Tájház Nagybodolyán

Nagybodolya a Drávaszög egyik faluja, Pélmonostortól tizenegy kilométerre, a Karasica jobb partján fekszik. Árpád kori település, nevét 1296-ban említi először oklevél, Budula alakban. Neve puszta személynévből alakult, magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév szláv eredetű.

A 14. század folyamán több kézen is keresztül ment, de többnyire a Véki család tagjai birtokolták. Egykor a Bodolya melletti Páli felett, a hegyen emelkedett Vasszegvára, melynek 1330-ban már csak a helye állt. A vár lerombolása valószínűleg III. András korára tehető, aki a hűtlen, böszörmény Mizse nádor testvérével szövetkező Vékiek uradalmát elkobozta és az 1298. évi törvény 10. pontja értelmében elrendelte a környéket károsító vár lerombolását.

A 15. század folyamán a mezőgazdasági technológia fejlődésének hatására igen sok apró falu alakult, a század végére már mintegy száz település volt a Drávaszögben.

A mohácsi csata után a szultán katonáinak három napos szabad rablást engedélyezett, ekkor tájt pusztultak el a Mohács környéki falvak, s ez idő tájt lett lakatlanná az Eszék- Mohács hadi út melléke is. A lakosság egy része elmenekült vagy nagyobb településeken koncentrálódott. Távol a hadiutaktól, elsősorban a Duna és a Dráva biztonságot nyújtó árterületéhez közeli falvak tartották meg népességüket, s maradtak meg folyamatosan lakottnak a török hódoltság alatt és után. Az első török adókönyv 1554-ben már csak 47 településről ad hírt, ötvennégy falu lakatlanná válik. Nagybodolyát (a forrásban: Bodola) ekkor hat magyar, két horvát és egy szerb nagycsalád lakja.

A háborús viszonyok hatására a 16. századtól állandó a migráció dél felől, északi irányba. A Dráva- Száva közének és Szlavónia magyar falvainak lakossága is észak felé vándorol, helyükre horvátok és szerbek költöznek a Sói bánságból. A lakosság nemzetiségi viszonyainak megváltozása még jobban megerősödött, miután 1566-ban Szigetvárt is elfoglalja a török, s belekezd az üres falvak betelepítésébe, hogy több adófizetője legyen és igénybe vehesse azok egyéb szolgáltatásait is. A Mohács környékén elpusztult falvakba a török katolikus sokacokat telepített, míg a hadi út mellé túlnyomórészt szerbeket.

Az 1591-ben írt török adókönyvből kiderül, hogy a Drávaszögben 45 lakott település van, s ezek között már számos horvát és szerb. Nagybodolya (forrásban: Bodoja) ekkor még magyar település: nyolc nagycsalád és tizenkettő kiscsalád lakta. A hódoltságban természetesen a török törvények alapján ítélkezett a bíró (kádi), aki leginkább pénzbüntetést rótt ki a falvakra. Ez a fent említett 1591-es adókönyv is tartalmaz ilyen büntetésül kirótt pénzösszegeket, mely szerint Nagybodolyának az egy évre szóló büntetése 773 akcse volt.

A 17. századból kevés írott emlék maradt Délkelet-Baranyáról. Az 1687. augusztus 12-i nagyharsányi csata után egész Délkelet-Baranya felszabadult a török hódoltság alól. A bécsi kamara még ez évben összeíratta a településeket, de ebben a névsorban számos olyan falu nevét olvashatjuk, amely ekkor már lakatlan volt. A baranyai porták összeírására 1696-ban került sor, már csak 24 lakott települést tudtak összeírni, mindösszesen 357 portával. A népesség e különösen nagy pusztulását a nagyharsányi csatát megelőző időben a török segédcsapatok, a tatárok, majd a csatát követő hetekben a fosztogató nyugati zsoldos hadak okozták.

A török uralom 161 évig tartott e vidéken. A felszabadulás után hiába tartottak igényt birtokaikra a korábbi tulajdonosok, Bécs azt meghódított területnek tekintette, s magának tartotta fenn a rendelkezést rajta. Délkelet-Baranya nyugati, Dráva menti kisebbik részét, a későbbi Dárdai Uradalmat Veteráni tábornok utódainak, Veteráni Jánosnak és Veteráni Frigyesnek adományozták, míg a Duna menti nagyobb hányadát, a későbbi Bellyei Uradalmat a török elleni háborúban kitűnt Savoyai Jenő herceg, tábornagy kapta. Ez később a császár birtokába került, mivel a herceg utód nélkül halt meg. Mária Terézia az uradalmat 1780-ban leányának, Krisztinának ajándékozta, aki férjhez ment Albert főherceghez, s így a hitbizomány az ő leszármazottaiknak tulajdona lett. Nagybodolya faluja is a bellyei uradalom részét képezte.

Az 1704-es esztendőt a kuruc-rác dúlás éveként említi a történetírás. A Rákóczi-szabadságharc idején a Baranyában élő szerbek az osztrákokkal kötöttek szövetséget, akik azonban nem a kurucok ellen vették fel a harcot, hanem végigrabolták Baranya falvait. A településeket felgyújtották, az állatokat elhajtották, aki ellenállt, azt leöldösték mindaddig, míg a kurucok Vak Bottyán és Sándor László vezetésével a Dráván túlra nem üldözték őket. 1704 és 1711 között egyetlen rác falu sem maradt a vidéken, s nem csoda, hogy csak a szatmári békekötést követően mertek visszatelepülni. Az igazsághoz tartozik, hogy ami jószágot a szerbek nem loptak el, azt elvitték magukkal a kurucok. A nagy pusztítást és pusztulást jól mutatja egy, az ekkor már sokacok által lakott Nagybodolyáról fennmaradt forrás: „Bodolya [...] Occise Persone per kurucz. 7. Pagus totaliter combustus & Pecora omnia sunt abacta per Rasci:(anos) & Kuruczones." azaz A kurucok 7 személyt megöltek. Az egész helység teljesen leégett. Az állatokat a rácok és a kurucok hajtották el.

A Rákóczi-szabadságharcot követő viszonylag békés időszak a baranyai falvak megerősödését és számbeli gyarapodását hozta. 1711-ben Nagybodolyát tizennégy sokac és egy magyar család lakta (8 jobbágy és 7 zsellér), rá két esztendőre már 23 család él itt. Délkelet-Baranyában ekkor a horvátok számarányukban már megelőzték a magyarokat, a szerbek is visszaszivárogtak korábbi lakóhelyükre, s ekkor indult meg a németek betelepítése is (1857 horvát, 1728 magyar, 1377 szerb és 48 német).

Nagybodolyán 1728-ban harminc sokac és egy magyar család lakott, 1752-ben pedig ötvenegy család élt itt (49 sokac, 2 magyar). Az 1785-ös felmérés alapján kiderül, hogy a lakosság száma tovább nőtt: ekkor már 395 sokac, 6 szerb és 1 cigánykovács lakta.

Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően a túlnépesedett falvakból számos család kelt útra, hogy máshol keresse boldogulását. Ezen a vidéken az első ilyen települést a bezdáni kubikosok hozták létre, akik 1864-ben, az uradalom segítségével megalapították Újbezdánt. Ezután benépesült a vörösmarti keleti hegyalja, majd a század végére a hercegmároki és nagybodolyai hegy is. Ennek következtében Nagybodolya sokac-magyar vegyes nemzetiségű településsé vált, s jelentősen megnőtt lakossága is. Nem csoda, hogy a királyi tanfelügyelő 1906-ban új iskola építésére szólította fel többek között ezt a községet is, mert túlzsúfoltnak ítélte a régit.

Trianon után Délkelet- Baranya az újonnan alakult állam, a Szerb- Horvát- Szlovén Királyság kötelékébe, ezen belül is Szerbiához, annak Zombori járásához került. Az új államhatalom rendeletben szerbre változtatta a települések nevét. Bár e földrajzi nevek fordításánál számos félresikerült szerb névvel találkozunk, azonban Nagybodolyáé nem ilyen. A település népi neve ugyanis Bodola, s a szerb Podolje (jelentése völgy, ami egyébként találó is) név kiejtése valóban hasonlít a falu népi elnevezéséhez.

1929. január 6-án Sándor király diktatúrát vezetett be, országának új nevet adott (Jugoszlávia), s addig soha nem látott területi felosztást hozott létre. Délkelet-Baranya a Dunai bánsághoz került. Ide tartozott Bácskán, Bánáton és Baranyán kívül Szerbia északi része is. Székhelye Újvidék lett. Tíz évre rá kitört a második világháború, Jugoszláviát bolgár, magyar, német és olasz csapatok szállták meg, Bácska és Délkelet-Baranya visszakerült a magyar fennhatóság alá. Azoknak a szerb családoknak, akik az 1920-as évekbe kerültek erre a vidékre, el kellett hagyniuk otthonaikat, helyükre az államhatalom magyar vitézeket telepített. De a többi magyar, német, horvát és szerb falu érintetlen maradt, lakói magyar állampolgárok lettek.

1944 novemberében a német csapatok kiűzése után a területet a jugoszláv-partizán és a szovjet hadsereg szállta meg. Az új államhatalom első intézkedése folytán a német lakosoknak el kell hagyniuk otthonaikat, és táborba - Gakovo – kerültek, házaikba egy évre rá horvátokat telepítettek.  A magyar vitézek még ezelőtt elhagyták birtokaikat, s helyükre visszaköltöztek a rác családok. 1945 után a Jugoszlávia Antifasiszta Népfelszabadító Tanácsa határozata értelmében Szerémség a szerbiai Vajdasághoz került, míg Délkelet-Baranya Horvátország része lett. 1946. január 31-én alakult meg a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, a föderatív alapon szerveződő szocialista állam. Nevét 1963-ban Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra változtatták.

A felmérési adatokból tudjuk, hogy 1948-ban Nagybodolya lakosságának 77,4%-a, 1981-ben pedig 66,7%-a volt magyar. Még az 1991-es népszámlálási adatok is magyar többséget mutatnak, 63%-ban római katolikus magyarok lakták (178 magyar, 64 horvát, 10 szerb, 30 egyéb).

Az 1991-ben kirobbant délszláv háború következtében Délkelet-Baranya lakosságának majd hatvan százaléka menekülni kényszerült (1991-92-ben összesen 23 750 ember). A horvát lakosság nagy hányada Eszéken, a sokacok egy része Mohácson, a magyarok Siklóson, Mohácson és Pécs környékérén kerestek menedéket. A menekültségnek ezen állapota hat esztendeig tartott.

Az 1992-es szerb megszállók által tartott népszámlálás alapján Nagybodolyán 155 magyar, 58 horvát, 11 szerb, 5 montenegrói és 1 más nemzetiségű egyén élt. Később még több magyar hagyta el lakhelyét, s a 178 magyarból 83 menekülésre kényszerült (47%!!!). 1997-ben Baranya és a megszállt szlavóniai részek békés úton kerültek vissza Horvátországhoz, de a háború okozta sokkot a mai napig nem tudta kiheverni.

2001-ben 138-an éltek Nagybodolyán, ma alig nyolcvanan. Kis boltja reggel héttől tizenegyig tart nyitva, magyar iskolája nincs, minek is, hisz alig egy tucat gyermek él a faluban. A magyar nemzeti ünnepeket már nem rendezik meg, ünnepelni a szomszéd falvakba járnak el. Szent Anna tiszteletére szentelt templomába –melyet szinte teljesen kiraboltak a háború alatt a „rendfenntartó erők”- húszan-harmincan járnak el misére, horvát nyelven folyik az igehirdetés. Ahogy az egyik idős asszony mondta: „a pap horvátul mondja, mi magyarul válaszolunk.”

S bár úgy tűnik végleg megtört itt a magyarság, az itt maradottak mindent megtesznek hagyományaik ápolásáért, a magyar jelenlét megmaradásáért. Ezért hozták létre 2003-ban a Nagybodolyai Hagyományőrző Egyesületet. Szép példája a közösségi összefogásnak, hogy a tájházban kiállított tárgyakat a helyi lakosok gyűjtötték össze az Egyesület szorgalmazására.

A tájházat 2011. november 20-án adták át, s bár –mint említettük- alig nyolcvanan lakják a falut, a megnyitón több mint kétszázan vettek részt!

A tájház épületét a 19. század végén építették, alaprajzi elrendezésében öt osztat figyelhető meg. Érdekesség, hogy a középső helyiségben volt a pitvar és füstös konyha, ami azt jelenti, hogy két-két helyiség sorol az utca illetve a kert irányába is, felülírva ezzel a háromsejtű alapmag fejlődési rendszerét. E változat oka, hogy az utcafronti helyiség, külön bejárattal már eredetileg is borbélyműhelynek épült. További érdekességként említhető tüzelőberendezése, hiszen egy időben mutatkozik a füstölőként használt korábbi szabadkéményes füstös konyha és az utólag beépített csikós tűzhely.

A konyhától jobbra és balra is egy-egy lakószoba található, az egyikben sokac, a másikban magyar lakótér lett berendezve. Mivel a falu kétnemzetiségű, ezért szerették volna mindkettőnek, a huszadik századra jellemző paraszti tárgyi világát bemutatni. Az utcafronthoz legközelebb álló helyiség eredeti rendeltetésének megfelelően borbélyműhelynek lett berendezve. A ház kert felé eső végében találjuk az épület kamráját és a padlásfeljárót, az ide tartozó gazdasági eszközökkel. Az utca hátsó szegletében áll egy felújításra váró fahombár, mely itt is, de a nyugatabbra lévő szlavón területeken még inkább általános volt, s a termény tárolására használták.

A ház déli oldalát köroszlopos, melvédes tornác díszíti, mely a népi klasszicizmus egyik gyönyörű példája.

A tájház Nagybodolyán, a Fő utca 20. szám alatt található. Aki meg szeretné tekinteni, keresse Jeszenszki Máriát, a Nagybodolyai Hagyományőrző Egyesület elnökasszonyát.

Felhasznált irodalom:

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest, 1966.

Kondor Tamás dr.: Őstől maradott… Népi építészetünk nyomában. Drávaszög és Szlavónia. Magyar Egyesületek Szövetségének kiadása. Pélmonostor, 2011. 60-62.

Pataky András: Délkelet-Baranya (Drávaszög) hat évszázados településtörténete, lakosságának nemzetiségi összetétele és változásai. HunCro Sajtó- és Nyomdaipari Kft. Eszék, 2009.