Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.

7. A táj kiélésének egyéb formái

Az előző fejezetekben áttekintve Bogács évszázadait, a táj kiélésének egyéb formáit, láthatjuk, hogy gazdálkodásuk alappilléreinek mindvégig a földművelés és állattenyésztés számított. E kettőt nehéz is lenne elválasztani egymástól, hiszen a hagyományos gazdálkodási módszereknek köszönhetően itt a parasztgazdaság üzemvitele komplex jellegű volt, azaz egyidejűleg, s a piacgazdaság parasztságot is jelentősen érintő kiszélesedéséig közel egyforma arányban foglalkoztak a növények termesztésével, az állatok tenyésztésével, sőt azok korlátozott feldolgozásával is. Ez azonban nem jelentett kizárólagosságot: a bogácsi határ tökéletes ismeretét igyekeztek minél jobban felhasználni, általa életkörülményeiket javítani. Az alábbiakban a táj kiélésének egyéb formáit igyekszünk röviden bemutatni, illetve összefoglalni.

7.1. SZŐLŐMŰVELÉS

Bogácson a szőlőművelés azonos ranggal (és nagyobb haszonnal) bírt, mint a földművelés és az állattenyésztés, éppen ezért az előző fejezetekben mindvégig nyomon követhető volt, de fontosságát tekintve célszerűnek találtuk röviden összefoglalni azt. Jelentőségét jelzi az is, hogy a falu címerében is megjelenik.[1]

Magyarországon a szőlő illetve a belőle készült bor termelése már az állam- és egyházszervezés időszakában is teret nyert, de igazi kiterjedése a 13. századra tehető. Ekkor alakultak ki máig meghatározó szőlőtermelő vidékeink, s ekkor alakult ki a szőlőbirtoklás és adózás egészen a 19. századig meghatározó formái.[2] Ez időtől lett fontos kereskedelmi cikk a bor, s a 16. századra már a második helyen állott az ország export termékei között.

A Bükkalját kedvező időjárási feltételei, ideális domborzati viszonyai és talajminősége feltétlenül alkalmassá tették a szőlő termesztésére. Ismeretes, hogy az egri káptalan már korán jelentős birtokokat szerzett Bogács falujában, s a 16. század legelejére egyedüli tulajdonosává vált. S mivel a keresztény liturgiában fontos szerepet játszik a bor, nem is beszélve a legnagyobb jövedelmet hozó bordézsmáról, joggal feltételezhetjük, hogy már a korai időktől fogva itt is megindult a szőlők telepítése a bor készítése, s ugyanezt támasztják alá a korabeli szomszédos, egri és Miskolc környéki adatok is.[3] A török uralom időszakában is igen jelentős adóbevételi tényező volt (musttized, puttonyadó, hordóadó, boreladási monopólium). Ebben az időszakban helyeződött át a szőlő- és bortermelés súlypontja erre a vidékre, a Bükkaljára, Mátraaljára és Tokaj-Hegyaljára. A török megszállás rövidtávon nem okozta a szőlőművelés hanyatlását, de hosszú távon az egész mezőgazdaság addig jól működő szerkezetében óriási károkat okozott. A megszállás ideje alatt csaknem elnéptelenedett a falu, de a török kiűzése után hamar újraindult a szőlős területek művelése, a puszta helyek újratelepítése. Az összeírások arról tudósítanak, hogy Bogácson 1715 után kezdett lendületet venni a szőlő művelése, s ekkor a termelt bor mennyiségét és minőségét kielégítőnek találták.[4] A középkorban, az egész ország területén a fehérbor termelése volt általános, s Bogácson mindvégig az is maradt. A szőlő gazdasági erejét jelzi, hogy a kilenc kérdőpontos vizsgálat során a falu haszonvételei közül elsőként a szőlőt említik, ”mely két kapás után, ámbár nehéz kapálló fekete nyirkos föld légyen, mind az által egy hordó bort, hat hét vonás forinton elkelni szokottat megterem”.[5] Ezenkívül a falubeliek jogában állt Szent Mihály napjától újévig a saját boruk kocsmabeli árulása, sőt adózás után, a földesúr borát is ők árulhatták, mely szintén jövedelmezett nekik. Vályi András 1796-ban arról tudósít, hogy Bogács „szőleje közép termékenységűek, de jó bort teremnek”.[6]

Az 1848-as reformok nem érintették a szőlős területeket, így a faluban lévő 358,6 hold szőlő továbbra is az egri káptalan birtokában maradt. S bár 1848. szeptember 15-én eltörölték a szőlődézsmát, a győztes osztrák hatalom hamarjában visszaállította azt, így a bogácsi parasztok továbbra is a dézsmafizetés kötelezettsége mellett művelték a szőlőt. A szőlőföldek végleges felszabadítására csak 1868-ban került sor úgy, hogy a dézsmaköteles szőlő birtokosainak huszonkét esztendeig kellett a közadókhoz hasonló módon törleszteni a bordézsma tőkésített ellenértékét.[7] Mire azonban ezektől a terhektől megszabadultak a szőlősgazdák, addigra a filoxéra szinte teljes pusztítást végzett. Magyarországon az 1870-es években tűnt fel először a filoxéra vagy más néven gyökértetű. 1873-as felmérés szerint Bogácson 212 holdon foglalkoztak a szőlő művelésével, 77%-ban fehérbort, 23%-ban sillerbort készítettek. Eger környékén és a Bükkalján 1886-ban jelent meg a filoxéra, s három év alatt szinte teljes pusztítást végzett. Ennek köszönhetően az 1895-ben készített felmérés szerint Bogácson nem volt felmérhető nagyságú szőlőföld.[8] A pusztítás óriási mértékét mutatja az az országos adat is, mely szerint 1896-ra a hazai szőlőterület nagysága közel 60%-kal csökkent.[9] Többféle módon igyekeztek orvosolni a problémákat (szénkéneges gyérítés, árasztásos védekezés stb.), de végső megoldást csak az amerikai alanyokra oltott európai fajták és az amerikai szőlők meghonosítása valamint a homokra telepítés jelentette. A rekonstrukció csak állami támogatással indulhatott meg. Az állam adómentességgel, adókedvezményekkel, különféle anyagi támogatásokkal (kedvező hitellehetőségek) igyekeztek rávenni a gazdákat az újratelepítésre. Ezenkívül gyakorlati segítséget is nyújtottak: szőlőtelepeket hoztak létre az ország különböző pontjain, oltványokra jelentős kedvezményeket adtak és a modern szőlészeti oktatás feltételeit is igyekeztek megteremteni.[10] A hathatós állami beavatkozásnak és az ekkor kialakuló borkonjunktúrának köszönhetően 1891-től mintegy tizenöt éven át egyenletes ütemben haladt a szőlők rekonstrukciója illetve telepítése. Ennek köszönhetően 1913-ra Magyarország szőlőterülete elérte a filoxéravész előtti termőterület 90%-át.[11] Bogácson is ekkor már 49 holdon újratelepítették a szőlőt, s ez a terület 1935-re elérte a 120 holdat.[12] A fejlődésnek az első világháború, s az azt követő gyalázatos trianoni békediktátum vetett véget. A magyar borgazdaság egy sokkal nagyobb külső- és belső piacra volt méretezve, s az addig biztos felvevő piacok sorra bezárultak.[13] A súlyos válság egyrészt felszínre hozta a korábbi, másrészt fokozta az újonnan jelentkező problémákat. A döntően apróparcellákon (70%), elavult technikákkal és más egyéb művelési hiányosságokkal folyó termelés egyre gyengülő borminőséget eredményezett. Egyik legnagyobb problémává az vált, hogy a magas növényvédelmi költségek, és a túltermelés okozta alacsony árak miatt a termelés veszteséges volt, s ezért sokan áttértek a kisebb kezelési költségekkel járó direkttermő fajtákra (10%), melynek bora végképp eladhatatlan volt.[14] Ugyanezt támasztják alá az 1935-ös bogácsi statisztikai adatok, hiszen a 121 hold szőlőföld közel 10%-án, 10,5 holdon termelték ezeket a fajtákat, s 14 hold ekkor még parlagon, illetve kiirtott állapotban hevert.[15] Adatközlők emlékezete szerint saszla, rizling, bánáti, olasz, hárslevelű, nagyburgundi és fehér delevári fajták voltak ismertek Bogácson.[16] Ismételten állami beavatkozás szükségeltetett. A direkttermők telepítésének betiltásával, a borvidékek beosztásának módosításával, növényvédő szerek és műtrágyák állami támogatásával, a bor forgalmának jelentős csökkentésével sikerült a belső piacot életre kelteni, s ráadásként a borexport is ismét jelentősen emelkedni kezdett.[17] A központi irányítás jobbító szándékainak eredményeit, a fokozatos fejlődést a második világháború, majd az azt követő kommunista diktatúra törte derékba. S bár a kommunista hatalomgyakorlás évtizedeiben is fokozatosan nőtt Bogácson a szőlőterületek nagysága (1962-ben 264 hold, 1966-ban 283 hold, 1984-ben már 331 hold volt szőlővel betelepítve), igazi, minőségi bortermelés csak az 1989-es rendszerváltás után indult meg a Bükkalján.

7.2. GYŰJTÖGETÉS ÉS GYÜMÖLCSÉSZET

A magyar parasztság nagyszámú vadon termő növényt használt fel háztartásában. Földrajzi környezetének nagymérvű ismerete, az ősöktől eltanult tudása és a különböző úton beszerzett tapasztalatok összessége egy sajátságos etnobotanikai tudáshoz juttatták a paraszti közösséget.[18]

Bogács területének jelentős részét erdő borítja, így a bogácsiak onnan nagyszámú és sokféle gyűjtögetett termékkel tudták színesíteni konyhájukat illetve háztartásukat. A gyűjtögetett termékek leginkább a táplálkozáskultúrájukba kerültek be, de sokszor akkora mennyiséget is össze tudtak szedni, melyet már áruba lehetett bocsátani, elsősorban a környező piacokon, de mindig a kistáji körzeten belül. A gyűjtögetés igazodott az erdei vegetáció éves rendjéhez. Ez a tevékenyégi forma, sőt a gyűjtögetett termékekkel való kereskedés is elsősorban a női munkának számított.[19] A bogácsiak körében talán a gomba szedése volt a legelterjedtebb, ami nem csoda, hiszen kedvező időjárás esetén óriási mennyiségben megtermett az erdőkben, legelőkön. Az adatközlők elmondásából kiderült a bogácsiak nagy helyismerete és kiterjedt szaktudása. Pontosan tudták például, hogy csirkegombáért a Szőlővölgybe kell menni, mert a csirkegomba leginkább a frissen irtott erdőben terem meg, s azt is, hogy fenyőgomba a Hintóvölgyben és a szomolyai erdőben található.[20] Bogácson a következő gombákat gyűjtötték illetve ismerték: májusi gomba, szegfügomba, nyúlfülű gomba, mely mérgező, galambgomba, tinó orrú gomba, őzláb, melynek helyi neve baktergomba, petrezseljemgomba, keserő gomba, cipérke, sárga szepe, a mérgező disznó szepe, csupros gomba, melyet pityponkának is hívnak és a geljvagomba.[21] A gombák közül a tinó orrút és a csirkegombát szárították is. Az erdőben gyűjtötték még a makkot, a gubancsot, a fagyöngyöt és a taplót is, melyet tűzgyújtásra használtak. A tölgyek kérgét is felhasználták: meghántolása után edényeket, dugókat készítettek belőle, s a cserzéshez is szükséges volt.[22] Az erdei vad mogyorófa vesszeit inkább a noszvajiak szedték, de a belőle készült hátikosár használata Bogácson is általános volt.[23] A csipkebogyót is gyűjtötték, remek csipkéző helynek tartották a Mélyvölgy felé eső részt, és a Vénhegyi dűlő legelőjének szélét is. Somért a Cseres dűlőbe jártak, a Vénhegy környékén a bodzát is összeszedték, s a Jató tető legelőjén általában rengeteg földi vadepret találtak.[24] Elterjedt volt Bogácson a vadon termő sóska szedése is. A sóska a lápos helyet szereti, így a Hór völgyében mindenütt szedhető volt, leginkább a cserépváraljai és a tardi határban fordult elő nagy mennyiségben. Kétszer szedték: először az első szénakaszálás előtt, ezt új sóskának hívták, másodszor az első széna után, mikor már a sarnyú nőtt, ennek sarnyú sóska volt a neve. Aki ügyes volt, egy nap alatt akár tíz kilót is összeszedhetett. Ennek ellenére a bogácsiak csak saját fogyasztásra gyűjtötték, hisz a „kárti sóska sosincs olljan jó, mint a réti sóska. Az zamatosabb”.[25] A sóska eladásával inkább a cserépfalusiak foglalkoztak.

A történeti helynévanyagok Bogácson a rákászás emlékét is megőrizték.[26] A rákászás májustól augusztusig tartott, szedésük leginkább a patakok lassúbb folyású szakaszain történt.[27] A rákászat szerepe a táplálkozásban másodlagos volt, elsősorban gyógyításra használták föl. Gyógyításban a vadon termő növények is óriási szerepet kaptak.[28] A fenti adatok igazolják, hogy bár a bogácsiak életformáját ugyan a hagyományos gazdálkodás határozta meg, a vadon termett növények gyűjtögetése mindvégig fontos szerepet kapott egy-egy család háztartásában. S bár elsődleges szerepe a táplálék-kiegészítés volt, a gyűjtögetés gyakran jelentős jövedelmet is hozhatott, sőt néhány család számára éves bevételeinek szempontjából meghatározó volt.

A gyűjtögetés fejezet alatt tárgyaljuk a bogácsiak gyümölcsészetét is, hiszen a gyümölcstermő fák tervszerű kezelése (szaporítás, védelem, gondozás, nemesítés, hasznának szabályozása) már akkor megindult, mikor még nem alakult ki sem a földre, sem a gyümölcsfákra a magántulajdon rendszere, így a termelés és gyűjtögetés fogalma elválaszthatatlanul összefonódott.[29]

A 18. század közepéig a gyümölcsészet elsősorban a falu közterületein, mindenekelőtt a legelőerdőkben folyt.[30] A Bükkalja lankás dombvidéke pompás talajt nyújtott a gyümölcsfáknak, a gyümölcstermelés korai kialakulásának. Valószínűleg nem véletlen, hogy éppen a borsodi hegység szilvás és almás ligetein alakultak ki már nagyon korán a királyi gyümölcsösök.[31] Míg a húsos gyümölcsök (alma, körte, szilva) elterjedése az országban mindenhol közönségesnek látszik, ezen a területen még jelentős nagyságú dió- és mogyoróligetek is elterültek.[32] Ennek az időszaknak paraszti gyümölcstermeléséről nehéz képet kapnunk, hiszen a gyümölcstermelés és a gyümölcs fogyasztásának alapját a vadon termő ligetek és a magányosan álló gyümölcsfák kezelése és kiélése jelentette, a belső gyümölcsösök nagyságáról ekkor nincs képünk. Belényesy Márta véleménye szerint a 14. század az az időszak, mikor a magyar ember már nem elégedett meg a vadon termő gyümölcsök minden védelem nélküli gyűjtögetésével, hanem a tudatos termelés útjára lépett.[33]  Mindenesetre Bogács a török adóösszeírások szerint már jelentős nagyságú gyümölcstizedet fizetett, a környező falvak közül a legtöbbet. A bogácsiak gyümölcstermesztésére is Mária Terézia úrbéri rendelete mért óriási csapást, hiszen e törvények gyakorlatilag kitiltották a parasztot az erdőből, vagyis kizárta élőföldjének egy jelentős részéből, onnan, ahol nagyrészt a művelésében álló gyümölcsösei feküdtek. Azonban ekkor már a bogácsiak táplálkozásában, de elsősorban kereskedelmi áruként való felhasználásában is olyan nagy jelentőségű volt a gyümölcsök termelése, hogy ezután felgyorsult az a már korábban is létező folyamat, miszerint a gyümölcsfák a falu belterületére kerültek át. Ekkortól elsősorban a lakóházak udvarán, a hozzá tartozó kertekben, a legelőkön, a kaszálóréteken, az utak mentén, s itt a szőlős területeken is folyt a gyümölcstermesztés.[34] Az idők folyamán a szőlő illetve a bor mellett a gyümölcs lett a bogácsiak legfontosabb kereskedelmi árucikke, mely jelentős bevételi forrást jelentett egy-egy családnak, egy-egy háztartásnak. Nem véletlen, hogy 1939-ből ezt olvashatjuk: „Gyümölcstermelő uradalom nincsen, de minden gazda, akinek belsősége van, termel gyümölcsöt, a szőlőkben pedig egyenesen nagy terjedelmű gyümölcstermelés folyik”.[35] Ekkor már egy kertészeti (gyümölcstermesztési) gazdasági irányú továbbképző iskola is működött a faluban, s a falu jövőbeni fejlesztési tervei között első helyen a gyümölcs- és szőlőtermesztés specializálása állt.[36]

Bogács legfontosabb, s így a legnagyobb mennyiségben termelt gyümölcse a szilva volt. A gyümölccsel való kereskedésben is a szilva állt az első helyen, a bogácsiak árulták egyszerűen gyümölcsként, de pálinkát és lekvárt is készítettek eladásra. A befőzés itt régen nem volt elterjedt, inkább aszalták a gyümölcsöt. Az aszalás egyszerűen a napon vagy a kemencében történt, aszaló kemencék nem voltak a faluban. Az aszalvány helyi neve szuszinka, melyet elkészülte után leginkább a padláson tároltak.[37] A gyümölcsök fajtáit általában szín, alak, származás, használat és más tulajdonságok alapján különböztették meg.[38] Bogácson a szilvának a következő fajtái voltak ismertek: bérci vagy más néven bercencezi, gömbölyű, füstös, bódi, lószemű, török-berci, veres, ringló és Dániel szilva.[39] A kereskedelemben sokkal kisebb, de azért táplálkozáskultúrájukban igen jelentős szereppel bírt a körte, az alma, a cseresznye és a meggy is. Körtéből a téli Sándor körtét, a nyári buzás körtét, az árpás körtét, valamint az apró szemű eperkörtét termesztették.[40] A körte neveiből és tulajdonságaiból megfigyelhető, hogy Bogácson is úgy állt össze a fajtagyűjtemény, hogy azok beérési ideje eltérő volt, s ezért az egész évben rendelkezésre állt fogyasztható körte. Ugyanígy volt ez az almafajtákkal is. Bogácson a jonathán (ejtésben is erős h), a selymes, a telelő kormos, a nagy, reszelni való fontos, a szentiváni és a jáncsecsű fajták teremtek.[41] Meggyből a pándi és a Kárpát-medencében valószínűleg őshonos cigány-meggy volt ismert, míg cseresznyéből a korai érésű Kovácsjankót, a nagy szemű, berakni való karmazsint és a rövidszárút termesztették.[42] A cseresznyéből Bogácson lekvárt is főztek.[43] Az ünnepi étkezésben nélkülözhetetlen szereppel bíró dió fajtái közül a papírhajú volt ismert Bogácson.[44]

7.3. KŐBÁNYÁSZAT ÉS KŐFARAGÁS

A bogácsiak életében a kőbányászat és a kőfaragás már a korai időktől nagy jelentőséggel bírt, elég ha csak arra utalunk, hogy románkori temploma helybéli kőből épült.[45] A Bükkalja kőkultúrájának alapját a nagy mennyiségben és a felszínhez közel található riolittufa adta, mely könnyű faraghatósága és jó hasíthatósága révén széleskörű felhasználásra nyújtott lehetőséget. A kibányászott köveket megkülönböztették színük (piros, fehér, szürke) és állaguk (puhakő, kőporkő, homokkő, kvarchomokkő) alapján. A kő értékét tekintve a piros kő volt a legdrágább: hiába volt gyengébb minőségű a szürke kőnél, mégis ez vonzotta a legtöbb vásárlót.

Bogács több bányával is rendelkezett: Szorosi-bánya, Ábrahámkai-bánya, Kőkötő, Senkibányája (Biri-bányája), Hintóvölgyi-bánya, Fejírkő-bánya, Veres-bánya. A faluban voltak magánbányák, ugyanis néhány családnak olyan helyen volt a szőlője, hogy ott követ lehetett fejteni. Ezt szabadon művelhették, adómentes volt. A bányák nagyobbik része azonban a község birtokában, a Legeltetési Társulat kezelésében volt. A szokásjog alapján saját házuk építéséhez ingyen bányászhattak követ a falubeliek, ez már akkor is így volt, mikor még az egri káptalan birtokában voltak a bányák. Eladásra is bányászhattak, de azt meg kellett váltaniuk a Legeltetési Társulatnál, s részesben való bányászatra is volt lehetőség. A bogácsi férfiak közül szinte mindenki tudott a kővel bánni, maguk bányászták és faragták ki az építőköveket, s a háztartásban szükséges tárgyakat, eszközöket is. Nem csoda, hogy a környező falvak még ma is kőfaragóknak nevezik a bogácsiakat.

A kő csak néhány családnak adott állandó megélhetést, a kőbányászok zöme a zsellérek közül került ki, akik tavasztól őszig summásként dolgoztak, ősztől tavaszig pedig a kő bányászásával keresték meg kenyerüket. A falu társadalmában egyfajta átmeneti réteget jelentettek a parasztok és az iparosok között. Valószínűleg ezért vélték úgy a bogácsiak, hogy a földtelenség tette Bogácsot kőfaragó faluvá. A kőbányászattal jobban lehetett keresni, mint a földdel, de sokkal keményebb munka volt, s nagy volt benne a bizonytalanság: nem lehetett tudni, hogy milyen mélyen van a földben a kő, s azt sem, hogy milyen minőségű.

A kőbányászok csak kivágták, esetleg csákánnyal megnagyolták a követ, de nem faragták. Mint fentebb említettük a kő bányászatához szinte mindenki értett a faluban, de a minőségi kőfaragáshoz már sokkal kevesebben. Az idők folyamán ezért kialakult egy olyan réteg, mely kizárólag csak ezzel foglalkozott. A legtöbb kőfaragó az 1930-as években dolgozott Bogácson (10-12 fő), közülük kiemelkedett a Csíki dinasztia, kinek egyik tagja készítette el a falu első világháborús emlékművét.

Csoportosítva a kövek felhasználási területét, három nagyobb részre oszthatjuk fel: használták építkezésekhez, gazdálkodáshoz és az egyházi élettel kapcsolatban.

Házépítéshez használták a legnagyobb mennyiségű követ. A falu népi építkezésében olyan fontos szerepet játszott, hogy a 20. század elején készült statisztikák szerint a falu minden háza már kőből készült. Alapba, lábazatba kváderköveket, ciklóköveket raktak, a falat elsősorban fejírkőből építették. Kőből faragták a házak ablakkeretét, s mindig kemény kőből készült a ház kéménye és lépcsője. Az ámbitus oszlopai is többnyire kőből voltak, csakúgy, mint a kapuoszlopok. A kerítéseket csak törmelékkövekből és laposkövekből rakták össze, mindenféle kötőanyag nélkül. Láthatóan a falukép egészében dominált a kő hatása.

A gazdasági életben is nélkülözhetetlenné vált a kő. Abból épültek a gazdasági épületek, de kőből faragták az állatok itatására szolgáló kővályúkat, a sóőrlőket, a sódarálókat, a káposztásköveket, s a kenyérsütő kemencéknek is az volt az alapanyaga. Készítettek útjelző és határjelző köveket is, de a kútásásnál is nélkülözhetetlen volt, hiszen belülről kővel bélelték ki, s káváját is fejírkőből faragták. Természetesen a bor tárolására alkalmas pincéket is kőből rakták, de leginkább bevájták azokat a hegyoldalba. Itt kell szót ejtenünk a Bükk-vidékre egykor oly jellemző barlanglakásokról is (a két világháború között 17 településen még 1000 ilyen lakásban éltek). Bakó Ferenc szerint helyesen ezt kőbe vájt építményeknek, s nem barlanglakásoknak kellene neveznünk, s ezt alátámasztja az is, hogy alaprajzi formájuk párhuzamba hozhatók a fennálló házak formai fejlődésével.[46] Bár lakói többnyire nincstelen, földnélküli családok voltak, létezett egy tehetősebb réteg is, akik igényesebb pinceházakat bírtak. Tehát a barlanglakásban való élés nem feltétlenül volt összeköthető egy család gazdasági helyzetével, a kőbe vájt építmények, mint hajléktípus inkább a bortárolással és a bortermeléssel volt szoros összefüggésben.[47]

Az egyházi élethez kapcsolódóan használt kövek történeti előzményét jelenti a helyi kőből épült románkori templom és a 18. századból származó Nepomuki Szent János szobor. A bogácsiak gyakran készítettek útszéli kereszteket, melyet speciálisan erre a célra hasított kőből faragtak ki, mintakönyv alapján. Legjellegzetesebb készítmények azonban a sírkövek, melyek készítése nagyfokú szaktudást igényelt. A bogácsiak temetőjében jól megragadhatóak a kordivatok, a különféle stílusirányzatok és a mintakönyvek hatása, bár igazán régi sírkő nincs a temetőben. Ez alátámasztja azt a megállapítást, miszerint a vásárlók a szín és a külcsín, s nem a minőség alapján választottak illetve vásároltak.

A kő nemcsak a faluképet határozta meg, de jelentős kereskedelmi cikké lett a bogácsiak életében. A bányászok és a kőfaragók jó névre tettek szert a kistáji körzeten belül, keresetté váltak, s ez számos családnak megélhetést, illetve állandó kereset-kiegészítést jelentett.

 

---

[47] Bakó Ferenc 1992. 4-24.