A honfoglaló magyarok hite

A magyar honfoglalók kereszténység előtti hitéről igen keveset tudunk. Amikor a romantika korában minden európai nemzet lázas buzgalommal kereste őstörténetét, megpróbálták felfedezni és leírni pogánykori hitéletüket is. A Földközi-tenger mellékének népei a klasszikus, antik világ többistenhitében találták meg pogányságukat. Az ókori írókra támaszkodva keresték a kelták, gallok régi vallását is. A germán népek is megtalálni vélték isteneiket és félistenként tisztelt hőseiket, akik személyes kapcsolatban és rokonságban is álltak isteneikkel. A hiányzó részleteket a költészet pótolta, amint például Wagner Richard nagyopera sorozatában. Még a finneknek is sikerült a Kalevala alapján pogány hitviláguk néhány alakjára bukkanni. Hozzájuk hasonlóan mi is kísérletet tettünk a magyar mitológia felkutatására, de sokkal kevesebb sikerrel. Ipolyi Arnold Magyar mythológiájában mesék, mondák, hiedelmek alapján és szófejtés segítségével próbált néhány, a pogány hitre utaló részletet felmutatni, az őt bíráló Csengery Antal, majd Kálmány Lajos és Róheim Géza is csak hiedelmek és népszokások elemzésével próbált valami világosságot vinni e kérdés sötétjébe. Diószegi Vilmos a táltos, vagy divatossá vált idegen szóval, a sámán hitvilág emlékeit tárta fel idehaza és távoli, szibériai török és mongol népek körében. A sámánokba helyezett hit azonban nehezen nevezhető vallásnak, azt inkább szinte az egész világon elterjedt „módszernek” kell tartanunk, melyben az élők kapcsolatot keresnek a túlvilági lelkekkel és a holtakkal.

Krónikáink néhány, az ősi hitre mutató szokást, tiltó rendelkezést, törvényt jegyeztek fel, mint például a fehér ló föláldozását vagy a vérszerződést. Röviden: nem sikerült mindeddig a magyar kutatásnak megtalálni pogány hitünk azon mítoszait, mint ahogy azt a görög, latin, germán és szláv népeknek többé-kevésbé sikerült. A türkökről a 7. században feljegyzett néhány, a hitéletre utaló sor valószínű a magyarokra is érvényes; Theophylaktos szerint: „Kiválóan tisztelik a tüzet, hódolnak a légnek és a víznek is, énekeket zengnek a földnek. Egyedül azonban azt imádják és istenüknek azt nevezik, ki az eget és földet teremtette. Ennek lovakat, ökröket és juhokat hoznak áldozatul és vannak papjaik, kikről azt hiszik, hogy jósló tehetséggel vannak felruházva.”

Egy biztos, a magyarság a honfoglalás korában már az egyistenhívő török népek közösségében élt, és a kereszténységhez igen közel álló fogalmakkal és erkölcsi értékrenddel rendelkezett. Honfoglalás illetve kereszténység előtti szavaink: lélek, áld, átkoz, imád, menny, másvilág, id, szent értelemben, ezt a szót ismerhetjük fel az ünnep és egyház szavunkban, ül, megül, megszentel például ünnepnapot, boldog, Isten, ördög, üdvözít-üdvözül, üdvösség, böjt, vétek, vétkezik, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök. Ezek a szavak kétségtelenül egy Istenben, Teremtőben való hitről tanúskodnak, a másvilágon ítélet alá eső lélekről.

Ez az erkölcsi fogalomvilág hisz az igazságban, a bűnök bocsánatának lehetőségében, a búcsúban, a böjtben, imádja az Istent, igaz ítéletet és örök életet vár tőle. Erre vall népmeséink egy része is. Kriza János feljegyzéseiben ránk maradt a möndölöcskéről (bárányokról) szóló mese például tulajdonképpen a túlvilág költői megjelenítése, kissé hasonlóan ahhoz, ahogy azt Tar Lőrinc és Krizsafánfia György középkori pokoljárásáról olvashatjuk. Ez az erkölcsi és hitbéli világ mintegy fölkészítette népünket a kereszténység felvételére. Miért ne hihetnénk, hogy e nép bizonyára addig sem könnyű korai története során ne várta volna egyéneiben és közösségeiben is a megváltást, az Igazság vigasztaló írját?

A magyarok már az Etelközben találkoztak keresztény hittérítőkkel. Erről tanúskodnak Cirill és Metód legendái. 860 körül a bizánci császár egy a kazár kagánhoz indított küldöttsége tagjaként Cirill a magyarokhoz is szólt. 867-ben Cirill Velencében a püspökök, papok és szerzetesek előtt kiállt a szláv nyelv liturgikus használata mellett az eddigi háromnyelvűség (héber, görög, latin) kizárólagossága ellen és kijelentette, hogy már sok népnek megvannak a maga szent könyvei és saját nyelvükön magasztalják az urat, így az örmények, perzsák, abházok, ibérek, szogdok, gótok, avarok, türkök, kazárok, arabok, egyiptomiak és sokan mások. A türkökön kétségkívül magyarokat kell értenünk. Később Metódot az ugor (magyar) király kívánta látni, és személyesen megismerni. „És midőn némelyek -így a legenda- mondották neki, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, az mégis elment hozzá. A király pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényben és örömmel fogadta Metódot, és miként ilyen férfiakhoz illik, beszélgetett vele. Megszeretvén, megcsókolván és nagy ajándékokkal elbocsájtotta, mondván neki: emlékezzél meg mindig rólam tisztelendő atya, szent imáidban.” A legenda szelleméből következik, hogy Metód és a király Istenről beszélgetett.

Honfoglalás kori régészeti leletekben meglepően sok kereszttel találkozunk. A Nemzeti Múzeum a honfoglalókról rendezett régészeti kiállításán bemutatott sírlelet együttesekben öt kereszt alakú ereklyetartó és négy mellkereszt látható. Két kereszten megtaláljuk Krisztus testét is, a bezdédi tarsolylemezen pedig a díszítő palmetta- motívumok közt találjuk. 953-ban Zombor, az erdélyi gyula, 948-ban Bulcsú harka Tormás herceggel megkeresztelkedett Bizáncban. A gyula görög püspököket is hozott Magyarországra, ezután több templom is épült és a térítés nemcsak az előkelőkre korlátozódott. A letelepült magyarok közül bizonyára sokan értettek valamit szláv nyelven, így a térítés bolgár-szláv tolmácsokkal folyhatott. Ekkor került nyelvünkbe kereszt, karácsony, szent, pap, barát szavunk. Ez a bizánci indíttatású térítés ezután megszakadt Bizánc ellenséges magatartása miatt. Taksony fejedelem ekkor Rómától kért püspököt. XII. János pápa Zacheus nevű papját szentelte föl a magyarok püspökéül és útnak indította Magyarországra, de őt küldöttségével együtt Ottó császár emberei elfogták. A magyarok megtérítését Ottó –nyilvánvalóan hatalmi érdekből- magának akarta kisajátítani.

Ugyanígy járt 972 után a később szentté avatott einsiedelni szerzetes Wolfgang is, aki a magyarok megtérítésére indult. Őt a passaui püspök nem engedte be Magyarországra. Végül a császár  engedélyével Szentgalleni Bruno juthatott be, aki a mainzi érsektől, a császár főkáplánjától függött. A térítésben szinte az egész keresztény Európa részt vett: németek, olaszok, írek, skótok, csehek. Valószínű a közvetítő nyelv most is egy szláv nyelv volt, valószínű a szlovén, melyet sok magyar érthetett már a közel 150 éves együttlét következtében. Ezt a „hivatalos” térítést annak idején áthatotta politikai szándék: a kereszténységgel együtt a német-római császár hűbéresévé tenni a magyar királyt. Ilyen esküszöveget meg is fogalmaztak. Ahogy ilyenkor lenni szokott, egymás mellett „dolgozhattak” szentek és kalandorok, és mai szóval: ügynökök is. Nem csodálkozhatunk ezután azon, hogy Querfurti Brunó Szent Adalbertről írt életrajzában megemlíti a magyar fejedelmi udvar kereszténységéről, hogy az rosszabb kezdett lenni a barbárságnál. Szent István, talán éppen Gizella és bátyja, Henrik révén már egy tisztább, a cluny reformtól áthatott kereszténység képviselőivel építette föl egyházszervezetét, és így van a bajor királyi háznak érdeme a magyar kereszténység megszilárdításában.

A magyar nép őszinte igazságkeresésének bizonyítéka az a tény, hogy fölvette a kereszténységet annak ellenére, hogy azt méltatlan és nyilván politikai szándéktól vezérelt emberek is képviselték: el tudta választani az Örömhírt az emberi gyarlóságtól. A térítés, a magyar nép megkeresztelése aránylag békésen és gyorsan ment végbe, nem hozott vértanukat keresztény részről, -jóllehet sokan áhították elnyerni a vértanúság koronáját az ideérkezett papok közül-, és nem tudunk tömeges, erőszakos térítésről sem. Szent Istvánnak tehát nem az az érdeme, hogy politikai meggondolásból, karddal és kereszttel térítette meg a magyarokat, ezzel letelepítette és idegen papok segítségével a földművelésre (hiszen nyelvünk tanúsága szerint már ismerte azt és a szőlőművelést is) és az európai életformára tanította meg őket, hanem az, hogy komolyan, őszintén igazolta a keresztény uralkodó eszméjét: a kegyes, igazságos és békeszerző királyt. A kereszténység felvétele egy pillanatra sem tartotta vissza a keresztény szomszédok támadását, az országot nem ez védte meg. Ezzel elesik az a hamis értékelés, mellyel szinte minden történetíró Szent István nagyságát abban látta, hogy az politikai éleslátással európai megmaradásunk érdekében ránk erőszakolta a keresztény vallást. Államférfiúi és katonai tehetségének köszönhetően nyerte meg minden háborúját és eközben olyan magatartást tanúsított, hogy ellenfelei is elismerték erkölcsi nagyságát. Személyiségével, törvényeivel, intelmeivel és életének példájával évszázadokra meghatározta a magyar nép közszellemét, szélsőségektől idegenkedő magatartását és politikai gyakorlatát, amelyet csak az tudott kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatni, ha idegen hatalom alá került és eltávolodott keresztény értékrendjétől. Bizonyára nagyrészt neki köszönhető az, hogy ezt a türelmet és a szélsőségektől való tartózkodást egész eddigi történelmünk folyamán megfigyelhetjük. Többnyelvű országában kezdettől számos nép, népcsoport és néptöredék talált hazára és menedékre, - intelmeiben ennek elvi, eszmei alapját láthatjuk megfogalmazva. Befogadta a hosszú időn át legádázabb ellenfelünknek, a besenyőknek maradékait, a korezmieket, a kunokat, jászokat, a világ minden tájáról érkezett telepeseket, lovagokat, menekülteket. Hosszú időn át ez az egyetlen európai keresztény ország, amelyben mohamedánok és zsidók is hitüket szabadon gyakorolhatták. Erről középkori arab és zsidó utazók számolnak be. A 11. század végén tartott esztergomi zsinat arra inti a papságot, hogy mindenhol az ott lakó nép anyanyelvén kell a legfontosabb imádságokat, a szentírási szövegeket, az evangéliumot és a tanítást felolvasni, illetve mondani. Ezzel a Kárpát-medencében minden kisebbség saját egyházán keresztül őrizhette meg önazonosságát és nyelvét - máig. A sokat bírált Magyar Királyságban a legkisebb népcsoport, a ruszin is olyan jogokkal rendelkezett a középkortól, amellyel a 20. század közepéig nem rendelkezett például az ötmilliós breton vagy walesi kisebbség Franciaországban, illetve Angliában. Az inkvizíció Magyarországon összehasonlíthatatlanul kevesebb vért ontott, mint tőlünk nyugatra bárhol, a boszorkányüldözések hasonlóan jelentéktelennek tűnnek ahhoz a hisztériához képest, amely Európa legműveltebb országain is végiglángolt. Nálunk sohasem nyilvánították „vogelfreinek” vagyis bárhol és bármikor büntetlenül elpusztíthatónak a cigányokat és nem rendeztek zsidópogromokat. Nálunk nem volt Szent Bertalan-éjszaka, sem Kristályéjszaka, sohasem lehetett a nép többségét idegengyűlöletben tettlegességre mozgósítani. A tárgyilagos összehasonlítást e téren minden európai nemzettel kiállja a magyarság. Ez is hozzátartozik a magyarok hitéhez.

Nem felesleges megismernünk a honfoglalók keresztény hitre térítésének hiteles történetét. Kitűnik az elmondottakból, hogy a kereszténység nem volt tejesen idegen érték- és erkölcsi rend számára, a kereszténység felvételével nem semmisült meg ősi, keleti műveltsége, hanem kiteljesedett és kivirágzott, sajátos, keleti hagyományaival példás európai kultúrát hozott létre. Szent István idején, éppen királyának köszönhetően kereszténysége közelebb állt a krisztusi tanítókhoz, mint sok, korábban megkeresztelkedett országé. Minden történeti alap híján állítják egyesek ma azt, hogy a magyarság erőszakos megtérítésével Szent István elpusztította ősi kultúrának és a magyarság csak úgy menthető meg, ha visszatér ősei pogány hitéhez. Ezzel szemben az igazság ismeretében mi azt valljuk, hogy valóban csak úgy menthető meg a magyarság, ha visszatér ősei keresztény hitéhez.

Forrás:

 Stamler Imre (szerk.): A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés I. Dunaújváros, 1997. 105–112.