A mátrakeresztesi kézműves fakanálkészítés folyamata, az alkalmazott eszközök leírása

2015. szeptember 29. kedd, 05:27 Bottyán Katalin
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A mátrakeresztesi kézműves fakanálkészítés folyamata, az alkalmazott eszközök leírása

A Kövecses-patak völgyében továbbvezető műúton érhető el Mátrakeresztes, amely a fakanál gyártásáról híres. Bár közigazgatásilag Pásztó településrésze, életformáját, elhelyezkedését és egyéb jellegzetességeit tekintve egy kis faluról van szó. A faluban egyesül a Csörgő- és a Nagy-völgyi-patak. Az 1740-ben Morvaországból érkezett Dalmata Ferenc ciszterci szerzetes alapította a település ősét oly módon, hogy a Gedeon-, Nárád-, Hutahelyi-patakok összefolyásánál üveghutát létesített. A jobb megélhetés érdekében 1780-ban a népesség levándorolt a Csörgő-patak mentén a település mai helyére. Az akkor már Alsóhutának nevezett településrészen több mint kétszázan éltek. Mai nevét 1937-ben kapta.

A falu alapítása óta kézművességből, kiemelten erdei termékekből kereste kenyerét. A fakanál készítése azonban elsődleges volt, s az egész országot Mátrakeresztesről látták el ezzel a minden konyhában nélkülözhetetlen termékkel.

Napjainkban is élő kisiparnak számít, hiszen generációról generációra öröklődik a mesterség. Természetesen a most működő műhelyek már gépesítettek. A kézi fakanálkészítés teljes folyamatáról szóló tudás és eszköztár azonban jelenleg is megtalálható, s hagyományőrzőink arra törekednek, hogy a fiatal korosztály számára is tovább tudják adni e szép mesterséget. A legnagyobb mennyiségben főzőkanalakat gyártottak. Evő kanalakat is készítettek, de azokat puha fából (pl. hársfa) kellett faragni. Ehhö nem kellett hozzája bak, csak szekerce. Az evőkanalak fejét kis kapirccsal készítették.

A falu 85%-a ebből élt. Ezen kívül voltak még erdei munkások és 1945 után bányászok, akik a gyöngyösoroszi bányában dolgoztak. 1945 előtt a férfiak még messzi erdőre is jártak favágásra.

A kézi fakanál készítés eszközei és folyamata

Az erdészettől vásárolták a faanyagot, ami kizárólag frissen kivágott nyers bükkfa lehetetett. Ezt hosszú gömbfa formájában lovas kocsival szállították haza, majd kávás fűrésszel fűrészelő bakon vágták méretre a készítendő fakanál hosszának megfelelően. (15 cm-től akár 1 méteresig).

Kanál méretek (Melyek eltérnek a ma azonos célra használttól, hiszen nagy létszámú családok voltak.)

babakanál (maximum 15 cm-es)

25-ös: játszó (rántás kavarásához)

30-as: rántó (ezt rántáshoz és pörkölthöz használták)

35-ös: főző (főzelékhez)

40-es: gancatörő

50-es, 60-as: lekvárfőző

70-es: ezt a háziasszonyok kenyérsütéskor használták, az előkovászoláshoz

80-as: disznóvágáskor a kása kavarásához

90-es és méteres: disznóvágáskor használták a zsír kisütéséhez.

Készültek még lyukas kanalak, melyeket hurkasütéskor, tepertő kiszedéskor használtak szűrő kana: szintén tepertő, hurka sütéshez, gombóc, csík szedéshez használtak, vagy abárláshoz. Az idők során más formák is kialakultak, de ezek a legismertebbek.

Mindig egy méretű kanalat készítettek egyszerre nagyobb mennyiségben, vagy amilyet kiadott a fa. Mindig a fa legvastagabb részét kezdték feldolgozni, úgy haladtak az egyre kisebb részek (nagyobbtól a kisebb kanál) felé.

A fakanál készítése mindig közösségi munka volt: 3-4 ember (főleg családtagok) összeültek és egy-egy végezte az egyes munkafázisokat, mindig adva az elkészült darabot a következőnek. Ebből következik, hogy jó hangulatban, beszélgetve, viccelődve, énekelve végezték a munkát, találós kérdéseket, meséket mondtak közben. Egyes fázisokat gyermekek is végezhettek, így a kézműves tevékenység egyúttal a szellemi és tárgyi kultúra átadásának, a generációk együttműködésének napi alkalma volt. A munkát az év szinte minden munkanapján végezték, hiszen hegyi falu lévén kevesebb volt a mezőgazdasági tennivaló.

1. A gömbölyű fákat aztán szekerce és bunkó segítségével felhasították. Ez úgy történt, hogy a gömbfát tuskóra helyezték, a természetes hasadásba beleütötték a szekercét és a szekerce fejét ütötték fa bunkóval. Nem volt a bükkfa gáncsos, jó hasadók voltak! A nyers bükkfa sokszor olyan nedves volt, hogy hasadáskor csöpögött a leve.

Amikor felhasogattuk, utána került a lapolás. A lapolás azt jelentette, hogy vékonyították a hasított deszkát: Szekercével lefaragódott róla, ami nem odavaló. Utána vonókéssel is vékonyították, hogy kicsit simább legyen. Utána rá tudták tenni a modlát.

2. A lapolás után rajzolni. Ez úgy történt, hogy a modlát rátették a meglapolt deszkára és tintaceruzával körberajzolták. A modla a fakanál mintáját jelentette.

3. Ezután következett a fűrészelés ácsfűrésszel. Kétféle fűrészt használtak hozzá: a szárvágó és a kanyarító fűrészt. A szárvágót a kana nyelének, míg a kanyarító fűrészt a nyakának a kialakításához használták.

4. A kanyarítást követte a nagyolás, ami a kanál fejének szekercével történő vékonyítását jelentette. A nagyolást azért használtuk, hogy könnyebb legyen a fejét húzni a kanának. Vékonyítottuk a fejrészt, hogy könnyebb legyen a húzókéssel kifaragni. Tőkére támasztottuk a kanát, fogtuk a kis szekercét és úgy nagyoltunk.

5. A szárhúzás és a fejhúzás volt a következő lépés. Ez már a húzóbakon történt. Eszköze az egyenes kés, más néven kézvonó. Egyenes késsel gömbölyűre húztuk, utána a fejit formáltuk ugyanazzal a késsel. Ezt ugyanaz az ember csinálta. Nem kellett sem bakot, sem kést váltani, egy munkának számított.

6. Kerekítés: A fej formálását úgy hívtuk, hogy kerekítés. Ez kerekítőkéssel ment. Ez egy 20 cm hosszú egyenes kés volt. Először maga felé kerekítette a kanalat, utána megfordította, úgy kerekítette körbe.

7. Ásás: A kerekítés után befogtuk az ásóbakba a kanának a szárát, úgy ástuk ásókéssel. (Azaz, úgy mélyítettük a fakanál fejét.)

Ez, mikor megvolt, utána tettük fel a masinára rakott szárító rácsra (kis szárító fekete lemezkályha, csikómasina), ezen 2-3 óra alatt kiszáradt.

8. Amikor kiszáradt a masinán, akkor a fejit és a szárát meg kellett kaparni.

9. Megkaparódott, és utána következett a suholás. (Csiszolás). Smídli (csiszoló)papírral suholtuk, hogy simább legyen. Vászon még nem volt.

Ez volt az utolsó művelet. A legkisebbtől a legnagyobbig ugyanez a művelet volt. Csak 1962-ben kaptunk villanyt. Addig petróleum lámpa és karbidlámpa (bányászlámpa) volt. De ha nem volt otthon petróleum, akkor használtuk a gyertyát.

Utána került a fakanál eladásra. Az értékesítés úgy történt, hogy vagy felszállították Budapestre, vagy volt, hogy kiskereskedők árulták festve. Lakner volt, aki idejárt helybe és felvásárolta a kanalat. Volt itt begyűjtő hely, ahová a családok hozták a kanalat és onnan vitte el Lakner. Máskülönben lovas kocsival kellett Pásztóra szállítani és vonatra feladni teheráruként. Háton is vitték, tarisznyában.

Nem csak nekünk, mátrakeresztesieknek jelentős a fakanálkészítés, hanem országosan is fontos, hiszen Keresztes az egyetlen kisfalu, ahol a fakana megkészült. A mai napig készítjük, de 1962 után a fakanalas műhelyek gépesítve lettek.

A fakana készítés azért fontos, és azért érdemes a megismerésre, mert az egész országban minden háztartásban szükség van fakanára, még a mai napig is.

Ezért vagyunk büszkék arra, hogy a kana bekerült Nógrád megye értéktárába és Nógrádikum díjat kapott.

A Mátrakeresztesi Hagyományőrző Egyesület tagjai

Fotókat megtekinthet a Palóc Múzeum honlapján (a keresőnél a Keletkezés helye mezőbe írja be, hogy Mátrakeresztes):

Megtekintem

Módosítás dátuma: 2015. szeptember 29. kedd, 05:43