A természeti környezet pusztulása
Mi az, ami a több mint ezer éves folyamat során a táj, a természet változásának mértékét, jelentÅ‘ségét és lényegét legjobban jellemezheti? Úgy látom, hogy a megközelÃthetÅ‘leg „eredeti” természeti állapotot tükrözÅ‘, számszerűsÃthetÅ‘ élet- vagy élÅ‘világ-gazÂdagság, a biológiai sokféleség, a biodiverzitás kisebb-nagyobb megtorpanásokkal megszakÃtott, állandó sérülése, fogyása, szegényedése. ÉlÅ‘világ gazdagságon, biodiverzitáson azt értjük, hogy egy adott területen sokféle növény-és állatfaj talál élÅ‘helyet. Az élÅ‘Âhely átalakulása, átalakÃtása csökkentheti, adott esetben akár növelheti az ott élÅ‘ szervezetek száÂmát. A biodiverzitás jellemezhetÅ‘ az ott élÅ‘ fajok számával, azok arányával, a fajok különbözÅ‘ségének fokával, a megfigyelhetÅ‘ térbeli és idÅ‘beli mintázaÂtaival (Bajomi 2004: 7). A földi élet történetében mindig elÅ‘fordultak faj-kihalások, ugyanakkor az ember megjelenése elÅ‘tt - leszámÃtva egyes kihalási periódusokat - a fajok keletkezésének sebessége meghaladta a kihalások sebességét. Az ökológusok általános véleménye, hogy jelenleg a földtörténet hatodik nagy kihalási idÅ‘szakát éljük, egyes szerzÅ‘k szerint a biodiverzitás jelenlegi pusztulása a földtörÂténet során eddig soha nem tapasztalt, katasztrofáÂlis ütemben folyik. A fajok kipusztulásának üteme a korábbinak száz- usque ezerszeresére emelkedett. A pusztulás, a pusztÃtás legfÅ‘bb okozója napjainkban az ember, aki féktelen bÃrvágyában, haszonleÂsésében átalakÃtja az élÅ‘helyeket. Az emberi tevéÂkenység hatására megváltozott a Föld éghajlata is. A klÃma-elÅ‘rejelzéseken alapuló számÃtások szerint 2050-re a felmelegedés a szárazföldi fajok 18-35 %-ának kipusztulását okozhatja, Ãgy ez a tényezÅ‘ válik a diverzitást csökkentÅ‘ okok legfontosabbikává (Bajomi 2004: 8-9.). A biodiverzitásnak alapvetÅ‘ ökoÂlógiai szerepe van. „Tudomásul kell vennünk, hogy a földi bioszféra csodálatos rendszere nagyszerűen működött az ember elÅ‘tti évmilliók során…Olyan szabályozási rendszer alakult ki, amely biztosÃtotta az élet fennmaradását sokszor a legdrasztikusabb változások ellenére is. E rendszer alapvetÅ‘en a biodiverzitásra épÃtett” (Vida 2000.). Ebbe a rendszerÂbe avatkozik bele az emberiségnek egy kis, de nagy hatalommal rendelkezÅ‘ csoportja, mindig a saját, másokat kizáró, remélt nagyobb haszna érdekében, és ez a beavatkozás mindig a biodiverzitás szegényedésével járt.
A régi korok társadalma lehetÅ‘ség szerint igyekezett kihasználni a biodiverzitás elÅ‘Ânyeit és a legkevesebb pusztulást okozó módon igyekezett biztosÃtani megélhetését, vagy éppen a biodiverzitás fennmaradását illetÅ‘leg gazdagodáÂsát is lehetÅ‘vé téve gazdálkodott a természet kÃnálta javakkal. MeggyÅ‘zÅ‘désünk, hogy a természeti értéÂkek megÅ‘rzésére való törekvés tudatos volt és erkölÂcsi alapon is állt. Ezt bizonyÃtják az úgynevezett terÂmészeti népek körében folytatott kutatások, de ezt bizonyÃtja a magyarországi parasztság gazdálkodásában, gondolkodásában megfigyelhetÅ‘, hasonló értékrend, és végül ezt bizonyÃtja éppen az árterületek gazdálkodásában és a vÃzhasználatban felÂfedezhetÅ‘ néphagyomány is. (Fél-Hofer 1961, Andrásfalvy 1975.) „Egyes hazai bronzkori többréteÂgű településeken egyes gyomnövények (fehér libaÂtop, sokmagvú libatop, mezei és gabonarozsnok) maradványainak száma olyan magas, ráadásul edéÂnyekben, tisztÃtott állapotban és felhasználásra készletezett állapotban kerültek elÅ‘, hogy az már semmiképpen sem magyarázható valamiféle szoÂkatlan jelenség miatti gyomfeldúsulással” (Gyulai 2003, 17). A vegyes termelés nemcsak tömegben, hanem tápértékben is többet hozott az embernek. Duna menti kutatásaim során ehhez hasonló jelenÂségre figyeltem fel: az erdei gyümölcsösök meglepÅ‘ gazdag fajta-összetételére. A Duna Tolna és BaÂranya megyei mintegy 100 kilométer hosszú szakaÂszán, csak almából 65 fajtát jegyeztem fel. BizoÂnyára volt néhány fajta ezek közt, amelyeket külön neve alapján külön fajtának tartottam, holott azonos volt egy másutt, más néven ismert fajtával, ám a szám akkor is meglepÅ‘. Nemcsak forma, szÃn, zamat és talán a kártevÅ‘kkel szembeni érzékenység vagy ellenálló képesség, a talaj- és idÅ‘járási viszonyokhoz való alkalmazkodás miatt különböztek ezek az almafajták, hanem érési idejük is eltérÅ‘ volt, de ez a fajta-gazdagság mindenképpen nagyobb táplálék-értéket jelentett. Ezek az almafák nem külön almáskertekben, hanem más fákkal vegyesen nÅ‘ttek az erdÅ‘ben. E fajtagazdagság és vegyes teleÂpÃtés, valamint az oltás sem véletlenül jött létre, bár e kultúra kialakulásának menetére nem tudunk kielégÃtÅ‘ magyarázatot adni. A vegyes gabonatermesztésnek a 20. század közepéig fennmaradt a gyaÂkorlata a „kétszeresben”, a búza és rozs vegyes vetésében. Ott maradt fenn legtovább, ahol önelláÂtásra termelték, és akkor tűnt el, amikor a kereskeÂdelemben már nem fogadták el.
Megélhetésének, táplálkozásának biztosÃtására az ember kezdetektÅ‘l fogva a földfelszÃn és élÅ‘világáÂnak állandó, folyamatos változását idézte elÅ‘, ennek során pedig élÅ‘helyének élÅ‘világ-gazdagságát, biodiverzitását megváltoztatta, többnyire, de nem mindig, szegényÃtve azt. Az egyensúly bomlása, a természeti környezet, a biodiverzitás pusztÃtása akkor indul meg, amikor a helyi társadalom, vagy annak hatalommal rendelkezÅ‘ része már más tájak termékeire, javaira is kiterjeszti igényét, és azok megszerzésére saját területén, eddigi élÅ‘földjén biÂzonyos állati vagy növényi termékeket saját fogyasztását messze meghaladó mennyiségben való előállÃtásába nem kezd, és ehhez megteremti annak jogi és technikai feltételeit. Más szavakkal, amikor saját szükségleteinek, táplálkozási igényeinek sokolÂdalú kielégÃtése helyett árutermelésbe fog, vagy kényszerül, hogy helyben ki nem elégÃthetÅ‘ szükségleteit távoli árukkal elégÃthesse ki. Ez történt például a 18. században a töröktÅ‘l visszahódÃtott, déli országrészeken, amikor a Bánátba és Bácskába, többségében német anyanyelvű telepesek gabona árutermelésbe fogtak. Mária Terézia rendeletileg tiltotta meg a kétszeres termelését. A háborút helyÂben átvészelt kisszámú népesség sokoldalú gazdálkodásával és táplálkozásával szemben a németek különben is lényegesen kevesebb termékféleséget állÃtottak elÅ‘ és szegényesebben, egyoldalúbban táplálkoztak, de saját szükségleteiket messze megÂhaladó, eladható tömegben termeltek búzát és zabot. Hozzászoktunk, hogy egy adott ország vagy táj korszerűsége mutatójának árutermelése mennyiségi mértékét tekintjük s nem a lakosság táplálÂkozásának sokféleségét, gazdagságát.
A bécsi udvar ennek a nagymennyiségű gabonának elszállÃtását akarta lehetÅ‘vé tenni a Száva, a Duna és a Tisza szabályozásával, vÃzi úttá való kialakÃtásáÂval. Ezért, hogy az utat lerövidÃtse, átvágatta a foÂlyók kanyarulatait, csatornákat ásatott és a hajóvonÂtató lovaknak töltést emeltetett a vÃziút mentén. A folyók partján emelt töltéssel egyben gátat is akartak épÃteni az áradások ellen, hogy a vÃzjárásokÂtól Ãgy megmentett ártérben is lehetÅ‘vé tegyék a gabonatermesztést. A földbirtokos osztály, a megyéket irányÃtó nemesség érdekeltté vált az ármentesÃtésben, hiszen Å‘k is be akartak kapcsolódÂni a gabonakonjunktúra kihasználásába, de ahhoz a jobbágyoktól kapott tized kevés volt. A földbirtoÂkosok saját kezelésű, majorsági földek megszerzéséÂre törekedtek. Jobbágytól a telket nem vehették el, azt a törvény védte. Ehelyett az addig közösen haszÂnált ártéri legelÅ‘k és erdÅ‘k területén ezért korlátozÂták a jobbágyok használati jogát, azt a megművelt telki föld arányában mérték ki, és az e felett megÂmaradt területet elkülönÃtették kizárólagos hasznáÂlatukra. Az elkülönÃtés után a vÃztÅ‘l megszabadÃÂtott ártereken a földbirtokosok kialakÃthatták majorÂságaikat és a cselédekkel megművelt földek egész termése az övék lehetett. Ezt akkor, az 1767-ben meghozott úrbéri törvény tette lehetÅ‘vé, és ezután születik meg a magyarországi nagybirtok, igen nagy részben éppen az egykor vÃzjárta ártereken. Éppen ezért a vármegyék a jobbágyok robotjával is támogatták a vÃzrendezéseket. (Hasonló „arányosÃÂtással” szerezték meg és osztották fel a nagybirtoÂkosok 1872 után a székelyek havasait, megindÃtva ezzel a székely kivándorlást ErdélybÅ‘l.) A magyar történelem egyik legtragikusabb fordulatát, a triaÂnoni békeszerzÅ‘dés létrejöttének lehetÅ‘ségét nem érthetjük meg e két törvény története és következÂményeinek ismerete nélkül. Mindkét „birtokrendeÂzés” egyben a környezet, az élÅ‘világ gazdagság, a biodiverzitás drasztikus rombolásával járt, s ez a pusztÃtás a késÅ‘bbiekben nem csak az érintett területeken, hanem attól távolabbi országrészekben a felszÃnt és a társadalom életét is messzemenÅ‘en megváltoztató következményekkel járt.
A legkiterjedtebb és a természetet, az élÅ‘helyeket, a biodiverzitást leginkább romboló de a magyar tárÂsadalom egészét érintÅ‘ vÃzszabályozó munkálatok a Kárpát-medencében a 18. században kezdÅ‘dtek el, de csak a 19. század közepére érték el a várt eredÂményeket.
A Duna-mappáció térképsorozata már évtizedekÂkel az átgondolatlan vÃzrendezések megkezdése után készült, mégis a felvételezéskor tapasztalt viÂszonyok hű és részletes ábrázolásával képet kaphaÂtunk a rendezés elÅ‘tti állapotokról is, a biodiverzitás alapját adó rendkÃvüli felszÃni tagoltÂságról. Bár vannak történészek, akik a Tisza és Duna szabályozását, az ármentesÃtést és a nagykiÂterjedésű vizes élÅ‘helyek lecsapolását második honÂfoglalásként értékelik, akkor az érintettek többsége, az árterületen vagy annak közelében élÅ‘ népesség, kétségbeesetten próbálta védeni élÅ‘földjét, melyÂnek nemcsak sokoldalú haszonvételébÅ‘l élt, hanem - melyen régi hagyományait követve - tudatosan együtt élt a természettel, és e kapcsolatát meg is fogalmazta a töltésezés ellen tiltakozó, könyörgÅ‘ leveleiben. „...A rendes ki öntések ellen pedig, melyben inkább hasznunk hogy sem kárunk vagyon nem kell (t.i. töltéseket épÃteni) az nagy áraÂdás ellen való munka pedig oll káros lenne, hogy a vÃz rajtunk maradna posvánnyá válna és mind minékünk, mind pedig Marháink/na/k dögletességet nemzené és midÅ‘n hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és pusztulásunkat okozná.” 一Ãrta Tolna „Vármegyének megfélemlet szegény fiai, Nyéki, Pilisi és Detsi szegénység” 1774 szeptembeÂrében kelt levelében (Andrásfalvy 1973.54.).
Ez a pusztulás és veszedelem sok helyen be is követÂkezett. Voltak, akik eddigi lakóhelyük, falvaik elhaÂgyására kényszerültek, és volt, ahol ez az anyagi romlás csak átmenetinek tűnt. Egyértelműen veszÂteséget jelentett nemcsak a jobbágyok jövedelméÂben és táplálkozási minÅ‘ségében az, hogy kiszorulÂtak az ártér halászatából és erdei gyümölcsfáikat is elvesztették. Ma már szinte felbecsülhetetlen mennyiségű állati fehérje (hal, vÃzi madár és tojás), változatos, tápláló gyümölcs-, zöldség- és mézÂfogyasztásuk szűkült meg, hanem elveszett egy másik, eddig egyáltalán figyelembe sem vett dimenziója is a természetben és természettel való együttélésnek. Napjaink ökológiai szakirodalmában „a biológiai sokféleség egy másik, a piacin túli értéÂkére utal a „biofilia hipotézis”. E hipotézis szerint az emberi lények alapvetÅ‘en olyan komplex emlÅ‘sök, akik az Å‘ket körülvevÅ‘ biológiai világban változatosÂságot és új ingereket keresnek. Ha a biofilia hipotéÂzise igaznak bizonyul, ez lehet majd a biodiverzitás megÅ‘rzése melletti legerÅ‘sebb érv.
A vÃzrendezések során nem bizonyos anyagi értékek elvesztése sújtotta legjobban az ártérbÅ‘l (is) élÅ‘Âket, hanem az, hogy az un. elkülönözéssel a földbirÂtokos számára lefoglalt, addig közösen használt területek kisajátÃtásával megfosztották Å‘ket az eddig szinte naponta bejárt, sajátnak tekintett, felhasznált és lelki, esztétikai élményt is nyújtó környezettÅ‘l. Vagyis mozgás- és életterüket drasztikusan beszűkÃÂtették, nemcsak sokféle, bizonyára kedves tevékenységet is jelentÅ‘ haszonvételektÅ‘l megfosztva Å‘ket. ElÅ‘ször Kiss Géza, kákicsi református lelkész bizonyÃtotta azt be, hogy az elkülönözés, vagyis az 1767-es úrbéri rendezés következménye, hogy a határuk felétÅ‘l megfosztott s csak földművelésre szorÃtott ormánysági parasztok drasztikus, végül e népcsoport kihalásához vezetÅ‘ születéskorlátozásÂba, egykézésbe kezdtek (Kiss 1937). Ez ad magyaráÂzatot arra, hogy a hasonlóan az ártér sokoldalú kihasználásától megfosztott, az ártér nagyobb részéÂbÅ‘l kitiltott sárközi parasztok is egykézésbe kezdÂtek, noha egy idÅ‘ után éppen a vÃzrendezésekkel megszaporodott földjeiknek köszönhetÅ‘en, hatalÂmasan meggazdagodtak. Az egykézésnek másutt is, és más korszakokban is, nem egyszerűen az anyagiÂakban való megszűkülés az oka, hanem a természetÂtel való együttélés, harmónia felbomlása, sérülése, ami viszont mindig a társadalmon belüli harmónia megszakadására, a hatalmasok nyereségvágyára, a természet adományainak egyoldalú kisajátÃtására vezethetÅ‘ vissza. Ezért került vizsgálódásaink középpontjába egymás mellé az utolsó 250 év legnaÂgyobb, történelmünket hosszú idÅ‘re meghatározó döntés-sorozata. Természeti környezetünket, a Kárpát-medence felszÃnét és társadalmának „jólétét”, és demográfiáját is meghatározó döntések a 18. század elején megindÃtott vÃzrendezéseket a termeÂlÅ‘szövetkezetek erÅ‘szakos szervezése és az azt követÅ‘ nagyüzemesÃtés követte, ami a kárpótlási törÂvény végrehajtása után újra megváltoztatott tulajÂdonviszonyok közt folytatódik tovább ma is. Mindkét nagy változtatás eddig teljesen fel nem mért és beláthatatlan következményekkel járó foÂlyamatokat indÃtott el. A természeti környezetben a biodiverzitás pusztÃtását, a vizes élÅ‘helyek és küÂlönbözÅ‘ más felületek élÅ‘világának átalakÃtását, dűlÅ‘k /biotop-ok/, erdÅ‘k, gyümölcsösök, szállások, kertek, tanyák, halászó vizek felszámolását, az egyÂkori földművelÅ‘ társadalom, a parasztság egészének természethez való kapcsolatának, harmóniájának, a biofilia, jóllét-érzésének rombolását jelentette.
Â
Forrás: Örökség. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Tájékoztatója. XIV. évf. 2017/7. 6-8.