A természeti környezet pusztulása

2016. november 20. vasárnap, 19:36 Andrásfalvy Bertalan
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A természeti környezet pusztulása

Mi az, ami a több mint ezer éves folyamat során a táj, a természet változásának mértékét, jelentÅ‘ségét és lényegét legjobban jellemezheti? Úgy látom, hogy a megközelíthetÅ‘leg „eredeti” természeti állapotot tükrözÅ‘, számszerűsíthetÅ‘ élet- vagy élÅ‘világ-gaz­dagság, a biológiai sokféleség, a biodiverzitás kisebb-nagyobb megtorpanásokkal megszakított, állandó sérülése, fogyása, szegényedése. ÉlÅ‘világ gazdagságon, biodiverzitáson azt értjük, hogy egy adott területen sokféle növény-és állatfaj talál élÅ‘helyet. Az élő­hely átalakulása, átalakítása csökkentheti, adott esetben akár növelheti az ott élÅ‘ szervezetek szá­mát. A biodiverzitás jellemezhetÅ‘ az ott élÅ‘ fajok számával, azok arányával, a fajok különbözÅ‘ségének fokával, a megfigyelhetÅ‘ térbeli és idÅ‘beli mintáza­taival (Bajomi 2004: 7). A földi élet történetében mindig elÅ‘fordultak faj-kihalások, ugyanakkor az ember megjelenése elÅ‘tt - leszámítva egyes kihalási periódusokat - a fajok keletkezésének sebessége meghaladta a kihalások sebességét. Az ökológusok általános véleménye, hogy jelenleg a földtörténet hatodik nagy kihalási idÅ‘szakát éljük, egyes szerzÅ‘k szerint a biodiverzitás jelenlegi pusztulása a földtör­ténet során eddig soha nem tapasztalt, katasztrofá­lis ütemben folyik. A fajok kipusztulásának üteme a korábbinak száz- usque ezerszeresére emelkedett. A pusztulás, a pusztítás legfÅ‘bb okozója napjainkban az ember, aki féktelen bírvágyában, haszonle­sésében átalakítja az élÅ‘helyeket. Az emberi tevé­kenység hatására megváltozott a Föld éghajlata is. A klíma-elÅ‘rejelzéseken alapuló számítások szerint 2050-re a felmelegedés a szárazföldi fajok 18-35 %-ának kipusztulását okozhatja, így ez a tényezÅ‘ válik a diverzitást csökkentÅ‘ okok legfontosabbikává (Bajomi 2004: 8-9.). A biodiverzitásnak alapvetÅ‘ öko­lógiai szerepe van. „Tudomásul kell vennünk, hogy a földi bioszféra csodálatos rendszere nagyszerűen működött az ember elÅ‘tti évmilliók során…Olyan szabályozási rendszer alakult ki, amely biztosította az élet fennmaradását sokszor a legdrasztikusabb változások ellenére is. E rendszer alapvetÅ‘en a biodiverzitásra épített” (Vida 2000.). Ebbe a rendszer­be avatkozik bele az emberiségnek egy kis, de nagy hatalommal rendelkezÅ‘ csoportja, mindig a saját, másokat kizáró, remélt nagyobb haszna érdekében, és ez a beavatkozás mindig a biodiverzitás szegényedésével járt.

A régi korok társadalma lehetÅ‘ség szerint igyekezett kihasználni a biodiverzitás elő­nyeit és a legkevesebb pusztulást okozó módon igyekezett biztosítani megélhetését, vagy éppen a biodiverzitás fennmaradását illetÅ‘leg gazdagodá­sát is lehetÅ‘vé téve gazdálkodott a természet kínálta javakkal. MeggyÅ‘zÅ‘désünk, hogy a természeti érté­kek megÅ‘rzésére való törekvés tudatos volt és erköl­csi alapon is állt. Ezt bizonyítják az úgynevezett ter­mészeti népek körében folytatott kutatások, de ezt bizonyítja a magyarországi parasztság gazdálkodásában, gondolkodásában megfigyelhetÅ‘, hasonló értékrend, és végül ezt bizonyítja éppen az árterületek gazdálkodásában és a vízhasználatban fel­fedezhetÅ‘ néphagyomány is. (Fél-Hofer 1961, Andrásfalvy 1975.) „Egyes hazai bronzkori többréte­gű településeken egyes gyomnövények (fehér liba­top, sokmagvú libatop, mezei és gabonarozsnok) maradványainak száma olyan magas, ráadásul edé­nyekben, tisztított állapotban és felhasználásra készletezett állapotban kerültek elÅ‘, hogy az már semmiképpen sem magyarázható valamiféle szo­katlan jelenség miatti gyomfeldúsulással” (Gyulai 2003, 17). A vegyes termelés nemcsak tömegben, hanem tápértékben is többet hozott az embernek. Duna menti kutatásaim során ehhez hasonló jelen­ségre figyeltem fel: az erdei gyümölcsösök meglepÅ‘ gazdag fajta-összetételére. A Duna Tolna és Ba­ranya megyei mintegy 100 kilométer hosszú szaka­szán, csak almából 65 fajtát jegyeztem fel. Bizo­nyára volt néhány fajta ezek közt, amelyeket külön neve alapján külön fajtának tartottam, holott azonos volt egy másutt, más néven ismert fajtával, ám a szám akkor is meglepÅ‘. Nemcsak forma, szín, zamat és talán a kártevÅ‘kkel szembeni érzékenység vagy ellenálló képesség, a talaj- és idÅ‘járási viszonyokhoz való alkalmazkodás miatt különböztek ezek az almafajták, hanem érési idejük is eltérÅ‘ volt, de ez a fajta-gazdagság mindenképpen nagyobb táplálék-értéket jelentett. Ezek az almafák nem külön almáskertekben, hanem más fákkal vegyesen nÅ‘ttek az erdÅ‘ben. E fajtagazdagság és vegyes tele­pítés, valamint az oltás sem véletlenül jött létre, bár e kultúra kialakulásának menetére nem tudunk kielégítÅ‘ magyarázatot adni. A vegyes gabonatermesztésnek a 20. század közepéig fennmaradt a gya­korlata a „kétszeresben”, a búza és rozs vegyes vetésében. Ott maradt fenn legtovább, ahol önellá­tásra termelték, és akkor tűnt el, amikor a kereske­delemben már nem fogadták el.

Megélhetésének, táplálkozásának biztosítására az ember kezdetektől fogva a földfelszín és élővilágá­nak állandó, folyamatos változását idézte elő, ennek során pedig élőhelyének élővilág-gazdagságát, biodiverzitását megváltoztatta, többnyire, de nem mindig, szegényítve azt. Az egyensúly bomlása, a természeti környezet, a biodiverzitás pusztítása akkor indul meg, amikor a helyi társadalom, vagy annak hatalommal rendelkező része már más tájak termékeire, javaira is kiterjeszti igényét, és azok megszerzésére saját területén, eddigi élőföldjén bi­zonyos állati vagy növényi termékeket saját fogyasztását messze meghaladó mennyiségben való előállításába nem kezd, és ehhez megteremti annak jogi és technikai feltételeit. Más szavakkal, amikor saját szükségleteinek, táplálkozási igényeinek sokol­dalú kielégítése helyett árutermelésbe fog, vagy kényszerül, hogy helyben ki nem elégíthető szükségleteit távoli árukkal elégíthesse ki. Ez történt például a 18. században a töröktől visszahódított, déli országrészeken, amikor a Bánátba és Bácskába, többségében német anyanyelvű telepesek gabona árutermelésbe fogtak. Mária Terézia rendeletileg tiltotta meg a kétszeres termelését. A háborút hely­ben átvészelt kisszámú népesség sokoldalú gazdálkodásával és táplálkozásával szemben a németek különben is lényegesen kevesebb termékféleséget állítottak elő és szegényesebben, egyoldalúbban táplálkoztak, de saját szükségleteiket messze meg­haladó, eladható tömegben termeltek búzát és zabot. Hozzászoktunk, hogy egy adott ország vagy táj korszerűsége mutatójának árutermelése mennyiségi mértékét tekintjük s nem a lakosság táplál­kozásának sokféleségét, gazdagságát.

A bécsi udvar ennek a nagymennyiségű gabonának elszállítását akarta lehetÅ‘vé tenni a Száva, a Duna és a Tisza szabályozásával, vízi úttá való kialakításá­val. Ezért, hogy az utat lerövidítse, átvágatta a fo­lyók kanyarulatait, csatornákat ásatott és a hajóvon­tató lovaknak töltést emeltetett a víziút mentén. A folyók partján emelt töltéssel egyben gátat is akartak építeni az áradások ellen, hogy a vízjárások­tól így megmentett ártérben is lehetÅ‘vé tegyék a gabonatermesztést. A földbirtokos osztály, a megyéket irányító nemesség érdekeltté vált az ármentesítésben, hiszen Å‘k is be akartak kapcsolód­ni a gabonakonjunktúra kihasználásába, de ahhoz a jobbágyoktól kapott tized kevés volt. A földbirto­kosok saját kezelésű, majorsági földek megszerzésé­re törekedtek. Jobbágytól a telket nem vehették el, azt a törvény védte. Ehelyett az addig közösen hasz­nált ártéri legelÅ‘k és erdÅ‘k területén ezért korlátoz­ták a jobbágyok használati jogát, azt a megművelt telki föld arányában mérték ki, és az e felett meg­maradt területet elkülönítették kizárólagos haszná­latukra. Az elkülönítés után a víztÅ‘l megszabadí­tott ártereken a földbirtokosok kialakíthatták major­ságaikat és a cselédekkel megművelt földek egész termése az övék lehetett. Ezt akkor, az 1767-ben meghozott úrbéri törvény tette lehetÅ‘vé, és ezután születik meg a magyarországi nagybirtok, igen nagy részben éppen az egykor vízjárta ártereken. Éppen ezért a vármegyék a jobbágyok robotjával is támogatták a vízrendezéseket. (Hasonló „arányosí­tással” szerezték meg és osztották fel a nagybirto­kosok 1872 után a székelyek havasait, megindítva ezzel a székely kivándorlást ErdélybÅ‘l.) A magyar történelem egyik legtragikusabb fordulatát, a tria­noni békeszerzÅ‘dés létrejöttének lehetÅ‘ségét nem érthetjük meg e két törvény története és következ­ményeinek ismerete nélkül. Mindkét „birtokrende­zés” egyben a környezet, az élÅ‘világ gazdagság, a biodiverzitás drasztikus rombolásával járt, s ez a pusztítás a késÅ‘bbiekben nem csak az érintett területeken, hanem attól távolabbi országrészekben a felszínt és a társadalom életét is messzemenÅ‘en megváltoztató következményekkel járt.

A legkiterjedtebb és a természetet, az élőhelyeket, a biodiverzitást leginkább romboló de a magyar tár­sadalom egészét érintő vízszabályozó munkálatok a Kárpát-medencében a 18. században kezdődtek el, de csak a 19. század közepére érték el a várt ered­ményeket.

A Duna-mappáció térképsorozata már évtizedek­kel az átgondolatlan vízrendezések megkezdése után készült, mégis a felvételezéskor tapasztalt vi­szonyok hű és részletes ábrázolásával képet kapha­tunk a rendezés elÅ‘tti állapotokról is, a biodiverzitás alapját adó rendkívüli felszíni tagolt­ságról. Bár vannak történészek, akik a Tisza és Duna szabályozását, az ármentesítést és a nagyki­terjedésű vizes élÅ‘helyek lecsapolását második hon­foglalásként értékelik, akkor az érintettek többsége, az árterületen vagy annak közelében élÅ‘ népesség, kétségbeesetten próbálta védeni élÅ‘földjét, mely­nek nemcsak sokoldalú haszonvételébÅ‘l élt, hanem - melyen régi hagyományait követve - tudatosan együtt élt a természettel, és e kapcsolatát meg is fogalmazta a töltésezés ellen tiltakozó, könyörgÅ‘ leveleiben. „...A rendes ki öntések ellen pedig, melyben inkább hasznunk hogy sem kárunk vagyon nem kell (t.i. töltéseket építeni) az nagy ára­dás ellen való munka pedig oll káros lenne, hogy a víz rajtunk maradna posvánnyá válna és mind minékünk, mind pedig Marháink/na/k dögletességet nemzené és midÅ‘n hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és pusztulásunkat okozná.” 一írta Tolna „Vármegyének megfélemlet szegény fiai, Nyéki, Pilisi és Detsi szegénység” 1774 szeptembe­rében kelt levelében (Andrásfalvy 1973.54.).

Ez a pusztulás és veszedelem sok helyen be is követ­kezett. Voltak, akik eddigi lakóhelyük, falvaik elha­gyására kényszerültek, és volt, ahol ez az anyagi romlás csak átmenetinek tűnt. Egyértelműen vesz­teséget jelentett nemcsak a jobbágyok jövedelmé­ben és táplálkozási minÅ‘ségében az, hogy kiszorul­tak az ártér halászatából és erdei gyümölcsfáikat is elvesztették. Ma már szinte felbecsülhetetlen mennyiségű állati fehérje (hal, vízi madár és tojás), változatos, tápláló gyümölcs-, zöldség- és méz­fogyasztásuk szűkült meg, hanem elveszett egy másik, eddig egyáltalán figyelembe sem vett dimenziója is a természetben és természettel való együttélésnek. Napjaink ökológiai szakirodalmában „a biológiai sokféleség egy másik, a piacin túli érté­kére utal a „biofilia hipotézis”. E hipotézis szerint az emberi lények alapvetÅ‘en olyan komplex emlÅ‘sök, akik az Å‘ket körülvevÅ‘ biológiai világban változatos­ságot és új ingereket keresnek. Ha a biofilia hipoté­zise igaznak bizonyul, ez lehet majd a biodiverzitás megÅ‘rzése melletti legerÅ‘sebb érv.

A vízrendezések során nem bizonyos anyagi értékek elvesztése sújtotta legjobban az ártérbÅ‘l (is) élő­ket, hanem az, hogy az un. elkülönözéssel a földbir­tokos számára lefoglalt, addig közösen használt területek kisajátításával megfosztották Å‘ket az eddig szinte naponta bejárt, sajátnak tekintett, felhasznált és lelki, esztétikai élményt is nyújtó környezettÅ‘l. Vagyis mozgás- és életterüket drasztikusan beszűkí­tették, nemcsak sokféle, bizonyára kedves tevékenységet is jelentÅ‘ haszonvételektÅ‘l megfosztva Å‘ket. ElÅ‘ször Kiss Géza, kákicsi református lelkész bizonyította azt be, hogy az elkülönözés, vagyis az 1767-es úrbéri rendezés következménye, hogy a határuk felétÅ‘l megfosztott s csak földművelésre szorított ormánysági parasztok drasztikus, végül e népcsoport kihalásához vezetÅ‘ születéskorlátozás­ba, egykézésbe kezdtek (Kiss 1937). Ez ad magyará­zatot arra, hogy a hasonlóan az ártér sokoldalú kihasználásától megfosztott, az ártér nagyobb részé­bÅ‘l kitiltott sárközi parasztok is egykézésbe kezd­tek, noha egy idÅ‘ után éppen a vízrendezésekkel megszaporodott földjeiknek köszönhetÅ‘en, hatal­masan meggazdagodtak. Az egykézésnek másutt is, és más korszakokban is, nem egyszerűen az anyagi­akban való megszűkülés az oka, hanem a természet­tel való együttélés, harmónia felbomlása, sérülése, ami viszont mindig a társadalmon belüli harmónia megszakadására, a hatalmasok nyereségvágyára, a természet adományainak egyoldalú kisajátítására vezethetÅ‘ vissza. Ezért került vizsgálódásaink középpontjába egymás mellé az utolsó 250 év legna­gyobb, történelmünket hosszú idÅ‘re meghatározó döntés-sorozata. Természeti környezetünket, a Kárpát-medence felszínét és társadalmának „jólétét”, és demográfiáját is meghatározó döntések a 18. század elején megindított vízrendezéseket a terme­lÅ‘szövetkezetek erÅ‘szakos szervezése és az azt követÅ‘ nagyüzemesítés követte, ami a kárpótlási tör­vény végrehajtása után újra megváltoztatott tulaj­donviszonyok közt folytatódik tovább ma is. Mindkét nagy változtatás eddig teljesen fel nem mért és beláthatatlan következményekkel járó fo­lyamatokat indított el. A természeti környezetben a biodiverzitás pusztítását, a vizes élÅ‘helyek és kü­lönbözÅ‘ más felületek élÅ‘világának átalakítását, dűlÅ‘k /biotop-ok/, erdÅ‘k, gyümölcsösök, szállások, kertek, tanyák, halászó vizek felszámolását, az egy­kori földművelÅ‘ társadalom, a parasztság egészének természethez való kapcsolatának, harmóniájának, a biofilia, jóllét-érzésének rombolását jelentette.

 

Forrás: Örökség. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Tájékoztatója. XIV. évf. 2017/7. 6-8.

Módosítás dátuma: 2016. november 23. szerda, 06:59