A természeti környezet pusztulása
Mi az, ami a több mint ezer éves folyamat során a táj, a természet változásának mértékét, jelentőségét és lényegét legjobban jellemezheti? Úgy látom, hogy a megközelíthetőleg „eredeti” természeti állapotot tükröző, számszerűsíthető élet- vagy élővilág-gazdagság, a biológiai sokféleség, a biodiverzitás kisebb-nagyobb megtorpanásokkal megszakított, állandó sérülése, fogyása, szegényedése. Élővilág gazdagságon, biodiverzitáson azt értjük, hogy egy adott területen sokféle növény-és állatfaj talál élőhelyet. Az élőhely átalakulása, átalakítása csökkentheti, adott esetben akár növelheti az ott élő szervezetek számát. A biodiverzitás jellemezhető az ott élő fajok számával, azok arányával, a fajok különbözőségének fokával, a megfigyelhető térbeli és időbeli mintázataival (Bajomi 2004: 7). A földi élet történetében mindig előfordultak faj-kihalások, ugyanakkor az ember megjelenése előtt - leszámítva egyes kihalási periódusokat - a fajok keletkezésének sebessége meghaladta a kihalások sebességét. Az ökológusok általános véleménye, hogy jelenleg a földtörténet hatodik nagy kihalási időszakát éljük, egyes szerzők szerint a biodiverzitás jelenlegi pusztulása a földtörténet során eddig soha nem tapasztalt, katasztrofális ütemben folyik. A fajok kipusztulásának üteme a korábbinak száz- usque ezerszeresére emelkedett. A pusztulás, a pusztítás legfőbb okozója napjainkban az ember, aki féktelen bírvágyában, haszonlesésében átalakítja az élőhelyeket. Az emberi tevékenység hatására megváltozott a Föld éghajlata is. A klíma-előrejelzéseken alapuló számítások szerint 2050-re a felmelegedés a szárazföldi fajok 18-35 %-ának kipusztulását okozhatja, így ez a tényező válik a diverzitást csökkentő okok legfontosabbikává (Bajomi 2004: 8-9.). A biodiverzitásnak alapvető ökológiai szerepe van. „Tudomásul kell vennünk, hogy a földi bioszféra csodálatos rendszere nagyszerűen működött az ember előtti évmilliók során…Olyan szabályozási rendszer alakult ki, amely biztosította az élet fennmaradását sokszor a legdrasztikusabb változások ellenére is. E rendszer alapvetően a biodiverzitásra épített” (Vida 2000.). Ebbe a rendszerbe avatkozik bele az emberiségnek egy kis, de nagy hatalommal rendelkező csoportja, mindig a saját, másokat kizáró, remélt nagyobb haszna érdekében, és ez a beavatkozás mindig a biodiverzitás szegényedésével járt.
A régi korok társadalma lehetőség szerint igyekezett kihasználni a biodiverzitás előnyeit és a legkevesebb pusztulást okozó módon igyekezett biztosítani megélhetését, vagy éppen a biodiverzitás fennmaradását illetőleg gazdagodását is lehetővé téve gazdálkodott a természet kínálta javakkal. Meggyőződésünk, hogy a természeti értékek megőrzésére való törekvés tudatos volt és erkölcsi alapon is állt. Ezt bizonyítják az úgynevezett természeti népek körében folytatott kutatások, de ezt bizonyítja a magyarországi parasztság gazdálkodásában, gondolkodásában megfigyelhető, hasonló értékrend, és végül ezt bizonyítja éppen az árterületek gazdálkodásában és a vízhasználatban felfedezhető néphagyomány is. (Fél-Hofer 1961, Andrásfalvy 1975.) „Egyes hazai bronzkori többrétegű településeken egyes gyomnövények (fehér libatop, sokmagvú libatop, mezei és gabonarozsnok) maradványainak száma olyan magas, ráadásul edényekben, tisztított állapotban és felhasználásra készletezett állapotban kerültek elő, hogy az már semmiképpen sem magyarázható valamiféle szokatlan jelenség miatti gyomfeldúsulással” (Gyulai 2003, 17). A vegyes termelés nemcsak tömegben, hanem tápértékben is többet hozott az embernek. Duna menti kutatásaim során ehhez hasonló jelenségre figyeltem fel: az erdei gyümölcsösök meglepő gazdag fajta-összetételére. A Duna Tolna és Baranya megyei mintegy 100 kilométer hosszú szakaszán, csak almából 65 fajtát jegyeztem fel. Bizonyára volt néhány fajta ezek közt, amelyeket külön neve alapján külön fajtának tartottam, holott azonos volt egy másutt, más néven ismert fajtával, ám a szám akkor is meglepő. Nemcsak forma, szín, zamat és talán a kártevőkkel szembeni érzékenység vagy ellenálló képesség, a talaj- és időjárási viszonyokhoz való alkalmazkodás miatt különböztek ezek az almafajták, hanem érési idejük is eltérő volt, de ez a fajta-gazdagság mindenképpen nagyobb táplálék-értéket jelentett. Ezek az almafák nem külön almáskertekben, hanem más fákkal vegyesen nőttek az erdőben. E fajtagazdagság és vegyes telepítés, valamint az oltás sem véletlenül jött létre, bár e kultúra kialakulásának menetére nem tudunk kielégítő magyarázatot adni. A vegyes gabonatermesztésnek a 20. század közepéig fennmaradt a gyakorlata a „kétszeresben”, a búza és rozs vegyes vetésében. Ott maradt fenn legtovább, ahol önellátásra termelték, és akkor tűnt el, amikor a kereskedelemben már nem fogadták el.
Megélhetésének, táplálkozásának biztosítására az ember kezdetektől fogva a földfelszín és élővilágának állandó, folyamatos változását idézte elő, ennek során pedig élőhelyének élővilág-gazdagságát, biodiverzitását megváltoztatta, többnyire, de nem mindig, szegényítve azt. Az egyensúly bomlása, a természeti környezet, a biodiverzitás pusztítása akkor indul meg, amikor a helyi társadalom, vagy annak hatalommal rendelkező része már más tájak termékeire, javaira is kiterjeszti igényét, és azok megszerzésére saját területén, eddigi élőföldjén bizonyos állati vagy növényi termékeket saját fogyasztását messze meghaladó mennyiségben való előállításába nem kezd, és ehhez megteremti annak jogi és technikai feltételeit. Más szavakkal, amikor saját szükségleteinek, táplálkozási igényeinek sokoldalú kielégítése helyett árutermelésbe fog, vagy kényszerül, hogy helyben ki nem elégíthető szükségleteit távoli árukkal elégíthesse ki. Ez történt például a 18. században a töröktől visszahódított, déli országrészeken, amikor a Bánátba és Bácskába, többségében német anyanyelvű telepesek gabona árutermelésbe fogtak. Mária Terézia rendeletileg tiltotta meg a kétszeres termelését. A háborút helyben átvészelt kisszámú népesség sokoldalú gazdálkodásával és táplálkozásával szemben a németek különben is lényegesen kevesebb termékféleséget állítottak elő és szegényesebben, egyoldalúbban táplálkoztak, de saját szükségleteiket messze meghaladó, eladható tömegben termeltek búzát és zabot. Hozzászoktunk, hogy egy adott ország vagy táj korszerűsége mutatójának árutermelése mennyiségi mértékét tekintjük s nem a lakosság táplálkozásának sokféleségét, gazdagságát.
A bécsi udvar ennek a nagymennyiségű gabonának elszállítását akarta lehetővé tenni a Száva, a Duna és a Tisza szabályozásával, vízi úttá való kialakításával. Ezért, hogy az utat lerövidítse, átvágatta a folyók kanyarulatait, csatornákat ásatott és a hajóvontató lovaknak töltést emeltetett a víziút mentén. A folyók partján emelt töltéssel egyben gátat is akartak építeni az áradások ellen, hogy a vízjárásoktól így megmentett ártérben is lehetővé tegyék a gabonatermesztést. A földbirtokos osztály, a megyéket irányító nemesség érdekeltté vált az ármentesítésben, hiszen ők is be akartak kapcsolódni a gabonakonjunktúra kihasználásába, de ahhoz a jobbágyoktól kapott tized kevés volt. A földbirtokosok saját kezelésű, majorsági földek megszerzésére törekedtek. Jobbágytól a telket nem vehették el, azt a törvény védte. Ehelyett az addig közösen használt ártéri legelők és erdők területén ezért korlátozták a jobbágyok használati jogát, azt a megművelt telki föld arányában mérték ki, és az e felett megmaradt területet elkülönítették kizárólagos használatukra. Az elkülönítés után a víztől megszabadított ártereken a földbirtokosok kialakíthatták majorságaikat és a cselédekkel megművelt földek egész termése az övék lehetett. Ezt akkor, az 1767-ben meghozott úrbéri törvény tette lehetővé, és ezután születik meg a magyarországi nagybirtok, igen nagy részben éppen az egykor vízjárta ártereken. Éppen ezért a vármegyék a jobbágyok robotjával is támogatták a vízrendezéseket. (Hasonló „arányosítással” szerezték meg és osztották fel a nagybirtokosok 1872 után a székelyek havasait, megindítva ezzel a székely kivándorlást Erdélyből.) A magyar történelem egyik legtragikusabb fordulatát, a trianoni békeszerződés létrejöttének lehetőségét nem érthetjük meg e két törvény története és következményeinek ismerete nélkül. Mindkét „birtokrendezés” egyben a környezet, az élővilág gazdagság, a biodiverzitás drasztikus rombolásával járt, s ez a pusztítás a későbbiekben nem csak az érintett területeken, hanem attól távolabbi országrészekben a felszínt és a társadalom életét is messzemenően megváltoztató következményekkel járt.
A legkiterjedtebb és a természetet, az élőhelyeket, a biodiverzitást leginkább romboló de a magyar társadalom egészét érintő vízszabályozó munkálatok a Kárpát-medencében a 18. században kezdődtek el, de csak a 19. század közepére érték el a várt eredményeket.
A Duna-mappáció térképsorozata már évtizedekkel az átgondolatlan vízrendezések megkezdése után készült, mégis a felvételezéskor tapasztalt viszonyok hű és részletes ábrázolásával képet kaphatunk a rendezés előtti állapotokról is, a biodiverzitás alapját adó rendkívüli felszíni tagoltságról. Bár vannak történészek, akik a Tisza és Duna szabályozását, az ármentesítést és a nagykiterjedésű vizes élőhelyek lecsapolását második honfoglalásként értékelik, akkor az érintettek többsége, az árterületen vagy annak közelében élő népesség, kétségbeesetten próbálta védeni élőföldjét, melynek nemcsak sokoldalú haszonvételéből élt, hanem - melyen régi hagyományait követve - tudatosan együtt élt a természettel, és e kapcsolatát meg is fogalmazta a töltésezés ellen tiltakozó, könyörgő leveleiben. „...A rendes ki öntések ellen pedig, melyben inkább hasznunk hogy sem kárunk vagyon nem kell (t.i. töltéseket építeni) az nagy áradás ellen való munka pedig oll káros lenne, hogy a víz rajtunk maradna posvánnyá válna és mind minékünk, mind pedig Marháink/na/k dögletességet nemzené és midőn hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és pusztulásunkat okozná.” 一írta Tolna „Vármegyének megfélemlet szegény fiai, Nyéki, Pilisi és Detsi szegénység” 1774 szeptemberében kelt levelében (Andrásfalvy 1973.54.).
Ez a pusztulás és veszedelem sok helyen be is következett. Voltak, akik eddigi lakóhelyük, falvaik elhagyására kényszerültek, és volt, ahol ez az anyagi romlás csak átmenetinek tűnt. Egyértelműen veszteséget jelentett nemcsak a jobbágyok jövedelmében és táplálkozási minőségében az, hogy kiszorultak az ártér halászatából és erdei gyümölcsfáikat is elvesztették. Ma már szinte felbecsülhetetlen mennyiségű állati fehérje (hal, vízi madár és tojás), változatos, tápláló gyümölcs-, zöldség- és mézfogyasztásuk szűkült meg, hanem elveszett egy másik, eddig egyáltalán figyelembe sem vett dimenziója is a természetben és természettel való együttélésnek. Napjaink ökológiai szakirodalmában „a biológiai sokféleség egy másik, a piacin túli értékére utal a „biofilia hipotézis”. E hipotézis szerint az emberi lények alapvetően olyan komplex emlősök, akik az őket körülvevő biológiai világban változatosságot és új ingereket keresnek. Ha a biofilia hipotézise igaznak bizonyul, ez lehet majd a biodiverzitás megőrzése melletti legerősebb érv.
A vízrendezések során nem bizonyos anyagi értékek elvesztése sújtotta legjobban az ártérből (is) élőket, hanem az, hogy az un. elkülönözéssel a földbirtokos számára lefoglalt, addig közösen használt területek kisajátításával megfosztották őket az eddig szinte naponta bejárt, sajátnak tekintett, felhasznált és lelki, esztétikai élményt is nyújtó környezettől. Vagyis mozgás- és életterüket drasztikusan beszűkítették, nemcsak sokféle, bizonyára kedves tevékenységet is jelentő haszonvételektől megfosztva őket. Először Kiss Géza, kákicsi református lelkész bizonyította azt be, hogy az elkülönözés, vagyis az 1767-es úrbéri rendezés következménye, hogy a határuk felétől megfosztott s csak földművelésre szorított ormánysági parasztok drasztikus, végül e népcsoport kihalásához vezető születéskorlátozásba, egykézésbe kezdtek (Kiss 1937). Ez ad magyarázatot arra, hogy a hasonlóan az ártér sokoldalú kihasználásától megfosztott, az ártér nagyobb részéből kitiltott sárközi parasztok is egykézésbe kezdtek, noha egy idő után éppen a vízrendezésekkel megszaporodott földjeiknek köszönhetően, hatalmasan meggazdagodtak. Az egykézésnek másutt is, és más korszakokban is, nem egyszerűen az anyagiakban való megszűkülés az oka, hanem a természettel való együttélés, harmónia felbomlása, sérülése, ami viszont mindig a társadalmon belüli harmónia megszakadására, a hatalmasok nyereségvágyára, a természet adományainak egyoldalú kisajátítására vezethető vissza. Ezért került vizsgálódásaink középpontjába egymás mellé az utolsó 250 év legnagyobb, történelmünket hosszú időre meghatározó döntés-sorozata. Természeti környezetünket, a Kárpát-medence felszínét és társadalmának „jólétét”, és demográfiáját is meghatározó döntések a 18. század elején megindított vízrendezéseket a termelőszövetkezetek erőszakos szervezése és az azt követő nagyüzemesítés követte, ami a kárpótlási törvény végrehajtása után újra megváltoztatott tulajdonviszonyok közt folytatódik tovább ma is. Mindkét nagy változtatás eddig teljesen fel nem mért és beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat indított el. A természeti környezetben a biodiverzitás pusztítását, a vizes élőhelyek és különböző más felületek élővilágának átalakítását, dűlők /biotop-ok/, erdők, gyümölcsösök, szállások, kertek, tanyák, halászó vizek felszámolását, az egykori földművelő társadalom, a parasztság egészének természethez való kapcsolatának, harmóniájának, a biofilia, jóllét-érzésének rombolását jelentette.
Forrás: Örökség. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Tájékoztatója. XIV. évf. 2017/7. 6-8.