Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz A KARCAGI MÚZEUM ÉS A NAGYKUN ÖNTUDAT

A KARCAGI MÚZEUM ÉS A NAGYKUN ÖNTUDAT

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A KARCAGI MÚZEUM ÉS A NAGYKUN ÖNTUDAT[1]

Manapság gyakran használunk az élet minden területén idegen szavakat. Sokszor annyira belelendülnek egyesek ebbe a divatba, hogy az egyszerűbb, de néha a tanult ember is csak kapkodja a fejét egy—egy mondat hallatán. Nyilván nem kell teljesen száműzni a tudományos közéletből ezeket a kifejezéseket, de túlzásokba sem sza­bad esni. Magam is részt vettem már olyan előadáson, ahol annyira túlsúlyba kerültek az idegen szavak és kifejezések, hogy a hallgatóság ezt megelégelve beszélgetésbe kezdett. Én sem szeretem, ha egy szöveg hemzseg az idegen szavaktól, pedig jól tudom, néhány tudományos iskolában ez alapkövetelmény. Ha belegondolunk, szinte minden idegen szónak megvan a maga magyar jelentése is. A magyar nyelv azért tudott fennmaradni több ezer éven keresztül, mert mindig meg tudott újulni, mindig alkalmazkodott a kor kihívásaihoz. Az elvont fogalmakat, de a hétköznapok tárgyait, cselekedeteket is egyértelműen ki tudta fejezni. Ezért nem értem, sokszor miért kell túlzsúfolni beszédünket idegen szavakkal. Ennek egyik jó példája az identitás szó, amelynek több magyar megfelelője is akad. Széchenyi István már 1831-ben használta az ennek megfelelő öntudat szót —a Nyelv Újító Szótár tőle származtatja ezt a kifejezést.[2]

De nézzük meg közelebbről, mit is takar e fogalom, milyen jelentéstartalommal, jelentéstartalmakkal bír! Már itt elöljáróban kijelenthetjük Huseby-Darvas Éva után, hogy: „nélkülözzük a nehezen megragadható identitás fo­galom átfogó és általánosan használható definícióját".[3] Igen, ismét itt az identitás-fogalom, pedig ez a szó egészen 1950-ig nem volt használatos a társadalomtudományok­ban. A magyarban sem, de a külföldi szakirodalomban sem volt ismert. Erik Erikson vezette be az észak-amerikai népekkel kapcsolatban, és a hatvanas évek végéig szinte csak ő használta e kifejezést.4 1968-ig hiányzott minden jelentősebb társadalomtudományi szótárból, enciklopédiá­ból, hogy aztán hatalmas karriert fusson be. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon címszavai között nem találjuk meg az identitás kifejezést és az öntudatot sem.

A különböző társadalomtudományi szakágak: szocioló­gia, pszichológia, antropológia és még folytathatnánk a sort, mind-mind egy önálló, egymástól kissé eltérő meg­határozást adott, fogadott el az öntudatra, sőt a tudomá­nyokon belüli iskolák, irányzatok is többféleképpen defi­niálták a szót. Ezeknek a bemutatására most nem vállalkozhatom, mert tematikailag és terjedelmileg is szét­feszítené az előadás kereteit. Annyit azonban le kell szö­geznünk, hogy többféle öntudat létezik egymás mellett. Itt elég csak arra utalnunk, hogy van egyéni és közösségi öntudat is.

Jelen esetben épp a közösségi öntudatot kell megvizs­gálnunk, hiszen egy jól körülhatárolható társadalmi cso­portot vizsgálunk, illetve ennek viszonyát egy sajátos in­tézményhez: a múzeumhoz. Mit közvetít az egyik a másik­nak, milyen viszonyrendszerben vannak egymással?

A közösségi öntudatnak vannak azonban jól meghatá­rozható, jól körülírható formái: a közös nyelv, a közös történelmi múlt, a közös kultúra, a közös eredettudat. Ezek az alappillérei a közösségi öntudatnak. Ha valamelyik sérül, akkor az azt jelzi, hogy a közösség válságban van. A néprajzosoknál bevett szokás, hogy a kutatás helyszínére érve az első út a temetőbe vezet. Nemcsak azért, hogy a tősgyökeres családneveket feljegyezzék, hanem azért is, mert a temető pontosan mutatja a falu képét. Ha gazos, elhanyagolt sírokkal van telve a sírkert, akkor az azt jelzi, hogy a helyi közösség szétesett, atomizálódott, tehát itt valami nincs rendben. Ha viszont a sírok gondozottak, a temető tiszta, akkor itt egy egészséges, működő közösség lakozik. Tehát az ősök tisztelete, vagy annak hiánya, mint egy barométer, jelzi a közösség állapotát.

A közös nyelv a Nagykunságban ma már a magyar, de a 13. századi beköltözéskor még a kun volt, amelyet csak töredékeiben ismerünk. A kunoknak ugyan, mint a legtöbb sztyeppei nomád népnek, írásbelisége nem volt, ha volt is, igen ritka lehetett, hisz nem maradt ránk egyetlen emlék sem erről. Ezeknek a töredékeknek máig megmaradt két eleme: az ún.Codex Cumanicus, azaz a Kun Kódex két fe­jezete. A Tolmácsok könyve és a Hittérítők könyve, illetve a későbbiekben gyűjtött folklór és helynév-adat. (Moszk­vai Kódex) A Codex Cumanicusra vonatkozó irodalom igen gazdag: Kuun Géza, Ligeti Lajos, Györffy György, Németh Gyula mellett számos nemzet nyelvészei is alapo­san tanulmányozták a kódexet.[5]

A kutatások legfőbb megállapításai a következők: a kun nyelv nem mutat egységes képet a két rész alapján, a Tolmácsok Könyve egy archaikusabb, régebbi képet tár elénk, míg aHittérítők könyve egy későbbi állapotot tükröz, tehát két nyelvjárás anyaga található benne. Szá­munkra a legérdekesebb részlete a kódexnek a második részében található önelnevezés. E szerint a kunok atatar- til szót használták saját névként, önmaguk megjelölésére.

A kutatók szerint a kódex első része valószínűleg olasz kereskedők számára készült. Ez háromnyelvű (latin, per­zsa, kun) szójegyzéket, valamint nyelvtani alapismereteket is tartalmaz. A második rész kun nyelvű glosszákat, kunra fordított egyházi szövegeket és kun találós kérdéseket tar­talmaz.

A nyelv „élő" részét képezik a máig fennmaradt határ­nevek, helységnevek. Említsünk meg néhányat példának okáért:Bengecseg, Kormáncsok, Orgonda, Tarattyó és magaKarcag is.

A második része szájhagyomány útján ránk maradt szö­vegek: gyermekmondóka és a kun miatyánk. Ezeket a rég­óta használt és ezért eltorzult, már az elmondójának értel­metlen szövegeket Mándoky Kongur István rekonstruálta.[6]Ez a kun nyelvemlék a későbbiekben nagyon ismert lett, hiszen, mint őseink nyelve, a ránk hagyományozódott imádság erősítette az öntudatot. Tisztában voltak ezzel ele­ink is, és Kunságszerte az iskolákban kötelezően taní­tották.

A harmadik része a kun eredetű szavaink:kalauz, árkány, kamcsi, barág stb.

Az, hogy a kunoknak önálló nyelvük lett volna, a ko­rábbi időkben nem volt ilyen egyértelmű, hiszen voltak olyan tudományos emberek, például Jerney János, Gyárfás István, Szentesi Tóth Kálmán, akik azt vallották, hogy a kunok magyarok, és nyelvük is magyar kellett, hogy legyen.7 Ezt az álláspontot napjainkra sikerült megcáfolni és tudományosan bebizonyítani az ellenkezőjét.

A kun nyelv megszűnésére pontos adattal nem rendel­kezünk, hiszen ez egy hosszabb folyamat volt. Legvaló­színűbbnek a 16—17. század fordulója tűnik. Az bizo­nyos, hogy az 1500-as évek első felében még használták, még élt a nyelv, hiszen a kun miatyánk is ezt támasztja alá, ami egy protestáns ima kun fordítása. Ez 1517 előtt sem­miféleképpen nem keletkezhetett, de azt is tudjuk Tóth Dezső munkája nyomán, hogy a Kunságban az 1530-as évek végén terjedt el az új hit.8 Ugyanerre a következte­tésre juthatunk Sigmund Herberstein útleírása alapján is, aki az 1551-es magyarországi látogatása során ezt írja a kunokról:„egy tatár nyelvjárást beszélnek". Mivel Her­berstein oroszországi tartózkodása alatt hosszasan időzött a tatárok között, megállapítását bizonyosan elfogadhatjuk.9

A nyelv, a kun nyelv tehát kiválóan alkalmas volt az ősiség, a folytonosság, a kun öntudat életben tartására, megerősítésére. Különösen igaz ez a redemptiot közvet­lenül megelőző időszakra, hiszen ekkor válik fontossá az eredet, a kun folytonosság igazolása az egykori szabadság­jogok visszaszerzéséért indított harcban. Hiszen ahol már megtapasztalták a szabadságot, a könnyebb életet, amelyet jogtalanul elvettek, természetesen igyekeztek visszasze­rezni. Ez a szabadságvágy hihetetlen erőket mozgósított minden elzálogosított területen. Ez a — nyugodtan mond­hatjuk — harc azonban sok testben és lélekben erős embert kívánt, hiszen egyrészt a gazdaságot kellett megerősíteni, elő kellett teremteni a megváltakozás anyagi alapját, más­részt ennek a szellemi hátterét is ki kellett alakítani.

A Kunság népének közös eredettudatát erősítette a kun nyelvű miatyánk. Ekkorra azonban valószínűleg több volt a betelepült, mint az őslakos. A beköltözötteknek is ér­dekük volt a kun hagyományok átvétele, hiszen ezáltal vál­hattak a privilégiumok haszonélvezőivé, azaz a megválta­kozás résztvevőivé. Ahogyan Szilágyi Miklós fogalmazza meg: „Ne feledjük: a redempció nem csupán a vezető réteg, az ideológiai eszközökkel is manipuláló „helyipoli­tikai elit" műve volt — valóban tömegeket mozgósított! Mindazokat, akik vállalták a Jász-Kun Kerületek 500.000 forintnyi, s településekre, majd gazdaságokra lebontott váltságösszegének a megfizetését. Mozgósította a (vélhe­tően) túlnyomó többségben lévő beköltözőiteket — más megyékből ide szökött jobbágyokat — is, azokat tehát, akik sajátjukká lényegítették, mert érdekük így kívánta, a kun eredethagyományt. Mely — mint létező tudati elemekből, de nem az itt lakókra általánosan jellemző etnikus identi­tásból tudatosan konstruált ideológia — eleve nem ered­ményezhetett a kun származékokra is, a beköltözőitekre is egyformán érvényes, mindannyiuk által fenntartás nélkül elfogadott származás-magyarázatot. Ezért lehetett egy­szerre jellemző kétféle, egymással összebékíthetetlen értel­mezés a kunok nyelvéről. Egyrészt a magyartól idegen nyelvként megkülönböztethető kun nyelv valamikori meg­létének bizonygatása egyetlen szövegemlékkel. (A táj­szavak kun eredetéről ui. csak azóta s oly mértékben tud­nak, amióta s amennyire a modern turkológia érvei popu- larizálódtak.) A kun Miatyánk szövegét viszont nemcsak a kun származékok használhatták/használták fel igazolás­ként: bárki számára megtanulható volt, hiszen tanították. Tudatos választássá egyszerűsödött tehát, ha valaki ezzel akarta bizonyítani a maga „ kun " mivoltát. Másrészt pedig a kunok magyar nyelvűségéről szóló fentebbi gondolatme­net elfogadása. Mely, bármennyire spekulatív gondolati konstrukció, a napi tapasztalatokkal könnyen egyeztethető („magyarul beszélünk") és a magyar identitással sem ellenkezik („ha magyarul beszélünk, csakis magyarok lehetünk") ".10

A keletről jött népelemek sorában nem az elsők voltak a kunok, bár ők is több hullámban érkeztek, legutoljára Má­tyás király uralkodása alatt, aki a Csepel szigeten telepí­tette le őket, a nagy többség azonban a 13. század folya­mán a tatárjárást követően telepedett le Magyarországon.

Ezt az új hazát, a Nagy Magyar Alföld középső részét lakták be, tették otthonossá az új honfoglalók, a kunok. Ehhez azonban hatalmas természet-átalakító munka kel­lett, hiszen a bejövetelkor a tatárjárás pusztításait követően jórészt műveletlen, elvadult területekkel találkoztak, azaz szinte nyerstájjal. Ezt formálták több száz éven keresztül olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ennek az időszaknak azonban voltak építő és romboló szakaszai. Ahogyan az ember formálja a tájat, a táj is formálja az embert.

A kultúrát, annak jellegét az emberi és természeti viszo­nyok határozzák meg. A táj helyi és helyzeti energiái által különböző közösségek jönnek létre. Közösségeket azon­ban történeti tényezők is létrehozhatnak, így a kunok is egy történelmi esemény kapcsán, a mongol hódítás miatt váltak Magyarország lakosaivá. Ezek a közösségek azon­ban nem függetlenek egymástól, mint ahogyan az egyes tájakat sem szemlélhetjük önmagukban: tehát a táj és em­ber szoros kapcsolatban van.

Ahogyan a természet sem homogén — a síkságok és hegységek váltakoznak, ezeket folyók tagolják, a száraz­földet tengerek és óceánok fogják körül —, úgy az embe­rek csoportjai sem egységesek. Az emberiség is népekre tagolódik, és a népeken belül is eltérő csoportokat figyel­hetünk meg. A népi kultúrán belüli eltéréseket a néprajz­tudomány történész és geográfus szemlélettel közelíti meg, így táji-történeti tagolódásról beszélünk. E felosz­táson belül különböző néprajzi csoportokat különböztet­hetünk meg, mint például: jászok, kunok, palócok, szé­kelyek stb.[11]

Valószínűsíthető, hogy a honfoglaló kunok műveltség­beli eltéréseket mutattak. Nemzetségeik külön szállásterü­leteken telepedtek le, ahol a kultúraváltás és a különböző földrajzi környezet, újabb, más jellegű különbségek kiala­kulását eredményezte. A stabil, megült középkori népes­séget a török háborúk zilálták szét teljesen. A magyar nyelvű lakosság az ország déli és középső részéről szinte teljesen eltűnt, a kunságon a Pentz-féle összeírás mind­össze 78 karcagi és 30 kunmadarasi gazdát talált.[12]

A háborúk végével erőteljesen megváltozott az etnikai határvonal a magyarság rovására. A 18. század folyamán alakult ki az a műveltség, amelyet ma népi kultúrának nevezünk. A lakosság növekedése, az új növény- és állat­fajták elterjedése egy másfajta életstílust alakított ki, amelyben központi helyet foglalt el a munka, ami a tár­sadalom nyomására erkölccsé vált. így nemcsak a la­kosság ma ismert táji-történeti tagolódása alakult ki ekkor, hanem a paraszti kultúra elemei is ekkor kristályosodtak ki. A stabilitás kedvez a közösségeknek: kialakulnak a földművelő kultúrák, a lakosság állandósul, megindulnak és kifejlődnek az endogám kapcsolatok más falvak lakói­val, ezzel párhuzamosan a nagytáji kapcsolatok is megerő­södnek, állandósulnak. A tájalakítás tovább fokozta a kul­túra egységesülését.[13]

A magyarság népi műveltsége alapjaiban egységes ké­pet mutat, de változatokban él. Ezt jól tükrözi a nyelv. Különböző nyelvjárások jellemzik a magyarságot, de ért- hetetlenségig fokozódó különbséget nem találunk, mint más nemzeteknél. Az egységesnek tűnő kultúrát köze­lebbről szemlélve észrevehetőek azok a másságok, ame­lyek kisebb-nagyobb csoportokat elválasztanak egymás­tól. Ezen közösségek kulturális másságát, ennek jellemző jegyeit igyekezett a néprajz feltárni. Ezek a jegyek az idők folyamán azonban átalakultak. Noha a parasztság kultú­ráját egyfajta statikussággal jellemezhetjük, ez a megálla­pítás korántsem helytálló. A paraszti kultúra állandó moz­gásban van, és ez a mozgás az I. világháború után vett nagyobb lendületet, amikor a hagyományos közösségek értékrendjét feldúlták az események. A paraszti kultúra vereségét a téeszesítés jellemezte, amikor erőszakkal vit­ték az embereket a közösbe. Ekkor indul meg egy nagy­arányú elvándorlás faluból városba (elsősorban a kulák- listára tett személyek). A konszolidálódás folyamán megnő a háztáji jelentősége, amely nem engedte, hogy a parasztság teljesen eltűnjön a társadalomból.

A paraszti kultúra mindig lokális jellegű. Ez a helyhez kötöttség azonban mindig csak egy adott közösségre vo­natkoztatható, amelynek megvannak a saját határai. Ezen határvonalak kijelölése sokszor igen nehézkes és bizonyta­lan. A határokon túl az ismeretlenek megbízhatatlanok, gyakran fantasztikumokkal keverednek. A tudás térben ugyan beszűkül, de mélységében végtelennek tűnik. Tehát egy térben jól körülhatárolt területet a paraszti közösség tagjai igen jól ismernek, ugyanakkor teljes ismeretanyag­gal rendelkeznek környezetükről. Ez a belenevelődéssel szerzett halmazszerű tudásanyag a lokalitás felcserélésével az egyik pillanatról a másikra semmivé válhat. Ezek a cserék a paraszti életben legtöbbször erőszak hatására történnek.14

A tájhoz kötöttség a századfordulón jellemző legin­kább. De mára ez a kép teljesen átalakult. Ezen metamor­fózist egy egyedi példán, a kunok öntudatának alakulásán kísérhetjük figyelemmel. Maga a megnevezés: a kun, az idők folyamán nem változott ugyan, de mögöttes érzések, a tartalom igen. Történelmi koronként más-más jelentés­tartalommal bírt. A következőkben ezt tekintem át rövi­den, Szabó László jászokról írott munkájának útmutatásai alapján.15

Az etnikai tudat kora

A kunok 1239 húsvétján kértek bebocsátást az ország­ba, és IV. Béla, aki személyesen fogadta őket a Radnai hágónál,„kijelölte egyik főemberét, hogy vezesse be őket egészen az ország közepibe" írta a tatárjárás krónikása,

Rogerius váradi kanonok. A tatár veszedelem előtt azon­ban elhagyták az országot, és csak 1246-ben települtek be ismét. A kunok közössége 1279-ben kollektív kiváltságot kapott, és ez tette lehetővé, hogy könnyebben be tudjanak illeszkedni a Magyar Királyságba. IV. László 1279. augusztus 9-én kiadott privilégiumlevele tartalmazta az I. és II. kun törvényt, melyben összefoglalták a kunokra vo­natkozó rendelkezéseket. A törvény szabályozta a bírás­kodást, a birtokjoggal kapcsolatos kérdéseket, kijelölte a kunok szálláshelyeit. Kimondták, hogy a kunok a neme­sekhez hasonló jogokat élveznek, és kötelesek a királlyal hadba vonulni. Ezért fel kell hagyniuk pogány szoká­saikkal, és keresztény erkölcsök szerint kell élniük. Ez az alaptörvény, amelyet időről időre megújítanak a magyar királyok, és ez az alapja a későbbi megváltakozásnak is. A jászok, akik a későbbiek folyamán válnak fontos ténye­zőkké, szintén ekkor települtek be a kunok segédnépeként. Kultúrájuk és nyelvük is különbözött a kunokétól, de a közös történelem, a közös sors napjainkig megőrizte az egymáshoz való kapcsolódást. Ebben a korban tudatuk két komponensből tevődik össze, egyrészt etnikai, azaz ők mások nyelvileg, kulturálisan különböznek a magyaroktól; másrészt történeti, amely a kiváltságok elnyerése után jelent meg. Tehát származástudat és életmódbeli különbö­zőségek alapján határolják el magukat a környező ma­gyarságtól. Eleinte tehát csak mint nép különültek el, így csak az etnikai tudat a meghatározó, és csak később, 1279 után jelenik meg egy történeti jogi tudat, amely fokozta az elkülönülést a magyarságtól. A privilégiumok kivívása után, amely meghatározta a kunok helyzetét az országban, egyfajta mozgalommá vált azok megvédése, illetve újab­bak megszerzése.

A közjogi tudat kora

A következő évszázadokban a kunok helyzete megszi­lárdul a Magyar Királyságban. A rendi társadalom kiala­kulása a kunokat is érintette. Felbomlottak a nemzetségek, a vér szerinti szerveződést egy területi alapú szervezet váltotta fel. A bíráskodási és közigazgatási jogok a székek hatáskörébe kerültek, amelyek a magyar vármegyerend­szertől teljesen függetlenül működtek. Ezen egységek élén a kapitányok álltak. A Nagykunságot elfoglaló Olas kun nemzetség területének Kolbáz-szék (1440) lett a központja, míg a kiskunsági területeken három,Kecskemét-szék, Mizse-szék, Halas-szék alakult, a Csanád megyei Kór nemzetség szállásterületén pedig Szentelt-szék vette át az irányítást.

A kunok megtelepedése a 15—16. századra befejező­dött. Az életmódváltással, a letelepüléssel, a nomadizmus felhagyásával beolvadásuk is elkezdődött. Nyelvüket, műveltségüket lassan felcserélték a magyarral. Az egykori kun kultúrának csupán néhány szegmense élte túl ezt a hatalmas változást. Ezzel párhuzamosan átalakul törté­nelmi tudatuk is, hiszen a nyelv és kultúraváltással egyre közelebb kerülnek a magyarokhoz, egyre inkább magyar­nak érzik magukat. Ez a beolvadási folyamat — ki kell emelnünk — nem felülről jött erőszakkal történt, hanem önkéntes asszimiláció volt. Ebben az is közrejátszhatott, hogy az eredeti „őslakos" kun lakosság létszáma a folya­matos hadakozások miatt lecsökkent, és a hiányt magyar szökött vagy önkéntesen beköltöző jobbágyokkal pótolták. Azt, hogy ebben a folyamatban milyen szerepe volt a kun szállások között megbúvó magyar falvaknak, még nem tudni.

Ekkoriban térnek át ténylegesen a katolikus hitre, hogy rövid időn belül, aló. század első harmadában egységesen ott is hagyják azt a reformáció miatt. A református vallás aztán olyannyira az öntudat részévé válik, hogy az el­lenreformáció idején beköltöztetett római katolikusokat nem látták szívesen, nem is vegyültek velük, amit az is jelez, hogy külön városrészben laktak, külön temetőbe temetkeztek, és a huszadik század első harmadáig nem is házasodtak velük. Még később is megszólták református részről a katolikussal egybekelő embert. Mindenki előtt ismert a kifejezés: „nyakas kálvinista ", ami arra a lélek­tani, mentalitásbeli dologra utal, hogy a kun ember nem enged vélt vagy valós igazából semmi áron. A vallás tehát egy új öntudati elemet épített be az itt élőkbe, az állha­tatosságot.

Míg ezek a társadalmi folyamatok lejátszódtak, azalatt a kunoknak sikerült tovább szilárdítaniuk közjogi helyze­tüket, amelyeket a régi kiváltságok többszöri megerősítése illetve új kiváltságok megszerzése mutat. A tudat átala­kulásával, az eredeti kun etnikai tudat gyengülésével pár­huzamosan erősödik a közjogi tudat, amely a kun társa­dalom stabilitását jelzi. Ez a megerősödött közjogi tudat válik a későbbiekben a kunok első számú öntudati ténye­zőjévé.

           Az etnikai és történeti tudat átalakulásának, a jász és kun tudat összefonódásának kora

Ebben az időszakban — kijelenthetjük — a kun etnikai tudat a társadalmi változások következtében teljesen elhal­ványul, eltűnik. Ugyanakkor a közjogi tudat válik kun ön­tudattá. Lényegessé válik a területi elkülönülés és a kivált­ságokban való részesedés. Ez a mondhatni idilli állapot egészen az 1514-es Dózsa György vezette parasztfelkelés leveréséig tart. Ekkor, a jászokkal együtt támogatták a har­cot, ezért büntetésképpen megfosztották őket minden kiváltságuktól. Ennek a törvénynek ugyan nem tudtak ér­vényt szerezni, sőt az 1530-as években Ferdinánd és János király is visszahelyezi őket örökös jogaikba, és a későbbi uralkodók mind megújítják régi kiváltságaikat, azonban az egyszeri jogfosztást katasztrófaként élik meg. Megrendül az általános bizalom, és előtérbe kerül a megszerzett jogokért való küzdelem. Különösen igaz a török hódoltság időszakára. Az addig békésnek mondható életet egyszerre a futás váltotta fel. Amikor 1552-ben a török elfoglalta a szolnoki várat, a Nagykunság szultáni birtokká lett. Az első időszakban ugyan kevesebb volt a veszteség, de a későbbiekben több alkalommal is szinte teljesen elpusz­tították ezt a földet. A Kunság a Török Birodalom része lett, de adóznia kellett a Magyar királyság felé is. Minde­zek mellett hol a végváriak sarcolták őket, hol a török, vagy tatár csapatok hajtották el marháikat, vették el ter­mésüket, pénzüket, égették fel házaikat.

Ez a bizonytalan közjogi állapot, a kiváltságok megszű­nésétől való félelem és az állandó létbizonytalanság össze­fogásra ösztönözte a terület lakosságát. A folytonos jog­csorbítások elleni fellépés arra az álláspontra vezette a jászokat és a kunokat, hogy szövetkezzenek egymással. Felelevenítették a közös múltat, a régi dicsőséget, ami által formálódni kezdett egy jászkun testvériség, amelynek alapja a közös bejövetel és a régen megszerzett kiváltság, amelyet, ha kell, immár közös erővel is meg tudnak vé­deni. Ebben szerepet játszhatott az „egységben az erő" felismerése is.

Tehát ebben a korban két alappillére van a kun öntudat­nak: egyrészt a privilégiumok elvesztésétől való félelem miatt egy fokozott közjogi tudat, másrészt a csírájában bontakozó egységesség felé mutató jászkun öntudat, amely a közös történelmi múltból táplálkozik. Érdekes, hogy a jászoknál felmerült ez a merőben új gondolat, hi­szen alávetett sorból, katonai segédnépként érkeztek a ku­nokkal, akik módfelett lealacsonyítva és elnyomva tar­tották őket. Ez azonban az eredeti jász etnikai tudat elhal­ványulása miatt és nagyarányú palóc keveredéssel elfelejtődött. Ezt az új gondolatot az is elősegítette, hogy a 17. század oklevelei és törvényei már nem különítik el a jászokat és a kunokat, egységként kezelik őket, együtt vesztik el kiváltságaikat, vagy éppen együtt szerzik vissza.

Az egységes kun tudat belső szakadásának kora

Az 1702-es teljes jogvesztés után, amikor előbb a Né­met Lovagrend birtokába került a Nagy- és Kiskunság valamint a Jászság, megindult a küzdelem a régi kivált­ságok visszaszerzéséért. A jogvesztés jobbágysorba taszí­totta a kunokat és jászokat, amit az amúgy is erős közjogi tudattal rendelkező népesség teljesen elutasított. Kezdet­ben ez abban nyilvánult meg, hogy támogatták — elsősor­ban elviekben — a Rákóczi-szabadságharcot, hiszen Habsburg-ellenes felkelés volt. A Habsburg-házat, aki eladta őket, megfosztotta őket kiváltságaiktól, nem ked­velték. Még a jászok is Rákóczi mellé álltak, pedig ők min­denkor a Habsburg-pártiak voltak. Ez a küzdelem még job­ban megszilárdította a közös akaratot. A szabadságharc bukása után azonban kénytelenek voltak szembenézni a keserű valósággal: a földesúr érvényesíteni kezdte jogait. Valószínűleg nem robotoltató gazdálkodással, hiszen ez eleve kudarcra volt ítélve, hiszen Rákóczinak is megta­gadták a robotot, mikor birtokára költöztette a kunokat. Bizonyára taxás, azaz adófizető jobbágyok voltak, így valami mégis megmaradt a régi függetlenségből. Birtokon belül maguk intézhették gazdasági és közigazgatási ügyeiket. A 18. század elején valóságos bevándorlási hul­lám vette kezdetét ezekre a területekre, hiszen itt még min­dig jóval szabadabb volt az élet, mint az ország többi részében.

További csábítást jelentett a földbőség, hiszen a hábo­rúk alatt alaposan megfogyatkozott a lakosság. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a betelepültek szinte teljes egészében magyarok voltak, így a nemzetiségi viszonyok nem változtak meg az ország más részeihez hasonlóan. Sokan vallásukat nem hagyva, az ellenreformáció zak­latásai elől menekülve találtak itt új hazára. A jelentős számú idegen azonban hamar „kunná vált", hiszen min­denki szeretett volna részesülni a régi kiváltságokban. Ez az igény forrasztotta össze olyan hirtelen a régi és az új lakosokat. A közösen elvesztett kiváltság felerősítette a három kerület lakosaiban az összetartozás élményét, és igen erős jászkun öntudatot hozott létre. A régi privilé­giumok visszaszerzésének reális lehetősége valóságos népmozgalmat hozott létre, amelynek 1745-ben meg is lett a gyümölcse: a Hármas Kerület megváltotta magát föl­desurától. Ezt hatalmas előkészületek előzték meg, ami még jobban összeforrasztotta a kun és jász embereket. Ekkor mindenki befizethetett a közös kasszába, és ennek az összegnek az alapján juthatott saját földterülethez. Aki nem fizetett, nem vállalt közösséget a megváltakozókkal, kívül rekedt e közösségen. így a társadalom kettészakadt egy redemptus és egy irredemptus rétegre. A későbbiek során e két tagozódás között szinte egyáltalán nem volt átjárás. Aki ekkor nem váltotta meg önmagát, az szük­ségszerűen szegénnyé vált. Ez a kettősség hozta létre a redemptus illetve az irredemptus tudatot.

Ezt a meghasadt társadalmat ugyanakkor egy új köz­igazgatási egység tartotta egyben, a Jászkun kerület. Ezek a hatások módosították a jászkun öntudatot. A redemptus tudat a kezdetekben igen erős, amely igyekezett kiszorítani a gazdasági hatalomból mindenkit, aki akkor nem vállalt velük közösséget, nem fizetett. A közös múltat félreteszik, a közös szenvedést igyekeznek kisebbíteni. Ez érthető is, hiszen a megváltakozóknak jelentős anyagi áldozatokat kellett hozni a szabadság újbóli kivívásáért, a magán­tulajdon megszerzéséért. Ezért logikus, hogy a megválta- kozásból kimaradtak lehetőségeit a tulajdonszerzésre igye­keztek korlátozni. Ezzel szemben az irredemptusok a közös múltra, a közös történeti tudatra támaszkodnak, és így próbálnak meg kapcsolódni a vezető réteghez. Mivel ez nem vezetett eredményre, sokan a kiköltözés mellett döntöttek. Az 1780-as évek közepén jelentős népmozga­lom indul meg Jászkunság-szerte egy jobb élet reményé­ben. A kiköltözöttek Bácskában alapítanak falvakat.

Tehát ismét megjelenik egy határozott kun öntudat, amely később, az idő múlásával és a gazdasági megerő­södéssel szelídül, és egy nagyon erős jászkun öntudatban kristályosodik ki.

A közigazgatási tudat kora

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc következ­ményeként a polgári átalakulás folyományaként eltörlik a Hármas kerület kiváltságait, majd 1876-ban erőszakkal beszervezik a megyerendszerbe. Ezt hívták muszáj várme­gyének, hiszen akkoriban Szolnok egy rendezetlen halász­
falu képét mutatta, amelyet mind a karcagiak, mind a jász­berényiek lenéztek. Hiába hivatkoztak régi közigazgatási múltjukra, ez Tisza Kálmánnál nem nyomott semmit a lat­ban. Nem sokkal később még a törvényszékeket is át­helyezték Szolnokra. A lakosságot így többfajta sérelem is érte, ezért érthető, hogy a múltba fordultak, igyekeztek a kornak megfelelően, mindenhol hangsúlyozni, tudatni a közvéleménnyel a régi közigazgatási gyakorlatot.

A nagykunoknak volt egy javaslata 1874-ben, amely­ben arra kérték a belügyminisztert, hogy önálló kun me­gyét hozhassanak létre Karcag központtal. Területileg azonban nemcsak magát a Nagykunságot tartalmazta vol­na az új megye, hanem Heves és Külső-Szolnok megye néhány települését is ide csatolták volna az elképzelések szerint. Az önállóságra való törekvés azonban nem hozta meg gyümölcsét, így a Nagykunságot betagozták a megye­rendszerbe.

Ekkor a közelmúlt megváltakozásának élménye háttér­be szorul. A megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye képviselő testületében a két, régóta összetartozó jász és kun atyafiak összefogásával szemben a Szolnok környé­kiek sokáig nem bírtak. A közös múlt a politikában is meg­mutatkozott. Az öntudat a politikát is áthatotta tehát. Kar­cagon csak a függetlenségi párt képviselőjelöltjei jutottak mandátumhoz, még az ország legnépszerűbb íróját, Jókai Mórt is megbuktatták, mert szabadelvű jelöltként indult.

      A kun történeti és kulturális tudat kora

Mivel a 19. század végére a kunokat megfosztották mind területi, mind közigazgatási autonómiájuktól és ki­váltságaiktól, egyedül a történeti és kulturális különállásuk fogalmazódhatott meg. Ez tükröződött a jászkun öntu­datban. A háttérbe szorítottság keserű érzése, és a tudat, hogy az elvesztett közigazgatási önállóságot vissza nem szerezhetik, majd a kommunisták diktatúrája, háttérbe szo­rították a jászkun öntudatot. Ez csak a többpárti választás időszakában módosult. Ekkor a sok évtizedes elfojtottság után újult erővel tört elő egy új jászkun öntudat, amely a közös múlt, a közös megváltakozás élményére épült. Ismét választottak kunkapitányt, a régi címereket, zászlókat megújították. Kun és jász viseleteket élesztettek fel. Kun emlékhelyet emeltek a Nagy Hegyesbori halmon, ahol az immár hét településsé növekedett Nagykunság minde­gyike képviselve van egy kőszobor által, úgy, hogy arccal a városok felé fordulnak kezükben címerrel. Györfi Sán­dor szobrászművész életnagyságú bronzszobrokban ábrá­zolta Kötöny kán és IV. Béla találkozását a Radnai hágón. A városi rendezvények elmaradhatatlanok Jászkun huszá­rok felvonulása nélkül. A redemptio 250 éves évfordulóját hatalmas ünnepségsorozattal köszöntötték. Minden telepü­lésen többnapos ünnepségsorozatot rendeztek kiállítások­kal, konferenciákkal, zenés műsorokkal, kirakodóvásárok­kal. Ezzel létrehozva és felélesztve a redemptus tudatot, amely egy új színfoltja lehet a kultúránknak.

És, hogy mi köze mindehhez a múzeumnak? Mint lát­hattuk, az öntudat a múltra és a nagykun hagyományokra épül, amely bár állandónak látszik, de koronként változik. Hogyan is írta Györffy István 1906-ban megjelent cikké­ben? Miért kell Nagykun múzeumot alakítani? Ezt írja Györffy még egyetemistaként a Nagykunsági Hírlapban: „Miféle népek voltunk? Milyen nyelven beszéltünk? Hon­nan jöttünk? Ki vezetett ide bennünket? Mikor ültük meg ezt az Isten áldotta földet? Mivel foglalkoztunk? Mi látható eredménye van több százados ittlétünknek? Mindezen kérdésünkre alig tudunk valami feleletet adni. Hiába: az emberi emlékezet gyarló, amit apánktól hallottunk, csak kis részben adjuk tovább fiainknak. "

„Szép és dicső múltunk van, ezt bizonyosan tudjuk. Bizonyára megszolgáltuk a Magyarnak, hogy hazát adott nekünk hazátlanul bolyongóknak!" Ennyit tudnánk mon­dani annak, aki múltunkat tudakolná. Csakugyan, ha egy ember-emlékezeten túl múltunkba pillantunk, gyér törté­nelmi emlékeink világánál csak keveset látunk. Ezentúl a derengő fényt lassan-lassan sűrű sötétség váltja fel, melybe alig hint egy kevés és kétes értékű fényt a monda csalóka világa.

De hát csak a rege csalóka szava tudna nekünk valamit múltunkról? Hisz ez kevés, úgyszólván semmi! Nem volna más eszköz is? Hisz a történelem mesterének ajkán meg­szólal minden emlék, ami a régi korból fönnmaradt. Hát nekünk nincsenek ilyen emlékeink? Elő kellene keresni! Meg kellene szólaltatni! Milyen csodálatos dolgokat tud­nának azok beszélni a régi időkből, mikor még szabadon száguldozta be a kun a végtelennek látszó síkságot! Ha lelegelte a jószág a mezőt, felszedte a sátorfát és más helyen kerestek szállást. Isten tudja, meddig elbódorogtak volna, ha nem kötötte volna őket semmi a helyhez, csak egy sírhalom! (...)

Bár későn, de — nem elkésve, úgyszólván a tizenkette­dik órában mondom: gyűjtsük össze a néprajzi tárgyakat! Utódaink hiába küszködnek majd 50 év múlva, nem talál­nak semmit! Minket fognak könnyelműséggel vádolni!

A Kiskunság székhelyén, Félegyházán, virágzó Kiskun Múzeum van, úgyszintén a Jászságnak Jászberényben, egykori székvárosunkban. Csak a Nagykunságnak nincs még „Nagykun Múzeum "-a Karcagon. Vagy arra várunk, hogy majd egy másik nagykun város üsse nyélbe a dolgot?"16

Íme a válasz. Össze kell gyűjtenünk a múlt örökségét, és be kell mutatnunk, közkinccsé kell tennünk őseink kul­túráját. Ez pontosan a múzeum feladata: gyűjtés, meg­őrzés, közlés.

A kiállítás a Kunok évszázadai címet viseli. Belépéskor a legelső teremben az ősi kunokkal, a kipcsakokkal ismer­kedhetünk meg. Itt mutatjuk be a kunok néppé válását, vándorlását, megtelepedésük állomásait a Sárga folyó nagy kanyarulatától a Nagy Magyar Alföldig. A szobor az úgynevezett „kamennaja baba" a Dél-Orosz síkságon hatalmas, szinte birodalmat alkotó kunok „Cumania"- jának jellegzetessége. A kun sírszobron — amely az ótörök kőszobrokkal mutat rokonságot — jól látszanak a viselet egyes elemei is. A Képes Krónika festményein már a beköltözött kunok színpompás keleti ruháit csodálhatjuk meg. A fotókon pedig egy kazahsztáni dombormű mutatja be a kipcsakok életét. A tárlókban a középkori kun szál­lások régészeti anyaga látható, illetve egy Selmeczi László által megásott telek rekonstrukciója. Ez a terem a legré­gebbi kun ősöknek állít emléket, mutatja meg, milyen rö­gös úton jutottak el a messzi Ázsiából Európa szívébe.

A következő helyiségben a mai karcagiak számára talán legfontosabb emlékeket mutatjuk be. Itt emlékezünk meg a megváltakozásról, a redemptióról. A falakon körben a hatkunság városainak és a Nagykun kerület címere látható egy Bedekovich-féle 18. századi Nagykunság-térképpel. A falakon és a tárlókban írásos dokumentumokat találunk, melynek legértékesebb darabjai a redemptios oklevelek, illetve az eredeti Liber Fundi, amelybe a megváltakozottak neveit írták be. Ez tehát a máig elevenen ható, az egész Kunság népét megmozgató közös élményre emlékeztet, ami egyben a kun öntudat alappillére. Ez az anyag már az új kiállítás része.

A továbbiakban a rétélést, a gazdálkodás alapját jelentő állattartást és földművelést ismerhetjük meg. Ezek a tárgyi emlékek, a régi állandó kiállítás, a Nagykunsági krónika részei voltak.

Az első részben a régi vízivilágot ismerhetjük meg. A folyószabályozások és lecsapolások előtt nagy kiterjedésű rétek vették körbe a karcagi határt, amely rengeteg halat, vadat adott. De itt legeltek a kondák, a gulyák, a ménesek, amelyek ekkoriban a nagykunsági emberek megélhetését biztosították. Nem véletlenül nevezték az állatot tőkemar­hának, hiszen ez volt a gazdaság alapja.

A következő vitrinekben bemutatott eszközök az al­földi, ezen belül a nagykunsági pásztorkodás míves darab­jai, amelyek archaikus jellege mellett tükrözik annak gaz­dagságát is. A zsánerkép egy marhaállást jelenít meg a ma­ga egyszerűségében, ahogyan a gulyások étkeznek a kontyoskunyhó előtt.

Tovább haladva a tejfeldolgozás eszközkészletében, a színes, mintás tálakban, köcsögökben gyönyörködhetünk. Majd a tanyásodás, a tanyafejlődésbe nyerhetünk bepillan­tást. A Györffy István által „felfedezett" nagykun pitarólas tanya hű mását is megtekinthetjük.

Innen a földművelés termébe jutunk, ahol megismer­kedhetünk a régi vetési, aratási és szemnyerési gabona­tárolási módokkal.

A legutolsó teremben, amely ismét az új kiállítás része, a közelmúltba pillanthatunk be, ami az egyik újabb része az állandó kiállításnak. Ez a 19. századi parasztpolgári fejlődést mutatja be. A redemptiót követően biztos lábakra állhatott a gazdaság, hiszen magán illetve közösségi tulaj­donba kerültek a földek. Karcag megváltotta Bócsa, Asszonyszállás, Orgondaszentmiklós, Ködszállás és Magyarka középkori elpusztult falvak határrészeit is 41.300 forintért. (Majd később a 19. században Hegyesbort is.) Az így kialakult hatalmas külterületen indulhatott meg a termelés. A nagy távolságok miatt ésszerű volt a határban elhelyezni az üzemszervezet néhány egységét, így megin­dult a tanyásodás, amely a réti földet birtokba vételével új lendületet vett. A jobb földeket szántották, a hitványabb vizenyős területeken pedig állatokat tartottak. Aki na­gyobb összeget fizetett a megváltakozásból, az nagyobb területen gazdálkodhatott, így a haszna is nagyobb volt. A vagyonosabbak lassan átvették a településeken az irá­nyítást, és a legapróbb részletekig szabályozták a gazdaság és a társadalom mindennapjait. A javuló anyagi kondíciók teremtették meg azt a tárgyi gazdaságot, amelyet itt muta­tunk be. A céhes élet emlékei az egykor virágzó kisipart tárják elénk, a híres karcagi kisbunda, a hátulvarrott csiz­ma ennek a termékei. Karcagon mind e mellett nem volt jellemző az ipari tevékenykedés, hiszen a mesterek jelen­tős része csak a mezőgazdasági munkák szünetében űzte az ipart. A város inkább a környékbeli kisiparosok által készített termékek felvevő piacának számított. Egyedül a malomipar mondható jelentősnek, hisz egykor hatvan malom őrölte a kenyérnek való gabonát. Az itt őrölt liszt­ből készült a hajdan híres karcagi mézeskalács.

Magas fokon járt az iskoláztatás. A karcagi középfokú oktatás 1676-ban kezdődött. Csodálkozva említik meg külhoni utazók a reformkori Karcagon járva azt, hogy itt mindenki tisztán magyarul beszél, és mindenki, még a kondás is tud írni-olvasni.

A polgári fejlődés ütemét mutatja az is, hogy a város igen korán kivetkőzött, azaz letette a népviseletet, és polgári ruhában kezdett járni. Ezek emlékeit is megtalál­hatjuk itt.

A kiállítás rövid bejárása után elmondhatjuk, hogy az új kiállítás sokkal szemléletesebben, gazdagabban mutatja be a Nagykunság és Karcag történelmét, és jelentősen na­gyobb anyagot tár elénk a nagykun öntudat alapjaiból. Megállapíthatjuk, hogy a karcagi múzeum és a nagykun öntudat kifejeződései között szoros kapcsolat van. A mú­zeum mindenki számára hozzáférhetővé teszi azokat a tárgyi emlékeket, amelyek segítségével tovább ápolhatjuk őseink emlékét.

IRODALOM:

ELEK György

2004. „... Tsak bujdosás vólt életünk..." Karcag város és a Nagykunság a 17. században és a Rákóczi szabadságharc idején. Karcag

      ERIKSON, Erik

      1968. Identity and Idcntity Diffussion. New York

      GABAIN, Annemaric von

é. n. Die Sprache des Codcx Cumanicus. In: Fundamcnta I. 46—73.

GRÖNBECH, Kaarc

1936. Codex Cumanicus. Koppenhága

GYÁRFÁS István

       1870—1885. A jász-kunok története. I—IV. Kecskemét

       GYÖRFFY György

      1990. A magyarság keleti elemei. Budapest

       GYÖRFFY István

1906. Alakítsunk Nagykun Múzeumot! In: Nagykunsági Hírlap novem­ber 17.

HUSEBY-DARVAS, Éva Veronika

       1985. Közösség és identitás Cserépfaluban. In: Ethnographia 493—507.

      JERNEY János

1829. Világosítás, Ásiában a Kaukaszus hegyén lakozó avarok ós kunságiak nyelvének magyartalansága eránt a kaukaszusi népek rövid általnézéscvel. Szeged

       KÓSA László — FILEP Antal

       1978.  A magyar nép táji, történeti tagolódása. Budapest

        KUUN Géza

      1880. Codex Cumanicus. Pest

       LIGETI Lajos

1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt ós az Árpád-korban. Budapest

      MÁNDOKY Kongur István

      1993. A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag

       NÉMETH Gyula

       1921. Török jövevényszavaink középső rctegc. Magyar Nyelvőr 6—22.

       SZABÓ László

       1993. Társadalomnéprajz. Debrecen

       1996.  Társadalom, etnikum, identitás. Debrecen

       1997.  A munka néprajza. Debrecen

       SZENTESI TÓTH Kálmán

       1940.  Történelmi emlékek a Jászkunság ós Karcag múltjából. Karcag

       SZILÁGYI Miklós

       1996. A nagykun öntudat. Regio 1. sz.44—63.

       TARDY Lajos

       1979.  Régi hírünk a világban. Budapest

       TÓTH Dezső

       1941.  A Hevesnagykunsági református egyházmegye múltja. Debrecen

 


[1]Előadásként elhangzott a Györffy István Nagykun Múzeum 100 éves fennállásának évfordulójára rendezett emlékülésen.

[2]Magyar Nyelv 1919. 148.

[3]HUSEBY-DARVAS, Éva Veronika 1985.493. Ez nem is annyira meglepő, hiszen jó néhány társadalomtudományban használatos fogalom meghatározása nem egyértelmű megannyi próbálkozás ellenére.

[4]ERIKSON, Erik 1968.

[5]KUUN Géza 1880., NÉMETH Gyula 1921. 6—22., LIGETI Lajos 1986., GYÖRFFY György 1990. 220—273., GABAIN, Annemarie von é. n. 46—73., GRÖNBECH, Kaare 1936.

[6]MÁNDOKY KONGUR István 1993.

[7]JERNEI János 1829. GYÁRFÁS István 1870-1885. SZENTESI TÓTH Kálmán 1940.

[8]TÓTH Dezső 1941. 9—15.

[9]TARDY Lajos 1979. 70.

[10]SZILÁGYI Miklós 1996. 183—184.

[11] KÓSA László-FILEP Antal 1978.

[12]A Pentz-féle összeírás részletes elemzése Elek György 2004. 99-118.

[13]SZABÓ László 1997.

[14]SZABÓ László 1993.

[15]SZABÓ László 1996.

[16] GYÖRFFY István 1906.

 

Módosítás dátuma: 2012. május 01. kedd, 09:55