Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Kézművesség

Litkei csuhévilág

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Litkei csuhévilág

Az újvilági növények közül a kukorica (tengeri, málé, törökbúza) illeszkedett bele elsőként az európai paraszti gazdálkodásba, s nagyon hamar egyenrangúvá vált a gabonaneműekkel. A Kárpát-medencében először Erdélyben és a Dél-Dunántúlon került művelés alá. Erdélyből 1639-ből, a Dunántúlról az 1650-es évektől vannak  írott forrásaink, melyben leírják, hogy a kukoricát emberi fogyasztásra és takarmányozásra egyaránt használják. Gyors elterjedését az is segítette, hogy a török idők pusztításai nyomán elszegényedett lakosságnak olyan tápláléknövényre volt szüksége, ami igaerő nélkül is művelhető volt. Ráadásul a belőle készített ételek teljes mértékben hasonlítottak az addig kölesből, árpából, alakorból készített ételféleségekhez. Kezdetben a kukorica a veteményesekben, szőlősökben fordult csak elő, de hamar rájöttek gazdasági hasznára (a 17. században terméshozama duplája volt a gabonafélékének), s gyorsan kikerült a szántóföldekre, a vetésforgó része lett. A kukorica egycsapásra honos, a gazdálkodók számára megkerülhetetlen növénnyé vált.

A fotóra kattintva több képet is megtekinthet!

Honosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy teljes mértékben beépült a magyar paraszti kultúrába, hiedelmek, gyógymódok és szokások kapcsolódnak hozzá. Mivel nálunk általában borítólevéllel együtt szedték le a termést (a tisztán törés csak a nagybirtokokon volt igazán jellemző), e munkához természetszerűleg kapcsolódott egy szórakozás jellegű téli társas munka, a kukoricafosztás. Nem volt ritka ilyenkor a maskarázás, mesélés, dalolás, sőt a táncmulatság sem. Ugyanilyen kedvelt szórakozás volt férfiak számára a közösen végzett kukoricamorzsolás is. A magyar paraszti gazdálkodásba való teljes beépülését az is jelzi, hogy a kukorica minden részét felhasználták. Termését emberi fogyasztásra és állatok takarmányozására egyaránt használták, a megmaradt kóró és a csutkatő megbecsült tüzelő volt. Levele fontos téli takarmánynak számított.

A kukoricahajat (fosztás, fosztalék, csuhé) azonban másra is felhasználták. A szép fehér, puha leveleket külön válogatták, félretették, s a padláson tárolták. Feldolgozás előtt langyos vízben áztatták és keskeny csíkokra hasították, hogy jól lehessen sodorni vagy fonni. Gyerekek játékot készítettek belőle (a csutkarozi haját csuhéból fonták); dikó, vacok, szék ülőkéjének befonására már a 19. században használták (leginkább az Alföldön). Csuhéból készült szatyor, papucs, lábtörlő készítése azonban főleg csak az I. világháború után terjedt el, leginkább szegényparasztok körében, akiknek fontos mellékjövedelmet jelentett készítésük. A csuhéfonás a leggyakoribb paraszti házimunkává vált a szalmafeldolgozás mellett, elterjedését az 1930-40 években szervezett háziipari tanfolyamai is segítették.

A csuhéfonás mestersége mai napig él. Számos kézműves élteti tovább a hagyományokat, a technikákat. E kézművesek egyik jelese a Nógrád megyei kis faluban, Litkén élő Kanyó Alfonzné. Csuhébabáival a ma már eltűnt hagyományos paraszti világot tárja elénk, eleveníti fel. A paraszti élet, a munka és a szórakozás minden fontosabb eseményét, történését bemutatja. A csuhébabák között láthatunk mosó-, főző-, vajköpülő- vagy kürtőskalácsot készítő parasztasszonyt éppúgy, mint vőfélyt vagy éppen boros flaskával mulatozó parasztot. Munkájának értékét nem csak az emeli, hogy egy már elfeledett világ képét tárja elénk, hanem az is, hogy a hagyományos technikákat továbbélteti, s munkájához kizárólagosan természetes anyagokat használ fel. A csuhé festéséhez például növényi főzeteket használ: szeder, bodza, hagymahéj, dália, büdöske, rózsaszirom főzetét. Hivatásáról így vall:

„ Szívesen formálom meg a régi paraszti világ egyes mozzanatait. Szeretem a csuhét, mert nedves állapotban jól formálható, az élettelen anyagot élővé lehet varázsolni. Aki ezt a tevékenységet végzi, az tudja, milyen nyugalmat, békességet nyújt az ember számára. Szerencsésnek érzem magam, mert az elmúlt három év alatt, mióta csuhézással foglalkozom, lehetőségem nyílt munkáim bemutatására Budapesten a Vajdahunyad Várában és a Művészetek Palotájában, 2010-ben Pécsett, valamint idén Komáromban vagy a nemrég véget ért budapesti OMÉK rendezvényén.

Módosítás dátuma: 2013. november 22. péntek, 08:57 Bővebben...
 

Kötélverés Mosonban és Magyaróváron

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Kötélverés Mosonban és Magyarováron

 

Időszaki kiállítás a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban (Mosonmagyaróvár, Szent István király út 1.)

A kiállítás megtekinthető:

2011. március 11. – 2011. június 11.

A kötelet már évezredek óta használja az ember. A két, pászmából font fosszilis kötél 17000 éves maradványait tárták fel a lascaux-i barlangban. A kötél alapanyaga gerebenezett kender, esetleg len, ritkán lószőr is lehetett. Időszámításunk előtt 2800-tól terjed el Kelet-Ázsiából a kenderkötél használata. Magyarországon a középkortól 48 önálló céhbe tömörültek a kötélverő mesteremberek. Az első céhszabályzat 1486-ból maradt fenn Kolozsvárról. Védőszentjük Szt. Pakhomiosz egyiptomi remete (népnyelven Szt. Posthumus).

Módosítás dátuma: 2011. július 05. kedd, 08:05 Bővebben...
 

Érték és/vagy divat?

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Érték és/vagy divat?

Harmónia a muzeológia alapvetései és az újabb tendenciák között egy kiállítássorozat példáján

A provokatív cím tán sokak számára előrevetíti, hogy valamiféle ellentmondás feszül(het) a két fogalom, az érték s a divat között. Beszélhetünk-e még a muzeológiában értékről s beszélhetünk-e divatról, divatos jelenségekről? A probléma súlyára abból is következtethetünk, hogy az érték fogalmát nem találjuk meg a Néprajzi Lexikonban, holott néprajzkutatóink, a szakma lépten-nyomon használja a kifejezést!

„Az érték fogalma a magyar néprajztudomány azon háttéraxiómáinak egyike, amelyek rendszerint komolyabb elméleti-szemléleti megalapozottság nélkül kerülnek alkalmazásra. Nyilvánvalóan az elméleti tisztázatlanság az oka annak, hogy az érték/értékelés kérdéskörében meglehetősen ellentmondásos helyzet alakult ki: diszciplínánk egyfelől deklaráltan a modern pozitivista tudomány egyik alapvető módszertani követelményére, az értékmentességre törekszik, ami azt jelenti, hogy tartózkodik az értékítéletektől, vizsgálati tárgyának minősítésétől (emögött feltehetően az objektivitás szándéka, azaz a szubjektív tényezők kizárásának igénye rejlik); másfelől viszont – ha nem is rendszeresen és következetesen, de – alkalmanként mégiscsak véleményt alkot, vagyis különböző szempontok alapján értékesnek, kevésbé értékesnek vagy értéktelennek minősíti a népi kultúra egyes megnyilvánulási formáit. Hogy milyen szempontok alapján, az rendszerint meghatározhatatlan marad, s ugyanígy nem rendelkezünk annak tételes kifejtésével sem, hogy egyáltalán mi jelenthet értéket az etnográfia számára.”[1]

A szerző a későbbiek során arra is kitér, hogy a népi kultúra teljesen máshogy értékel, mást tekint értéknek, mint a néprajzkutató (nyilvánvalóan más szempontok alapján).[2] Az értéksemleges szemléletmód azonban a muzeológiában ellentmondásos lehet. Gondoljunk csak bele, ugyanolyan értéke van-e egy pillepalacknak, mint Badár Balázs díjnyertes kerámiájának? Az érték fogalmához két olyan jelző is társul, melyek kiválóan érzékeltetik a probléma összetettségét. Beszélünk forgalmi s eszmei értékről a tárgyak esetében, mely nem feltétlenül ugyanolyan összeget jelent. Sőt! A két érték közt óriási különbség is lehet.[3]

A divat viszont átmenetileg uralkodó ízlésirány, szokásrendszer; olyan szociológiai és tömeglélektani jelenség, amely a hierarchikusan tagolt társadalomban a csoportok tagjai számára lehetővé teszi, hogy az utánzás révén szimbolikus eszközök (ruházat, hajviselet, modor, fogyasztási cikkek stb.) segítségével egymáshoz viszonyítsák magukat.”[4] Egy-egy divat tehát csak átmenetileg létezik, rövid időintervallumban nyilvánul meg, ugyanakkor „akár minő értelemben vett alkalmazása a tudomány és művészet terén mindig valami gáncsot zár magába, mert e téren csakis a biráló észnek és az esztétikai törvénynek szabad kizárólag uralkodnia.”[5] Leköszönve az ellenkező érzést váltja ki hódolóiból, divatjamúlttá válik: „Ami érték, holnap is érték marad, ami divat, másnap senkit sem érdekel.”[6]

Módosítás dátuma: 2014. január 26. vasárnap, 21:04 Bővebben...
 


3. oldal / 3