Érték és/vagy divat?

2010. november 03. szerda, 10:32 Benedek Csaba
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Érték és/vagy divat?

Harmónia a muzeológia alapvetései és az újabb tendenciák között egy kiállítássorozat példáján

A provokatív cím tán sokak számára előrevetíti, hogy valamiféle ellentmondás feszül(het) a két fogalom, az érték s a divat között. Beszélhetünk-e még a muzeológiában értékről s beszélhetünk-e divatról, divatos jelenségekről? A probléma súlyára abból is következtethetünk, hogy az érték fogalmát nem találjuk meg a Néprajzi Lexikonban, holott néprajzkutatóink, a szakma lépten-nyomon használja a kifejezést!

„Az érték fogalma a magyar néprajztudomány azon háttéraxiómáinak egyike, amelyek rendszerint komolyabb elméleti-szemléleti megalapozottság nélkül kerülnek alkalmazásra. Nyilvánvalóan az elméleti tisztázatlanság az oka annak, hogy az érték/értékelés kérdéskörében meglehetősen ellentmondásos helyzet alakult ki: diszciplínánk egyfelől deklaráltan a modern pozitivista tudomány egyik alapvető módszertani követelményére, az értékmentességre törekszik, ami azt jelenti, hogy tartózkodik az értékítéletektől, vizsgálati tárgyának minősítésétől (emögött feltehetően az objektivitás szándéka, azaz a szubjektív tényezők kizárásának igénye rejlik); másfelől viszont – ha nem is rendszeresen és következetesen, de – alkalmanként mégiscsak véleményt alkot, vagyis különböző szempontok alapján értékesnek, kevésbé értékesnek vagy értéktelennek minősíti a népi kultúra egyes megnyilvánulási formáit. Hogy milyen szempontok alapján, az rendszerint meghatározhatatlan marad, s ugyanígy nem rendelkezünk annak tételes kifejtésével sem, hogy egyáltalán mi jelenthet értéket az etnográfia számára.”[1]

A szerző a későbbiek során arra is kitér, hogy a népi kultúra teljesen máshogy értékel, mást tekint értéknek, mint a néprajzkutató (nyilvánvalóan más szempontok alapján).[2] Az értéksemleges szemléletmód azonban a muzeológiában ellentmondásos lehet. Gondoljunk csak bele, ugyanolyan értéke van-e egy pillepalacknak, mint Badár Balázs díjnyertes kerámiájának? Az érték fogalmához két olyan jelző is társul, melyek kiválóan érzékeltetik a probléma összetettségét. Beszélünk forgalmi s eszmei értékről a tárgyak esetében, mely nem feltétlenül ugyanolyan összeget jelent. Sőt! A két érték közt óriási különbség is lehet.[3]

A divat viszont átmenetileg uralkodó ízlésirány, szokásrendszer; olyan szociológiai és tömeglélektani jelenség, amely a hierarchikusan tagolt társadalomban a csoportok tagjai számára lehetővé teszi, hogy az utánzás révén szimbolikus eszközök (ruházat, hajviselet, modor, fogyasztási cikkek stb.) segítségével egymáshoz viszonyítsák magukat.”[4] Egy-egy divat tehát csak átmenetileg létezik, rövid időintervallumban nyilvánul meg, ugyanakkor „akár minő értelemben vett alkalmazása a tudomány és művészet terén mindig valami gáncsot zár magába, mert e téren csakis a biráló észnek és az esztétikai törvénynek szabad kizárólag uralkodnia.”[5] Leköszönve az ellenkező érzést váltja ki hódolóiból, divatjamúlttá válik: „Ami érték, holnap is érték marad, ami divat, másnap senkit sem érdekel.”[6]

 

„Minden néprajzi gyűjtemény szerkezete és összetétele többé-kevésbé tükrözi azokat az elveket, elképzeléseket, amelyek alapján létrejött.”[7] Tegyük hozzá gyorsan, minden kor, s minden muzeológus munkáját, szemléletét is! Kérdés, a néprajzi muzeológiában léteznek-e divatos jelenségek, s ha igen, azok maradandóak lesznek vagy csupán pillanatnyi felfogást tükröznek? A Néprajzi Múzeum az utóbbi években számos olyan kiállításnak adott otthont és számos olyan kiállítást valósított meg, melyek sokak számára nem a néprajz tudományterületébe esnek.[8] Kívülről nézve a Néprajzi Múzeum az újkortörténet kenyerén tengődve mutat be olyan tárlatokat, melyekhez vajmi kevés köze van. Mindezen tárlatok a jelenkorkutatásban gyökereznek.[9]

A jelenkor kutatása azonban nem kizárólag korunk találmánya, elődeink gyakorlatilag számos esetben gyűjtötték saját koruk használati tárgyait, még ha esetlegesen is.[10] Ám ez számos hazai, vidéki múzeumban nem véletlenszerű gyűjtés eredménye, hanem előre tervezett, gondos kutatómunka volt.[11] Ezeket az irányelveket ki sem kell találni, hiszen leírták azokat.[12]

1. Gyűjtőmunka

2. Műtárgyvédelem

3. Közlés (kommunikáció)

Normális esetben a közönségkapcsolati szakember nem a muzeológussal együtt alakítja ki egy kiállítás bemutatásának lehetőségeit, hanem a végső szót a kiállítás lényegét, mondanivalóját értő szakmuzeológus mondja ki. A muzeológus alakítja ki a koncepciót, ő írja a kiállítási forgatókönyvet. Korunk divatja, hogy kívülről érkezett (a múzeumba beesett) emberek tesznek javaslatot kiállítások kialakítására,[13] írnak a gyűjteményeinkről[14] vagy rendeznek saját tárlatot.[15] A szaktudás nélkül készült tárlatok közös jellemzője, hogy nélkülöznek mindenfajta szakmai tapasztalatot, munkát s a lehetőségeket, a múzeum anyagi korlátait sosem veszik számba. Sosem készül kiállítási forgatókönyv hozzájuk, s általában több ember rendezi ötletszerűen ezeket.[16] A készítők nincsenek tisztában azzal, hogy milyen tárgyi anyag, installáció és tárlók állnak a kiállításhoz rendelkezésre, milyen fotóanyaggal lehet dolgozni, s bizonyos feladatokat hogyan lehet gyorsan és jól (leginkább olcsón) megoldani.

A múzeumok alapvető hármas funkciójában ma gyakorlatilag semmilyen pénz nem jut sem a gyűjtésre, sem a konzerválásra, sem a közlésre. Mégis azt kívánják „politikusaink”, hogy a közlés kicsiny szegmensével, a közönség múzeumba csábításával (kultúrvendéglátás[17]) próbáljunk meg bevételre szert tenni. Mindezt úgy, hogy ma már a művelődési házak, könyvtárak is rendeznek kiállításokat (legújabban már levéltárak is), s tartanak foglalkozásokat. A lehetetlen állapotot jól mutatja, hogy ma „számháború” formájában zajlik az intézmények és a hatalom közti párbeszéd. A szakmai munkát bemutatni hivatott éves jelentés nagy része is számokban méri a munkát (látogatók száma, tárlatvezetések száma). A számok azonban nem képesek kifejezni egy kiállítás szakmai színvonalát, csak rőfre mérik azt![18] Épp ezért számos hazai intézményünkben „tűzoltómunkát végezve” zajlik a számok gyártása minden téren, mely nem a minőségi, megalapozott munka mércéje, hanem egy hibás szakmai vezetés kívánalmait hivatott kielégíteni.

Vígh Annamária[19] több szakmai fórumon kifejtette, hogy a múzeumoknak a jelenlegi formában nem szabad tovább működniük, nyitniuk kell a nagyközönség felé, s új programokkal, újfajta hozzáállással kell a látogatók felé közeledniük. Hangsúlyeltolódásról beszél, mely ma főként abban gyökerezik, hogy az állami támogatás egyre kevesebb, s így végül a múzeumot üzletelésre, minél nagyobb bevétel hajkurászására kényszerítik. Mindezt úgy, hogy vidéki múzeumainkban a muzeológus mindent maga csinál, kiállítási forgatókönyvet készít, szakmai cikket ír, rendez, részt vesz a megvalósításban, cipel, szögel, autót vezet, tárgyakat szállít, kiállítást nyit és vezet és a többi. Különösen visszatetsző ez akkor, mikor budapesti múzeumok más vidéki megyei múzeumok sokéves költségvetését használják el egyetlen kiállításra.

Most azonban ne arról beszéljünk, hogy mit hogyan nem lehet vagy szabad megcsinálni! Beszéljünk arról, hogy mi hogyan készítünk el egy kiállítást úgy, hogy ezek az arányok a helyükre kerüljenek!

A mi kiállítássorozatunk sem jöhetett volna létre, ha nem nyertünk volna egy pályázaton, mely a tárgyak szállításához szükséges fuvardíjat, a kiállításvezető kalauzok kiadásának költségét és az utazást fedezte volna. A szakmai munkára nem kértünk pénzt. Miután az anyagi feltételek már adottak voltak, elkezdhettük a szakmai munkát is.

A szolnoki Damjanich János Múzeumban mindig komoly munkát fektettünk abba, hogy elődeink elkezdett gyűjtéseit, kutatásait befejezzük, továbbgondoljunk. Sokszor nem azzal foglalkoztunk, amihez kedvünk szottyant, hanem mások elmaradt munkáit vittük tovább. Így vált lehetségessé például, hogy a valamennyi megyében elkezdett néprajzi atlaszok közül egyedül Szolnok megye jelent meg, igaz, közel 40 év alatt.[20]

Az itt bemutatásra kerülő „Kézművesség határok nélkül” kiállítássorozat sem előzmények nélküli hirtelen fellángolás eredménye. Mind a szolnoki múzeumban, mind tagintézményeinkben a kézművességgel kapcsolatos szakmáknak mindig komoly figyelmet szenteltek. Nem csupán az iparosok egyes tárgyai, de egész műhelyek kerültek be történeti és néprajzi gyűjteményeinkbe. Mindezen felül a kézműves szakmák bemutatásának kidolgozását előttünk már mások is elkezdték.[21]

Mindezt mi nem hagytuk, nem hagyhattuk figyelmen kívül. A koncepció az volt, hogy a különböző mesterségeket egyenként, teljességre törekedve mutassuk be. Szolnok megyében számos olyan kézművesközpont létezett, ahol generációk óta éltek s alkottak egy-egy szakma mesterei. Ezek a mesterségek kiválóan dokumentáltak, s hatalmas tárgyegyüttest képeznek múzeumainkban. Így a ma dolgozó mesterek tárgyai mellé helyezhettük a történeti és néprajzi anyagot is. Elődeink gyűjtéseit, eredményeit újra átnéztük, a néprajzi, történeti anyagból számosat kiállításunkba beemeltünk (fotó, tárgyi anyag). Az így kiegészített tárlat már egy átfogó képet mutatott a korábbi kézműves termékek mai használatáról, továbbéléséről. Megfigyelhettük, mely termékek tűntek el teljesen a kézművesek árukészletéből, s melyek szerepe nőtt meg, illetve milyen új áruk jelentek meg azóta a kínálatukban.

A szakmai elvárások nálunk nem sérültek. A kiállítás munkálataiban két néprajzkutató, egy történész, egy restaurátor, egy könyvtáros és a közönségkapcsolattal foglalkozó szakember vett részt. A részfeladatokat elosztottuk egymás közt, mindenki a maga szakterületének megfelelő munkát végezte, a megvalósításnál azonban összedolgoztunk, segítettünk egymásnak. A restaurátor kolléga végezte a tárgyak tisztítását, a szállítás okozta sérülések javításait, valamint a technikai problémák orvoslását. A történészünk és néprajzosaink foglalkoztak a kézművességek szakmai hátterével, a tárgyi anyag begyűjtésével, szállítási részfeladatokkal. A könyvtárosunk gyűjtötte össze a szakirodalmat, s a közönségkapcsolatokkal foglalkozó szakember szerzett pénzt, partnereket, fuvarozót, szervezett bemutatót, vásárt, intézte a kiállításvezető kalauzok megjelenésének munkálatait. Muzeológusaink kiváló határon túli kapcsolatait felhasználva vettük fel a kapcsolatot azokkal az intézményekkel, akikkel a későbbiekben együttműködtünk. A kiállítás megépítésében mindannyian részt vettünk.

A korong mesterei kiállítás utolsó simításai, Rozsnyó, 2005.

 

A székely sarok a tű, cérna, olló kiállításban, Kézdivásárhely, 2007.

A székely sarok a tű, cérna, olló kiállításban, Kézdivásárhely, 2007.

A tárlatokat minden esetben más helyszínen, változó méretű termekben kellett megvalósítani. Éppen ezért olyan kiállítást terveztünk, melynek méretét könnyedén lehetett változtatni, igény szerint csökkenteni vagy növelni. A mesterek portékáit vásárt imitálva mutattuk be, könnyen szétszerelhető s szállítható asztalokra tettük a termékeik nagy részét. Minden helyszínre nagy mennyiségű szerszámot és alapanyagot vittünk magunkkal, hogy a helyben felmerülő problémákat azonnal orvosolni tudjuk. Talán nem is gondolnánk, hogy a múzeumok szöget, drótot, csípőfogót, kalapácsot, létrát nem minden esetben tartanak! A sors iróniája, hogy ahol mindennel el voltak látva (Kismarton), ott a technikai személyzet a záráshoz közeledve felszívódott, a szakmuzeológus pedig ha akart, sem tudott rajtunk segíteni. Ha két nap adódik a megvalósításra, ez komoly fejtörést okozhat azoknak, akik nincsenek minderre felkészülve.

Részlet a Tű, cérna, olló kiállításból, Kismarton, 2007.

 

gömöri kerámia kiegészítése a rozsnyói kiállításon, Rozsnyó, 2007.

A kiállítássorozatok kísérő kalauzait, a kiállítási forgatókönyvet, a feliratokat nálunk a muzeológusok írták.[22] Ezek pontosan úgy épülnek fel, mint kiállításaink. A néprajzi és történeti bevezető után bemutatjuk a mestereket egyenként. Ki hol született, él, kitől, hogyan tanulta a mesterséget. Ezek után a kiállítást kísérő kalauz végén a munkáikat is bemutattuk. A közönségkapcsolattal foglalkozó szakember (Pató Mária) a szakmai munkába nem szólt bele, ő a pályázatot nyújtotta be, a szervezőmunkát végezte, a kiállítás kivitelezésében segédkezett, valamint részfeladatokat látott el (kézműves vásárt és bemutatót szervezett, koordinálta a tárgyak szállítását és a múzeumi kalauz összeállítását). Ő szervezte meg azokat a kézműves vásárokat, melyeket a pályázat számunkra előírt. Ez azonban nem nyűg lett a számunkra, hanem kifejezetten jól jött, hiszen így bevonhattuk a mestereket az árusításba is, egy kis reklámot kaphattak a kiállítási helyszíneken a hagyományos kézműves termékek készítői. A bemutatók alkalmával pedig a technikát is látni lehetett, sőt az érdeklődők ki is próbálhatták magukat az adott szakmákban! A szervezés minden terhét levette a vállunkról Pató Mária, nekünk ezekkel nem kellett foglalkoznunk. Az ő ötlete volt az is, hogy a tárlatba egy olyan részt is építsünk be, ahol az érdeklődök az alapanyagtól a végtermékig meg is érinthetik kezükkel a tárgyakat. Így a vakok, gyengénlátók is ízelítőt kaphattak az általunk bemutatott mesterségekből.

A sorozat első évében a fazekasmestereket gyűjtöttük össze, s „Korong mesterei” címmel mutattuk be Szolnokon, Szabadkán, Rozsnyón, Kismartonban és Kézdivásárhelyen 2006-ban.[23] 19 Szolnok megyei fazekas remekeiből csemegéztünk, de valamennyi helyszínen kiegészítettük az anyagot a helyi mestermunkákkal és az adott tájegység történeti, néprajzi tárgyaival. Rozsnyón a gömöri kerámiával toldottuk meg a kiállítást, melyeket tudjuk, magas kaolintartalmuk miatt Szolnok megyében is használtak![24] Kézdivásárhelyen a Céhtörténeti Múzeum korongolt tárgyait vethettük össze a Szolnok megyei anyaggal. Kismartonban a múzeum állandó kiállításának része volt a fazekasság bemutatása, így néhány teremmel továbbállva párhuzamait is láthattuk a korong mestereinek. Hasonlóképpen a kézműves bemutatók megszervezése is a közönségkapcsolati szakember munkája volt. Minden helyszínen tartottak kézműveseink bemutatókat. Szabadkán egy helyi fazekas vezette be a korongozás rejtelmeibe a látogatókat, Szolnokon a néprajzos kollégánk (aki fazekas is) tartott bemutatót. Kézdivásárhelyen egy közeli, gorzafalvi csángó mester mutatta be a korongozást az érdeklődőknek. A kiállítás kísérőrendezvénye volt egy vásár is, ahol a mesterek saját termékeiket árulhatták.

Szűcs Imre és ifj. Sz. Nagy István kerámiát árul, Rozsnyó, 2005.

A kismartoni kékfestő mester árukészlete a Tű, cérna, olló kiállítást kísérő vásáron

A következő esztendőben „Tű, cérna, olló” néven a textil valamint viseletkészítők munkáit helyeztük a figyelem középpontjába. Ebben az esetben is 19 Szolnok megyei mester kiválóságait állítottuk ki, valamint a sorozat különböző állomásain ezt a kiállítássorozatot is megtoldottuk a helyi termékekkel. A szövés-varrás mesterei közt volt csipkeverő, hímző, szűcs, bőrműves, gyapjúszövő, népviselet és ruhavarró s lószőrékszer-készítő.[25] Igyekeztünk begyűjteni mindenkit, aki a viselethez szükséges darabokat, valamint a kiegészítőket készíti, így ötvös, cipész, csizmadia, gyöngyfűző, ékszerkészítő is volt a mesterek között. Ebben a kiállítássorozatban jóval kevesebb hagyományos darab akadt, mint a Korong mestereiben. Úgy látszik, a viseletek készítői Szolnok megyében hajlamosabbak az újításokra, az új elemek átvételére, míg a fazekasok kevésbé. Az előző évhez hasonlóan ezt a kiállítássorozatot is vásár és bemutató kísérte. Kézdivásárhelyen a lószőrékszer készítésével valamint a szövéssel ismerkedhettek a látogatók. Kismartonban a csipkeverést mutatták be az érdeklődőknek. A viseletek készítőinél is figyelmet szenteltünk arra, hogy a Szolnok megyei anyagot a helyi mesterek termékeivel egészítsük ki.

A gorzafalvi csángó mester bemutatja a korongozást a látogatóknak, Kézdivásárhely, 2005.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a Kézművesség határok nélkül rendkívül sikeres rendezvénysorozat volt. Nem csupán a kiállítást, a bemutatókat és vásárokat is kiemelt érdeklődés kísérte. A Szolnok megyei mestereket bemutathattuk a Kárpát-medence különböző pontjain, termékeikkel megismerkedhettek messzi vidékeken is, s megtalálhatták benne a párhuzamokat. Ismereteket szerezhettek a kézműves mesterségek múltjáról, s láthatták, hol tart egy-egy szakma napjainkban. Ugyanakkor a ma oly divatos muzeológiai alapvetések semmibevétele nálunk nem történt meg. Az érdeklődésre való tekintettel a harmadik kiállítássorozatot készítjük, Körmönfontak címmel, melyben a fonás, szövés mestereit mutatjuk be.

 

Rövidítések:

DAMNA=Damjanich Múzeum Néprajzi Adattára

SZMNA=Szolnok Megye Néprajzi Atlasza

 

 

Irodalom:

Bellon Tibor

 

1979 Nagykunsági krónika. Karcagi Györffy István Múzeum kiállításának vezetője, Karcag

 

Bereczki Ibolya-Puskás Zoltán

 

1991 Hiányjegyzék-Jászdózsa, 1991. március 5. Damjanich Múzeum Néprajzi Adattára 3318-91

 

 

 

Gulyás Katalin (szerk.)

2007 Tű, cérna, olló A szövés-varrás mesterei Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szolnok

 

Fejős Zoltán

2003 a, Előszó, In: Ma-Dok-füzetek 1. Budapest 7. Szerk: Fejős Zoltán

2003 b, Néprajzi jelenkutatás és a múzeumi gyűjtemények változása, In: Ma-Dok-füzetek 1. 9-24. Szerk: Fejős Zoltán

 

Füvessy Anikó-Nagy Molnár Miklós

 

1993 Javaslatok az EXPO Jász-Nagykun-Szolnok megyei központi múzeumi rendezvényére, Damjanich Múzeum Néprajzi Adattára 3673-93

 

Korek József

 

1988 A muzeológia alapjai, Budapest

 

Magyar Nagylexikon

 

1998 Divat, Budapest, 662-663

 

Nagy Molnár Miklós

 

2007 Népi kerámia a Nagykunságban, Karcag

 

Pató Mária-Pusztai Gabriella (szerk.)

 

2005 A korong mesterei Fazekasság Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szolnok

 

Pócs Éva, Csalog Zsolt, Szabó László, Gulyás Éva (szerk.)

2003 Szolnok Megye Néprajzi Atlasza I/1-2. II/1-2. (szerk: Pócs Éva, Csalog Zsolt, Szabó László, Gulyás Éva), Szolnok

 

Prékopa Ágnes

 

2009 Szakítani a látványmúzeummal. Kerekasztalbeszélgetés a közgyűjtemények jövőjéről, Műértő 2009. október, 12-13.

 

Ratkó Lujza

 

2001 Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról 421-435. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLIII. Nyíregyháza

(szerk: Almássy Kataliln-Istvánovits Eszter)

 

Szabó László

 

1971 A túrkevei Dani-Szabó család birtokának alakulása 1745-1918 között, In: Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 20. évfordulójára,Túrkeve

 

Szabó László-Gulyás Éva-Csalog Zsolt (szerk.)

 

1974-2005 Szolnok Megye Néprajzi Atlasza I/1-2. II/1-2.

 

Szathmáry István

 

2009 Egy páratlan kortörténeti fotóarchívum a szolnoki Damjanich János Múzeumban, In: Történeti Muzeológiai Szemle 9. Budapest, szerk: Ihász István-Pintér János 223-227.

 

Wlislocki Henrik

 

1893 Divat, In: A Pallas Nagy Lexikona 5. Budapest 376-377.

 

 

 



[1] Ratkó 2001. 421.

[2] Uo. 422-425. Itt jegyezzük meg, ezért lehetne ma is múzeumi célra tárgyakat gyűjteni, ha forrás volna rá.

[3] A szolnoki Damjanich János Múzeum korábbi jászdózsai raktárában történt lopás során derült ki, hogy a rendőrség nem nyomoz bizonyos értékhatár alatt. A festett ládák, szuszékok és egyebek beszerzési ára összességében sem érte el ezt az összeget, holott nyilvánvalóan a valóságban ennél sokkal többet értek! T. Bereczki Ibolya-Puskás Zoltán: Hiányjegyzék-Jászdózsa, 1991. március 5. DAMNA 3318-91

[4] Magyar Nagylexikon VI. 1998. 662-663.

[5] Pallas Nagy Lexikona

[6] Barsi Ernő szóbeli közlése, Sály, 2005. július

[7] Fejős 2003/a. 7.

[9] Fejős 2003/b. 9-24.

[10] Uo.

[11] Szabó László tudományos igénnyel gyűjtötte be egy teljes tanya eszközkészletét, a Danyi-Szabó gazdaságot 1970-ben, míg Bellon Tibor egy teljes padlást állított ki Karcagon. Bellon: 1979. 27.

[12] Korek, 1988. 10-15.

[13] Egy 2008-as kiállításunknál a „messziről jött menedzsernek” nem tetszett a tárlók kialakítása, a szőnyeg és a falak színe, mert „az már nem divatos”.

[14] Egy újságíró úgy írt egy fényképhagyatékról a Magyar Múzeumi Történész Társulat évkönyvében (Történeti Muzeológiai Szemle. A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 9. Bp. 2009. szerk: Ihász István-Pintér János Egy páratlan kortörténeti fotóarchívum a szolnoki Damjanich János Múzeumban 223-224.) , hogy sem a múzeumba került fotógyűjteményt, sem a múzeum adott osztályának fotóadattárát nem ismerte.

[15] Az utóbbi időben erre is van példa, mikor egy kétes értékű művész saját magának csinál évfordulós kiállítást, mivel a muzeológus a szakmai minimum betartásának igényével nem vállalja a megrendezését.

[16] Dankó Imre a Kossuth Lajos Tudományegyetemen minket úgy oktatott: „A kiállításrendezés diktatúra!”

[17] Műértő 2009. október 12-13.

[18] Szolnokon már szállóige, hogy aki a számokban beszél a szakmai munkáról, az nem szakmabeli!

[19] OKM Közgyűjteményi Főosztályvezetője

[20] SzMNA I/1. 1974. I/2. 1975. I/3. 2001. I/4. 2005.

[21] Füvessy Anikó-Nagy Molnár Miklós: Javaslatok az EXPO Jász-Nagykun-Szolnok megyei központi múzeumi rendezvényére, Néprajzi Adattár 3673-93

[22] Füvessy Anikó 2005. 2-21. és Bathó Edit 2007. 2-14.

[23] A korong mesterei, 2005.

[24] Nagy Molnár Miklós, 2007. 87.

[25] Tű, cérna, olló 2007.

(Megjelent: a Múzeumandragógia című kötetben, 2010-ben.)

Módosítás dátuma: 2014. január 26. vasárnap, 21:04