Litkei csuhévilág
Az újvilági növények közül a kukorica (tengeri, málé, törökbúza) illeszkedett bele elsÅ‘ként az európai paraszti gazdálkodásba, s nagyon hamar egyenrangúvá vált a gabonaneműekkel. A Kárpát-medencében elÅ‘ször Erdélyben és a Dél-Dunántúlon került művelés alá. ErdélybÅ‘l 1639-bÅ‘l, a Dunántúlról az 1650-es évektÅ‘l vannak Ãrott forrásaink, melyben leÃrják, hogy a kukoricát emberi fogyasztásra és takarmányozásra egyaránt használják. Gyors elterjedését az is segÃtette, hogy a török idÅ‘k pusztÃtásai nyomán elszegényedett lakosságnak olyan tápláléknövényre volt szüksége, ami igaerÅ‘ nélkül is művelhetÅ‘ volt. Ráadásul a belÅ‘le készÃtett ételek teljes mértékben hasonlÃtottak az addig kölesbÅ‘l, árpából, alakorból készÃtett ételféleségekhez. Kezdetben a kukorica a veteményesekben, szÅ‘lÅ‘sökben fordult csak elÅ‘, de hamar rájöttek gazdasági hasznára (a 17. században terméshozama duplája volt a gabonafélékének), s gyorsan kikerült a szántóföldekre, a vetésforgó része lett. A kukorica egycsapásra honos, a gazdálkodók számára megkerülhetetlen növénnyé vált.
Honosságát mi sem bizonyÃtja jobban, hogy teljes mértékben beépült a magyar paraszti kultúrába, hiedelmek, gyógymódok és szokások kapcsolódnak hozzá. Mivel nálunk általában borÃtólevéllel együtt szedték le a termést (a tisztán törés csak a nagybirtokokon volt igazán jellemzÅ‘), e munkához természetszerűleg kapcsolódott egy szórakozás jellegű téli társas munka, a kukoricafosztás. Nem volt ritka ilyenkor a maskarázás, mesélés, dalolás, sÅ‘t a táncmulatság sem. Ugyanilyen kedvelt szórakozás volt férfiak számára a közösen végzett kukoricamorzsolás is. A magyar paraszti gazdálkodásba való teljes beépülését az is jelzi, hogy a kukorica minden részét felhasználták. Termését emberi fogyasztásra és állatok takarmányozására egyaránt használták, a megmaradt kóró és a csutkatÅ‘ megbecsült tüzelÅ‘ volt. Levele fontos téli takarmánynak számÃtott.
A kukoricahajat (fosztás, fosztalék, csuhé) azonban másra is felhasználták. A szép fehér, puha leveleket külön válogatták, félretették, s a padláson tárolták. Feldolgozás elÅ‘tt langyos vÃzben áztatták és keskeny csÃkokra hasÃtották, hogy jól lehessen sodorni vagy fonni. Gyerekek játékot készÃtettek belÅ‘le (a csutkarozi haját csuhéból fonták); dikó, vacok, szék ülÅ‘kéjének befonására már a 19. században használták (leginkább az Alföldön). Csuhéból készült szatyor, papucs, lábtörlÅ‘ készÃtése azonban fÅ‘leg csak az I. világháború után terjedt el, leginkább szegényparasztok körében, akiknek fontos mellékjövedelmet jelentett készÃtésük. A csuhéfonás a leggyakoribb paraszti házimunkává vált a szalmafeldolgozás mellett, elterjedését az 1930-40 években szervezett háziipari tanfolyamai is segÃtették.
A csuhéfonás mestersége mai napig él. Számos kézműves élteti tovább a hagyományokat, a technikákat. E kézművesek egyik jelese a Nógrád megyei kis faluban, Litkén élÅ‘ Kanyó Alfonzné. Csuhébabáival a ma már eltűnt hagyományos paraszti világot tárja elénk, elevenÃti fel. A paraszti élet, a munka és a szórakozás minden fontosabb eseményét, történését bemutatja. A csuhébabák között láthatunk mosó-, fÅ‘zÅ‘-, vajköpülÅ‘- vagy kürtÅ‘skalácsot készÃtÅ‘ parasztasszonyt éppúgy, mint vÅ‘félyt vagy éppen boros flaskával mulatozó parasztot. Munkájának értékét nem csak az emeli, hogy egy már elfeledett világ képét tárja elénk, hanem az is, hogy a hagyományos technikákat továbbélteti, s munkájához kizárólagosan természetes anyagokat használ fel. A csuhé festéséhez például növényi fÅ‘zeteket használ: szeder, bodza, hagymahéj, dália, büdöske, rózsaszirom fÅ‘zetét. Hivatásáról Ãgy vall:
„ SzÃvesen formálom meg a régi paraszti világ egyes mozzanatait. Szeretem a csuhét, mert nedves állapotban jól formálható, az élettelen anyagot élÅ‘vé lehet varázsolni. Aki ezt a tevékenységet végzi, az tudja, milyen nyugalmat, békességet nyújt az ember számára. Szerencsésnek érzem magam, mert az elmúlt három év alatt, mióta csuhézással foglalkozom, lehetÅ‘ségem nyÃlt munkáim bemutatására Budapesten a Vajdahunyad Várában és a Művészetek Palotájában, 2010-ben Pécsett, valamint idén Komáromban vagy a nemrég véget ért budapesti OMÉK rendezvényén.
Mivel mára csak könyvekbÅ‘l vagy idÅ‘s emberek elmondásából tudunk némi betekintést kapni a múlt varázslatos világába, amikor szüleink, nagyszüleink a természet adta lehetÅ‘ségeket kihasználva, rendkÃvül kreatÃv módon készÃtettek használati tárgyakat és gyerekjátékokat, ezért mi, kézművesek törekszünk ezt a hagyományt ismét felelevenÃteni és az érdeklÅ‘dÅ‘kkel megosztani. Rohanó világunkban fontosnak tartom hagyományaink ápolását és továbbadását, mert egy ország továbbélése csak tárgyi- és szellemi kultúrájának megÅ‘rzésével lehetséges.”
Kanyó Alfonzné, Nóri azonban nem csak a paraszti élet jeleneteit ábrázolja. Repertoárjában éppúgy megtalálható a betlehemi történet, mint az Ãját épp kifeszÃtÅ‘ honfoglaló magyar, Szent István király vagy a lámpását kezében tartó bányász. Munkái minden lakás dÃszére válnak, s karácsony felé rohamosan közeledvén megjegyzendÅ‘, hogy ajándéknak is szÃvet melengetÅ‘ek. Szeretettel és jó szÃvvel ajánljuk a figyelmükbe!
Elérhetőségek:
Kanyó Alfonzné: Ezt a cÃmet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
Ezek mellett az http://iwiw.hu/ és a http://facebook.hu/ közösségi portálokon is elérhető valamint a http://network.hu/ -n is.