as évektől az 50-es évek közepéig terjedő időszak jellegzetes, díszítő funkciójú épületeleme a tetőket díszítő zárókő, vagy őrkő, amelyeken a ház építésére vonatkozó adatokat tüntettek fel: a készítés évét, és a tulajdonos nevét. A barokkos formára faragott vastag kőlapok díszítése egyedi: kereszt, virág, nap motívumokkal látták el a megrendelő kérésének megfelelően.

A lakóház belső terében is megjelent a kő, mint kőlócák, kemencék alkotóelemei. A Petőfi út 11. szám alatti házban a fából készült saroklócát kő lábazat tartja.

A hagyományos parasztházak száma a faluban egyre csökken, a régi házak kőoszlopait, faragott elemeit régiségkereskedőknek adják el, de még mindig meghatározzák a falu képét a jellegzetes kőkémények, őrkövek.

Kő a gazdasági életben

A kőfaragással foglalkozó falvakban amit csak lehetett, mindent a könnyen elérhető terméskőből készítettek: az állatok számára itatót, vályút, a barlang- istállókban a jászolt.

A kutakat teljes mélységükben faragott kőlapokkal rakták ki, a kútravást négy darab szögletes faragott kőlap alkotta, amit fémpántokkal kapcsoltak össze. A faluban általában a kerekes kútforma volt elterjedt, tetővel fedték be a kút fölött lévő szerkezetet.

A borvidékeken a pincék szellőzőnyílásait kőfaragók által készített kéményekkel fedték le.

Összegzés

Nepomuki Szent János szobra a templom előtt, SirokA kőfaragás a néprajzi kutatások egyik elhanyagoltnak mondható, későn felfedezett területe. Főleg a népi építészet, és a temetők művészete kapcsán  került a kő a néprajzi irodalom látóterébe. Az 1970-es években születtek az első tanulmányok a kő megmunkálásáról Molnár István, Sándor Ildikó, majd a 80-as években Hála József  tollából. Megyénkben Bakó Ferenc munkái foglalkoznak a kő szerepével a népi építészetben, az Egerhez közel eső Bükk-alja kőfaragó központjairól pedig Viga Gyula munkái tájékoztatnak. [29]A kőből készült tárgyakban korábban az egyházi, polgári tárgykultúrát vélték felfedezni, holott az egyes falvak, tájak kőmunkái helyi jellegzetességeket hordoznak formájukban, díszítésükben. (Az egymáshoz közel eső Sirok és Tarnaszentmária kőmunkái is különböznek egymástól: Sirokban nem ismerik a kapuoszlopokat összekötő szemöldökgerendát, ami Tarnaszentmárián gyakori.) A „magas művészet” hatása természetesen nem elhanyagolható, a mesterek, segédek városi építkezéseken, műhelyekben való munkavállalása után tapasztalataikat felhasználták az otthoni falusi környezetben is, de ez kölcsönhatás  a népművészet egyéb területén is jelen volt.

A népművészeti vonatkozás mellett egy társadalmi réteg életformája is a szemünk elé tárult: a kőfaragóké. A kő adta lehetőségek a divat által gerjesztett nagy keresettséggel párosulva egy széles iparos réteget teremtett a paraszti közösségben, ami napjainkra szinte teljesen kihalt. A kőből készült készítmények még meghatározóak Sirok utcaképében, ám számuk egyre apad. A lebontott házak díszes oszlopait, őrköveit műkereskedők vásárolják meg, egy részük ilyen úton Németországba kerül. A hagyományos technikák is feledésbe merülnek, ezért sürgető a még látható faragványok feltárása a megye többi kőfaragó központjaiban és ezek vonzáskörzetébe tartozó településeken is. Ezáltal kirajzolódhat az egyes települések munkamegosztása és a kőfaragó központok közötti esetleges kapcsolatrendszer.

Melléklet

1891-1857 között a Pétervásári járás iparlajstromában a képesítéshez kötött iparosok jegyzékében a következő kőfaragók és kőfejtők neve szerepel:

C Iparlajstrom[30]

Tóth János kőfaragó 1901/9

D Iparlajstrom[31]

Albl Miklós kőfaragó 1945/7

Bujáki t. István  kőfaragó 1945/3

Magdus Miklós kőfaragó 1942/15

Répánszki József kőfaragó 1946/3

Tóbiás Ferenc kőfaragó 1940/24

Török Mátyás kőfaragó 1946/9

Visztra József kőfaragó 1945/13

A Iparlajstrom[32]

Barta János kőfaragó 1955/242

Faragott oszlop Lenin út 5., SirokBencze József kőfaragó 1955/246

Berta József  kőfejtés 1943/15

Borics g. János kőfejtés 1943/14

Egervári Sándor kőfaragó 1955/244

Fábián Ferenc kőfaragó 1955/245

Gábor István kőfaragó 1955/244

Jebelóczki József kőfejtés 1941/9

Kisvarga Béla kőfaragó 1956/420

Tóbiás Ferenc kőfaragó 1956/384

Török konyi Mátyás kőfejtés 1941/1

Török porosz Mátyás kőfaragó 1941/10

Tóth József kőfaragó 1956/421

Tóth Miklós kőfejtés 1947/4

Visztra József kőfaragó 1955/243

IRODALOM

Rövidítések

BA= Bakó Adattár, Dobó István Vármúzeum, Eger

ENA= Ergri Néprajzi Adattár, Dobó István Vármúzeum, Eger

EFL= Egri Főegyházmegyei Levéltár

HmL= Heves Megyei Levéltár, Eger

BAKÓ Ferenc

1972    Kőházak és barlanglakások Észak-Hevesben. In: Az Egri Múzeum Évkönyve VIII-IX.  325-432.

1978  Parasztházak és udvarok a Mátra vidékén 61-65.Budapest

1985. Népi kőépítkezés a Kárpát-medencében. Agria XXI. 235.

BOROVSZKY Samu

1909  Heves vármegye  74. és  247.

CSIFFÁRY Gergely

1996  Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében 76. Eger

FÉNYES Elek

1847    Magyarország leírása I-II. Pest 242.

GÖNCZI Ferenc

1905 Az emberi betegségek és gyógyításaik a göcselyi s hetési népnél. Ethnographia XVI. 347.

HÁLA József

1995 Ásványok, kőzetek, hagyományok Budapest 189-210.

JUHÁSZ Antal

1991. Kőfejtés, kőbányászat, kőfaragás. In: Magyar néprajz III. Budapest 620.-621.

LÉNÁRT Andor

1983. Eszterházy Károly püspök VIII. század végi építkezéseinek háttériparáról . In: Agria XIX. Eger.190-196.

SCHAFARZIK Ferenc

1904 A Magyar Korona országai területén létező kőbányák részletes ismertetése. Budapest 128-129.o

SOÓS Imre

1975  Heves megye községei 1867-ig . Eger. 438.

VIGA Gyula

1985  Kőmunkák egy Bükkalji faluban Debrecen

 


[1] BAKÓ Ferenc 1972. 325-431.

[2] LÉNÁRT Andor 1983. 190-196.

[3] VIGA Gyula 1985.7.

[4] EFL 1835/1836

[5] SOÓS Imre  1975. 438.

[6] FÉNYES Elek 1847. II. 242.

[7] SCHAFARZIK Ferenc 1904. 128-129.

[8] BOROVSZKY Samu 1909. 74. és 247.

[9] HML XXI-15/6, 1889/1948

[10] HML XXII-372/16,

[11] CSIFFÁRY Gergely 1996. 76.

[12] BAKÓ Ferenc 1972. 354.

[13] HÁLA József 1995. 189-210.

[14] EFL 1179/1859

[15] BA 35/7

[16] HML IV-416/268.

[17] A rákszem használatáról: GÖNCZI Ferenc 1905. 347.

[18] ENA 3591-2005

[19] EFL 1171/1838

[20] EFL 5503/1913

[21] EFL 481/833

[22] DIV TDGY 2005.2.1

[23] EFL 727/1863

[24] BAKÓ Ferenc 1978. 61.-62.

[25] BAKÓ Ferenc 1985. 235.

[26] BAKÓ Ferenc 1978.64-65.

[27] BAKÓ Ferenc 1972. 354.

[29] JUHÁSZ Antal 1991. 620.-621.

[30] HmL IV-421/1

[31] HmL IV-421/3

[32] HmL IV-421/2

Módosítás dátuma: 2012. április 23. hétfő, 10:47