Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Gazdálkodás Hal, gyümölcs, gyékény az ártérben

Hal, gyümölcs, gyékény az ártérben

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Hal, gyümölcs, gyékény az ártérben

A pákászvilág rejtett értékei

Ártéri gyümölcsök szemléltetése a szolnoki múzeum állandó néprajzi kiállításában, Benedek Csaba felvételeAz egykori ártéri gazdálkodás a természettel való együttmű­ködést jelentette, az ember al­kalmazkodott a táj nyújtotta lehetőségekhez, és egyensúlyának felborítása nélkül hasznosította annak minden elemét. Az ártér hasznosítása a parasz­ti életformának sokfelé a földművelés­nél is fontosabb része volt. Az állattar­tás (téli legeltetés, takarmányozás) mellett számos vadnövény és -állat is fontos eleme volt megélhetésének (oltott és vadgyümölcsök, különösen ínséges-háborús időkben, som, galago­nya, berkenye, súlyom, harmatkása, böngyöle [azaz gyékény-gyökértörzs], vízi madarak és tojásaik, teknős, mé­hészkedés). Emellett a paraszti életmód nélkülözhetetlen kellékei (faanyag, gyékény) származtak az ártérről.

Ártéri halászat

Az árterek halászata elsősorban a kiáradt víz szétvezetésére és annak apadáskori visszavezetésére épült. Ára­dáskor a vizet szét- és utána vissza­vezető fokok, mesterséges árkok a víz­zel együtt a halaknak is utat nyitottak, és nekik a könnyen felmelegedő, se­kély víz kedvező környezetet biztosított a szaporodásra. A ponty például itt, az elárasztott réteken találja meg azt a szárazföldi növényzetet, melyre ikráit lerakja, mely ha arról kemény talajra hull le, megmarad, ha iszapba, oxigén híján elpusztul. A középkori Magyar­ország legendás halbősége is első­sorban ennek köszönhető.

Mátyás király idejéből idéztek egy elterjedt mondást, miszerint Magyar­országon egy folyó két rész vízből és egy rész halból áll. Igaz, hogy a domb­vidékeken a völgyekben duzzasztott halastavak százairól vannak adataink –ott, ahol ma emberemlékezet nincs ar­ról, hogy valaha halastó lett volna– , az eke tucatjával forgat ki hálónehezé­keket, amikor fölszántanak egy völgy­feneket a dombvidéken (a Tolna megyei Völgységben, Somogyban vagy az erdélyi Mezőségben).

A legtöbb halat a nagy folyók ára­dása után, a kiáradt víz visszafolyásánál fogták, a vizet visszavezető fokok elrekesztésével. A fából, vesszőből ké­szített rekeszek áteresztették a vizet és a kisebb halakat, de a nagyokat nem. Egy német katona jegyezte fel a 16. század közepén Magyarországon jártá­ban, hogy előfordult, hogy egy ilyen gerendákból és vesszőkből készített, fokot elzáró rekeszre akkora tömeg hal zúdult a víz apadásakor, hogy áttörte azt. A kifogott halak nagy részét fel­dolgozták, kibelezték és besózva szárí­tották, ez volt a „szivatos” vagy „szivárított” hal. A belsőségeken sertéseket hizlaltak az úgynevezett „hasító” ta­nyákon.

Gyümölcsök a köz tulajdonában

Gyékényből és vesszőből készített méhkas a szolnoki múzeum állandó néprajzi kiállításában. Fotó: Benedek CsabaMagyarország nemcsak rendkívüli hal­bőségéről volt híres, hanem gyümöl­cseiről is. A magyar gyümölcsészetnek is az ártér volt legjelentősebb területe. Az alma, körte, szilva és dió szereti a vízközelséget, az ártér magasabb szintjét, ahol már a keményfa is megél. Igen nagy, ma már elképzelhetetlen menynyiségben ették nyersen, aszalva, csi­gernek (gyümölcsmustnak), ecetnek és lekvárnak feldolgozva. A gyümölcsfák megnemesítve, szétszórva az erdőben, fás legelőn voltak, közterületen, köz­tulajdonban. A 18. század végén, akkor sem min­denhol, kerül a fa termése-gyümölcse családi tulajdonba, fája továbbra is köztulajdon maradt. A 19. században külön hagyaték tárgya a kaszálórét és a rajta lévő gyümölcsfa termése. Előfordult, hogy más örökölte a rétet és más a benne lévő fa termését. A fa maga köztulajdon maradhatott. A gyümölcs szedése, aszalásra való feldarabolása, a keszőce (híg lekvár) főzése a leányok feladata volt, ezért azok gyümölcsérés­kor kiköltöztek az ártéri szállásokba, és e munka mellett itt gondozták a ki­vitt baromfit is. Mint minden jelentős terménybetakarítás, szénagyűjtés, ara­tás-hordás, szüret, a gyümölcsszedés és -feldolgozás is a párválasztással kap­csolatos vidám szokásokkal járt.

A gyümölcsfák kiirtása

Sajnos, kevés adatunk van egy-egy fa­lu, illetve gazda gyümölcsfaállományá­ról az elkülönözés és erdőkisajátítás előtti időkből. A Tolna megyei Madocsáról fennmaradt híradás azonban az egész ártérre jellemző lehet. A madocsaiak nem nyugodtak bele abba, hogy erdeiket és benne gyümölcsfáikat elvesztették a 18. század végén, ezért azokat összeírták, kártérítés reményé­ben. Volt jobbágy, akinek csak két al­mafája, két körtefája és 104 szilvafája volt, de volt olyan is, akinek 76 alma­fája, 48 körtefája és 635 szilvafája volt. Az uradalom, miután elvette az erdők nagy részét, írja a jegyző a falu protokollumába, „ki vagdaltatták szegény házunk népének élelmet adó drága gyümölcsfáinkat... szívfojtó érzés volt látni, hogy amint atyáink terhes mun­kával kiirtatott s megtisztított Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 és 80 esztendők alatt nevelkedtenek fel oly nagyra edgy két óra alatt mint pusztítatnak el! Életemtől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, gyermekei­met tápláló fáimat kíméljék!”

Gyékény, paprika, káposzta

Gyékény kupujka a szolnoki múzeum állandó néprajzi kiállításában. Fotó: Benedek CsabaVolt még jó néhány ártéri haszonvétel, melyeknek fontosságát nehéz ma iga­zán megérteni. Például a gyékény is az ártér fontos terméke lett. A gyékény­szőttes a középkori lakás egyik legfon­tosabb, nélkülözhetetlen kelléke, be­rendezése. Jó hő- és nedvességszigete­lő volta miatt ezen ülnek, ezen alsza­nak, ez képezte az ágyat. A Margit ki­rályleány kolostori alázatosságát emlí­tő legendából megtudjuk, hogy ő nem feküdt az apjától kapott ágyba, hanem a többi nővérhez hasonlóan, továbbra is csak gyékényén aludt. Gyékényt fe­szítettek nap és eső ellen a kocsikra, szekerekre, gyékényre tették ki az árut vásárokon, azzal takarták be a meleg­ágyban nevelt palántákat éjszakára a fagy ellen. Gyékényből terménytartó­kat, méhkasokat, köteleket fontak, az­zal kötötték meg a kerítések, vejszék nádfalait stb. Buzogánya a taplót he­lyettesítette tűzcsiholásnál, ennek gyűj­tésével foglalkoztak a pákászok.

Nem szóltunk még az árterek kima­gasló halmain (melyeken télen a jószág éjszakázott, és éppen ezért termékeny, zsíros földű volt) folyó kertészkedésről. Nem véletlen, hogy leghíresebb, pa­raszti kertészközpontjaink ártérben voltak. A szegedi, kalocsai, bogyiszlai, cecei paprikaközpontokról neveztük el legfontosabb fajtáinkat. Ártérben ter­mett a legjobb káposzta és len is.

Forrás: História 2010/6–7. 30-31.

Módosítás dátuma: 2016. július 27. szerda, 04:40