Bogács. Ember és környezete a Bükkalján

5. A bogácsi summásélet

A gabonakonjunktúra idején az ország szántóföldjeinek több, mint 80%-án gabonát termeltek, de az olcsó tengerentúli gabona betörésével lassú változás következett be. A gabona vetésterülete csökkent, helyét elsősorban kapás- és takarmánynövények vették át, melyek a mezőgazdasági termelés szerkezeti átalakulását indították meg. Ismét nőtt az állatállomány, s míg korábban csak állattartásról, ettől kezdve tudatos állattenyésztésről beszélhetünk, köszönhetően a tartásmód modernizálásának, a takarmányozás javulásának, a céltudatosabb tenyésztésnek és a kedvezőbb állategészségügyi viszonyoknak. A fentiekből következik, hogy egy paraszti gazdaság életét ettől kezdve a piac igényei határozták meg döntően (egészen a második világháború utáni időkig), s ebben a versenyben a negyed- vagy még kisebb birtokon gazdálkodó egykori úrbéresek már a kezdetektől hátrányban voltak a nagyobb birtokon, nagyobb tőkével gazdálkodókkal szemben.[1] Továbbra is óriási problémát jelentett a birtokok aprózódása, melyben igen jelentős szerepe volt a gazdasági versenyben való lemaradás mellett a magyar öröklési jognak is. Ennek következtében tovább nőtt a földnélküliek addig is igen jelentős száma, akik csak munkaerejüket tudták piacra dobni. A gabonaválság utáni szerkezeti változások hatására kapás- és takarmánynövények kikerülése a szántóföldre, állatállomány növekedése- minden eddiginél jobban megnövekedett a munkáskéz iránti kereslet, s ez megélhetési lehetőséget adott ennek a bérmunkássá lett rétegnek.[2] Egy új, sajátságos életforma jött létre, mely a mezőgazdasági idénymunkákból élt illetve egészítette ki jövedelmét: a summásoké. Ezek a vándormunkások általában onnan jöttek el, ahol kevés volt a jó minőségű termőföld, nagy a népsűrűség, nagy helyen terült el majorsági birtok, s általában nagy volt a birtokaprózódás, a zselléresedés.[3] Pontosan ráillik e jellemzés a Bükkaljára is: 1869 és 1900 között a lakosság száma megkétszereződött ezen a vidéken, ahol már előtte is nagy volt a zsellérek, apróbirtokosok száma.[4] Ráadásul a nagybirtok is rátelepedett erre a vidékre, kiterjedt birtokokkal rendelkezett errefelé az egri káptalan, a szatmári püspökség és Coburg herceg is.[5]

Mezőgazdasági idénymunkáról már a korábbi évszázadokból is számos adattal rendelkezünk, de ez elsősorban kaszálásra, aratásra, cséplésre vonatkozott. A megnőtt kézi munkaerőszükségletre a cukorrépa, a takarmányrépa, a kukorica (vetésterülete 1869 és 1915 között megkétszereződött) és a burgonya szántóföldi elterjedése után lett szükség. Az egyes kapásnövények közül a legkevesebb munkaerőt a kukorica, a legtöbbet a cukorrépa kívánta.[6]

A summásságnak kiterjedt irodalma van, leginkább Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című könyve által került életmódjuk a köztudatba. A summás életforma számos definiálása közül Erdei Ferencét találtuk a legtalálóbbnak:

„A summás félig uradalmi cseléd, félig falusi szegényparaszt. Fele életét - tavasztól őszig - uradalmi pusztákon éli le, másik felét falusi otthonában. Ez a két telephely sokban eltérő életkeret. Az uradalom feltétlenül rendi világ, ahol a világtól elzártan él szüntelen munkában, faluja ellenben bomló faluközösség, amely részben még őrzi a paraszt formákat, részben azonban már engedve a megváltozott világ hatásának, a bomlás-átalakulás útján van. A leglényegesebb különbség a falu és az uradalmi major között az, hogy a majorban alig éri külső hatás és állandóan tisztek és munkafelügyelők ellenőrzése alatt áll, a faluban ellenben a hasonlókkal való állandó érintkezésben egy hatásnak kitett társadalomban él. A következmény az, hogy élete két ellentétes világnak a sarkai között váltakozik.

A summás lényegében bérmunkás, bár ennek a munkaviszonynak a formái hagyományosan kötöttek. Tehát bére nem tiszta pénzbér, hanem terményrész, konvenció, vagy meghatározott mennyiségű termény és végül pénz. A munka mértéke sem egyszerűen idő, vagy szakmány, hanem vegyesen, ahogy a gazdaság viszonyai megkívánják. Legfőképp azonban abban különbözik a kötetlenebb bérmunkaviszonytól, hogy nem egy munkának végzésére szorítkozik, hanem a főmunkához mindenféle tartozék munkák is járulnak. Tehát egy summáscsapat kap kapálást, de köteles aratni, cséplésben dolgozni stb. A munka részben specializált, részben vegyes mezei munka. Lényegében a kapálás, itt különösen répakapálás a speciális munkája a summásoknak, azonban ezen kívül ugyanazon a nyáron aratnak, csépelnek, szénát gyűjtenek stb. A munkahelyzet tehát magába véve is kötött, rendies, annak ellenére, hogy munkaviszonyuk alapjába véve bérmunkási.

Ahogy pedig a summásság ellátja a vállalt munkáját, az tisztán paraszt formák közt megy végbe. Teljesen munkára leszorított életben élnek. A szakmánymunkában végtelen munkaidőt töltenek, de a napszámjaik is rendkívül hosszúak, s a munkán kívül nincs is más életük. Sietve és szűkösen főznek, s másra nem is marad idejük, mert sietősen alusznak valamennyit teljesen átmeneti tanyázásra való szállásukon. Az uradalom tisztjei és munkafelügyelői úgy bánnak velük, mint az uradalmi cselédekkel, tehát éppen olyan rendi magatartással kezelik őket.

Ez a tömény munkásparaszti élet hivatott arra, hogy általa megkeressék, helyesebben megtakarítsák a családjuk télire való ellátását.”[7]

Borsod megye mezőkövesdi járása -ami magába foglalta az egész Bükkalját- adta az országban a legtöbb summást. Mezőkövesd, Szentistván és Tard után Bogácson éltek a legtöbben summás munkából, de a többi bükkaljai településen is igen jelentős volt a számuk (Szomolya, Bükkzsérc, Novaj, Cserépfalu, Cserépváralja, Andornak).[8] Viga Gyula szerint a vándormunka ezen a vidéken sokkal régebbi gyökerű, több évszázados hagyományai vannak. A 18-19. században a bérmunkás munkaerőfelesleget a Bükkalja szőlői szívhatták fel, aminek a filoxéra pusztítása vetett véget. Ezután kényszerültek a későbbiekben nagyobb távolságokban munkát vállalni.[9] A Bükkalja summásbandái egészen a második világháborút követő évekig eljártak falujukból. Az összegyűjtött adatok szerint a bogácsiak először a környező uradalmakba szegődtek el, az első világháború előtt főként a Felvidékre, Sáros és Szepes megyébe, a két háború között leginkább a Dunántúlra, sőt még a határokon túlra is eljutottak.[10]

Mezőkövesdi Hírlap II. évfolyam 17. szám, 1928. április 22.

Foglalkozást keres munkacsapattal. Molnár Mihály hatóságilag igazoltan megbízható munkavállaló aratást tizenkettedért és élelmezésért, cséplést három százalék és élelmezésért. Bogács, Borsod vármegye.[11]

A summások toborzása és felfogadása a téli hónapokban történt, s az egész vagy megközelítőleg egész mezőgazdasági idényre szerződtek el. Munkájuk tehát négy-öt, vagy hat hónapig tartott.[12] A munkaadó és a munkavállalkozó között kötött szerződés minden részletre kiterjedt.

Répaásási szerződés

mely egyrészről az egri főkáptalan örvényszögi gazdasága, mint munkaadó, másrészről bogácsi lakosok között az alább feltételek mellett köttetett:

1.      Alulírottak elvállaljuk az Egri Főkáptalan örvényszögi gazdaságában, valamint a polgári uradalom többi gazdaságaiban is fejenként cca. 2-3 kat. hold cukorrépa kiásását, a kiásott répának fejelését, földtől való megtisztítását és egymástól való szokásos távolságú sorokba való csomózását úgy, hogy a sínfektetést ne akadályozza. A munkaadó kívánsága szerint a csomókba rakott répát levéllel vagy földdel be kell takarni. A répa fejet külön csomóba tartozik berakni, annak rendes felszedésével. Tartoznak a munkások a répát a földből úgy kiemelni, hogy az el ne szakadjon, a kiemelő villával vagy ásóval a répa meg ne sértessék.

2.      Fizet az uradalom fenti kifogástalan munka elvégzéséért kat. holdanként 105 Pengőt készpénzben és élelemül hetenként és fejenként: 8 kg. lisztet (olyan arányban, ahogy a malom kiadja), 1 kg. szalonnát, 4 kg. burgonyát, ¼ kg. sót és 2 kg. babot. Ezen kívül a szükséges tüzelő és világító anyagot az uradalom bocsát a munkások rendelkezésére. Úgyszintén ivóvízről az uradalom gondoskodik a tábla széléhez lajttal való kiszállítással.

3.      A répa szedési  munka folyó hó 27.-től október elsejei közti időben veszi kezdetét, mely időre tartoznak alulírott munkások teljes létszámban kiállani és megszakítás nélkül addig folytatni, amíg az uradalomban lévő összes cukorrépa kiszedve nincs.

4.      Munkások répafejelő kést tartoznak magukkal hozni.

5.      Az ezen szerződésből származó vitás ügyek elintézésére kizárólag a polgári főszolgabírói kirendeltség illetékes.

Folyás, 1943. szeptember 20.[13]

Az 1945-ös földosztás után gyakorlatilag megszűnt a summáság, ezután a Bükkaljáról már csak a mezőhegyesi állami gazdaságba jártak el, utoljára 1947-ben.[14] A summásmunka egyfajta utórezgésének tekinthetjük, hogy 1952-től a noszvajiak, később a környező falvakból, így Bogácsról is eljártak rizst aratni a Szolnok melletti gazdaságokba. A rizsaratás mindössze két hétig tartott. Nagyon megerőltető munka volt, de rendkívül jó kereseti lehetőségnek számított. Kendervágó kaszájukkal utoljára 1962-ben mentek el a rizst aratni, ezután már gépesítették a betakarítást.[15]

[15] Cs. Schwalm Edit 1992. 51-52.