Isten hozta!

A Kecskeri puszta természetvédelmi terület kultúrtörténeti áttekintése

történeti-néprajzi tanulmány

A Kárpát-medencét a magyarság tette kultúrtájjá, mai arculatát ezer éven át folyó munkával alakította ki. Bár az előttünk itt élő népek már megkezdték a tájátalakítást, ez nem volt jelentős mértékű, illetve a megtelepedés megszűnésével, ritkulásával a természet visszahódította a művelt területeket. A magyarság a honfoglalás után rövid idővel kialakította államszervezetét és megkezdődött a népesség történeti-táji tagoltságának kialakulása. Ez egyrészt egy spontán folyamat volt, másrészt egy tudatos telepítéspolitika hatása. Ez a megoszlottság azonban nem jelentett éles ellentéteket a különböző csoportok között, sőt egyfajta hungarus-tudat alakult ki a nem magyar anyanyelvű népesség körében is. A nemzet részeit és földrajzi elhelyezkedésüket Kósa László és Filep Antal munkájából ismerhetjük meg.[1][1] Ezek a kulturális különbözőségek egyrészt a földrajzi helyzetből, másrészt emberi okokból következnek. Egy adott terület vizsgálatakor figyelembe kell venni a táj helyi és helyzeti energiáit, valamint meg kell vizsgálni a történeti tényezőket is. A sajátos kultúra kialakulását e két tényező határozza meg.

 

A kutatott terület Karcag nyugati határrészén található, így először a város határának kialakulását vizsgáljuk meg. Karcag a Nagykunság fővárosaként él a köztudatban és a történelmi forrásokban is. Ez azonban nem mindig volt így.

A kunok hét nemzetsége (a név jelentése Németh Gyula szerint: fakó, sápadt) [2][2] a tatárjárás után IV. Béla hívására érkeztek (ismét) az országba. A török nyelvű nép valamikor a 10. században tűnik fel a Huang-ho nagy kanyarjánál és egy kitaj támadás után kezdi meg vándorlását nyugat felé, maga előtt nyomva az úzokat és a besenyőket. 1054-ben tűnnek fel Európában és 1070-ig az Al-Dunáig meghódítják az egész sztyeppét. Kunországra a döntő csapást az 1222-23-as tatárjárás mérte. A Kalka menti csata után a kunok egy része nyugatra húzódott és Moldvát, ill. a Havasalföldet szállták meg. A lakosság elrománosodott, de a vezető réteg továbbra is kun maradt.[3][3]

A Magyarországra beköltöző kunok nem adták fel azonnal nomadizáló életmódjukat. Ez eleinte súlyos összecsapásokhoz vezetett a már letelepedett, földművelő magyarsággal. Beilleszkedésüket privilégiumokkal próbálták meg elősegíteni. Először IV. László 1279-ben adományozott nekik kiváltságokat, amelyeket időről időre megerősítettek. Az első okleveles adat 1344-ben említi a nagykunsági kunokat. Ebből kiderül, hogy az Olas nemzetség szállta meg ezt a területet, amelynek később Kolbázszállás lett a központja. A kunok letelepedését, megtérését, a vérségi szervezet területi szervezetté, székekké való átalakulását Györffy György tanulmányozta.[4][4]

A Nagykunság középkori történetéről viszonylag keveset tudunk, hiszen az írásos források jórészt megsemmisültek az idők folyamán. Az okleveleket Gyárfás István tette közzé. [5][5]Karcag város levéltárát az akkori párttitkár égettette el az ötvenes években.

A kunok megtelepedéskor elfoglalták az Árpád-kori elpusztult falvakat, de új szállásokat is létrehoztak. Ez a folyamat a 15. században fejeződött be. Ekkorra alakult ki az a kisfalvas, apróhatárú településszerkezet, ami az egész országot jellemezte.[6][6] A falvak névadásánál a török szokásokat követik: a birtokos személynevéhez hozzáragasztják a háza, ülése, szállása utótagot.[7][7] A középkori kun szállástemetők és települések régészeti feltárását Selmeczi László végezte el. Ennek eredményeként sok fontos elem került napvilágra a viselet, a hiedelemvilág és az életforma köréből.[8][8] A hódoltság eleinte nem okozott komoly változásokat a kun szállások életében. Ez az az időszak, amelyben vallást váltottak. A megkeresztelkedett kunok lélekben soha nem váltak katolikussá, így a reformáció gyorsan teret hódított közöttük. Valószínűleg az egész Nagykunság egyszerre tért át a református hitre a 16. században.[9][9] Az első jelentős pusztulás 1566-ben következett be. Ekkor sokakat megöltek vagy rabságba hurcoltak. Több település olyan súlyos károkat szenvedett, hogy soha nem bírta kiheverni. Ebben az időben a legnépesebb település Bócsa volt 45 egész telkes jobbágyával.

A tizenöt éves háború alatt további sarcoltatás és háborúság jellemezte a vidéket olyannyira, hogy Karcag is odaveszett, lakosai elmenekültek. Csak 1618-ban szálltak meg újra a kunok kilenc települést. A nádortól bérelték az elpusztult falvak határait. A teljesen megsemmisült Kolbázszállástól és Bócsától - amelyek a kun szék legjelentősebb helyei voltak - ekkor vette át Karcag a vezető szerepet. A megerősödött falvak azonban a végvári katonák hatalmaskodásai miatt a század végére elnéptelenedtek. [10][10] A teljes pusztulást a Bécs ellen induló török segédcsapatok, a krími tatárok okozták. Az 1699-ben a kamara számára készített összeírás csak 78 karcagi és 30 éppen letelepült kunmadarasi gazdát talált az egész Nagykunságon[11][11] Az udvari kincstár feltöltése érdekében a fegyverrel szerzett területeket eladták, így került a Jászság, a Kis- és Nagykunság a Német Lovagrend birtokába. A földesúri fennhatóság azonban a Rákóczi-szabadságharc miatt nem érvényesülhetett. A robotoltató majorsági gazdálkodás a lakosság ellenállásán meghiúsult, így csak taxát szedett a Jászkun településektől. A népesebb községek ismét bérbe vették az elpusztult falvak határait. A földbőség és a kedvező földesúri feltételek nagy tömegeket vonzottak, így hamar kialakult a határhasználat és a belső gazdasági rend. Rögzültek a települések immár állandó határai, a lakosság gazdaságilag megerősödött.[12][12] Erre az erős gazdaságra támaszkodva váltotta meg magát a Jászkunság népe a földesúri fennhatóság alól 1745-ben. Ez volt a redempció. A váltságösszeget településenként a földnagyság arányában határozták meg. A pénzt a lakosok teremtették elő, ki-ki az erejéhez mérten. Később ezen befizetett összeg alapján részesült mindenki a határbeli földekből. Ezt a birtokfelosztást a Liber Fundi-ban fektették le. A lakosság mintegy háromnegyede részt vett a megváltakozásban: ezeket redemptusoknak nevezzük, míg a birtokon kívül rekedteket irredemptusoknak.[13][13] Ez persze ellentéteket szült a két tábor között, aminek legjellemzőbb megnyilvánulása az 1786-os bácskai kiköltözés. Ekkor mintegy háromezer irredemptus költözött a Délvidékre.[14][14]

A hosszú békeidőben a lakosság másik nagy erőpróbája a Mirhó-gát építése. 1786-ban elkészült a védmű, amely a Nagykunság jelentős részét mentesítette a Tisza árvizei elől.[15][15] Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a Kunság népét sem hagyta érintetlenül, a terület a honvédő harcok gazdasági hátországa volt.[16][16] A kiegyezés megszüntette a Hármas Kerület kiváltságait és a közigazgatás átszervezésével a Nagykunságot és a Jászságot Külső-Szolnok vármegyéhez kapcsolták. Az első és második világháború főként az emberi életekben okozott tetemes veszteségeket, a fontosabb hadi cselekmények elkerülték a várost. 1945 után létrejöttek a termelőszövetkezetek és megindult az ipartelepítés.[17][17] A tanyákat lerombolták és hatalmas monokultúrás növénytermesztés kezdődött. A gigantomániás termelési mód az őt megalkotó rendszerrel együtt jutott csődbe.

 

*

­­

Karcag nevét igen későn, 1506-ban említi forrás. Ekkor már mint jelentős kun település szerepel Ulászló oklevelében.[18][18] A kunok letelepedése hosszú folyamat volt, amely a XVI. sz-ban fejeződött be. A szállásterületük eredetileg is lakott volt, a Nagykunságban kilenc Árpád-kori eredetű falut ültek meg a kunok. Ezek között volt Bolcsatelek, Hatház, Asszonyszállása, Hegyesbor - hogy csak a mai Karcag területéről említsük őket.[19][19] A város mai határában a 18. századig több, mint egy tucat eltérő nagyságú település állott. Valószínűleg a Karcag-nemzetség különböző ágai telepedtek le a Kara János mocsár mellett az ártéri és ármentes terület határvonalán. Karcag territóriumának déli és délnyugati pereme a kunok betelepülésekor lakott volt.[20][20] Valószínűleg a pusztásodási folyamat miatt néptelenedtek el ezek a falvak és a karcagujszállási kunok 1513-ban elfoglalták ezeket a földeket és egy részükön letelepedtek, más részüket legelőnek használták.[21][21] A települések közül Karcagujszállás volt a legéletképesebb földrajzi helyzeténél fogva, ugyanis a Szolnok-Kenderes-Nádudvar-Debrecen út mellé települt, azon a szakaszon, ahol a nagykunsági és hajdusági ármentes löszhátat elválasztó Hortobágy-ér a legjobban összeszűkült, és így átkelésre a legkedvezőbb volt. Ez a hely véletlenül éppen a Szolnok-Debrecen távolság felezőpontja. Ez az út valószínűleg egy ősrégi sószállító út volt Dés és Szolnok között. A 15. században már országos jelentőségre tett szert, hiszen Budát és Debrecent, az országos vásáros helyeket kötötte össze.[22][22] A nagykunsági utakat és vásároshelyeket bővebben Elek György tanulmányából ismerhetjük meg.[23][23]

Mindezekből kiderül, hogy a terület valaha vízjárásos volt. Györffy István így írja: "Egyszer valami régi térképek kerültek a kezembe, melyek a Nagykunságot és környékét, mint valami tengert mutatták be. Imitt-amott szigeteket, szárazulatokat mutattak a mappák, de az egyes községek határai nagyobbrészt víz alatt állottak. Kezembe került egy 1699-ben készült határleírás, melyből kiderült, hogy náddal, sással, gyékénnyel felvert rétség volt ez az egész táj, s a német leíró szerint: A lakosok csak csolnakokkal tudnak egyik helyről a másikra járni."[24][24]

Hajdanában az utak is mások voltak. A pest-debreceni országút a Sárrét peremén kanyargott. Ennek a legveszedelmesebb szakasza a Karcag-Nádudvar-Szoboszló vonalon emelt töltés volt. A másik hírhedt szakasznak a Karcagot Kisújszállással összekötő Kara János-gátját emlegetik. Olyan rossz ez az út, hogy a legtöbb utazó inkább kikerüli és Karcagról Törökbor, Kolbáz, Bánhalma és Fegyvernek érintésével jut el Törökszentmiklósra. Ha a víz nagyobb, akkor Törökszentmiklóstól Fegyvernek, Kunmadaras, Nagyiván, Zám, Hortobágy az útirány. Amennyiben az egész Nagykunság a víz alatt van, úgy Pest, Hatvan, Gyöngyös, Kál, Poroszló, Tiszafüred, Hortobágy felé van járható út Debrecenbe, vagy a negyedik útvonal: Pest, Kál, Mezőkövesd, Ároktő, Tiszacsege, Balmazújváros. Még olyan is előfordult, hogy mind a négy útvonal járhatatlan volt, így csak Miskolcon át Tokaj felől lehetett a Hajdúságba jutni. A töltésutak nem földből és kőből készültek, hanem a mocsár elkorhadt növényi maradványaiból: nádtörmelékből, zsombékokból, sáslevelekből. Télen, ha felfagyott, olyan rögössé vált, hogy az utasnak az agyvelejét is kirázta. Az egykorú utazók mindenkit óva intenek a beszédtől, nehogy valaki leharapja a nyelvét. Nyáron, amikor kiszáradt, a szél könnyen elhordta, de megtörtént az is, hogy egy eldobott, forró taplótól felgyulladt, lassú égéssel izzott, a gyanútlan utas alatt beszakadt az út és parázstenger közepében találta magát, ahonnan nem volt menekvés. Az esős évszakban viszont kerekes járművel nem volt járható. Ilyenkor hajót használtak a továbbjutáshoz. Ezekkel az egyetlen fatörzsből kivájt csónakokkal közlekedtek a nagykunsági és sárréti emberek. Ha a víz elapadt, lovakkal húzatták a sárhajót.[25][25]

A régi kéziratos térképeket, elsősorban a II. József által elrendelt I. katonai felmérés lapjait szemügyre véve láthatjuk, hogy a Nagykunság egy sziget a Tisza kiöntései között. Keleten a víz Kisköre térségében lépett ki és a Hortobágy völgyén jutott Ágotánál a Nagy-Sárrétbe, majd onnan a Berettyóba. Nyugati oldalon a Mirhó fokon lépett ki és a Mirhó-Ásványéren keresztül előbb a Gyolcs-fenékbe (6-8 km széles, 10-12 km hosszú mocsár) ömlött, majd a Kakaton, a hajdani Tisza ágon keresztül öntötte el a területet. "A Kakaton hömpölygő áradat a bánhalmi Kőhíd közelében elkeskenyedett, majd 2-3 km-es rohanás után legyezőszerűen, fokozatosan szétterült és elárasztotta a kunhegyesi Kőhalmi Csárdától (Sóút mellett) délkeletre eső területeket." [26][26] Itt már a Nagy-Sárrét Kara János nevű mocsarában veszett el a víz, majd a Mirhó torkon a Berettyóba ömlött. A mocsarakat kisebb-nagyobb erek járták át. Nevesebbek a Csunka-ér és Kecske ere (ma Kecskere).[27][27]

A mocsarak egész éven át vízzel borított területeken voltak. A vidék legnagyobb mocsárrendszerei a Gyolcs, a Kecskeri, a Karajános és Gyalpár voltak, de ezekhez több tíz kisebb-nagyobb önálló nevű mocsár vagy fertő tartozott.[28][28] Ezen mocsarak közül szárazulatok is kiemelkedtek, amit halom, laponyag, hát, zug és sziget névvel illettek pl. Jaj-, Bozsi-, Hosszú hármas-halom, Álom-, Karajános sziget, Dráva-, Kecskere laponyag, Kurvahát stb. A kiemelkedések között vannak olyanok, amelyek 10-15 méterrel a talajszint fölé nőnek. Ezek a kunhalmok. Az "Alföld katedrálisai"-nak - ahogyan Illyés Gyula nevezte őket - eredete máig tisztázatlan. Valószínűleg őskori kultikus helyek, amelyeken a középkori népesség nem egy esetben templomot és temetőt nyitott. Ezek a szigetek adtak menedéket a lakosságnak is a háborús évtizedekben. (Ilyen volt Apavára a város délkeleti részén. A tatárjárás idején még megerősítették, később azonban jelentősége csökkent és lassan elhalt. Ma már a " várdomb" sincs meg, mert a rizstáblák kialakításakor a tsz elhordta.) A Nagykunság határának, - így Karcag külterületének is felét-kétharmadát rendszeresen víz járta. Ez az állapot a folyószabályozásokkal rendeződött véglegesen. A Nagykunságot kímélendő a rendszeres áradásoktól 1785-1787 között az érintett települések összefogtak és 60 évvel a Tisza szabályozása előtt, közös erővel helyreállították és tetemesen megerősítették az 1754-ben emelt Mirhó-gátat. Ezzel a rendszeres árvizek megszűntek, a vizek elapadtak.[29][29]

Ez a terület, Karcag környéke az Alföld egyik legmelegebb és leghidegebb, szélsőségesen kontinentális része. A csapadék igen egyenetlenül oszlik el: a tavaszi-nyári időszakban, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, csak a szükséges mennyiségnek a töredéke érkezik meg.[30][30]

Árvizek ugyan még mindig akadtak (1816. 1830.- amikor a Zádor híd két szélső pillérét is elvitte a víz, 1876. 1888.), a gát több alkalommal átszakadt és emiatt nagyobb károk keletkeztek, mint amilyenre a töltés megépítése előtt példa lett volna.[31][31] A védmü létrehozása azonban új problémákat is indukált: az aszály nagy éhínségeket okozott.[32][32]

Új gondként jelentkezett a belvíz, mert a megépített töltések akadályozták a vízvonulást, ezért belvízlevezető csatornahálózatot kellett kiépíteni.[33][33] A belvizek, talajvizek magas sótartalma szikesedési folyamatot indított el, amelyet később meliorációval próbáltak meg ellensúlyozni - sikertelenül. A folyamszabályozásoknak köszönhető, hogy megszűnt az Alföld kettéosztottsága és az egész nagyrégiót kiemelte a periférikus helyzetéből.[34][34]

A reguláció azonban megbontotta azt a sok évszázada tartó "párbeszédet", amely az ember és a környezet között zajlott. A horizontális vízgazdálkodást egy vertikális váltotta fel. Ennek a logikának az újragondolására lenne mihamarabb szükség.[35][35]

A karcagi határ képét a 19. század végéről a kortárs szemével látva érdemes felidézni: "A karczagi határban a folyókat az erek, különösen pedig a szíkerek pótolják, melyekre azonban elnevezésük joggal csak akkor alkalmazható, ha zápor-féle segítséget kapnak felülről. Ugyanis az erek vidékünkön forrásszerű kezdettel rendszerint nem bírnak, hanem a csapadékból merítik víztartalmukat, a mely emelkedik és hanyatlik, vagy nyáron egészen kiszárad, a szerint a mint nedves vagy száraz időjárás az uralkodó. Nevezetesebb erek Karczag határában: Bereczfenék, Őzes, Nádasér, Kigyósderék, Bánfi derék, Apavára derék, Papere, Sebesér stb.

A Hortobágy folyón, az ereken s az évenkénti áradásokból fennmaradó vizeken kivül vannak még a karczagi határban vízzel elborított egyébb nagy kiterjedésű terűletek is, melyek lápok, mocsarak és tócsák neve alatt szerepelnek. Oly alacsony fekvésű helyek ezek, melyek a csapadékból származó áradat befogadására, már helyzetöknél fogva, természetes medenczéűl szolgálnak s szabad lefolyással nem bírnak. A mocsarak és tócsák vizét az esőzés és havazás szolgáltatja, melyet legtöbbször még a nyári nap perzselő heve sem bir elpárologtatni. Az 1853-ik évi fölvétel szerint a mocsarak és tócsák Karczag határában 20 ezer kat. holdat foglaltak el, mely terület azonban az anyagi kultura folytonos előhaladása következtében évről-évre (1887-ben 2000 kat. holdig) aránylagosan kisebbedett. De a közelebb múlt évek nagy mérvü víz áradása nemcsak a lapályokat töltötte meg, hanem elposványositott alacsony fekvésű termőterűleteket is; minek aztán az a szomorú következménye lett, hogy e földek produktiv felhasználása lehetetlenné vált; sőt, - amennyiben a mocsarak terjedése bizonyos betegségek kifejlődésének szokott okozója lenni, - káros hatás gyakoroltatott egyébbként sem kedvező közegészségügyi viszonyainkra. Nevezetesebb lápok, mocsarak és tócsák határunkban: Férgestó, Bodonostó, Disznórét, Vajas, Czinaderék stb.

A fekete agyagtalaj Karczag határában néhol, finom csillám és kovarészekből álló szikes foltok által van megszaggatva. E szikes foltok legnagyobb mennyiségben a Hegyesbori puszta keleti oldalát övező közlegelőn, továbbá a bócsai gyepen s a Zádor erdő környékén mutatkoznak. A Hortobágy és Berettyó folyók sárrétjének egyrésze Karczag határát is érinti, s e terűlet egyes helyein, nevezetesen a Bereczfenéki mocsárban és a Kunlaposon féltőzeg telepekre akadunk, melyek iszappal vegyített nádgyökerekből állanak s meggyujtás esetén pislogva emésztődnek." [36][36]

 

 

 

*

 

 

Az ármentesítések után alakultak ki azok a tájformák, amelyeket a természetvédelem nemzetközi viszonylatban is Magyarországra jellemzőnek tart. Az első a puszta. Ez jórészt a török hódoltság alatt elnéptelenedett majd állattartásra használt területet jelent. A 19. század közepétől azonban már ezek is ritkaságszámba mennek. A második a folyamszabályozásokkal létrejött ártéri erdők, ligetek, holtágak, mocsarak együttese. A harmadik a művelt földek, az ezeken lévő tanyák, fasorok, dűlőutak, azaz a mezőgazdasági táj. Az első kettő ugyan csak másodlagosan keletkezett, de ma már "őstájnak" számít, mert muzeális értékű. (Több száz éves eredeti növénytakarót viselő föld ma már alig akad hazánkban. Ezeket szigorú természetvédelem óvja.)[37][37]

A Kecskeri puszta az első típusba tartozik. A középkorban Bolchatelek nevű falu külterülete volt. Méri István nagykunsági régészeti terepbejárása nyomán azt állapította meg, hogy a megtelepülés már az Árpád-korban bekövetkezett. Arról nincs adatunk, hogy a magyar lakosság sorsa mi lett, a kunok hogyan vették birtokba.[38][38] Bolchatelek neve először 1513-ban tűnik fel, amikor a kolbázszéki kunokat tiltották el a nagyváradi püspökség birtokainak elfoglalásától. Az egri püspök Verancsics Antal 1558-ban összeírást rendel el és itt mint a kolbázszékhez tartozó nagykunok községe szerepel. A püspök 1563 novemberében Marjalaka és Bócsa nagykun falvakat losonci Bánfy György birtokába adja, olyan feltétellel, hogy: "a nagy kúnokat régi szabadságaikban megtartsa, rendkívüli terhekkel ne sanyargassa, s más adomány esetében egyszerű felhívással visszabocsássa." Az 1566. évi tatárbetörés pusztította el először a Nagykunságot. Következő év júniusában az egri várhoz és püspökséghez tartozó javak összeírásáról rendelkeztek. E szerint Kolbázszék legnagyobb községe Bócsa volt: 45 egész teljes jobbágy és két zsellér lakta, de tizenhárom üres telke is volt, kapitánya egy sem. 1568-ban a jászok és kunok az egri vártól a jászberényi palánk birtokához csatoltattak. A tizenötéves háború alatt Bócsa is elpusztult. 1618-ban Forgách Zsigmond levelében mint pusztát említi és oltalmat ígér a néptelen falvakat megszállni akaró kunoknak. 1629-ben már ismét lakott településként említi egy oklevél. Ebben Esterházy Miklós nádor megengedi a kilenc községben lakó kunoknak, hogy a pusztán maradt tizenegy szállást árendálhassák tőle évi háromszáz forintért. 1633-ban panaszkodtak a bócsaiak a nádornál az örökös zaklatásuk miatt. Tíz évvel később - derül ki egy levélből - Szabó Márton, a nagykunsági nemesek kapitánya Bócsán lakott. 1649-ben a tíz népes nagykun helység képviselői megjelennek az országgyűlésen és megerősítettették az 1629-ben kötött kontraktust, mivel a nádor meghalt. 1655-ben azonban már arról panaszkodnak, hogy "őket a fel s alá járó végbeliek marháik elhajtása, sarczoltatás és más számtalan hatalmaskodással annyira sanyargatják és károsítják, hogy teljességesen elpusztulnak miattok és lakóhelyeikből is kénytelenek kibujdosni."[39][39]

A hatalmaskodások tovább folytatódtak, mind a magyarok, mind a törökök, majd később a német felszabadító csapatok részéről. A teljes pusztulás 1683-ban következett be. A Bécs ostromára vonuló krími tatár kán, Murad Giraj itt vezette át csapatait, majd visszafelé is a Nagykunságon keresztül jött. Ekkor pusztult el Bócsa örökre. Annyira feldúlták a hadak, hogy a templomnak csak a fundamentuma maradt meg, határa náddal, sással, gyékénnyel volt benőve, teljesen elvadult. A falu lakosai Karcagra menekültek.[40][40]

A redempció alkalmával a város 7000 Ft-ért vette meg a pusztát.[41][41] 1799-ben Bedekovich Lőrinc kéziratos könyvében az alábbi feljegyzést találjuk: "Boltsa Nagy Kun Puszta Kardszag Várassáé, mellytül napnyugatra fekszik, határi éjszakrul Kolbász, napkeletrül Kardszag, délrül Magyarka, nyugatrul Kiss Ujszállás, déli oldala nagyobb részsül motsáros a' többi fekete termékeny, és szántással használtatik." [42][42] Ezeket a mocsaras helyeket az eke mindig kikerülte, a területet állandóan jószágtartásra használták. A neve is ezt tükrözte: Bócsai legelő. Az ősgyep majdnem teljesen körülveszi a Kecskeri tavat, amely a folyószabályozások előtt állandóan vízzel borított terület, a Karajános mocsár legmélyebb része volt. Ma egy körgát tartja benne a vizet és halastóként használják. Mivel a Kecskeri puszta természetvédelmi terület igen bonyolult formát mutat és így a megrögzült határnevekkel behatárolni igen nehéz, ezért a Kunhegyesi úttól délre eső ún. Bócsai legelő elnevezéseit közlöm.

Balla Antal kamarai mérnök az 1770-es években mérte fel a Mirhó vízrajzát. Ezen a következő határneveket olvashatjuk: Törökbori Halom, Tibuczi Csárda, Törökbori Telek, Dráva Laponyag, Csikeri domb, Ravasz Lyuk, Bócsai halom, Bócsai Telek, Szék Laponyag, Szék Laponyag, Vajas, Ganéjos, Sajka laponyag, Köves laponyag, Karajános Sziget, Karajános sziget, Karajános szigetek.

A következő egy nagy alakú kézzel rajzolt térkép: Kartzag Uj Szállás 1784-87 évi külterületi felvételekről másolta Dr. Györffy István 1926.: Porong határ, Dráva laponyag, Bócsai halom, Csíkeri domb, Bócsai Ravasz Lyuk, Ketske Ere, Veszett Ér, Kurva hát, Cina sziget, Kara János szigetek.

Az első katonai felmérésének 1:28.800-as 1782-1785. között készült térképéről: Tibus, Török bor halom, Csunka ér, Boltier Tó, Szig Lapunia halom, Kitskere telek, Kövés halom, Bibitzto halom, Karajános Rét. [43][43]

A második katonai felmérés (1806-1869) adatai[44][44]: Törökbori halom, Tibús halom, Törökbori fertő, Csikere halom, Bocsa halom, Kettős ér, Vajas-tó, Borsi tó, Borsi halom, Vajas lapossa, Csonka ér, Csima-derek, Verem laponyag, Köves laponyag.

A harmadik katonai felmérés (1872-1884) adatai: Törökbori halom, Tibucz halom, Törökbori fertő, Törökbori hármas kút, Csikere kút, Csikere laponyag, Bocsai halom, Bocsai Legelő, Bocsai telek, Bozsi halom, Erdőhát, Kettős ér, Nagy Kecskeri, Csonka ér, Vajas, Köves hát, Pingyó csárda, Csonka fenék, Tajta Pál laponyag.

Varró László karcagi főbíró 1864-ben írta össze Pesty Frigyes kérésére a külterület neveit: "7 er A kőzség határában előforduló topographiai nevek; következők: Ködszállás, Hatház, szántó föld - Bócsa, Magyarka legelő - Hegyesbor, részint szántó, részint legelő - Asszonyszállás legelő; mellyek hajdan mind megannyi helységek valának, 's a' tatár járás által pusztultak el. (...) Csikos-ér, hajdan vízfolyás, most száraz, igen bőv csiktermő volt. (...) Konta halom - Görbe fertő, Bibicz laponyag, Kettős laponyag - Tarattyó, Sós fertő Tibócz, Tiboczhalom, Tiboczfertő - Tibocz kun csapatvezér nevéről - Veres fertő, Álom sziget, Törökboriér, Törökborihalom, Törökbori telek, - hol máig is láthatók bizonyos tégla épületnek maradványai; a monda szerint bizonyos Bori nevű török csapat vezéréről neveztetvén el, ma legelőül használtatni szokott terület. Dráva laponyag, Baltaér, Kecske ere, Kecskere-laponyag - Vajas, Vajascsurgó, Kettősér, Erdőföld - egyidőben erdőnek osztatott ki, onnan maradt reá é' nevezett."[45][45]

Az 1970-es években készült térkép helynevei: Bocsai gyep, Tibuci halom, Széles-kertközi úti dűlő, Boros-legelő, Bócsai halom, Papné halma, Kecskeri-tó, Bócsai legelő, Vermes halom, Kontai kettős halom, Köves laponyag, Cinaderék. Utak: Bócsai út, Tarattyó út, Kontai út, Túri út. (A térképeket, ill. azok másolatait a Györffy István Nagykun Múzeum igazgatója Nagy-Molnár Miklós bocsájtotta rendelkezésemre.)

 

 

*

 

Az emberi közösségek élete egy határozott térben megy végbe, amelyen ő is rajtahagyja keze nyomát, illetve ahhoz kapcsolódva egy sajátos életmódot teremt, amely meghatározza a kultúra jellegét, jellemzi a közösséget. Azt a sajátos kultúrát, amely a falusi, mezővárosi lakosokat, elsősorban a parasztokat jellemzi, a néprajztudomány vizsgálja.

A Kárpát-medencére vonatkozó adatokat már az ókortól fogva találunk. A rómaiak letelepülésre, mezőgazdasági művelésre alkalmatlannak találták az Alföldet. Amianus Marcellinus járhatatlan tájként jellemzi a Tisza-mentét.[46][46] Az ókor legnagyobb világismertetésében is találunk ide vonatkozó adatokat. Strabón írja, hogy az Ister körüli illyr népek rabszolgákat, vágómarhákat, és bőröket szállítanak Aquileaba. Ez arra utal, hogy már igen korán állattenyésztéssel hasznosították a területet. Ez a folyamatosság mind a mai napig tart: tehát a termelés jellege évszázadok alatt mit sem változott, csak arányaiban módosult a 19-20. században.[47][47]

A Nagy Magyar Alföld már a néprajztudomány korai szakaszában az érdeklődés előterébe került. Az "utolsó polihisztor", Herman Ottó, aki egyben az első környezetvédő természettudós is volt, munkásságának jelentős részét teszi ki az általa magyarok ősfoglalkozásának tartott halászat és állattartás kutatása. Ő még utolsó szemtanúja volt a később már csak maradványaiban élő hagyományos életformáknak. Gyűjtőútjai során a nagykunsági Ecsegpusztán is megfordult.[48][48] Az, hogy a Nagykunság a néprajzi kutatásokban jelentős helyet foglal el, Györffy István érdeme. "A magyar nép tudósa" - ahogy Illyés Gyula nevezi - munkásságának meghatározó része szülőföldjével foglalkozik. Gazdag életművéből elég, ha csak néhány munkát emelek ki, amely az Alföld és a Nagykunság életével, problémakörével foglalkozik: Takarás és nyomtatás az Alföldön, A nagykun tanya, Nagykunsági krónika, A cifraszűr.[49][49] Vargha László Györffy tanítványként a tilalmasi tanyák és a Nagykunság népi építészetét tárta fel.[50][50] Szűcs Sándor a "három föld tudósa" jeleskedett a Nagy-Sárrét, Hajdúság és a Nagykunság megismertetésében. Tíz évig igazgatta a karcagi múzeumot és gyönyörű kötetekben állított emléket a letűnt életforma utolsó képviselőinek.[51][51] A Györffy tanítványok közül Tálasi István nevét kell még megemlíteni, aki az állattartásban bekövetkezett változásokat írta le.[52][52] Szentesi Tóth Kálmán - Karcag hajdani polgármestere is érdekes adalékokat szolgáltat a város néprajzához.[53][53]

A jelenlegi kutatók közül ki kell emelni Bellon Tibort, aki Karcag város földműveléséről írt alapvető tanulmányt, majd a Nagykunság című monográfiájában foglalta össze a táj néprajzát, legutóbbi nagy munkája pedig a nagykunok állattartó gazdálkodását vizsgálja a 18-19. században. Mindezek mellett több kisebb tanulmányában is foglalkozik a Nagykunság néprajzával.[54][54] Meg kell említeni Szilágyi Miklós nevét, aki több értekezésben foglalkozott a Nagykunság történeti néprajzával, valamint a kun identitástudat kérdésével.[55][55] Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnék Fazekas Mihályról, akinek állattenyésztési és táplálkozási munkáit olvashatjuk.[56][56] Ezen kívül Dorogi Márton az állattenyésztés, Ökrösné Bartha Júlia a karcagi folklór és Örsi Julianna a karcagi társadalomszervezet témaköreit kutatták.[57][57]

A Nagykunságon, így Karcagon is a 19. század végéig az állattartás volt a gazdálkodás fő eleme. Ez annak a természetföldrajzi ténynek köszönhető, hogy a települések határai jórészt vízállásosak voltak, egy ideig mindig víz alatt állottak. Ez a körülmény nem kedvezett a földművelésnek. A növénytermesztés csak az állandóan vízmentes területeken, a hátakon folyt, illetve a települések melletti partos részeken a kertekben. Ennek függvényében alakult ki a határhasználati rendszer is. A művelhető földek egy része örökös és szabad használatra osztatott ki, másik részét évenként újraosztották - ezek voltak a forgó, ráta, vagy nyilas földek -, míg a legnagyobb harmadik rész közös használatú maradt. [58][58] Azért sem volt érdemes gabonát termelni, mert a felesleget nem lehetett volna elszállítani az utak rossz állapota miatt.[59][59] A határ használatának legfőbb eleme az állattartás volt. Karcag nagy határa lehetővé tette, hogy ritka kivételtől eltekintve ne kelljen pusztákat bérelnie más városoktól, így saját legelőin tudta tartani állatállományát. Az állattartás rendkívül differenciált volt. Nemcsak fajtánként különítették el az állatokat, hanem sokszor a nem és a leendő haszonvétel szempontjából is. A sokféle elnevezés a tartásmód sokrétűségét is jelzi. Szarvasmarha (ez a leggazdagabb): tehéngulya, tinógulya, üszőgulya, szűzgulya, anyagulya, tőkegulya, meddőgulya stb.; ló: szelídménes, szilajménes, renyheménes, hámos vagy kezesménes stb.; juh: canga nyáj, kosnyáj, fejősnyáj, tokjó nyáj, ürünyáj stb.; sertés: sertésnyáj, sertésfalka, konda, csürhe stb. Az ezeket őrző pásztoroknak is külön elnevezésük volt, így: göbölyös, gulyás, csordás, csikós, vad ménes pásztor, kezes csikós, fejőjuhász, nyájjuhász, báránypásztor, malacpásztor, kondás, csürhepásztor. Pásztoroknak általában elismert tudású, tapasztalt, módos embereket fogadtak meg, hiszen a lakosok a vagyonukat bízták rá. Bérezésük az állatok értékétől, az őrzési idő hosszúságától és a jószág majdani felhasználásától függött. A gazdák azonban vigyáztak arra, hogy a bér ne csak tisztességes megélhetést, hanem némi vagyongyarapodást is jelentsen a pásztornak. A fizetés több részből állt: kaptak pénzt, termény- és élelemjárandóságot, ruházatot. Ezen kívül a pásztorolt állatok természeti hasznából (tej, bőr) is részesültek, valamint saját állataikat is ott tarthatták.[60][60]

A köztudatba a pásztorokról a Györffy István által rajzolt rideg pásztorkép került (A rideg szó jelentéstartalmát annak változásait Novák László tanulmányozta.).[61][61] "A szilaj, vagy másként rideg pásztorok azok voltak, akik esztendőn át künn éltek a gondjaikra bízott jószággal a rétségekben és a lápokon (...) a szilaj-ménes, gulyakonda szünös-szüntelen künn legelt, télire sem verték szét (...) Az egész gulya azonban sohasem jött ki a rétből, valamint a pásztorok sem. Volt olyan szilaj pásztor, aki harminc esztendeig nem fordult meg a városban. A vad nyájat terelni nem lehetett. Ott vert állást, ahol az éjszaka reászakadt. A pásztorok tehát állandó kunyhót nem építettek, legfeljebb este valami kis enyhelyet rögtönöztek, ezt is csak télen, egyébként a szabad ég alatt tartózkodtak. Talán felesleges mondanom is, hogy sohasem nősültek meg. Ezért hívták őket rideg legényeknek. Családot nem alapítottak. A természet őserejű fiai voltak, kiknek deli termetét, férfiú szépségét az ősemberi életmód adta. (...) A szilaj pásztorok nem tartoztak a legvallásosabb emberek közé, sőt ne kerülgessük a szót: bizony Isten nélkül való emberek voltak! Azt sem tudták mi fán terem az imádság. Templomba sohasem jártak, tornyát messzünnen nézték, harangját messzünnen hallgatták. Iskola? Arról meg ne is beszéljünk! (...) Ruházatuk legfontosabb darabja azonban a nagy bundának nevezett ujjatlan suba volt. (...) Hogy a víz, nedvesség, eső ne járja hájjal kenegették. Fehérneműjüket pedig - ha szabad ezt a szót használnom - mindjárt új korában juhtejjel kevert hamuba taposták, azután szalonnával kifényesítették, hogy szép fényes, fekete, víz és féregmentes legyen. Így mosni sem kellett, de ki is most volna? Mosdani, fürödni nem szoktak, de nem is volt rá szükség. Tilalmazták is a >> gyakorlott, zsíros, büdös, csömört és ondorodást gerjesztő öltözetét, amely undok viselet a csepegésig zsíros hajjal egyetemben <<. (...) Egyébként fő eledelük a tej és hús volt (...) A bográcsban mindig malachús rotyogott, mert a kanász csak az Istennek számolt a nyájról, attól meg nem nagyon félt. (...) Mikor a tél beköszöntött, a rónák, tiszták, derekak, fenekek befagytak, a hó elkezdett csendesen szitálni, az ordasok kibújtak rejtekhelyeikből és kerülgetni kezdték a nyájat. (...) Kutyák, farkasok egymást tépték. A ridegek kezebelije szörnyű káromkodások között rettenetes csapásokat mért az ordasokra. (...) A farkas pocséklásáért a számadó számolt (...) A leselkedő farkasok mellett a szilaj ménesnek, gulyának nem csekélyebb veszedelmei voltak a tolvajok." [62][62] Területünkhöz közelebb érve megemlékezünk Gyökeres András juhászszámadóról, aki a Kecskeriben legeltette nyáját. Hatalmas, szálfatermetű ember volt - a néphagyomány szerint, olyannyira, hogy a legnagyobb méretű szűr is csak a térdéig ért, így csak mérték után csinált ruházatot tudott hordani. Személyét egy népdal is őrzi:

 

 

"A karcagi nagy határon

megy egy juhász nagy szamáron.

Fekete csődör szamara

A nagy juhászt alig bírja.

 

Viszi a juhászt a csacsi,

Bocskora az utat éri,

Sáron ha felakad a lába,

Akkor feljebb, feljebb rántja."

 

 

Emlékét nemcsak e dal őrzi, hanem számos történetnek is főhőse. A népi emlékezet megőrizte számos verekedését, amikor az embereket a kútgémen keresztül hajigálta, vagy a lopáson ért juhászát agyonütötte, de az az egy alkalom sem lett elfelejtve, amikor őt ütötték meg.[63][63] Nemcsak őt tartja számon a karcagi nép. Süveges Mihályról, a tudományos juhászról is vannak históriák. Az ő tanyája is a Kecskeriben volt, ami egy kerek nádkunyhót és egy nádkarámot jelentett. Róla az a hír járta, hogy puszta kézzel öli meg a farkasokat. Ezt úgy csinálta, hogy a karám fala tövén csali lyukat ásott és belülről várta a betolakodókat. Amint a farkas bedugta a fejét, egyik kezével elmarta a gégéjét, a másikkal a tarkójára csapott. Egy időben úgy emlegették, hogy ő adja el a legtöbb farkasbőrt.[64][64]

Történtek azonban gyászosabb esetek is, a tréfáknak szenvedő alanyaik is voltak. Így volt ez Hegyesi Laji esetében is. A Kecskeriből rendszeresen átjárt kolbászi földre, a kunhegyesi határba legeltetni. A suttyó legényt azonban egyszer rajtacsípték, hogy tilosban jár és lekapták a tíz körméről. A kiadós verés után valami tréfás ember kitalálta, hogy jelöljék meg, így rásütötték az éppen kéznél lévő Kunhegyes város bilyogvasát. Így lett belőle Hegyesi Laji.[65][65]

A pusztának volt egy sajátos intézménye: a csárda. Ezek történetéhez Györffy István, Zoltai Lajos és Bellon Tibor szolgáltatott adatokat.[66][66] A Kecskeri puszta mellett két csárda is működött. Az egyik a Karajános útja melletti Pingyó, a másik a Tibuc volt. Ez a Tibuc halom mellett, a Kunhegyesre vezető út mentén állt. Ma már nyoma sincs egyiknek sem. A Kara János gátján fontos szerepet töltött be a Pingyó csárda, amely a Konta halom lábához épült. Itt kellett átszállni az utasoknak szekérről csónakra, mert más járművel nem juthattak volna tovább. A csárdának éppen emiatt hatalmas szekérállása volt, hiszen esetleg hónapokig is ott kellett őrizni a szekereket. A szekérállás egy hosszú vályogépület volt, amelyben negyven kocsi is elfért egyszerre. A két vége nyitott volt, ezeken hajtottak ki és be a szekerek. A Pingyót a múlt század kilencvenes éveiben bontják le, amikor másfelé terelik a forgalmat.[67][67]

A régi öregek azt mesélték, a Tibucban Fábián Pista több alkalommal is megfordult, sőt a pénzét is a csárda udvarán ásta el, ahová a gémeskút kolonca lejárt. Kátai Bandi a karcagi születésű betyár télvíz idején, csikorgó hidegben ingben-gatyában kiült a csárda tetejére és a kocsmáros oda hordta neki létrán a bort. A másik nevezetes csárdába, a Pingyóba is jártak a Kecskeriben tanyázó pásztorok. Itt mérték össze a botok hosszát a kisujszállásiakkal. Veres Lőrke és Darabos Peti híres verekedők voltak. A süveg alá körülvágott bográcsfeneket tettek és a fejükkel fogták fel az ütéseket. A csárda a Karajános útja mellett a hasonló nevű mocsár szélén állt. A betyár az ivóból - ha menekülnie kellett - egyenesen bevethette magát a nádrengetegbe és a Sárréten át akár Nagyszalontáig is eljuthatott.[68][68]

A pásztorok nemcsak a pusztai csárdákban mulattak, hanem igen ritkán a városba is bemerészkedtek. Ott azonban botozás terhe mellett huszonnégy óránál tovább nem tartózkodhattak. Nemcsak a még ma is álló Morgóba tértek be, de arra is van adat, hogy a Bárány vendéglő előtt mulattak. Fütyösi Pista és Közbül Jankó a Kecskeriben voltak bojtárlegények a szilaj ménesnél. Dudaszóra járták a pásztortáncot, aminek szavára a városbeli legények is odagyülekeztek, de még az iskolába igyekvőket is eltérítette a látványosság. Utóvégre a tiszteletes uram is megjelent a kocsma előtt és örök kárhozattal fenyegette az ördög incselkedésének engedő legényeket és szájtáti gyerekhadat. Ennek persze semmi foganatja nem lett, mert a kutya dudát (kutyabőrből készült) Hajrá Béni fújta, az ördöngős dudás, aminek nem lehetett ellenállni - tartja a hagyomány.[69][69]

A pásztorok élete azonban nem volt könnyű. Hiába voltak kemény fából faragva, a rettenetes hideg rajtuk is kifogott. 1819-ben >>Az újszállásiaknak sok marhájuk, több százig való juhaik Kara János Gátjánál pusztult el. A kevi gulya a Tere Halomnál veszett...<< a két napig tomboló viharban Karcagon 156 marha, 13 ló, 4336 juh pusztult el.[70][70]

Ezek a leírások természetesen hűen tükrözik a szilaj pásztorok életét, a valóságban azonban a kép differenciált volt. Ezt természetesen Györffy is tudta és nem tett egyenlőségjelet a szilaj tartás és az állattartás között. Ezt "A magyarság néprajza" állattartás című fejezetében fogalmazta meg, amelyet az újabb kutatások is megerősítettek.[71][71] Az extenzív állattartás a komplex paraszti üzemnek csak egy része volt. Az árutermelésnek ezek voltak a legjelentősebb bázisai, annak ellenére, hogy a 19. század első felében már a kunsági búza országos hírű. Ezt nem csak az országismertetések, hanem Kölcsey Ferenc Hymnusza is példázza, amely 1823-ban íródott.[72][72]

Az élő állatnak már a 15. századtól jó piaca volt Nyugat-Európában. A 18. század végéig elsősorban a szarvasmarha export volt jelentős, majd a gyapjúkonjunktúra hatására a juhtenyésztés lendült fel, míg ezzel párhuzamosan a gazdaságok lecsökkentették a lábasjószágállományukat. 1760-ban a Hármas Kerület általános összeírása szerint 14550 szarvasmarha és 18742 juh volt a Nagykunságban. Száz év múlva pedig az állomány 10473 szarvasmarhára és 107547 (!) juhra csökkent, illetve nőtt. [73][73] Ilyen hatalmas állatállomány kezelését a paraszti gazdaságok önállóan nem tudták volna megszervezni, ezért a pásztorokat a közösséget képviselő tanács fogadta. Meghatározta bérüket, a nyájak összetételét, a ki- és behajtás időpontját, a legelő minőségéhez és az itatás lehetőségéhez az állatlétszámot, a legeltetés helyét, ennek változtatását stb. Ezekből az adatokból kitűnik, hogy a kommunitás figyelme mindenre kiterjedt, folyamatosan irányította az állattartás napi teendőit, rendszeresen ellenőrizte a pásztorok kezére adott jószágokat. Mindenféle rendellenességet, gondatlanságot szigorúan büntettek. Az állatokért a számadó felelt anyagilag, így a társaságok mindig vagyonos embert választottak a nyájőrzők élére, hogy esetleges kárukat meg tudja téríteni. Láthatjuk tehát, hogy az a romantikus szabadság, amit a pásztortársadalomról feltételezünk, nem igaz. A jószágra ügyelők elsősorban szakemberek voltak - a tudást apáról fiúra örökítették és egész pásztordinasztiák alakultak ki -, akik szigorú szabályok szerint éltek.[74][74]

A határhasználat másik formája a rétélés volt. A Nagykunság nagyobb része a Tisza és Berettyó árterületének számított. Az itt élők a tájátalakítás helyett a környezettel való együttélést választották a középkor folyamán: hozzáidomultak a ritmikus áradásokhoz, a vízi világhoz. Ehhez alakították gazdasági rendszerüket az ártéri gazdálkodást. A rétek élése igen változatos, sok összetevőből áll.

Legfontosabb haszonvételnek a nád számított. A Nagykunságban ugyanis kevés volt a fa és a trágya mellett ez volt a legfontosabb tüzelőanyag. Papnak, tanítónak és egyéb tisztségviselőknek fizetésbe járt a tűzrevaló nád, de nemcsak ez a haszna volt a nádnak. Ebből készítették a ház tetejét, a kemencét, a padlásolást, a kéményt, az udvar kerítését, a szegényebbek még a falazot is. A pásztorok, kinnjárók ebből ültették maguknak a kunyhót, a szárnyékot, hodályt az állatoknak. Még hidat is csináltak belőle: a vízbe vert karók közé nádkévéket raktak. Ez volt a bürühíd. Készítettek még halfogáshoz vészt, kést, villát, seprűt, szövőbordát, tutajt, ezt rakták a bölcső és a koporsó fenekére is (ez már a középkori kun köznépi szállástemetőkre is jellemző )[75][75] , tehát az élet kezdetétől, annak végéig jelen volt az emberek életében.[76][76] A nádvágás téli munka volt, amelyet nádvágóval, vagy tolókaszával végeztek. A levágott nádat gyékénykötelekkel összekötötték és a nádkévéket kúpba rakták a parton. A nádvágóhelyeket nyilas osztással mérték ki.[77][77] Györffy idézi az egykorú tanácsjegyzőkönyvet, amelyben az áll, hogy a karcagi határból hetvenhatezer kéve nádat takarítottak be.[78][78] A rét másik fontos növénye a gyékény. Ezt augusztusban vágják, majd megszárítva dolgozzák fel szövetnek vagy kosarat fonnak belőle.[79][79]

Egykoron a halászat is jelentős volt a Tisza mentén. Minden külföldi utazó, de az országleírások is megemlítik, hogy a vizében nyüzsögnek a halak. Ez a hatalmas ártérnek volt köszönhető, amiben a halak kedvező feltételeket találtak szaporodásukhoz. "Gyakran látták, és még most is látható, hogy a Duna, Tisza, Temes, a Dráva és még néhány más folyó áradása következtében a végül is visszahúzódó víz után a partok gödreiben akkora mennyiségű hal akadt fenn, hogy a jobbágyok nemtörődömségből egyrészt a döglöttekkel is disznót etettek, másrészt a napon hagyottaktól megfertőzött levegő nem egyszer ragályt támasztott a környéken lakók között."[80][80]

Az áradások természetét, lefolyását ismerték és ehhez alkalmazkodva folyt a halászat is. Az erek és fokok jelentősége apadáskor megnőtt, ugyanis ekkor kellett azokat elrekeszteni.[81][81] Ezeket az elrekesztéseket hívták vésznek. Ez egy nádfalból, vesszőből készült útvesztő, amely egy helyre, a vész fejébe tereli a halat, ahonnan az nem tud szabadulni. Innen merettyűvel emelték ki a zsákmányt. A vész magától fogta a halat, nem kellett különösebb időt tölteni vele, csak a hal járásának az útjába kellett letelepíteni.[82][82] A karcagi réteken jó vészhelyek voltak Apavára körül, a Villogónál, a Bengecsek tájékán, valamint a Karajános szigetek mellett álló Pene szigetnél. Ezek hatalmas 2-300 öles szerkezetek voltak. Kisebb vészek számolatlanul voltak a határban.[83][83] A jó vészhelyeket a város árendáltatta, amelyeket halászbokrok vettek bérbe. Ők a vagyonosabb polgárok közül kerültek ki. A bokrok élén a halbíró vagy dékán állott, aki elosztotta a zsákmányt és az adót is tisztesen lerótta. A vész mellett használták a gyalom és az őrhálót. Ezek nagy hálók voltak, használatukhoz 8-10 ember is kellett. A kishalászok a teszi-veszit (emelgető háló), dobóhálót, vagy varsát használták. A rétek különleges halfaja volt a ma már szigorúan védett csík. A csíkot télen fűzvesszőből font csikvarsával fogták. A lápon nyílást metszettek, amibe a csíkvarsát leengedték és a levegőre feljövő halak beleúsztak. A megfogott halakat csíkveremben tárolták. Hajdan nagyon népszerű eledel volt a Kunságon a csíkos káposzta. Távoli vidékekről, Egerből is idejártak csíkot venni, de a debreceni piacon is jó keletje volt. Jó csíkászó helyek voltak Karcagon az Üllőben, a Dimófenékben, a Szilas szigetnél, Apatavánál és Csíkeriben.[84][84]

A méhészkedés, vadászat, madarászat, tollgyűjtés, tojásszedés, fűgyűjtés, békászás, rákászás, piócaszedés a rét kisebb haszonvételei voltak. A kristálycukor megjelenése előtt a legfontosabb édesítőszer a méz volt. Mivel a réteken kora tavasztól késő őszig mindig virágzott valamilyen növény, érdemes volt méhrajokat telepíteni oda. A méhes gazdák tavasszal valamelyik előre kiválasztott szigetre vitték a rajokat, majd onnan csak a tél beálltával hozták haza őket. Az ügyes méhészek az elvadult vagy vadméhektől is megszerezték a mézet.[85][85]

A vadászat gyakorlata jellemzően a puskával, vagy agárral folytatott nyúlászás volt. A joggyakorlat nem volt egységes és következetes a vadászat megítélésében, így gyakorlatilag mindenki vadászhatott. Ebben az is közrejátszott, hogy a kártékony vadakat üldözniük kellett és felsőbb utasításra általános farkas, veréb, varjú vadászatokon kellett részt venniük a lakosoknak.[86][86]

A Nagykunság a vadvizek lecsapolása előtt egyike volt Európa legnagyobb madártelepeinek. A madarász hurokkal, lépesvesszővel, borítókassal, hajítófával fogta meg a madarakat, de akadt olyan is, aki puszta kézzel kapta el őket. A hurkokat a madarak vonulási útjába helyezték ki. Csalogatással, vagy csellel élve igyekeztek elfogni a madarakat, mert így több pénzt kaptak érte. Költési időben a fiókákat szedték össze és azt árulták a piacon.[87][87]

Régen a tollal is kereskedtek, persze nem úgy mint ma. A toll a kalapot díszítette. Különleges becsületben leledzett, nagy divat volt. Nem volt legény a legény tollbokréta nélkül. A szegények csak kakastoll bokrétát viseltek. A túzoktollnak már becsülete volt mindenkoron. Legjobban a darutollat és a kócsagtollat kedvelték. Ezek voltak a legdrágábbak. A tollakat tolltartó tányérról, lapickáról árulták a vásárokon. A drágán szerzett darabokat gondosan ápolták, fésülgették, sőt végrendelkeztek is felőle. A hódoltság korában adóba is elfogadták a darutollat.[88][88]

Tavasszal a tojásszedés időszaka érkezett el. Az ingólápok tetején, a nádasokban, bozótosokban annyi tojás volt, hogy ilyenkor csónakszámra hordták a falvakba, amit összeszedtek. Gondosan kiválogatták a fias vagy záp tojásokat és a többit adták el. Gyékényputtonyokban hordták házról-házra. Egy részét frissen elfogyasztották, de készítettek belőle tésztát is. Akadt, aki kotló alatt kiköltette és felnevelte a vadmadarakat.[89][89]

Volt olyan is, aki a rét füveit gyűjtötte. A gyógyhatású növényeket minden háztartásban megbecsülték. Ha megbetegedtek, ezekkel kúrálták magukat. Nem volt olyan nyavalya, amelyre ne tudtak volna orvosságot.[90][90]

A békászok nem a kecskebékát fogták, mint gondolnánk - persze abból is volt elég -, hanem a teknősbékát. Valaha a módosabb házaknál kedvelt eledel volt. Általában vésszel fogták és dézsában hízlalták őket. A templomépítési ügyben Bécsbe utazó Sütő és Varró urak "honorálások céljából száztizenkét teknősbékát vittek".[91][91]

Rákok is bőven termettek vizeinkben. A rákokat büdös hússal varsával vagy kézzel fogták. Híresen sok rák volt Komádiban, ahol még az utcán is rákok mászkáltak. A rákot szekérszámra szállították Debrecenbe.[92][92]

A rét hínáros, ombolyos vizében rengeteg pióca élt. A népi gyógyászatban ezek az állatok fontos szereppel bírtak. Feltűrt gatyával beálltak a vízbe, mire hamarosan úszni kezdtek arra a nadályok. Ekkor pálcával egyenként kiemelték őket és ha valamelyik "megragadt", azt forró pipával könnyen leválasztották a testről. Az összefogott állatokat a piacon árulták, vagy a nadályszedő zsidónak adták el, akik külföldre szállították.[93][93]

A réteknek ezen hasznait a rétes emberek, a pákászok élték. Hivatásból űzte mindeme foglalkozásokat. Ebből élt, nem vetett, aratott, hanem a rét adta a mindennapi kenyerét. Bevette magát a nádrengetegbe, egy alkalmas helyen kunyhót épített és onnan járt csíkászni, madarászni, vadászni vagy tojást gyűjteni. Az emberi társadalomból kiszakadva élte élete nagy részét. Ismerte a rét minden szegletét, tudta a madarak, halak járását, kiterjedt természetismerettel rendelkezett. Szabó László szerint ezek az emberek laza kapcsolatban állnak a faluval, várossal, a teljes társadalmi közeggel legfeljebb alkalmilag érintkeznek: "a közösség egészéből kiválva speciális tevékenységet, s erre épülő speciális (így nem teljes) közösséget alkotnak." [94][94] Ezek az emberek a lecsapolásokkal, a folyamszabályozásokkal elvesztették életterüket, így megszűnt ez az életforma, kihalt a foglalkozás.

Ezeknek a vizes élőhelyeknek azonban volt egy nagy hátrányuk. A különféle rovaroknak is jó szaporodó teret biztosít. Ellenük igen nehéz védekezni. Ezt szolgálta a test zsírozása és a szúnyogháló. Antalffy így idézi az elmúlt időket: "A határ nagyrészét elborító mocsárvilág temérdek szúnyogot termel, s ezek a mocsárláz terjesztői. A háromnapos hideglelés általános betegség a városban [ti. Karcagon (Ö.Zs)], népi gyógyszere a törött gyíkpor és a paprikás pálinka. A mocsárláz azonban ritkán végződik halállal." [95][95]

A török kiűzése után indult meg az a folyamat, ami a mai Magyarország természeti képét kialakította. Az Alföld jó része ekkor még nyerstáj volt, amely harmonikusan illeszkedett a többi nagytájhoz. A háborúk megszűntével megindult a lakosság gyarapodása, újra megülték az elhagyott falvak egy részét és ezzel párhuzamosan az Alföld középső és déli területein egy új településhálózat jött létre. A korábbi aprófalvas szerkezetet a nagyhatárú mezővárosok váltották fel, amelyeknek külterületein megjelentek az anyatelepüléshez szorosan kapcsolódó tanyák, ezek elsősorban a földművelés telephelyei voltak. A földművelés kiterjesztését a népesség nagyarányú növekedése indokolta. A megnagyobbodott szántóterületet egyre jobban veszélyeztetik az áradások, amelyek már jellegükben is megváltoztak. A kereslet növekedésével hatalmas mértékben megindult az iparosítás, amelyhez az energiát a fa adta. Az erdőírtások nagy hulláma indult meg, amely alapjaiban változtatta meg a folyamok vízgyűjtőterületének vízháztartását. A csapadék már egyszerre nagy tömegben zúdult le a folyókon és a sík vidékeken pusztító árvizek jelentek meg.[96][96]

A Tisza 1770-ben elszakította a Mirhó-gátat és 1772-ben 1774-ben, 1776-ban, majd ezt követően évente követték egymást a jelentős árvizek, amelyek már művelésbe vett területeket öntöttek el, sőt a helységek lakosságát is veszélyeztette. Ebben a helyzetben határozzák el Kisújszállás kezdeményezésére a nagykun városok a Mirhó-gát felépítését. A felvilágosodás korának a népéletet jobbító szándéka a termelés növelését kívánta, így állami szintre emelkedett a termőterületek kibővítésének akarata, amely hamarosan a magyar nemzeti eszme része lett. A természetátalakítás tehát a nép és az ország felvirágoztatását akarta szolgálni. Megindult a folyamvölgyek szabályozása, ami a 19. század közepére-végére már megmutatta, hogy a felborított egyensúlyi helyzet igen komoly gondot okoz a vízháztartásban. A nagykun települések most már a víz elapadása miatt panaszkodtak. A gátak felépítése miatt kiszáradtak a rónák, legelők, a csapadéktalan években pedig rettenetes aszályok jelentkeztek. Általánossá válik ezekben az esztendőkben a takarmány és az élelmiszer hiánya. Az állatok itatására minden legelőn kutakat kellett ásni. Eleinte persze a pihent réti földek feltörésük után tíz-tizenöt évig igen jó termést adtak és a lakosság redemptus része igen komoly bevételeket könyvelhetett el. Akkor kezdődött meg a hatalmas, többszobás, klasszicista stílusú épületek az ún. "kulákházak" építése. A földek azonban lassan kiszáradtak és elszikesedtek, a vízhiány komoly problémává lett. Megváltozott a táj klímája is, a kontinentális éghajlati tényezők felerősödtek: a téli nagy hidegeket forró nyarak követték, megszűntek a nagy harmatok. A növényvilág szegényesebb lett. Eltűnt a nád, sás, kiszáradtak az erdők. A flóra együtt pusztult a faunával; a vízi állatvilág megszűnt, a madarak elvándoroltak, a réti farkas is kipusztult.[97][97]

A környezet átalakulása, mint mindig, most is életforma váltással járt. A paraszti kultúra elemei erősen tájhoz, természeti környezethez kötöttek, így a kultúra is átalakult a tájjal együtt. Ez persze nem ment zökkenőmentesen, hiszen a tapasztalati tudás megszerzéséhez sok idő kell.

A korábbi ártéri gazdálkodás, amely a vizek járásához igazodott megszűnt, illetve visszavonult a hullámterekre. A természetes haszonvételnek: nádvágás, halászat, madarászat, ártéri szénagyűjtés, legeltetés, stb. véget értek. Az új gazdálkodás jellemzője a már korábban megindult tanyásodás felgyorsulása. Az egyéni gazdaságokban a növénytermesztés és az állattenyésztés intenzív formája került előtérbe. A 19. század végéig új növény- és állatfajták váltják fel az addigiakat.[98][98]

Az egész ország területére jellemző volt a magyar szürke marha. A magyar fajtaként számontartott jószág nem a honfoglaló magyarokkal érkezett a Kárpát-medencébe. A régészeti csontleletek tanúsága szerint a 14. században tűnik fel a fajta. Bökönyi Sándor szerint ezek a hosszúszarvú, szürke, a középkoriakhoz képest nagy testű, betegségekkel szemben ellenálló, lábon jól hajtható állatok először Magyarországon alakultak ki, majd innen terjedtek el a Kárpát-medence környékére is. Tehát nem a podóliai marhából lett a magyar szürke marha, hanem éppen fordítva.[99][99] Ennek a sajátságosan magyar terméknek, hungaricumnak a kialakulásához valószínűleg a kunok által behozott szarvasmarhának is köze volt.[100][100] Ennek és a Svájcból behozott tenyészállatoknak a kereszteződéséből alakult ki a magyar viszonyokhoz jól alkalmazkodó magyar pirostarka. A döntő fajtaváltás 1880-1900 között ment végbe, amikor a külföldről behozott jól tejelő fajták kiszorítják a magyar szürkét. A két világháború között ugyan törzskönyvezett gulyákat állítanak fel, de a történelem tönkretette ezeket. A mezőgazdaság "szocialista átszervezése" után az állomány csaknem teljesen kipusztult. Jelenleg génbanki állatként vannak elkönyvelve.[101][101]

A csontos, erőstestű, görbehátú, veresszőrű réti disznó is kiveszett. A hajdani konda az idegent nem tűrte, csak a maga pásztorait, kutyáit respektálta. Disznóöléshez előbb ki kellett fogni a jószágot a többi közül. A konda bányát (gödröt) dúrt magának és abba feküdt. A rétben megtalálta kedves eledeleit: madártojást, férgeket, csigákat, békát, halat.[102][102] A 18. század végétől kezdte kiszorítani a réti disznót a Balkán felől érkezett mangalica. Ez az 1800-as évek elején terjedt el igazán és jó száz évig uralta a Kárpát-medencét. Jelentőségét az 1860-as évektől behozott hússertések sem tudták megtörni. A változás a II. világháború után következett be, amikor egész Európában a kereslet a hússertések irányába tolódott el.[103][103]

Az Alföldön sokáig a racka juh dominált. Ezt a magyarság alakította ki egy őshonos fajtából. A 18. sz. végén jelenik meg tömegesen a Spanyolországból behozott merinó juh. Ennek a gyapja sokkal finomabb, mint a rackáé. A múlt század közepére a gyapjúkonjunktúra hatására ez terjedt el mindenütt. A juhtartás a szarvasmarhatartás rovására nőtt meg, olyannyira, hogy korlátozni kellett a nyájak létszámát. Karcagon 1869-ben 83.000 juhot tartottak. A fajtaváltással az elnevezés is módosult. Az új jószágokat birkának nevezik.[104][104]

Az alföldi növénytermesztés legfontosabb terménye mindig a búza volt. Az adószolgáltatások mindig tartalmazzák a búzát. 1558-ban tizedet adtak, 1587-ben 243 véka búzát kellett beszolgáltatni a nagykunoknak. Elsősorban azonban a saját szükségletüket fedezték.[105][105] Sokáig csak az ún. tiszavidéki búzát termesztették. A fajtaváltás elég későn következett be. A jó közlekedési viszonyok és a termelési technika megváltozása lendítette fel a búzatermelést. A kenyérgabonáéval párhuzamosan termesztettek még árpát, zabot, de ezeket jóval kisebb mennyiségben. A búza mellett a kukorica vetésterülete nőtt meg nagyobb arányban. A "magyar" tengerit felváltotta a lófogú, majd jött a hibrid. A köles lassan kivonul az étkezésből és többé nem vetik. A híres dinnyeföldek akkor tűnnek el, amikor a múlt század hatvanas éveiben megszűnik az évenkénti újraosztás. A lucerna és a lóhere az 1800-as évek második felében jelent meg, míg a takarmányrépa csak a századfordulón. Ezen növények elterjesztésében nagy szerepe volt az 1899-ben megalapított Magyar Királyi Földmíves Iskolának.

A tájátalakítással együtt járt a gazdálkodás változása is. A szántóföldi növénytermesztés kiszélesedett, ami elsősorban a búza, majd a kukorica vetésterületének növekedésében jelentkezett. Ezzel párhuzamosan az állattartás legeltető jellege visszaszorult és létszámban is csökkent. Az intenzívebb tartásmód fajtaváltozásokkal járt együtt. Mindez a gazdálkodás szerkezetének átalakulásához vezetett, amely a belterjesség irányába mozdult el.[106][106]

A növények közül elsőként a búzát kell megemlíteni. A karcagi földön termett búzát tiszavidéki búzának nevezik. Másik általánosan használt megnevezése "élet" volt. Az acélos szemű, de gyenge szárú búzához sokáig ragaszkodtak a gazdák. <<Másfajta vetnivalót a földműves iskola szerezte. Vót gazda, aki nem engedte, mondván, hogy ő csak a tiszavidékit veti. Most is az a baja a karcagi határnak, hogy kiszorították a vetísit. >>[107][107] A búza mindenkor meghatározó volt a termelésben. 1713-ban a Nagykun Kerületben a gabonavetések aránya így nézett ki: búza: 63,08%, árpa-köles 34,94%, zab 1,98%. [108][108]A bócsai határban is termesztettek búzát. 1798-ban a Bordarétet és a Bócsai ugart a gazdák tilalmasba akarják vetetni, mert olyan nagy a vadbúza. 1866-ban a Vajasra kérik ugyan ezt.[109][109]

A közelmúltig jelentős helyet foglalt el a népi táplálkozásban a köles. A rövid tenyészidejű növényt elsősorban vízjárásosabb helyre, gyengébb minőségű földbe vetették. 1792-ben a "Botsai Viraditsos" földet osztják köles alá, de 1793-ban is ugyanitt találjuk. 1796-ban a Karajánoson termesztik.[110][110]

A 19. század végéig a kendert is termesztették. A polgárosodott népesség azonban hamar abbahagyta a szövetek házi előállítását, így a kender termesztéséről, a kender feldolgozásáról csak okleveles adatokkal rendelkezünk. A kenderföldet rendszerint ugyanazon a határrészen osztják. Az 1790-es években sokáig a Vajason van a kenderföld, de még 1804-ben is itt találjuk, amikor árvíz önti el a területet. 1813-ban még mindig a Vajast fogják kender alá.[111][111]

"Egyébiránt sárga és görögdinnye nagy bőséggel van, Kisujszálláson és Kardszagon egy Takács nevü görög dinnye faj a magyar országi leghiresebb dinnyékkel vetekedik." [112][112] Ezt a hajdan nagyhírű terméket ma már alig-alig termesztik. A híres karcagi dinnye eltűnt. 1792-ben Bócsán a kimaradt virádicsos földet osztják dinnye alá. 1796-ban a Kara Jánosi kölesföld mellett termesztik a dinnyét.[113][113]

A ma nélkülözhetetlen takarmánynövény a kukorica megjelenésére nincs pontos adatunk. Először a járulék- és ugarföldeken kezdték el termeszteni. 1796-ban a Bócsai ugarföldet, 1808-ban a Bordát és Vajast osztják kukorica alá.[114][114]

A reguláció megszüntette az egészségügyileg káros környezetet, a pangó vizeket, amelyekben a rohadó növényi és állati maradványok bűzt árasztottak, de a rovarok: szúnyogok, böglyök hatalmas serege is innen származott. Az egészségtelen ivóvíz fogyasztása szintén abbamaradt, megszűntek az országos járványok.

A tájátalakítás lehetővé tette azt is, hogy megfelelő minőségű utakkal a Nagykunság is bekapcsolódhasson az ország vérkeringésébe. 1880-ban megépült a vasút, ami elősegítette a kereskedelmet. A megtermelt árut már gyorsan el lehetett szállítani távoli vidékekre is. A települések ennek hatasára nyitottabbakká váltak.

A társadalomra is hatással volt ez a hatalmas méretű tájátalakítás. A megszaporodott népességen belül egyre több nincstelen jelent meg. A földmunkák évtizedeken keresztül megélhetést jelentettek ennek a tömegnek. Ez levezette a súlyosbodó társadalmi feszültségeket. Megjelentek a speciális földmunkások, a kubikosok. A vasút megépülése mindenütt vasutaskolóniákat alakított ki. Ezek új értékrendek mentén szervezték át a települések közösségét.

A közvetetten ható tényezők közül három dolgot kell kiemelni. A gazdálkodás átstrukturálódása megváltoztatta az étkezési szokásokat. (Ez a kultúrelem él a legszívósabban, legtovább minden közösségben.) A húsételek visszaszorultak, a gabonaneműek pedig előretörtek. A szarvasmarha- és juhhúst a sertés váltja fel. A köles helyét a kenyér, majd a rizs veszi át és a burgonya is szervesen beépül a fogyasztásba. Igen ritkán kerül az asztalra a juhhúsos (köles) kása, a birkapörkölt pedig ünnepi eledellé lép elő. Jelentéktelenné válnak a gyűjtögetéssel, rétéléssel szerzett ételek: madártojás, teknősbéka, sulyom stb. A halak szinte el is tűnnek az étlapról. Az egykor népélelmezési cikknek számító csík evése teljesen megszűnik.

A társadalom mobilitása is megnő. Nemcsak helyreáll a 16-17. századi mozgás, hanem a nagycsaládi szerkezet is felbomlik. Az egykori külterületi részeken megindul az építkezés, a települések központja kitágul, így a fiataloknak megvan az a lehetősége, hogy külön költözzenek.

Ezzel a települések arculata is megváltozik. Nagyobb, egészségesebb házakat kezdenek építeni, ami új lakáskultúrát eredményez. Megjelenik a gyárilag vagy asztalos által készített flóderozott bútor.[115][115]

Ezzel a tárgykultúrával jól jellemezhető a paraszti polgárosulás. Megjelent a "tiszta szoba" és itt halmozták fel értékeiket az emberek. Az ágyon feltornyozva álltak a hímzett párnák, a polcokon díszedények sorakoztak az álló szekrényben ruhákat és szőtteseket halmoztak fel - ez is a reprezentációt szolgálta. Tájanként alakultak ki a népviseletek. A paraszti kultúrának ezt a kiteljesedését az I. világháború és az általa gerjesztett folyamatok rombolták le. Megkezdődött a kivetkőzés.[116][116]

Ezek a tendenciák egy teljesen új Alföld képet hoztak létre. A kultúrák összemosódtak és már kevésbé voltak tagoltak, mint korábban. "Nem lokális adottságokhoz, hanem nagy teret átfogó, generális viszonyokhoz kellett igazodniuk. (...) ez az igazodás nagy erőfeszítés is volt, az alföldi lakosság hatalmas kulturális élménye, amelyben közösen, egymással érintkezve alakították ki a legjobb, gyakran kívülről ajánlott módszereket, s építették össze saját kultúrájukkal. Ez már közös élménye lett a rég ittélteknek és a jövevény magyaroknak, s más etnikumúaknak. S ez az élmény teremtette meg az egységes Alföldet, a ma ismert néprajzi nagytájat, amelyben azonban ma is vannak színek, egyedi sajátosságok, hiszen a paraszti kultúra természete szerint a differenciáció is azonnal megindult." [117][117]

 

 

Irodalomjegyzék

 

Antalffy Gyula:

1975. Így utaztunk hajdanában. Budapest

1982. Reformkori magyar városrajzok. Budapest

Balassa Iván - Ujváry Zoltán (szerk.):

1982. Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Debrecen

Bellon Tibor:

1973/a. Adalékok a karcagi csárdák keletkezéséhez. In. SZMMÉ Szolnok

1973/b. Karcag város gazdálkodása. (Földművelés) Szolnok

1974. (szerk.) Karcagi várostörténeti tanulmányok.

1979. Nagykunság. Budapest

1983. Karcag és a Nagykunság. Szolnok

1996. Beklen. Karcag

Bognár András:

1978. Pesty Frigyes kéziratos helységnévtárából I. Jászkunság. Kecskemét-Szolnok

Bökönyi Sándor:

1978. „Vadakat terelő juhász”. Budapest

Daróczi Elek:

1890. Karczag város egyetemes leírása hiteles adatok alapján. Karcag

Dorogi Márton:

1969. Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a

szamár betanításához. In. N.K. 44-124.

1978. A juhbőr kikészítése és felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban. Ethn. 586-599.

Ducza Lajos:

1978. A Nagykunság agroökológiai viszonyainak megváltozása az árvízszabályozások után. In. Tóth

Albert (szerk.) 46-77.

Elek György:

1993. Utak, vásároshelyek a hódoltságkori Nagykunságon és vidékén. In: Jászkunság 30-37.

1998. Egy város a hátországban. Karcag

Endes Mihály:

1978. A Közép-Tiszától a Nagy-Sárrétig. In. Tóth Albert (szerk.) 78-83.

Érkövy Adolf:

1863. Az 1863. évi aszályosság a magyar Alföldön. Pest

Fazekas Mihály:

1979. Kunmadaras juhászata. Karcag

1994. Karcag népi táplálkozása. Debrecen

Fényes Elek:

1836. Magyar Országnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és

geographiai tekintetben. Pest

Gaál László:

1978. A magyar növénytermesztés múltja. Budapest

Gruber László:

1996. Tájképi változások a Tisza-völgyben a török kortól a 20. századig. In. Tóth József-Wilhelm Zoltán

(szerk.)

Gyárfás István:

1870-1885. A jász-kunok története I-IV. Kecskemét

Györffy György:

1990. A magyarság keleti elemei. Budapest

Györffy István:

1930. Cifraszűr. Budapest

én [1941.] Állattartás. In. A magyarság néprajza II. 107-182.

1955. Nagykunsági krónika. Budapest

1983. Alföldi népélet. Budapest

Györffy Lajos:

1932. A nagy inség 1863-ban. Túrkeve

1978. A „rettenetes esztendő” az 1863. évi „nagy inség” emlékezete. In. Kaposvári Gyula (szerk.) 1978.

Herman Ottó:

1980. Halászélet, pásztorkodás. Budapest

Horváth Benő:

1993. A függetlenség mint hübrisz. Az ember és a természet kölcsönhatása az Alföldön. In. Tér és

társadalom 105-112.

Janus Pannonius Magyarországi humanisták

1982. Budapest

Kaposvári Gyula (szerk.):

1978. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv. Szolnok

Karcagi Gábor:

1978. A Mirhó-gát megépítésének vízrajzi következményei. In. Tóth Albert (szerk.) 23-45.

Kiss József:

1973. Küzdelem a jászkunsági pusztákért a Német Lovagrend uralmának első évtizedében. I In.

Agrártörténeti Szemle 391-450.

Kósa László:

1982. Ember és táj. In. Balassa I. - Ujváry Z. (szerk.) 15-20.

1996. Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok. Debrecen

Kósa László - Filep Antal:

1978. A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest

Kölcsey Ferenc:

1988. Összes versei. Budapest

A magyarság néprajza I-IV.

én. Budapest

Major Jenő:

1974. Karcag településtörténete és a városkép alakulása. In. Bellon Tibor (szerk.) 45-76.

Méri István:

1954. Beszámoló a Túrkeve-móriczi ásatások eredményeiről. In. Arch. Ért. 138-152.

Miskolczy László - Vargha László:

1943. A Nagykunság vidék népének építészete. Budapest

Nagy Lajos:

1878. A Jászkun birtokviszonyok fejlődése és jogi alapja. Karcag

Nagy Kálózi Balázs:

1943. Jászkunsági reformátusok leköltözése a Bácskába II. József korában. Budapest

Németh Gyula:

1942. A kunok neve és eredete. In. Századok 116-178.

Novák László:

1997. „Ridegek”. In. N.L. 1-4. sz. 362-369.

Oláh Miklós:

1982. Hungária 1536. In: Janus Pannonius - Magyarországi humanisták

Ökrösné Bartha Júlia:

1986. A boszorkányság Karcagon. In. M.L. 53-54. sz. 132-140.

1987. Születési szokások hiedelmek Karcagon. In. M.L. 55-56. sz. 148-170.

Örsi Julianna:

1981. Utcaközösség napjainkban. In. M.L. 37-38. sz. 44-49.

1990. Karcag társadalomszervezete a 18-20. században. Budapest

Paládi-Kovács Attila:

1993. A magyarországi állattartó kultúra korszakai. Budapest

Pálóczi-Horváth András:

1974. A kunok megtelepedése Magyarországon. In. Arch. Ért. 244-250.

1994. Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag

Papp-Váry Árpád - Hrenkó Pál:

1989. Magyarország régi térképeken. Budapest

Selmeczi László:

1992. Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen

Strabón:

1977. Geographika. Budapest

Szabó István-Szabó László:

1980. Karcag. In. Tóth Tibor (szerk.) 1980. 401-405.

Szabó Lajos:

1973. A „Mirhó Gáttyának” építése. In. SZMMÉ 151-158.

1987. Kisújszállás története a XVI. századtól a XIX. század első negyedéig. In. Szabó László (szerk.)

Szabó László:

1987. (szerk.) Kisújszállás város története II. Kisújszállás

1993. Társadalomnéprajz. Debrecen

1996. Társadalom, etnikum, identitás. Debrecen

Szentesi Tóth Kálmán:

1929. Lakodalmi szokások a Nagykunságon. Karcag

1940. Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából. Karcag

Szilágyi Miklós:

1992. Halászó vizek, halásztársadalom, halászati technika. (A tiszai halászat történeti-néprajzi elemzése)

Debrecen

1995. Mezővárosi társadalom, paraszti műveltség. Debrecen

1996. A nagykun öntudat. In. Regio 1. sz. 44-63. o.

Szűcs Sándor:

1957. Pusztai szabadok. Budapest

1977. Régi magyar vízivilág. Budapest

1992. A régi sárrét világa. Budapest

Tálasi István:

1942. Változásvizsgálatok a népi állattenyésztés köréből. In. N.É. 203-220.

Tóth Albert:

1987. (szerk.) „Áldás és átok a víz”. Tudományos emlékülés a Mirhó-gát megépítésének 200.

évfordulójára. Kisújszállás

1987. A Közép-Tisza vidék felszínének mai arculata. In. Tóth A. (szerk.) 106-112.

Tóth Dezső:

1942. A hevesnagykunsági református egyházmegye múltja. Az egyházi élet hétköznapjai I-II.

Debrecen

Tóth János:

1976. A jászkunság helyzete a 18. század végén (Bedekovich Lőrinc kéziratos könyve). Jászberény

Tóth József-Wilhelm Zoltán (szerk.):

1996. A társadalmi-gazdasági aktivitás területi-környezeti problémái. Pécs

Tóth Tibor (szerk.):

1980. Adatok Szolnok megye történetéből. Szolnok

Varga Gyula:

1996. A népi állattenyésztés Magyarországon. (kézirat)

Vargha László:

1974. A Nagykunság népi építészete. In. Bellon (szerk.) 1974. 77-100.

Zoltai Lajos:

1934. Mikor keletkeztek a debreceni pusztai csárdák? Debreceni Szemle 271-282.

Zsoldos István:

1979. Gazdasági és társadalmi viszonyok Kisújszálláson az 1863. évi aszály idején. In. A Kisújszállási

Móricz Zsigmond Gimnázium Jubileumi Évkönyve. Szolnok 225-272.

 

 

 

Rövidítések

Arch. Ért. = Archeológiai Értesítő

Ethn.= Ethnographia

M.L. = Múzeumi Levelek

NÉ. = Néprajzi Értesítő

N.K. = Néprajzi Közlemények

N.L. = Néprajzi Látóhatár

SZMMÉ = Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv

 

 

 

---