Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.

8. Bogács szerepe a táji munkamegosztásban

A 19. század közepéig a magyar paraszt gazdálkodása komplex jellegű volt, s elsősorban önellátásra törekedett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy árufeleslegét ne vitte volna a piacra, a falvak és mezővárosok hetipiacain, országos vásárokon a paraszti termelés termékei mindenkor igen jelentős mennyiséget tettek ki. A paraszti gazdaság piacgazdaságba való bekapcsolódása után még inkább igaz volt mindez. A természeti és más adottságok kihasználásával, arra való szakosodással egy-egy falu mások által el nem érhető javak birtokába juthatott, s ezzel bekapcsolódhatott a táji munkamegosztásba.[1] A földrajzi környezet leghatékonyabb kiélésével olyan termelvényekkel tudtak piacra kerülni, melyeknek cseréjével, eladásával saját szükségleteiket is biztosítani tudták. A falvaknak e speciális termékei és foglalkozásai állandóan alkalmazkodtak a környezet változó igényeihez, így a táji munkamegosztás is állandóan változásban volt.[2]

Mivel Bogács két nagytáj, az Alföld és az Északi-középhegység érintkezési vonalán fekszik, ezért nemcsak a kistáji-, hanem a két nagytáj közötti munkamegosztásban és árucserében is tevékenyen részt tudott venni. A javak cseréje egyrészt szervezett árucsere alkalmakkor, tehát piacokon és vásárokon, másrészt spontán módon, tehát házalás és vándorkereskedelem útján történt.[3] Számottevő piacközpontok mindig két nagytáj kereszteződésében jöttek létre, ezen a tájon Miskolc és Eger vált a legjelentősebbé, de fontos volt Mezőkövesd és Sajószentpéter szerepe is. A bogácsiak számára Eger és Mezőkövesd vására volt a legfontosabb, de eljártak Füzesabonyba, Mezőkeresztesre, Hevesre, Parádra, sőt Tiszafüredre is.[4] A vásárok mellett nem elhanyagolható szerepe volt még a hetipiacoknak is. Ezeken általában mezőgazdasági termékek cseréje történt, de ez nem bontotta meg a hagyományos termelési módot, hiszen leginkább a termékfeleslegek és a gyűjtögetett termékek kerültek eladásra. A piacozók, akik állandó jelleggel termeltek a piacra, csak egy nagyon szűk rétegét jelentették a falusi társadalomnak.[5] A bogácsiak az egri és a mezőkövesdi vásárhelyeken elsősorban a szilvával jelentek meg. Többnyire az asszonyok tették meg gyalogosan a 10-12 kilométert, a termést hátikosárban vitték, s kora hajnalban el kellett indulniuk, hogy reggelre odaérjenek.[6] A szilva mellett árulták még, illetve remek cserealapnak számítottak a gyűjtögetett erdei gyümölcsök is: a som, a vadalma, a vadkörte és a mogyoró. Lekvárt is készítettek eladásra szilvából, cseresznyéből és csipkebogyóból.[7]

A vásár és a piac azonban ezen a tájon nem kizárólagos formája volt a termékcserének, hiszen a két nagytáj között olyan volumenű termékcsere zajlott, amely már nem fért el a szervezett árucsereformák keretei között.[8] A vándorkereskedelem rendszerében is nagy mennyiségű termék cserélt gazdát, jelentős részben a kistájon belül, de léteztek hosszabb, az Alföldet megcélzó kereskedő utak is. A javak cseréjében a legaktívabban a lovakkal, fogatokkal rendelkezők vettek részt, egy-egy család specializálódott is bizonyos termékek közvetítő szerepére.[9] Nem véletlen, hogy Bogácson állandóan magas volt a lovak száma, hiszen sokszor vettek részt ebben a termékcserében. A fuvarozás azonban itt nem vált állandó foglalkozássá, hanem igazodott a paraszti termelés éves rendjéhez. A több földet bíróknak kevesebb, míg a kisföldűeknek több lehetőségük volt részt venni a vándorkereskedelemben. A fogatos emberek igyekeztek minden lehetőséget megragadni, hogy a termékcsere révén minél nagyobb jövedelemhez jussanak, ezért többféle áruval próbáltak kereskedni. Minél messzebbre mentek, annál nagyobb nyereségre tettek szert.

A bogácsi szekerek nagyon sok szilvát szállítottak az Alföldre, főleg gabonáért cserélték, egy az egy arányban. A szilvát vitték Kisasszony-nap körül a Jászságba, Jászapáti, Jászdózsa, Jászkisér felé, de árulták Tiszafüreden, Debrecenben, Balmazújvárosban és Nádudvaron is. Mindenkinek megvolt a szokott útvonala, amin nem szívesen változtattak.[10] A szilvával való kereskedelem jól jövedelmezett, egy adatközlő szerint:

„Az apósomnak volt 12 holdja, de a szilvából több termény bejött, mint amit a földje termett. A bogácsiaknak nagy gyümölcsöseik voltak, ott, ahol most a házhelyeket osztják. A bogácsiak közül, akinek lova, meg szekere volt, mindenki árulta a gyümölcsöt, még a nagyobb gazdák is. Még a falun belül is megvettük a nagyobb gazdáktól a szilvát, s azt is vittük eladni. Ebből pénzeltek a falubeliek.”[11]

A szőlőt is vitték. Leginkább Miskolcra, de szekereikkel eljutottak a Jászságba is és Polgár irányába, a Tisza mentén.[12] A fuvarosok borral is kereskedtek. Leginkább kocsmáknak adták el, de gyakran 10-20 literével házaknál is kimérték. Adták pénzért és terményért (kukorica, búza) egyaránt. A bort leginkább észak irányába vitték, Ózd környékén például rendszeresen árulták.[13]

A Bükk fái is az árucsere tárgyát képezték. Szállították tűzifaként és épületfaként egyaránt. A bogácsiak az erdészettől váltották a fát, vagy Cserépfalu, Noszvaj, Szomolya erdeiből vásárolták. Leginkább Mezőkövesdre és Hevesre vitték, de elszekereztek Poroszlóig, Tiszafüredig és Kunmadarasig is.[14] Nagyon jó kereseti lehetőségnek számított, ezért a háború alatt még az asszonyok is elmentek fát árulni.[15]

A bogácsi kő egyik legjellegzetesebb terméke volt az Alföld és a hegyvidék közötti árucserének.[16] A követ elsősorban rendelésre vitték, főleg az Alföldön cserélt gazdát: eljutottak vele Tiszafüredig, Poroszlóig, néha a Tiszántúlra is. Leggyakrabban Mezőkövesd, Szemere, Szihalom, Tiszavalk, Négyes, Tiszabába, Borsodivánka településein adták el a követ, de elmentek Kömlőd, Markaz, Domoszló, Abasár, Egerfarmos, Egerszalók és Visonta irányába is. A nyugat felé történő kereskedésnek a mátrai kőbányák termékei szabtak határt. A kváderkövek és a faragatlan építőkövek a kistájon belül találtak gazdára, de a nagyobb munkaráfordítást igénylő termékekkel (ablakkönyöklő, kapuoszlop, vályú) már messzebb is el lehetett jutni. Legnagyobb távolságra a sírköveket és útszéli kereszteket vitték el, ezek mindig megrendelésre készültek. A bogácsi kővel való kereskedés nagyságát jelzi, hogy 1911 és 1913 között, a Tisza gátjainak megerősítésekor, közel 800 kocsi követ vittek el a faluból, úgy hogy gyakran harminc fogat haladt együtt.

A táji munkamegosztás szép példájának tekinthetjük azt a szoros és állandó kapcsolatot, mely Bogács és a Bükk-hegységben, a 18. században alapított hutatelepülések, elsősorban Répáshuta között alakult ki. Répáshutát ipari telepként alapították a Bükk szívében, termőföldje kevés és gyenge minőségű volt. A három holdnál nagyobb földbirtok ritkaságszámba ment, ezért a falubeliek közül sokan a környező falvak határában, így például Bogácson béreltek néhány hold szántóföldet.[17] Takarmány sem termett elegendő, ezért vásárolni kényszerültek a környékbeli gazdáktól. Gyakran még lábon megvették a gabonát, maguk kaszálták le, gyűjtötték össze, s csak a száraz szénát vitték fel a faluba.[18] Ha nem volt elég a téli takarmány, gyakran leadták teleltetni állataikat Bogács, Cserépfalu, Tardona, Nagyvisnyó, Mályinka, Egerlövő falvaiba. A teleltetés András napjától Szent György napjáig tartott. Erre általában a kis- és közepes földdel rendelkező gazdák vállalkoztak, akik kevés igaerővel, de elegendő takarmánnyal rendelkeztek. A répáshutaiak pénzzel és fával fizettek, ráadásul a megegyezés szerint a gazda szántásra, trágyahordásra és egyéb fuvarozásra is használhatta az állatokat. Olykor megtörtént olyan is, hogy a bogácsi gazda egész télen trágyát hordatott az ökrökkel, de csak kukoricaszárral etette őket, s így az állatok tavaszra tönkre is mentek. Ilyenkor mondták azt, hogy nem teleltetni adták le az állatot, hanem „szeleltetni”.[19] Bogácsra a répáshutaiak mellett a bükkszentkeresztiek is leadták télen az állataikat.[20]

Répáshután a szőlő sem termett meg, ezért többek között Bogácson vásárolták, s otthon préselték ki. Szilvát is a bogácsiak, a cserépfalusiak és a bükkzsérciek vittek oda eladni. Ezekből a kereskedelmi kapcsolatokból szoros emberi kapcsolatok, barátságok alakulhattak. A cseresznyét például ingyen odaadták a bogácsiak az ismerős hutai családoknak, csak le kellett azt szedniük. Délután mentek le, és estére megszedtek egy kosárral. Az ismerősöknél aludtak, s csak hajnalban vették hátukra a teli kosarat, úgy indultak haza.[21]

A répáshutaiak házaik építésében gyakran részt vettek a bogácsi kőművesek, s a sírköveiket is a bükkaljai falvakból (Bogács, Szomolya, Noszvaj) rendelték meg.[22] Ők is eljártak summásnak, de mivel egész csapatot nem tudtak kiállítani, ezért legtöbbször a bogácsiakkal, cserépfalusiakkal és a bükkzsérciekkel társultak.[23]

A táji munkamegosztásba való bekapcsolódás nemcsak gazdasági eredményeket hozott, hanem kulturális javak cseréjét, szoros emberi kapcsolatok kialakulását is magában hordozta. Mivel a két nagytájnak eltérő életmódja, más szokásrendszere volt, számos dolgot tanulhattak el a bogácsiak. Volt olyan bogácsi asszony, aki jászsági, gyümölcsszállító útja során tanulta meg a habart gyümölcsételek készítését, mert annak korábban nem volt hagyománya a faluban.[24]

Szorosabb emberi kapcsolatok kialakulhattak a vándorkereskedők és a helybeliek között is. A Bükkalján igen jelentős volt a Gömör felől érkező, átmenő kereskedelmi forgalom. A gömöri fazekasok közül sokan Bogácson tettek szert állandó szállásra, melyből aztán idővel baráti kapcsolatok válhattak. Ennek emlékét őrzi egy Süvétén készült butykoskorsó, melynek felirata szerint 1880-ban Péterj András készített Bogácsra, barátja, Kis János számára.[25] A bogácsi szekeresek is kötöttek a távolban barátságokat. Egy adatközlő elmondta, hogy jászsági útjai során mindig ugyanannál a háznál szállt meg, s olyan szoros barátságba kerültek, hogy egykori szállásadójának gyermekei a mai napig náluk szállnak meg, ha eljönnek nyaralni a bogácsi strandra.[26]

A bogácsiak kis- és nagytáji árucserében való részvétele tehát nem csak egyfajta gazdasági szerkezetet tükrözött vissza, hanem a kulturális érintkezés változatos formáira is rávilágított.

---

[26] Viga Gyula 1983b. 1.