Szalmakalap Múzeum Kőrispatakon

A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Székelykeresztúri járásához tartozó Kőrispatak nevét a rajta keresztülfolyó, kőrisfákkal szegélyezett patakjáról kapta. A terület ősidők óta lakott, a bronzkorból és a késő népvándorlás korából is előkerültek régészeti leletek.

A hagyomány szerint a falu egykor Diósfalva nevű határészben, a mai településtől északnyugatra feküdt, talán a tatárjárás után költözött mai helyére.  Első írásos említése 1566-ból való, mikor a János Zsigmond fejedelem hadában szolgált lófők jegyzékébe felvették keörispataki Ferenczy Mátyás, Gothárd Imre és Pál lófők neveit is. A reformáció során lakossága két felekezetre szakadt, így az unitáriusoknak és a reformátusoknak is áll itt temploma. Bár ma is ez a két legnagyobb felekezet, hitélet terén nagyon megosztott lett a falu: élnek itt római katolikusok, Jehova tanúi és adventisták is.  A ma mintegy hétszáz lakosú településnek nagyobb része székely, de igen nagyszámú a cigány közösség is.

Kőrispataknak két falutörvénye is fennmaradt: 1640-ből illetve 1666-ból. Ebben az erdők használatát, irtások létesítését, a vetést, a gyepűk építését, a szarvasmarha tartását valamint az országutak karbantartását szabályozták. Ebből is kiderül, hogy a lakosság fő foglakozása mindig is a földművelés és az állattenyésztés volt, de jelentős kiegészítő tevékenységnek számított a tűzifa szállítása (leginkább Marosvásárhelyre) és később, szalmakalap készítés is, melynek hagyománya közel százötven esztendőre tekint vissza.

A szalmakötés, szalmafonás tulajdonképpen a szalma hajtogatás útján fonadékká alakítása. A szalmakötést leginkább a szalmakalap készítésénél alkalmazzák. A rendszerint külön aratott, válogatott búza- vagy rozsszálak kalászaiból sulyokkal kiverik a magot, majd tisztítják a szalmát: ízekre szedik, a bütyöknél elvágják, a levélhüvelyeket eltávolítják. A tiszta, megnedvesített szalmából 6, 7, 8, 12 szálával lapos szalagfonatokat készítenek. A – gyakran foggal megpuhított – fonatot körkörösen kalapformára varrják. Erdélyben, a mezőségi Széken és különösen a Székelyföldön (Kőrispatak, Bözöd, Rava, Csöb) hozzáértő parasztemberek munkája és háziiparként is űzik. Igen kedvelt volt esténként a társaságban, kórusban végzett munka, amely egyúttal a szórakozás helyét és alkalmát is jelentette. Az eladásra szánt kalapokat a hetivásárokon, de legszívesebben az országos kirakodóvásárokon árulták a kőrispatakiak. E tájon a dicsőszentmártoni (május 1.), a székelykeresztúri (május 4.), majd a korondi (május 13.) vásár volt a legjelentősebb. A kalapkötés ma is élő mesterség, olyannyira, hogy kis túlzással szinte nincs itt olyan család, aki ne ismerné fortélyait. A kereslet szerint ma leginkább a hétszálút kötik, de kötik a tizenegyest, a cakkenyeset, a recést, a könyököst, a likacsost, a koszorút is.

Körszín kézműves kiállítás és vásár Hortobágyon

A Hortobágy pusztáin évszázadokon keresztül az állattartás játszotta a fő szerepet. A pusztán legeltetett hatalmas nyájak, gulyák, ménesek nemcsak hússal, tejjel látták el bőségesen a gazdáikat és pásztoraikat, de a környékbeli mesterembereknek is kiváló alapanyagot szolgáltattak. A pásztortársadalom leginkább vásárokon szerezte be az állattereléshez szükséges munkaeszközeit, ruhadarabjait, s más használati tárgyait. A messze földön ismert hídi vásár elsősorban állatvásár volt. De mint minden vásár, ahol sok ember megfordult, odavonzotta hamar a különféle kézműveseket, iparosokat és kereskedőket is. A vásár forgatagát Béres András így írta le:

„Természetes, hogy a hortobágyi baromvásárnak is velejárója volt a kirakodóvásár, amely a körülkerített vásártéren kívül és a csárda környékén kapott helyet. A várható forgalomnak megfelelően felsorakoztak ott a debreceni kézműves mesterek, a népi ízlés képviselői, a keresletnek megfelelően a szükséglet kielégítői: elsősorban olyan mesterek, akik ruházati cikkekkel látták el a közönséget. Bundavarrók, szűcsök érkeztek Debrecenből, akik felkötős nagybundát, női kisbundát, bekecset vagy ún. köcét árultak. A jellegzetes őszi-téli viseletnek már ilyekor nagy keletje volt. Sátraikban egymás mellett sorakoztak a bundák; cégérük egy rackafarok magas rúdra akasztva hirdette, hogy itt vannak a magyar szűcsök. Egy deszkából kivágott csizma hirdette a csizmadiákat, akik szintén kipakoltak, kis fatető felakasztott szűr jelölte a szűrszabók sátrait, akik a debreceni csizmadiákkal Debrecenből, Böszörményből, de még Derecskéről és Berettyóújfaluból is elhozták készítményeiket a hídi vásárra. A debreceni kalaposok mellett kipakoltak az újvárosi és püspökladányi, nyíregyházi kalaposok. Ilyenkor a pásztor-és különféle parasztkalapoknak egyformán keletje volt. A felpróbált ruhadarabokat másokkal is megnézették, hogy jól áll-e, mert a kereskedő vagy a mester mindegyikről úgy beszélt, mintha ráöntötték volna, ami nem is csoda, mivel neki mind eladó volt. A pásztorok még rá is álltak a kalap tetejére úgy próbálták, vagy fejükre tették, s megkérték cimborájukat, hogy üssenek rá botjukkal, hogyan állja az ütést, mit érez benne az ember. A gubásmesterek elsősorban szegényebb parasztok, különösen cselédek számára árusítottak rövidebb-hosszabb gubákat. A híres debreceni mesterek mellett a matolcsi gubások jöttek szívesen a debreceni és hortobágyi vásárokra, kik mint magyar juh gyapjából dolgozó mesterek készítményükkel meghódították a szegényebb vásári közönséget. A vásári magyar és német szabók különböző igényeknek megfelelő konfekcióruhákat vittek a vásárra a mindenkori divatnak megfelelően. Nagyon érdekes látvány volt, amikor a különböző egyszerű emberek próbálták a ruhákat, feleségük nézte, ellenőrizte, hogy a legmegfelelőbbet sikerüljön választani az eladott állat árából kiszakított összegért, hogy jusson is, maradjon is. A hídi vásárt olyan mesterek keresték fel elsősorban, akinek a készítményei komoly keresletre számítottak. Ezért keresték fel a vásárt a kampókészítők. Balmazújvárosról Szikszai mester vaskampókat hozott, Hajdúböszörményből rézcsengőket készített a hídi vásárra Tiszai Nagy Imre csengőöntő, de híresek voltak rézkampói is, bár azok közül inkább az edelényi mester munkáit kedvelték. Különben a jó somfabotokat Eger környékéről szerezték be az itteni mesterek is. Kolompot az újvárosi mester is árult, de ebben a jolsvai mesterek voltak az igazán keresettek. Pergőtől a harangig minden jószág nyakába való „hangszert” árusítottak, amelyet a pásztorok különösen nagy gonddal és nem kisebb hangzavarral válogattak össze. Nem véletlen a találó mondás sem, hogy „Válogat mint juhász a pergőben”. Az árut körbeguggoló pásztorok órákat eltöltöttek a mester asztala vagy sátra körül, míg végre összepárolták a nyájra, vagy gulyára való hangszerkészletet, amely gazdájának éke, büszkesége lett. A híres debreceni szíjgyárók lószerszámmal, csikóskantárral s minden egyéb a ló fogatolásához, vagy a hátaláshoz szükséges bőrszerszámmal jelentek meg a vásáron. Nem hiányzott készítményeik közül a szépen megmunkált bugyelláris, dohányzacskó sem, de a különböző kocsis- és béresostorok között a gyerekeknek való vásárfia, játékostor sem hiányzott. A kötélverők szerelték fel istránggal, ökörkötéllel a gazdákat, pásztorokat. Ők készítették a pásztorok számára a kifogó, ún. pányvásköteleket, de a szépen díszített kötőfék is kezük munkáját dicsérte. A fésűsmesterek nagyobbára szarufésűket árusítottak, a késesek pedig különböző formájú debreceni csillagos, farvillás késeket kínáltak vevőiknek. Kipakoltak a 30-as években a fazekasok és pipások, és sajátosan formázott, korongolt, mázazott, domborműves, írókázott, festett áruik messze földre elkerültek a közel húszféle debreceni pipával együtt.  De ott voltak a szekerezéshez szükséges alkatrészekkel a kerékgyártók, megjelentek a kádárok, pintérek, kosárfonók, a szitás-rostás mesterek, hogy portékáikkal a vásárlóközönség igényét kielégítsék. Kipakoltak a mézeskalácsosok, gyertyaöntők. A debreceni mézestányér vagy a színes cukrozott tésztából készült huszár volt a legkedvesebb s talán legolcsóbb vásárfia, vásári ajándék. Gyertya pedig mindig kellett a háznál, elállott, s ha hirtelen világítóeszközre volt szükség, otthon is előkaphatták, de hazafelé útközben egy zacskóba fogott gyertyával az úton közlekedő szekeret is kivilágíthatták. Néha megjelent a vásáron a kovács, sőt cigánykovács, aki a lovak gyors vasalását is elvégezte, ha a szükség úgy hozta. De volt ott asztalos, bádogos, lakaktos, üveges, képkeretező, esztergályos, gombkötő és paszományos, vasáros, szappanos, nem utolsó sorban méterárut árusító rőfös, konfekció férfi ruhakereskedő, kendőárus, és még ki tudná felsorolni, hogy hányféle kisebb-nagyobb kereskedő, akik a haszon érdekében többek között a hídi vásárt sem mulasztották el. A rendben felállított sátrak között le-fel hömpölygött a nép, mint megáradt folyó s az egymást túlkiabáló hangzavarban mégis mindenki kiigazodott, mert addig őgyelgett a vevő, míg megtalálta a kedvére való portékát. A különböző sátraknak kialakult rendje volt, s aszerint vagy érkezési sorrendben helyezkedtek el, vagy nyílhúzással döntötték el a helyfoglalás sorrendjét.”