Visszaemlékezéseim 1956-ra 2. A menekülés

2014. október 24. péntek, 00:00 Gemer György
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Visszaemlékezéseim 1956-ra

2. A menekülés

A lethbridgei magyar emlékmű 1956-os emlékplakettje. Gemer Carole felvételeSűrű, tejszínű, ködös reggelre ébredtem 1956. november nyolcadikán. Hárman jöttünk össze a megbeszélt helyre és indultunk el utunkra, melynek végét magunk sem láttuk. A szovjet rabságban mindig az a vágy égett bennem, hogy hazámba, otthonomba visszatérhessek egyszer. Éppen öt év elteltével, mint egy üldözött vad, alig vártam, hogy elhagyjam most azt. Egy szál ruhában, a bicikli kormányára akasztott zacskómban fél vekni kenyérrel indultam el a kétszáz kilométeres útra. Búcsút sem vettem anyámtól, testvéreimtől, a családtól, jobbnak láttam elkerülni azt. Valami belső erő kergetett egy békésebb, egy szabadabb életre. A barátságtalan, ködbeburkolt Duna útról, Felsőgöd fő utcájáról az országútra tértünk le. Némán tapostam a bicikli pedálját az ismeretlenbe vezető utam első kilométerein, mikor eszembe jutottak Reményik Sándor, erdélyi költő versének sorai:

Eredj, ha tudsz. . .

Eredj, ha gondolod,

Hogy valahol, bárhol a nagy világon

Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

Eredj. . .

Szállj, mint a fecske, délnek,

Vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.”

Ünneplő magyarok. Lethbridge, Alberta. 2012Megújuló hittel néztem a jövő elé, miközben el-elsuhant mellettem egy kilométerkő azt jelezvén, hogy egyre távolabbra kertültem az otthonomtól. Tervünk az volt, hogyha valaki igazoltat vagy megkérdezi hová tartunk, válaszunk az legyen, hogy a következő faluban lévő nagymamához megyünk. Elhagytuk Sződligetet –ahol az oroszok elleni terveinket nem sikerült végrehajtani- és Vác felé kerekeztünk. Ott egy szovjet géppuskafészek volt felállítva az útkereszteződésénél. Előre mentem és oroszul üdvözöltem őket, barátságos arcot mutatva. Ők örültek az orosz szónak, nem látva bennünk ellenséget, tovább engedtek. Mivel Vácott a komp nem közlekedett, így tovább folytattuk utunkat Nagymaros irányában a reményben, hogy ott talán sikerül átjutnunk a másik oldalra. Rövidesen kerékpárunkra támaszkodva álltunk a kis hajón és gyönyörködtünk az elénk táruló tájban. Az őszi aranysárga ruhájáról már kopárra vetkőzött hegyoldalon nyújtózkodó erdő, a hegy tetejéről a víz tükrére néző várral így is felemelően szép látványt nyújtott nekünk. Útitársunk egy őszülőben lévő, szép arcú hölgy volt, kinek fürkésző, de barátságos tekintetével találkoztam. Egy kis idő után meleg hangján így szólt hozzám:

- Nyugatra mennek?

Meglepődtem kérdésén, de nyílt szemeiben megértést, barátságot láttam, és hirtelen csak azt tudtam mondani, hogy igen.

- Csak menjenek –így szólt biztató hangon- ha tudnék, én is mennék!

 Jól esett barátságos mosolya, amelyből a megértés sugárzott.

-A Jóisten legyen velük! - így szólt hozzánk, mikor a túlsó partra értünk.

Koszorúzás. Lethbridge, Alberta, Kandada. 2012A Duna mellett folytattuk utunkat és a vízre nézve gyermekkori emlékeim színes képei elevenedtek meg előttem. Ahogy minden akadály nélkül róttuk a kilométereket, élvezve a táj szépségeit, örömmel állapítottuk meg, hogy Fortuna, a szerencse asszonya mindeddig kegyeibe fogadott bennünket. A bicikli nyergében töltöttük az egész napot, és az alkony már leterítette szürke fátylát a világra, mikor szállás után néztünk.

Egy kis falu harmadik házában megértő szívekre találtunk. Szeretettel, jó vacsorával és meleg ággyal fogadtak. Így aztán kiöntöttük lelkünket és őszintén bevallottuk nekik titkos terveinket. Biztatásuk mellett elmondták, hogy kulákoknak bélyegezték őket, földjüket elvették és javaik beszolgáltatását követelik. A ránk erőszakolt rendszer különféle terheit viselve sorsközösséget éreztünk egymással. A hosszú éjszakába nyúló beszélgetés és a kimerítő bicikli út után nem kellett álomba ringatni bennünket. Másnap reggel újult erővel folytattuk utunkat és a sűrű köd sem tudta borússá tenni jó hangulatunkat. Eltelt egy fél nap, mire Győrbe érkeztünk. A kis csoportunk egyik tagjának rokonaihoz látogattunk el. Az ízletes falatok után –vasutasok lévén- értékes tanácsaikkal eresztettek útnak. Utasításuk szerint náluk hagytuk a bicikliket és vonattal terveztük utunkat továbbfolytatni a mindössze ötven kilométerre lévő határ felé. A vasútállomás egy megbolygatott hangyabolyhoz hasonlított a sok menekülttel. Hiába próbálták leplezni szándékukat, első látásra világossá vált igyekezetük. Békés körülmények közt ebben az ötven kilométeres határzónában csak engedéllyel lehetett utazni. Az ÁVO-sok nélkül persze nem került sor az igazoltatásra.

A tömött vonat a határ közelébe érve még Levél kis állomására sem ment be, hanem azelőtt, a nyílt pályán megállt.  A mozdonyvezető hátrakiáltott:

- Bokorugrók balra!

Magyarok megemlékezése 1956-ról Lethbridge-ben, 2012És ezzel irányt adott a menekülők népes forgatagának. A magammal hozott térképről időnként letépdestem a már megtett útrészeket, és mire én is leugrottam a vonatról, annak már csak egy piciny darabja maradt a kezemben a fennmaradt útvonallal megjelölve. Ezen volt feltüntetve a végső utasítás. A nagy fehér házat tanácsos volt elkerülni, mivel az ott lakók hamis információkkal inkább gátolni, mint segíteni akarták a menekülőket. Mire a nagy szénakazlakhoz érkeztünk - amelyek további irányt adtak - ránk sötétedett. Akkor vettem észre, hogy szűk baráti hármasunk hét fős csoportra növekedett. Ismeretlen emberek verődtek hozzánk az ország keleti részéből, kik már több napja úton voltak. Nem ismerték a járást, így befogadtuk őket azzal a kikötéssel, hogy utasításainkat vita nélkül fogadják el.

Hangtalanul meneteltünk az est csendjében és éberen figyeltük mindenre, tudva azt, hogy az utunk kritikus szakaszához érkeztünk. A két napos biciklitúra végén nem akartunk csapdába kerülni. Előttünk a távolból motorzúgást lehetett hallani. Kíváncsian kémleltük a kis idő után feltűnt járműveket és azoknak mindjobban erősödő reflektorfényeit.

- Szovjet tankok a határsávot őrzik! - ezzel a magyarázattal fordultam megrettent kis csapatom felé.

Ezek között mindenképpen át kell jutnunk, gondoltam. Rendszeresen egyik-egyik lassú fordulatot tett, miközben reflektorával végigpásztázta a földeket, és aztán elindult az ellenkező irányba. Ezek a fények végzetesek lehettek számunkra, ezért kiadtam az utasítást, hogy hasra kell vágódni, mielőtt azok ránk világíthatnának. Így telt az idő: hol a sötétben meneteltünk, hol pedig a földön hasaltunk. Az utolsó száz métert már hason csúszva tettük meg. Az volt a terv, hogy mikor mind a két harckocsi keresztben elhalad előttünk és fényeivel a föld széleire világít, közöttük egy vad rohammal átszaladunk. Mikor már egészen a közelükbe kúsztunk, akkor láttunk, hogy azok nem szovjet tankok voltak, hanem az osztrák gazdák őszi szántását végző traktorai. Hatalmas üdvrivalgásba törtünk ki és a szorongó érzéstől hirtelen felszabadulva örömmel ölelgettük egymást. Az osztrák sem látott soha ilyen boldog táncot a saját földjén!

Emlékező magyarok az 1956-os emlékplakett előtt. Lethbridge, Alberta, 2012 október 23Továbbmentünk. Lassan elvonultak a felhők, kitisztult az ég, a hold lámpása bevilágította a frissen szántott földeket. Hálával néztem fel a csillagos égre és végtelen boldogság töltötte meg a szívemet, miközben nagyokat szippantottam a szabad világ édes levegőjéből. Elhagyva a földeket egy falu utcai lámpáit láttuk sorakozni a gyönyörű estében. Óvatosan közelítettem meg az első házat, melynek falára németül volt felírva az utca neve. Felemelő érzés volt biztonságban lenni és szabadnak érezni magam. Örömömben tánclépésekkel szerettem volna végigmenni a csendes kis osztrák utcán. 1956. november kilencedikén este kilenc órakor történt ez a sorsdöntő fordulat velem, amely rányomta békés bélyegét az ez után következő éveimre. Izgatottan csevegtünk az osztrák lányokkal, akik szívesen kísértek el a közeli „Gasthausba”. Mindig hálával gondolok a kis falu – Nickelsdorf azaz Miklóshalma - népére, az irántunk tanúsított szeretetükért és igaz barátságukért. 

Az ő gondviselésük közepette sem tudtam elfelejteni a múltat, és a jelen újdonságai mellett a jövőmre gondoltam. Igaz, hogy sikerült elszökni az elnyomás és terror alatt lévő hazámból, de ugyanakkor elszakadtak anyámhoz, testvéreimhez és barátaimhoz fűzött szálak is, s magam mögött felégetve a hidat nem remélhettem, hogy valaha is viszontlátom őket. Ezt az árat kellett megfizetnem szabadságomért, bár ezt csak az tudja igazán megérteni, aki valaha szintén rabságban élt. Úgy éreztem magam, mint egy törött szárnyú madár, amely meggyógyulva újra a magasságokba tud felrepülni és szabadon suhanni a békés szelek hátán, míg meg nem találja fészekrakásra alkalmas helyét. Rádöbbentem arra, hogy életemben nem lesznek többé büdös marhavagonok, zsúfolt börtöncellák, szögesdrótkerítések és ugató őrök sem. Nem kell többé piszokban élni, testemen mászó tetűkkel és az éhség érzetével a gyomromban, ami valaha a mindennapi életemhez tartozott. Megmérettetésem idején nem származásom, osztályom vagy politikai hovatartozásom fog a mérleg serpenyőjébe súlyt nyomni, hanem építő munkám, emberi tulajdonságaim és értékeim. Igazságos feltételeket és lehetőségeket fogok kapni ahhoz, hogy új életet kezdhessek. A szabad világ kapui megnyíltak előttem és oda mehetek, ahová kedvem tartja. Pokoli jó érzés töltötte el szívem a lehetőségeimre gondolva. Némán álltam, szerettem volna kiugrani a bőrömből, de ehelyett lassú csárdást jártak a lábaim.

Az 1956-os eseményekre emlékező magyarok Lethbridge-ben, 2012-benMindössze hat hónap elteltével, a szovjeturalom alá került kommunista Magyarországról elmenekülve, életem első légi útját „élvezhettem”. A háborúban kimustrált bombázóba beszerelt ülések egyikében utaztam menekült honfitársaim között. A végtelennek tűnő hosszú úton a felhők közt bukdácsolva –mikor nem a gyomrom tartalmának a kis zacskóba való kiürítésével voltam elfoglalva- volt elég időm arra, hogy a velem történteken eltűnődjek. Az Atlanti-óceán felett, a „nagy vízen” átrepültem - az öreg jósnő szavainak beteljesüléseként- az új világ felé, aminek a lehetősége röviddel ezelőtt még a legvadabb álmaimban sem merülhetett fel. Londonban szárnyára kapott gépünk Kanada keleti részén fekvő tartományának kicsiny városában, Ganderben érte el az ígéret földjét. Onnan rövidesen tovább folytattuk utunkat Winnipegbe, ahonnan az éjszakai pihenés után a kanadai Pacific útvonalon robogott velünk a vonat napokon át a végtelen prérin, Medicine Hat városába. Úgy éreztem, hogy talán hiányoztam a földrajzórákról, mikor tanáraim ezeket a neveket említették. Végcélunk Lethbridge városa sem volt ismeretes még a Jóistennek sem, hisz az az Ő háta mögött volt. A helyi járat kis fülkéibe elhelyezkedtünk a jámbor utasok között. A vonat indulása után jó magyar szokás szerint egy tangóharmonikás kísérete mellett magyar népdalokba kezdtünk. A tizenöt fős énekkórusunk idegen nyelvű szerenádját különösen a közelünkben ülő farmer fogadta nagy felháborodással. Nem szólt egy szót sem, de gondolataiban az a kérdés foroghatott, hogy honnan az ördögből került ide ez a furcsa népség, kik nem hagyják az embert nyugodtan aludni. Hét év leforgása után ez az ellenszenvet mutató ember –megbékélve ugyan- az apósom lett. A mai napig is furdal a kíváncsiság, vajon mit szólt volna, ha akkor hozzálépve ezt mondtam volna:

- Ne izgassa magát papa, mert egyetlen lánya úgyis az én feleségem lesz!

Erre a későbbiekben sor került, a sors furcsa játéka folytán.

Fél évszázad telt el azóta, hogy új hazámban, Kanadában élek szabadon és megelégedettségben. Még ezek az örömökben és békében leélt évtizedek sem tudták azonban kitörölni emlékezetemből a fogság keserű éveit ugyanúgy, mint az 1956-os Forradalom napjait és az azokat követő menekülés részleteit.

Most, naponta hálát adok az Úrnak, hogy utamat ide terelte.

Az 1. rész ITT olvasható.

Módosítás dátuma: 2014. október 26. vasárnap, 12:04