Tarnaszentmária és Verpelét kőipara /XIX-XX.század/

    Tarnaszentmária és Verpelét két egymáshoz közel eső település Heves megyében. Szentmari, ahogy a környéken nevezik Tarnaszentmáriát, a lakosság alacsony száma miatt a történelem során  mind az egyházi, mind a világi szervezetben többnyire Verpeléthez tartozott: a római katolikus szervezet szerint nem volt önálló egyház, Verpelét filiája volt. Közigazgatásilag is Verpeléthez tartozott, 1955-től önálló tanácsú község. Bár lélekszáma, gazdasági jelentőssége kisebb Verpelétnél, a kőbányászata kiemelkedő volt a XIX.-XX század folyamán.
Tarnaszentmária Sirok után az egyik legjelentősebb kőfaragó és kőbányász központ volt a Tarna völgyében. A helyi kő felhasználása az Árpád- korig vezethető vissza, a faluban áll Magyarország legrégebbi használatban lévő temploma. A templom helyben fellelhető alapanyagból épült, a belső térben honfoglalás kori motívumokat hordozó faragott kövekkel díszített, körben a fal mellett kőpadkák húzódnak. Bár az Árpád-kori templom jellegét megváltoztatta a templom 19. századi felújítása, a helyi kőfaragás szempontjából mégis érdekes a templom terméskőből faragott tornya, amit 1871-ben készítettek. Ez a torony többször megrongálódott, 1913-ban villámcsapás következtében, a II. világháborúban pedig az orosz csapatok pusztításai miatt. 1913-ban Csorba Mihály verpeléti kőfaragó hozta helyre, akinek munkáját egy  helyi szakértő kőfaragó, Málik István vizsgált fölül.
A falu földrajzi neveiben is megőrződött a kőbányászat, kőfaragás. A kőbányák helyét vagy a volt tulajdonos( Papszász-féle bánya, Gordos bánya) vagy a volt bérlő vezetéknevével együtt emlegetik, ( Czipó-bánya, Hliva-bánya, ..). A Mester utcában laktak az iparosok: a kőfaragók, a kovács és az asztalos.
A faluban 1910-ben kiugróan magas volt a kőházak aránya: 100%, ami a kőbányászat jelentősségét érzékelteti. A siroki és a tarnaszentmáriai bányák vonzáskörzetét összehasonlítva, a szentmari kő főleg az Alföld irányába jutott el, míg Sirokból Borsod és Nógrád megye tájaira is szállítottak. Tarnaszentmária gazdasági kapcsolataiban jelentős szerepet játszott a Jászság, illetve Füzesabony, ahová eljártak a nagy vásárokba. Fiatal borjúkat, növendék állatokat vettek, amit nyáron felneveltek, majd ősszel, illetve télen eladták. Az állattenyésztés volt az erősebb mezőgazdasági ágazat a faluban, hiszen a falu termőföld területe meglehetősen kevés, nem is jó minőségű. /1914 kat. hold, ebből 600 szántó és rét- Czipó Pál közlése szerint/. A vásározás folytán alakulhatott ki az a kapcsolat, ami a kő piacára is visszahatott. Jászszentandrás Szent Vendel szobrát a tarnaszentmáriai Majdajk Márton faragta az 1930-as években, de az építőköveket is nagy mennyiségben szállították Heves város környékére, és a Jászságba egészen az 1960-as évek végéig.
A kőbányászat mellett a felszíni kőzetek gyűjtése és felhasználása is előfordult Tarnaszentmárián. A falu Mátra felőli határában úgynevezett fehér keménykövet gyűjtöttek, amit házépítésre használtak. A felszíni kövek felhasználása elenyésző a bányászott kőéhez képest, ám a kőépítkezés archaikusabb módját gyakorolták vele még a XX. század közepén is.

Tarnaszentmária bányái

    Schafarzik Ferenc  XX. század elején megjelent, kőbányákat ismertető műve Tarnaszentmárián összesen három bányát említ:
A Várhegyi kőbánya, melynek területét  manapság Verpeléthez sorolják, verpeléti vár elnevezéssel. Ez a bánya nagy múlttal rendelkezik: már 1753-54- ben használta egy Jakab nevű kővágó, az innen bányászott köveket főleg a nemesi építkezések alapanyagaként használták a XVIII-XIX. század folyamán.
A bánya újabb használatba vétele Stern Alajos nevéhez kötődik, aki 1882-ben kezdte el a bányászatot. A kál-kisterenyei vasúthoz közel lévő bányaterületről vasút- és útépítésekhez szállították a követ, de „faragottan műszaki tárgyak építésére is alkalmasak” voltak az innen bányászott kőtömbök.  A Várhegy kétféle követ adott: a világosszürke lyukacsos piroxén –andezitet, és a szürkésfehér dácittufát.
1892-ben a bánya naponta 100 napszámost és 25-50 nagyrészt olasz kőfaragót alkalmazott. Az olasz munkások jelenléte bizonyára hatással lehetett a munka módszerére, valamint a helyben működő kőfaragók stílusára. Sirokon is él az hagyomány, miszerint az olaszoktól tanulták a kőfaragás fortélyait, mikor a Károlyi-féle kastélyok épültek. Czipó Pál szerint: „Az, hogy Sirokban ilyen sok kőfaragó van, annak köszönhető, mikor a Károlyi féle kastélyok épültek. Sok siroki ment oda dolgozni, és ellesték a szakmát.”
1936-ban a Várhegyi Andezit Kőbánya és Építészeti vállalat RT. művelte a bánya területét, 1975-ben helyi védelem alá került. Jelenleg tanösvény vezet a vulkáni kúp peremén, jól kivehetők a bányaművelés nyomai is.
A községi kőbánya ami Schafarzik felmérése idején Miglierini József bérletét képezte. A bánya a működési engedélyét 1894-ben kapta, az itt bányászott piroxén-andezit tufát szintén útkavicsozáshoz, illetve faragottan műszaki tárgyak építésére használták.
A Fekete József bérletét képező kőbánya, ami községi tulajdonban volt, 1885-ben kapott működési engedélyt. Az innen termelt kövek főleg házépítésre, részben pedig sírkőfaragásra szolgáltak.
A közösségi emlékezet a fentieket is magába foglalva a következőket őrizte meg:
A Koho-féle vagy Schwarz bánya, ami a legnagyobb kitermelést végezte a XX. század közepén, különösen a II. világháború után, amikor az újjáépítéshez nagy szükség volt a kő alapanyagra. Ebben az időszakban kb. 70 ember dolgozott ebben a bányában. Az itteni követ szállították a Tisza-híd építéséhez Poroszlóra is.
Dobi-bánya: Az István földbirtokos család tulajdonában volt, többen is bérelték úgy, hogy összefogtak és közösen fizették ki a bánya bérleti díját, ami 200 pengő volt a 20-as években. Ezt a bányát most is műveli az egri Bolykő Kft., bár csak időszakosan, amikor megrendelés érkezik.
Papszász Tamás-féle bánya: a legtovább ezt a bányát használták. /Papszász Tamás földbirtokos volt Tarnaszentmárián./
Breskák/Vreskák: A Várhegyi bányához hasonlóan ebben a bányában is dolgoztak olaszok, az adatközlők szerint az I. világháború után olasz hadifoglyok fejtették itt a követ. A temetőben olasz nyelvű felirattal ellátott sírköveik őrizték emléküket, amelyek mára sajnos megsemmisültek, illetve a temetőből eltűntek. A helyi lakosság számára állított sírkövek közül néhányról azonban mondják, hogy azokat az olasz kőfaragók készítették, akik az 1914-et követő időszakban itt dolgoztak. Ez a bánya jó minőségű követ adott, alagút is húzódik benne, amiben csillékkel szállították a követ. Az itt bányászot kőzet népi elnevezése: keménykő.
Község bányája: ami bérlőiről Fekete- , majd később a Czipó- bánya elnevezést kapta. Fekete János, a bánya bérlője az iparosok 1892-es jegyzékében az egyetlen kőfaragóként van feltüntetve Tarnaszentmárián. A helyiek szerint ebben a bányában is dolgoztak olasz munkások. A 40-es években a siroki Kecskeméti Mihály és társa, Vince Sándor kőfaragók is béreltek ezt a bányát.
A Vár-hegy:  A helyiek bazaltnak emlegetik az itt bányászott követ, ami a legkeményebb anyag volt a falu határában. Az olasz kőtörők, kőfaragók jelenlétét a XIX-XX. század fordulójára teszik ebben a bányában. Az 1948-49-es szabadságharc emlékét is őrzik a hellyel kapcsolatban: a kápolnai csatát megelőzően itt gyülekeztek a honvéd csapatok, a tetején 32 ágyú volt a hagyomány szerint. A Vár-hegy maga egy vulkánikus kúp, tulajdonképpen a belső, kürtőt kitöltő andezitet bányászták ki. A vulkáni kürtőbe vezető út építéséhez a vulkán egyik oldalát átszakították, a kibányászott kőből készítették el az ide vezető utat.
A Gordos:  A bánya nevét szintén a volt tulajdonosáról kapta, egy kisebb jelentőségű bánya volt, engedélyezéséről nincs adat.
A két világháború közötti időszakban, majd a II. világháború után fellendült a kőbányászat Tarnaszentmárián. Úgy emlegetik a háború utáni időt, hogy annyi megrendelésük volt, amit nem bírtak teljesíteni. A kőbányákba a környező falvakból is jártak át dolgozni, hiszen azon kevés foglalkozások közé tartozott, amivel keresni lehetett. Az 1920-as években a kőfejtők már szövetkezetet alkottak, ahogyan ezt egy 1926-os levél is bizonyítja. A levél Popovits József iskolaszéki taggá választását kérelmezi, aki a „szövetkezet” igazgatósági tagja volt. A kőfejtők szövetkezete nevében a levelet 19 szentmáriai személy írta alá.
A „téeszesítés” idején a helyi Dobó István Mgtsz- nek juttatott Cipó féle bányát a szövetkezetnek nem adták át határidőre, a bánya vezetői ellen panaszt kellett benyújtani. Ezt követően a Petőfi Mgtsz melléküzemágként művelte az egyik bányát. Az 1960-as évek vezetőségi jegyzőkönyvei munkafegyelmi gondokról és veszteséges termelésről számoltak be, a kőbányában dolgozók között sok volt a másodállású alkalmazott, ami nagyobb kiadással járt. Az éves termelési tervet 1964-ben 6000 m3, 1965-ben 7000 m3 egyes falkőre tervezték, ami 8 fő munkaerejét vette igénybe akkoriban. Ez a szám már a kőbányászat jelentősségének csökkenését mutatja.

A bányászat folyamata

    A bányászatot robbantással végezték már 1902-ben, ahogy arról az Egri Újság is tudósított.  A robbantást robbantómester irányította. A robbantás előkészületeként kézi fúróval  vízszintesen befúrtak a sziklába. A fúrt lyukba egy rúd segítségével kis adag paxitot tömtek, amivel először egy üreget robbantottak ki. Az üregbe nagyobb adag paxitot helyeztek, amivel eredményes robbantást értek el. A robbantás előtt „Lövés, lövés” kiáltással figyelmeztették az embereket a fenyegető veszélyre. A lerobbantott köveket a bánya területén hasították: a csákánnyal előre kifúrt lyukakba vasékeket helyeztek 10-15 cm-ként, bunkóval az ékeket ütögetve hasították méretre a köveket. Ha a kő mérete és minősége megfelelő volt, a helyi kőfaragók számára az előre megrendelt méretű kőtömböket is előkészítették a szállításra.
    A bányában használt csákányokat és ékeket 1952-ben a verpeléti kováccsal, Jakab Ernővel készíttette el a Tarnaszentmáriai Kőkitermelő Vállalat vezetője, Asztalos János. A megrendelésben 200 db ék, ebből 20 vastag ék, emelő és fúró rúd szerepelt. A kovács korábban Tarnaszentmárián is dolgozott a községi kovácsműhelyben.
    A kőbányászok, kőfaragók gyakori problémája volt a szembe került kőszilánkok okozta kellemetlen szemgyulladás. Ezzel a bajjal soha nem fordultak orvoshoz, maguk kerestek rá megoldást.  Amint Sirokban, úgy Tarnaszentmárián is ismerték azt a gyógymódot, hogy a Tarnában fogott rákok „szemét” használták az idegen anyag eltávolítására. A folyami rákot a helybeliek nyárson sütve el is fogyasztották, a hasznos rákszemeket pedig az idősebb asszonyok gyűjtötték össze, megszárították, tárolták, mint szemre való gyógyszert.
    A kő elszállítását általában a megrendelő oldotta meg: „ A vécsiek általában egy lóval, a jobb módúak, mint Verpelét, Feldebrő már 2 lóval, vagy ökörrel szállították. Heves környékére vagonnal szállították, de még akkor csak száz mázsát lehetett .” Ezek mellett voltak helyben, akik fuvarozással foglalkoztak, lovas szekérrel, de ez a kőszállításban csupán alkalmi megbízásokat jelentett. A vasúti szállítás lehetővé tette a nagy mennyiségű megrendelések eljuttatását távoli településekre is. A kőbányák közvetlen közelében húzódott a vasút, a kő szállításához rakodóhelyeket alakítottak ki

Kőfaragók Tarnaszentmárián
    Az első kőfaragó, akit név szerint ismerünk a településről, Fekete János: ő már 1892-ben hivatalosan, engedéllyel végezte a munkáját Tarnaszantmárián. Az ő leszármazottja Fekete József, Sirok kőfaragói között került említésre az 1923-ban összeállított iparosok lajstromában.  A XX. század elejének Iparlajstromain a  kőfaragók között Nagy Illés tarnaszentmáriai mesterként került bejegyzésre 1905-ben és 1925-ben is, akinek  fia hevesi kőfaragóként vált híressé. Az idősebbek emlékezetében ügyes mesterként szerepel Popovics János, akinek fiai József, Gyula és Ferenc is foglalkozott a kővel, ha nem is mint kőfaragók: kőbányabérlők voltak. Popovics János szlovák származású volt, élete végéig törte a magyart.
    A XX. század közepén két jelentősebb kőfaragó mester működött Tarnaszentmárián, akiket szobrász kőfaragókként emlegetnek: Majdajk Márton, és Asztalos József.
    Majdajk Márton (1896-1979) testvérével, Majdajk Mihállyal együtt dolgozott, aki nem volt kőfaragó mester, de bátyjától elsajátította a mesterség fortélyait. Az édesapja, Majdajk István is kőfaragó volt, és fia Majdajk Tibor is megtanulta a mesterséget, ami a családon belül öröklődött apáról fiúra.  A családtagokon kívül mást nem alkalmazott a műhelyében, nagyon precíz ember lévén nem tűrte a hanyagságot, a fia ezzel magyarázza, hogy nem volt tanítványa. Az 1930-as években ő készítette el a Jászszentandráson még ma is álló Szent Vendel ( Tarnaszentmárián Vendelénusznak nevezik) szobrot, sírkövei Feldebrő, Aldebrő, Tófalu, Verpelét temetőiben is megtalálhatók. A verpeléti zsidó hitközség számára is készített síremlékeket, a sírkő feliratát a zsidó megrendelők leírták neki, ez alapján másolta le a számára idegen írást. A templomban elhelyezett kis méretű Jézus szíve szobor is az ő munkája, terméskőből készült, festett, provinciális stílusú. Majdajk munkái a provinciális szobrászatot képviselik, bár alkotójuk a falusi kőfaragók szakmailag műveltebb csoportjába tartozik. Majdajk Márton fia ma is őrzi az 1930-as évekből megmaradt Kő és Műkő folyóirat egyes számait, valamint a Kőfaragó-, műkő- és cementipar 1940-es évkönyvét, ami arról tanúskodik, hogy a mester figyelemmel kísérte a szakmai élet előrehaladását. A kőfaragók büszkesége az út menti kereszt elkészítése: Majdak Márton munkái közül a Domoszlói keresztet ismerjük, de régi keresztek felújítását is elvállalta (Pl. Egerszólát).
    Asztalos József ( 1912- 1953) a híres miskolci kőfaragónál, Edelsteinnél tanult, akinek a munkái, sötétszürke gránit síremlékek a tarnaszentmáriai temetőben még ma is állnak. Az 1940-es években dolgozott Budapesten az új köztemető mellett, sírköveket faragott. Egerben Minárovics műhelyében, valamint az egri Líceumnál és a „nagytemplom” felújítási munkálatainál is dolgozott. A II. világháború nagy felújítási munkálataiban valamennyi Eger környéki kőfaragó központ kőfaragói dolgoztak: sirokiak, szomolyaiak, bogácsiak, novajiak és tarnaszentmáriaiak is. Asztalos József kőbányát is bérelt István Béla földesúrtól, amelyben 10-15 embert alkalmazott. Kapcsolatban állt a siroki kőfaragókkal, segédeket, tanítványokat is fogadott. (Visztra József siroki kőfaragó nála tanult.) Siroki mesterekel dolgozott Hevesen, ahol siroki kőből faragtak díszítőelemeket egy helyi pincébe, a káli gimnázium kőfaragó munkáit  pedig a szomolyai kőfaragókkal együtt végezte. Az ilyen közös munkák alkalmasak voltak arra, hogy a Bükk-alja és a Tarna – völgye kőfaragói között kapcsolat alakuljon ki, az információ és tapasztalatcsere színterei voltak a nagyobb építkezések. Az erki Szent Vendelt 1948-ban készítette el a templomban lévő kis méretű Szent Vendel után. A fia elmondása alapján a szentek szobrait először agyagból formálta ki, a méretet erről az agyagmintáról vette le az alkotás elkészítése során. Sírkövei Visontán, Abasáron, Markazon és Kisnánán találtak vevőkre.
A falusiak életében az iparosok voltak azok, akik szerepet vállaltak a kulturális életben. Asztalos József Tarnaszentmárián színjátékokat tanított a helyi fiatalságnak, ő maga is írt erre alkalmas darabokat. Az iparosok ilyen jellegű tevékenységéről siroki adatközlők is beszámoltak, ahol a fiatal kőfaragók zenekart hoztak létre.
    A kőfaragókat a világháborúkat követő rossz gazdasági helyzet idején az „alkotásaik” fejében mezőgazdasági terményekkel fizették ki: egy hordó borral, egy birkával, vagy egy mázsa búzával. Egyfajta cserekereskedelem folyt a környék lakossága körében, a pénzhiány és a pénzromlás miatt ez kézenfekvő volt.
A kőfaragó mesterek mellett, a kőbányászattal foglalkozók is elsajátították bizonyos szinten a faragás csínját- bínját, az alapvető szerszámkészlettel is rendelkeztek ahhoz, hogy otthoni saját használatra elkészítsék a szükséges tárgyakat. Így például Popovics Ferenc lakóházának faragott oszlopai, a kiskapuk és a pincelejárat fölötti díszítőelem is olyan munkák, amelyeket nem mesterrel készíttettek el, hanem a gazda faragta ki saját célra.

Verpelét kőbányái és kőfaragói

   Verpelét kőbányászata nem volt olyan jelentős, mint Tarnaszentmáriáé, ám története korábbi időszakig vezethető vissza. A Tarnaszentmáriánál részletezett Várhegyi- kőbánya Verpeléthez nagyon közel esett, Csiffáry Gergely ezért is taglalja a verpeléti bányáknál. Ami vitathatatlanul verpeléti bánya, az a településtől 3 km-re lévő Magyalosi- tanyán működött, a Sztáray család birtokához tartozott. A Magyalosi bánya 1810 körül nyílt meg, 1945 után a földműves szövetkezet a bánya üzemelési jogát, majd a működési engedélyt megkapta, de a kőfejtés hamar abbamaradt a kő gyenge minősége miatt. Az innen kitermelt dácittufát használták építkezésekre, keresztekre, útjelző kövekre, stb.. A XX. század elején Kozma Mihály verpeléti kőfaragó volt a bérlője, akinek igényesen elkészített munkái a zsidó illetve a katolikus temetőben most is állnak.
 A községi legelő közelében is volt egy „grófi bánya”, amelyből  fehér követ bányásztak. A hagyomány szerint ezt a gróf saját célra használta, valamint a kőfaragóknak is adott el ebből a kőből. A Sztáray kastély kertjében a második világháború végéig állt Csorba Mihály kőfaragó oszlopon álló Máriája, melynek ma már csak az alsó, oszlop része található a verpeléti temetőben. A Mária szobor a francia származású grófné kérésére készült, aki ez előtt imádkozott a kertben. A helyiek szerint a grófi kastély kertjében egykor több szobor is állt, ami áldozatul esett a történelem viharainak.
A községhez közel eső Jakabdombnak is volt saját kőbányája, amelyből a helyi építkezéshez termeltek ki követ. A szintén Verpeléthez tartózó Irma tanya juhistállóit szintén a helyszínen bányászott kőből építették fel. Ezeket a kőzeteket csak lokális felhasználásra termelték ki, nem kereskedtek vele.
    A településen dolgozó kőfaragókról egész korai időszaktól vannak fennmaradt adatok. Az 1848 előtti időszakból Kipperger József és Szabó József, a dualizmus korából Danellatta Antal olasz kőfaragó nevét őrizték meg a források. Danellatta Udine tartományból, Raccollantából származott, az olasz kőfaragók Magyarországi tevékenykedését gazdagította munkájával. A Kipperger családban generációkon át gyakorolták a szakmát, apáról fiúra  szállt. Az ő kezük munkáját dicsérik a feldebrői temetőben lévő stációk, amelyeket 1863-ban készített el Kipperger József kőfaragó társaival együtt. A stációk felső, rózsaablak jellegű díszítménye egy darab kőből készült, nagyon precíz és pontos munkával.
A vasútépítkezések kapcsán sok olasz kőfaragó és kőbányász működött ideiglenesen hazánkban a XIX. század végén. Verpelét bányáiból szállították a követ a Füzesabony-Debrecen vasútvonal alapozásához az 1890-es években. A vendégmunkásként jelen lévő olaszok a XX. század elején Csorba Mihály műhelyében is tevékenykedtek.

A tarnaszentmáriai kő felhasználása

Építkezés

    A szentmari kő, - ahogy a környéken megnevezik ezt a kőféleséget-  elsősorban az építkezés alapanyagát adta. A köveket - Sirokkal ellentétben, ahol alaktalan bányászott követ használtak az építkezésre-  már szögletesre faragták (kváderkő) a XX. század folyamán. A lábazathoz használt sziklót színfaragással dolgozták át, a szebb felszín kialakítása végett. Innen szállítottak követ az Alfödre, Füzesabonyba, Törökszentmiklósra, Aldebrő, Feldebrő, Kápolna, Vécs, Tarnaszentmiklós, Kál, Egerszólát házainak alapozására, építésére.  A szentmari kő adhatta a falazat teles anyagát, de a földfalú, illetve vályog épületek építésénél is felhasználták lábazatnak, és a ház sarkainak megerősítésére. Az 1950-es években a helyi bányából megrendelt szentmari kővel rakták körbe  az épületek homlokzatán az ablakokat, és a sarkakat, mintegy díszítésként.  Az itteni kő nagyon jó minőségűnek számított az építkezéseken. A verpeléti iskola építésénél 1892-ben kikötötték az alapanyagok minőségét: „Az építéshez szükséges mindennemű anyagoknak jó minőségűnek kelletik lenni. Különösen a köveknek szentmáriai, esetleg magyalosi vagy hasonló minőségűnek kell lenni.”
    A kaputól a bejáratig húzódó járdát méretre faragott lapos kövekből illesztették össze, még az 1950-es években is, valamint az árkokat átívelő hidakat is ebből az anyagból készítették.
    Tarnaszentmária faluképét meghatározták, meghatározzák a díszesen faragott kő kiskapuk. A helyi kőfaragók jellegzetes termékeit Bakó Ferenc gyűjtése szerint a XIX. század végén a leggazdagabb családok veresmarti kőből csináltatták, aminek jellegzetes sötétvöröses színe van. A kiskapuk alapanyagáról kérdezősködve ma már nem kaptam olyan választ, ami szerint pálosveresmarti követ használtak volna. A kőfaragó mesterek leszármazottai, valamint azon idős emberek szerint, akik még dolgoztak a kő szakmában, a legjobb minőségű helyben bányászható kőből készültek ezek a kiskapuk, lábazatkőből. /A bánya lábazatából, az alsó kőrétegekből. /  A kiskapuk felső áthidalóin növényi motívumok, évszámok, monogramok  vannak kifaragva. A falu központjában a Vári út 1. szám alatti háznál a 3 kapuoszlop tetejére ülő oroszlánokat faragott Asztalos József kőfaragó mester. Ezek az oroszlánok is szentmari kőből készültek 1946-ban, a puhának számító anyagból készült szobrokat már kikezdte az idő vasfoga. Az 1950-es években Verpelét régi házainak kapui is több esetben készültek szentmari kőből, előszeretettel alkalmazva a leveles-szőlős motívumokat, a település termékét hirdetve. Verpeléten a kapuoszlopokon díszítőelemként elhelyezett kapugombok is nagy formai változatosságot mutatnak. A nagykaput tartó kapuoszlopok tövébe faragott terméskő kerékvetőket helyeztek el, főleg a módosabb gazdák portáin.
    A település több lakóházának tornácát díszítik a kőből faragott tornácoszlopok, amit Bakó Ferenc „siroki oszlopnak” nevezett el. A helybeli mesterek, illetve a szakmát elsajátító kőfaragók valószínűleg a siroki mintára faragták ezeket az oszlopokat, különösen a ion oszlopfőre emlékeztető csigás kialakítású oszlopok voltak népszerűek.
    A tetőzet és az utcai homlokzat találkozásánál oldalt elhelyezett védőkövet itt fecskfaroknak nevezik, kőből faragott változataik jóval kisebb számban fordulnak elő, mint Sirokban vagy Szajlán. A megmaradt darabokon a tulajdonos neve és az évszám mellet lóhere  illetve más növényi motívumok fordulnak elő.

Pincék

     Tarnaszentmária pincéi a helyben bányászott, kőfaragók által megmunkált faragott kövekkel vannak kirakva. Ilyen pincéket a környező településekre is készítettek a szentmáriai kőművesek, illetve a Tarnaszentmárián megfaragott elemeket a szomszédos falvak kőművesei állították össze. Verpeléten, ahol jelentős bortermelés folyt, nagyobb méretű pincéket is találhatunk a lakóházak udvarán,  a volt Dózsa MgTsz pincéje is ebből a kőből, azonos eljárással készült. A verpeléti egykori kóser pince fala még egy korábbi technikát tükröz, a falazat kövei nem olyan szabályosra faragottak, a mennyezet nem boltíves volt, hanem fagerendákkal, pallókkal fedték be. A pincéknek két típusa fordul elő a Tarnaszentmárián és környékén: a lakóház alatt elhelyezkedő, illetve a lakóház bejáratával átellenben, az udvaron elhelyezkedő pincék. A bortárolásra használatos épületeket vagy félig, vagy teljes egészében földbe süllyesztették. A pinceépítést az alap megásásával kezdték: egy nagy téglalap alakú üreget ástak a földbe, amelyben a kőműves mester felállította azt  módlát, amelyre a szabályos faragott kövek kerültek. A méretre kifaragott kövekből először az oldal és végfalakat rakták ki, majd boltívet formáltak az ásott üreg fölé. Az utójára behelyezett sor köveit sípkőnek, vagy slusszkőnek nevezték. Végül a kőből kirakott ívet befedték földdel. A levezető lépcsőzetet is egy tömbből kialakított terméskőből rakták. A lejárat a téglalap alaprajzú pincék hosszanti oldalának jobb szélén helyezkednek el, szinte minden esetben. A pincék fölé  egyes esetekben kamrák is épültek. A kőelemek közé nem minden esetben raktak kötőanyagot, mégis a mai napig kitűnő állapotban vannak a 150-200 évvel ezelőtt épült pincék is. A nagyobb méretű pincék köveit meszes habarccsal rögzítették. A picék egyik hosszanti végében mindenütt beépítettek egy vakablakot, ami a poharak, borász tárgyak tárolására szolgált. A pince szellőzésére egy függőleges szellőzőnyílást alakítottak ki, amit az udvaron szintén terméskőből faragott kéménnyel fedtek. A pincerakásnak voltak specialistái: ilyen szakember volt Gyetvai Mihály, Bátonyi Mihály…
Egy 1876-ban írt levél szerint a tarnaszentmáriai hívek a néhai Németh István házát akarták megvásárolni kántortanítói laknak és iskolának. Az épületet és a telket pontosan leírták, így a kőből épített pincét is: „ A kaputól jobbra van építve szintén egészen kőből szalma födéllel ellátva egy kamra, hossza 2ö3’? szélessége 1ö3’- magassága 1ö5’ ezen épület alatt van, egészen faragott kövekből épült, kétfele nyíló ajtóval ellátott ritka szép pincze, a’ levezető lépcsőzet szintén faragott kő, és minden lépcső egy darabból van metzve.” Ez a pince legkésőbb a XIX. század elején épülhetett, ha 1876-ban már a néhai tulajdonos után árusítják a portát. Ma már többnyire csak zöldségtárolásra használják az egykori borospincéket, Verpeléten ahol a szőlőművelés ma is folyik, megőrizték eredeti funkciójukat.
    Ennek a pincetípusnak korai párhuzamai az észak-magyarországi mezővárosi ásatások során előkerült épületek alatti pincék, amelyek szerint már a 15-16. században elterjedtek a polgári és a nemesi építkezésben ( Vác, Pásztó, Gyöngyös, Miskolc, Sárospatak). A Dunántúlon Sarvaly faluásatásában feltárt, szintén a 15-16. századból származó pincéket a lakóházakhoz kapcsolódva félig vagy teljesen földbe süllyesztették, kő falazattal és kőboltozattal, illetve síkmennyezettel építették

Sírkövek

    Tarnaszentmária és Verpelét római katolikus temetőiben nem csupán helyi mesterek munkái találhatók. Verpelétre a siroki Tóth Miklós, a szintén siroki Hornyák Sándor pedig Tarnaszentmáriára szállított sírköveket, a gazdagabb megrendelők pedig miskolci, egri műhelyekben készíttették el a gránit síremlékeiket. /Edelstein- Miskolc, Krizsán Ignác- Eger/ A helyben dolgozó mesterek sírkő céljára szívesebben használták a siroki követ, ami homogénebb volt a szentmari kőnél, de nem szorította ki teljesen ezt.
    A katolikus temetőkben a terméskő emlékek két alaptípusa itt is a kereszt és az obeliszk alakú  sírkő, amit itt piramisnak neveznek. A piramis emlékek díszítése egyszerű, kereszt, vagy koszorúba foglalt kereszt helyezkedik el az emlék felső, szöveg fölötti részén. A kereszt alakú sírkövek ezzel szemben díszesebbek, a kapukról ismert növényi díszítések,  virágos-leveles ágak is megjelennek a hagyományos keresztény szimbólumok mellett. /szív, kereszt, szomorúfűz.../ A keresztek egy része csillag alakú végződésekkel készült, ami a közeli Sirok kőfaragóinak munkái között ismeretlen, de a korabeli kőfaragó mintakönyvekben szerepel. A sírkövek készítésénél a kő egyenetlenségeit cementes habarccsal tüntették el, a simára faragott követ bebetonírozták. Ezt a munkát nők végezték: a kőfaragó felesége, lánya. A betonírozás után fehér vagy szürke színű olajfestékkel festették le a síremlékeket. Női munka volt a betűk aranyozása is: az előre kivésett betűket először bekenték sárga festékkel, erre került a finom aranylap, amit rádolgoztak a festett betűkre.
    Verpeléten országos viszonylatban is kiemelkedő volt a zsidók aránya a XIX. század végén, a XX. század elején. 1840 - ben az Egri járásban 240 zsidó élt, ebből 139 Verpeléten. A kőfallal körülvett temetőjük nagyon korai sírköveket is őriz. A sírkövek egy részét helyi, illetve szentmáriai kőfaragók készítették el szentmari vagy siroki kőből. A síremlékeken ritkán tüntették fel a nevet vagy a monogramot, de Kozma Miklós neve felfedezhető, valamint Majdajk Márton munkái is kerültek ide.  A sírok másik része márványból készült. A terméskő sírköveken zsidó jelképek szerepelnek a kő felső részén, mintegy jelezve az alatta fekvő hovatartozását, státuszát. A kancsó Lévi törzsének jelképe, mivel a szentély szolgálatát ők látták el: ők öntötték le az áldás előtt a kohénok  /papok / kezét. A kohén család sajátos szimbóluma az áldó kéz, aminek kialakítása a helyi temetőben nem felel meg pontosan a zsidó hagyományok előírásainak. Hagyományosan a 2 kéz hüvelyk és mutatóujja összeér, csak a középső és gyűrűsujjak közt marad hézag. Ezzel szemben Verpeléten a kezek egymás mellett helyezkednek el, anélkül, hogy az ujjak összeérnének. Ez az eltérés árulkodik a keresztény készítőről, illetve arról, hogy a készítő nem használt olyan mintakönyvet, ami tartalmazza ezt az ábrázolást.  A kéz Isten jelenlétét szimbolizálja a világban. A gyász jeleként megjelenik a keresztény sírokon is gyakori szomorúfűz és a szeretet szimbóluma, a szív.
A kőfaragók igényesebb, díszesebb munkáihoz ritkán felelt meg az itteni kő, ami lógeros, ha víz éri, és beszivárog a repedésekbe, könnyen szétfagy. Bár sírköveket faragtak szentmari kőből, Sirokból is hoztak köveket az igényesebb kőfaragómunka érdekében. Az út menti keresztek, szobrok is a siroki kő felhasználásával készültek el a tarnaszentmáriai mesterek műhelyeiben.

Egyéb készítmények

    Az egyszerűbb, gazdaságban használatos tárgyakat a helybeli férfiak saját használatra előállították, hiszen a jól faragható kőhöz minimális eszközkészletre volt szükség. Így a baromfiudvarok itatóit, a sertések válóját házilag készítették el, de szentmari kőből készült a káposztás hordókba használt, a hordó alakjához kifaragott kő is. Egyes portákon a kukoricagórék alátámasztását is kőből oldották meg. A kőfaragó mesterek otthonában olyan egyedi kőtárgyak is előfordulnak, mint a kőből faragott karácsonyfa-talp. A kőlábú saroklócáknak már csak a díszesre faragott lábaira lehet rábukkanni, ám ebből kiderül, hogy ez a típusú berendezési tárgy Tarnaszentmárián is elterjedt volt. A kerekes-kutak kútravásainak formája itt is szögletes, mint Sirokon- a négy oldalt egy-egy kőtömbből álló lapok alkotják, amit vaskapcsok fognak össze.

IRODALOM:

BA: Bakó Adattár
EFL: Egri Főegyházmegyei Levéltár
ENA: Egri Néprajzi Adattár
HML: Heves Megyei Levéltár

BAKÓ Ferenc
Kőházak és barlanglakások Észak- Hevesben. In: Az Egri Múzeum Évkönyve VIII-IX.. Eger. 325-432.
Parasztházak és udvarok a Mátra vidékén. Budapest.

CSIFFÁRY Gergely
Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében. Eger.

Egri Újság
    1902  I.9. 6. Eger.

Hevesmegyei Compass
    1923 Eger.

Heves megye földrajzi nevei I.
    1970 Eger. 144-146.

Heves Megye Műemlékei III
    1978 Budapest.

JEKELFALUSSY József
    1892 Magyarország iparosainak és kereskedőinek czím és lakjegyzéke 1056.

KECSKÉS Péter
1997 Szőlőfeldolgozó és bortároló építmények In: Magyar Néprajz IV. Budapest. 205-206.

KRISTON Pál
    1997. Heves megye iparosítása a dualizmus korában. Studia Agriensia 13. Eger.

RAJ Tamás
    2002 Zsidó tárgyak művészete. Budapest. 12-13.

SCHAFARZIK Ferenc
1904 A magyar korona országainak területén létező kőbányák részletes ismertetése. Budapest. 130-131.

SZECSKÓ Károly
    1998 Verpelét község története. Verpelét
   
Melléklet 1.
Kőfaragók és kőbányászok Tarnaszentmárián és Verpeléten


Tarnaszentmária

Fekete János /1892/
Popovics János /1923/
Málik István /1913/


Kőbánya bérlők /1904/

Miglierini József
Stern Alajos
Fekete József


Iparlajstromokban szereplő mesterek

Iparlajstrom  „A” /1859-1928/
Tarsoly Gyula kőfaragó 1440/1920 lemondott 1926.


Iparlajstrom „A” /1928-1955/
Asztalos József kőfaragó1936/57
Pál György kőfaragó 1936/75

Iparlajstrom „B” /1895-1938/
Csehi Sándor kőfaragó 1900/3
Godman Emil kőbánya 1927/19
Helli Adrás 1902/5
Huszár Mihály kőfaragó  1932/5
Kovács Mihály kőfaragó 1930/17
Majdajt János kőfaragó 1900/8
Nagy Illés kőfaragó 1905/3; 1925/18
Popovics József kőfaragó 1925/28
Popovics János kőfaragó 1903/7
Via Építő rt kőbánya 1930/1

Iparlajstrom  „C” 1896-1950
Huszár Jánosé Driszkó Mária kőbánya 1842/1928
Kovács Mihály kőfaragó, kőműves és ács 1176/1930
Báthory és Klenovits kőbánya- kőfejtő 2527/1930

Iparlajstrom  „E” 1912-1950
Papszász Lajos kőfejtő 2236/1921                üzletvezető: Popovits János
István Lajos kőbánya 260/922                        üzletvezető: 3804/929
Felsőmagyarországi kőbánya kohó rt 2292/1927 lemondott 1930
Cipó Pál kőbánya 380/1940
Popovics Gyula  kőbánya 381/1940
Asztalos József kőbánya 159/1942
Kecskeméti Mihály és társa Vince Sándor 7374/1943
Helli Mihály 210/1948


Verpelét


Kiss András kőfaragó /1892./
Viel Alajos kőfaragó /1892./
Csorba Mihály kőfaragó /1913./
Kozma Miklós kőfaragó /1923/
Schwarz Jenő kőbánya bérlő /1923/
Kozma Mihály bérlő /1904/


Iparlajstrom „A” /1928-1955/
Hegedűs János kőfaragó  1935/15
Schwarz Artur kőbánya


Melléklet 2.

I. Ábra. Kapuoszlopok faragott díszítményei Tarnaszentmárián /Tanyi Sándor rajzai/
II. Ábra. Kapuoszlopok faragott díszítményei Verpeléten / Tanyi Sándor rajzai/

Rezümé
Zábrátzky Éva
Tarnaszentmária és Verpelét kőipara  /XIX-XX. század/

    A Tarna patak mentén elhelyezkedő Verpelét és a vonzáskörzetéhez tartozó Tarnaszentmária a XIX-XX. század folyamán jelentős kőbányákkal rendelkezett. Az itt élők tudásához hozzátartoztak a kő megmunkálásának az ismeretei, amit a tanult kőfaragó mesterek művészi szinten műveltek. A két település bányáiból származó követ a vasútvonalnak köszönhetően az Alföldre is szállították, építkezésekhez és útépítésekhez.
    A két település építészetében látványosak a terméskőből készült díszítőelemek: oszlopok,  a kiskapuk faragott díszítményei. A kevésbé látványos, alapvető használati tárgyakat is kőből készítették el, ha a funkciójából adódóan lehetséges volt. A táj jellegéhez igazodva a lakóépületek alatt és az udvarokon méretre faragott kövekből építették a félig, vagy teljesen földbe ásott pincéket. A pinceépítésnek kőműves specialistái voltak, akik a környező falvakban is vállaltak munkát.
    A terméskő a temetők képét is meghatározta. A római katolikus lakosság mellet a nagy létszámú zsidó közösség sírkövei is többnyire a helyi kőfaragók készítményei, szimbolikájuk árulkodik az elhunyt társadalmi hovatartozásáról is.
    Mára a terméskő felhasználása minimálisra csökkent: Tarnaszentmárián egyetlen kőbánya működik időszakosan. Szerepét átvették az építkezésben a gyári építőanyagok, a sírkövek pedig műkőből, vagy az időtálló gránitból készülnek a falusi temetőkben is.