Hal, gyümölcs, gyékény az ártérben
A pákászvilág rejtett értékei
Az egykori ártéri gazdálkodás a természettel való együttműködést jelentette, az ember alkalmazkodott a táj nyújtotta lehetőségekhez, és egyensúlyának felborítása nélkül hasznosította annak minden elemét. Az ártér hasznosítása a paraszti életformának sokfelé a földművelésnél is fontosabb része volt. Az állattartás (téli legeltetés, takarmányozás) mellett számos vadnövény és -állat is fontos eleme volt megélhetésének (oltott és vadgyümölcsök, különösen ínséges-háborús időkben, som, galagonya, berkenye, súlyom, harmatkása, böngyöle [azaz gyékény-gyökértörzs], vízi madarak és tojásaik, teknős, méhészkedés). Emellett a paraszti életmód nélkülözhetetlen kellékei (faanyag, gyékény) származtak az ártérről.
Ártéri halászat
Az árterek halászata elsősorban a kiáradt víz szétvezetésére és annak apadáskori visszavezetésére épült. Áradáskor a vizet szét- és utána visszavezető fokok, mesterséges árkok a vízzel együtt a halaknak is utat nyitottak, és nekik a könnyen felmelegedő, sekély víz kedvező környezetet biztosított a szaporodásra. A ponty például itt, az elárasztott réteken találja meg azt a szárazföldi növényzetet, melyre ikráit lerakja, mely ha arról kemény talajra hull le, megmarad, ha iszapba, oxigén híján elpusztul. A középkori Magyarország legendás halbősége is elsősorban ennek köszönhető.
Mátyás király idejéből idéztek egy elterjedt mondást, miszerint Magyarországon egy folyó két rész vízből és egy rész halból áll. Igaz, hogy a dombvidékeken a völgyekben duzzasztott halastavak százairól vannak adataink –ott, ahol ma emberemlékezet nincs arról, hogy valaha halastó lett volna– , az eke tucatjával forgat ki hálónehezékeket, amikor fölszántanak egy völgyfeneket a dombvidéken (a Tolna megyei Völgységben, Somogyban vagy az erdélyi Mezőségben).
A legtöbb halat a nagy folyók áradása után, a kiáradt víz visszafolyásánál fogták, a vizet visszavezető fokok elrekesztésével. A fából, vesszőből készített rekeszek áteresztették a vizet és a kisebb halakat, de a nagyokat nem. Egy német katona jegyezte fel a 16. század közepén Magyarországon jártában, hogy előfordult, hogy egy ilyen gerendákból és vesszőkből készített, fokot elzáró rekeszre akkora tömeg hal zúdult a víz apadásakor, hogy áttörte azt. A kifogott halak nagy részét feldolgozták, kibelezték és besózva szárították, ez volt a „szivatos” vagy „szivárított” hal. A belsőségeken sertéseket hizlaltak az úgynevezett „hasító” tanyákon.
Gyümölcsök a köz tulajdonában
Magyarország nemcsak rendkívüli halbőségéről volt híres, hanem gyümölcseiről is. A magyar gyümölcsészetnek is az ártér volt legjelentősebb területe. Az alma, körte, szilva és dió szereti a vízközelséget, az ártér magasabb szintjét, ahol már a keményfa is megél. Igen nagy, ma már elképzelhetetlen menynyiségben ették nyersen, aszalva, csigernek (gyümölcsmustnak), ecetnek és lekvárnak feldolgozva. A gyümölcsfák megnemesítve, szétszórva az erdőben, fás legelőn voltak, közterületen, köztulajdonban. A 18. század végén, akkor sem mindenhol, kerül a fa termése-gyümölcse családi tulajdonba, fája továbbra is köztulajdon maradt. A 19. században külön hagyaték tárgya a kaszálórét és a rajta lévő gyümölcsfa termése. Előfordult, hogy más örökölte a rétet és más a benne lévő fa termését. A fa maga köztulajdon maradhatott. A gyümölcs szedése, aszalásra való feldarabolása, a keszőce (híg lekvár) főzése a leányok feladata volt, ezért azok gyümölcséréskor kiköltöztek az ártéri szállásokba, és e munka mellett itt gondozták a kivitt baromfit is. Mint minden jelentős terménybetakarítás, szénagyűjtés, aratás-hordás, szüret, a gyümölcsszedés és -feldolgozás is a párválasztással kapcsolatos vidám szokásokkal járt.
A gyümölcsfák kiirtása
Sajnos, kevés adatunk van egy-egy falu, illetve gazda gyümölcsfaállományáról az elkülönözés és erdőkisajátítás előtti időkből. A Tolna megyei Madocsáról fennmaradt híradás azonban az egész ártérre jellemző lehet. A madocsaiak nem nyugodtak bele abba, hogy erdeiket és benne gyümölcsfáikat elvesztették a 18. század végén, ezért azokat összeírták, kártérítés reményében. Volt jobbágy, akinek csak két almafája, két körtefája és 104 szilvafája volt, de volt olyan is, akinek 76 almafája, 48 körtefája és 635 szilvafája volt. Az uradalom, miután elvette az erdők nagy részét, írja a jegyző a falu protokollumába, „ki vagdaltatták szegény házunk népének élelmet adó drága gyümölcsfáinkat... szívfojtó érzés volt látni, hogy amint atyáink terhes munkával kiirtatott s megtisztított Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 és 80 esztendők alatt nevelkedtenek fel oly nagyra edgy két óra alatt mint pusztítatnak el! Életemtől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék!”
Gyékény, paprika, káposzta
Volt még jó néhány ártéri haszonvétel, melyeknek fontosságát nehéz ma igazán megérteni. Például a gyékény is az ártér fontos terméke lett. A gyékényszőttes a középkori lakás egyik legfontosabb, nélkülözhetetlen kelléke, berendezése. Jó hő- és nedvességszigetelő volta miatt ezen ülnek, ezen alszanak, ez képezte az ágyat. A Margit királyleány kolostori alázatosságát említő legendából megtudjuk, hogy ő nem feküdt az apjától kapott ágyba, hanem a többi nővérhez hasonlóan, továbbra is csak gyékényén aludt. Gyékényt feszítettek nap és eső ellen a kocsikra, szekerekre, gyékényre tették ki az árut vásárokon, azzal takarták be a melegágyban nevelt palántákat éjszakára a fagy ellen. Gyékényből terménytartókat, méhkasokat, köteleket fontak, azzal kötötték meg a kerítések, vejszék nádfalait stb. Buzogánya a taplót helyettesítette tűzcsiholásnál, ennek gyűjtésével foglalkoztak a pákászok.
Nem szóltunk még az árterek kimagasló halmain (melyeken télen a jószág éjszakázott, és éppen ezért termékeny, zsíros földű volt) folyó kertészkedésről. Nem véletlen, hogy leghíresebb, paraszti kertészközpontjaink ártérben voltak. A szegedi, kalocsai, bogyiszlai, cecei paprikaközpontokról neveztük el legfontosabb fajtáinkat. Ártérben termett a legjobb káposzta és len is.
Forrás: História 2010/6–7. 30-31.