Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Vérségi kapcsolatok A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17-20. században

A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17-20. században

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17-20. században

Sárköz

A Sárköz nevét Sárkez alakban egy 1459-ből származó oklevél említi elsőnek. Bodrogközhöz és Rábaközhöz hasonló népi eredetű vízrajzi tájnév, amely a Sár(víz) és a Duna folyó közti területet jelöli. A Sárköz eredetileg a Duna két átellenes partján elterülő szomszédos táj összefoglaló elnevezése volt, idők folyamán azonban nemcsak földrajzi, hanem néprajzi választóvonallá is lett, és ezért a két önálló tájat újabban Tolna megyei és kalocsai Sárköz néven különböztetjük meg egymástól.[1]

A magyar tájnyelvek világa iránt érdeklődő kutató a Sárköz szó esetében meglepő ellentmondással találja magát szemben a 21. század elején. Egyik oldalon tapasztaljuk, hogy a Sárköz kifejezés a magyar közvélemény számára egy Tolna megyei tájat: Alsónyék, Decs, Őcsény, Sárpilis községek területét jelenti. Ezt a szemléletet sugallják a népművészeti boltok kirakatai, ahol a „sárközi szőttesek" és más hasonló „sárközi" árucikkek Tolna megyéből, jórészt Decsről és Őcsényből származnak. A „sárközi" jelző a tudományos irodalomban is jobbára a nevezetes négy és fél Tolna megyei falura (a fél falu: a bátai reformátusokat takarja, akik szintén ide tartoznak) vonatkozik. Másrészt szintén forrásokban tapasztaljuk, hogy a korábbi irodalomban, a népi szóhasználatban és a történeti forrásokban Kalocsa városa Duna balparti környékét is Sárköznek nevezték. (Sőt Szatmár megyében is van egy Sárköznek nevezett tájegység. Az itteni Sárköz a Szamos és a Túr között fekvő síksági terület, Szinyérváralja és Túrterebes környéke. A 18-19. században Szatmár megye egyik járását alkotta, a Szamoshát és a Túrhát része.[2]

A magyar néprajztudomány történetére tekintve látjuk, hogy a néprajzi irodalomban a Duna tájékán két Sárköz szerepel:

1. Az ún. Tolna megyei Sárköz: Alsónyék, Decs, Őcsény, Sárpilis helységek területe. A táj némely szerzőnél Bátával, az itt élő református lakossággal is kiegészül, másoknál egész Bátával. A tájnév előfordul „Tolna megyei" jelzővel és anélkül egyaránt.
2. Az ún. Kalocsai Sárköz az Ordas, Kecel, Szeremle háromszögbe eső terület. A tájnév helyben használatos jelző nélkül is, az országos irodalomban, az 1950-es megyerendezés óta a „Kalocsai" jelzővel illetik.

A két táj Bogyiszló és Szeremle térségében érintkezik egymással. A szabályozott medrű Duna folyik köztük.[3]

A Sárköz szó a néprajzi szerzők többsége számára a két világháború között, a 20. században szűkült le a Tolna megyei nevezetes négy és fél falura. E leszűkülésnek azonban nyomait már a 19. század végén is megtaláljuk. Baksay Sándor református püspök írta 1896-ban: „Szegzárdon alul, jobbra hagyva az ős öreg szilfát, melyet a hagyomány Béri Balogh Ádám kurucz generális nevével köt össze (Balog fája), egyenes déli irányban, le Báttaszékig, csinos, sőt ízléssel épült borházakkal, villákkal behintve látjuk a hegyoldalt. Öt-hat népes község minden egyes lakosának van itt szőleje (ma kukoriczaföld) és a szőlő lábjában háza, ólja, istállója, különb mint odahaza. E vidék népe két háztartást visz, az esztendő külön-külön időszakához képest: egyet otthon falujában és egyet a hegyen, emezt nagyobb kényelemre rendezve be, mint amazt. Emezt inkább, mivel ide pihenni tér, s itteni foglalkozása, ha munka is, de szőlő-munka, mely félig ünnepszámba megy, mivel hűvös lombok között folyik, s nem kénytelen vele sietni az ember, mint a mezei munkával. Azonkívül aratástól szüretig ez az ő nyaralóhelyük; ide járnak ki, itt heteinek, kivált a fiatalabb fehérnép, fürödve a levegőben, és őrizve a szőlőt; kötni, varrni, szávonyászni kendőit, csipkéit, fehérneműit.

E hegyláncz lejtőiről az egész Sárközséget belátja az ember; azt a több mint 100 kilométernyi nagy és termékeny fekete talajú lapályt, mely Pakstól Báttáig a Duna jobb és bal oldalán, emitt a szegzárdi hegyek, amott a pestmegyei homokdombok által határoltatva elterül, s a melyet a nép az egykori édes tenger medenczéjének tart. Nevét ez a lapály a föntebb már említett Sárvíztől vette ugyan, de megjegyzésre méltó, hogy e név kiterjed a pestmegyei oldal néhány községére is, a hol pedig semmiféle Sárvíz nincs... így az elnevezés a faji összetartozandóságnál fogva származhatott át rájuk; mely összetartozandóságukat világosan mutatja viseletük, szokásaik, szójárásuk, sőt vallásuk azonossága is.

Mindamellett is az igazi Sárköz és igazi sárközi nép csak a tolnamegyei. Ebből is csak az az öt alsó község Szegzárdtól délkeletre, melynek szép s egészséges népét, férfit és nőt hetenként kétszer feles számmal láthatni a szegzárdi heti vásáron. A férfiak fehér szűre, a nők kurta szoknyás viselete, faji szépsége, mézes beszéde baranyai rokonságra vall egyéb erkölcseikkel együtt.”[4]

A Sárköz szó jelentésének térbeli leszűkülése nemcsak a tudományban következett be, hanem a közvélemény tudatában is. Ehhez nagymértékben hozzájárult az egyke fölfedezése, nemzeti üggyé válása, az írók,[5]szociográfusok,[6]újságírók, néprajzkutatók[7]nagy hírverése a Tolna megyei Sárköz körül.

A magyar tájnévadás egyik sajátossága, hogy ha egy nagy folyó és egy kis folyó találkozik egymással, a köztük elterülő tájnak a kisebb folyó adott nevet. Például a Bodrogköz, Rábaköz, Muraköz, Drávaszög neve. Valószínűleg hasonló módon alakult a Sárköz tájnév. A Tolna megyei Sárköz esetében mindez nyilvánvaló, hiszen ott létezett a Dunába torkolló Sárvíz. A Duna balpartján azonban a 21. század eleji szemlélődő nehezen talál összefüggő, Sár nevű folyót. Korábban azonban létezett ilyen vízfolyás. A lecsapolások óta csak kisebb szakaszai lelhetők föl, Sár, Sára, Sártőfok néven. A hajdani Sár víznévvel kapcsolatos az Alsómégy tájékán állt középkori Sármégy falu neve is.

Új dimenziót adott a Sárköz helynév keletkezés-történetének Györffy György, amikor a Solt-szék Árpádkori helymegjelöléseiben szereplő sár szócskát mocsárra utaló kifejezésként értelmezte, és I. Béla király Kalocsa környéki vonatkozású 1061. évi oklevelének Nagysár (Nogsar) helynevét a sárközi táj hatalmas keleti, délkeleti zárómocsarával, az Őrjeggel azonosított.[8]

A középkorban a helyenként több ágon is folydogáló Duna még kevésbé volt választóvonal, mint az újkori évszázadokban. Következésképpen, az újkori két Sárköz azonos ökológiai adottságú, összefüggő egységes tájat alkotott. A Tolna megyei Sárköz[9]és a Kalocsai Sárköz[10]újkori területét a középkorban együtt emlegették Sárköznek. Az árvíz járta, mocsaras, vízfolyásokkal szabdalt egységes Sárköz természetes határait a tolnai dombság, a kiskunsági homokhátság és az észak-bácskai meredek löszfal jelentette. Az egész területet hallatlanul kusza birtokviszonyok jellemezték. Példaként említhetjük, hogy a szekszárdi apátnak a Duna bal partján is voltak birtokai. Még Kalocsától keletre is léteztek olyan falvak, amelyek a szekszárdi apátot mondhatták földesuruknak.[11]Hasonló összevisszaság jellemezte a közigazgatási viszonyokat. A „nagy" Sárköz területén három megye (Bodrog - Fejér/Solt - Tolna) osztozott és találkozott. A közigazgatás képét színezték a különböző szabadalmas jogállású székek, mint a Fajszi szék, és a Homoki szék, amelyeknek falvai nem képeztek zárt területi egységet, hanem egymással keveredtek. Természetes, de az újkori helyzettel összevetve mégis szükséges megjegyezni, hogy a besenyők[12]beolvadása után, a középkorban a táj egészét magyar népesség lakta. Az egységes Sárköz az újkorban vált két tájra. A dunántúli Sárköz megmaradt magyarnak. Népe felvette a reformációt. Tolna megye kötelékében a szekszárdi apátság, majd az iskolaalap jobbágyaként élte életét. Az alföldi Sárköz néhány települését leszámítva a kalocsai érsekség birtoka lett. Vallási és nemzetiségi tekintetben sokszínűvé formálódott.[13]

Tolna megyei Sárköz

A Tolna megyei Sárköz, jellegzetes, néprajzi szempontból talán az egyik legismertebb, legkutatottabb magyar kistáj. A Duna és a Sárvíz által határolt területen lévő Őcsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett klasszikus sárközi falvakhoz számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb a műveltség hasonlósága alapján Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki református magyar falvak: Váralja, Zengővárkony, Pécsvárad és Hidas népét is. Jellemző színpompás női viseletük, ezen belül különösen gyönyörűen hímzett főkötőjük, híresek művészi szőtteseik. Református vallásúak, ennek nyomán házassági kapcsolataik és viseletük, szőtteseik erősen kiemelik őket környezetük többi, leginkább idegen nemzetiségű népcsoportjai közül, de ezek a katolikus magyarságtól is elkülönítik őket.

A Duna folyásától 10-15 km-rel nyugatra, a folyás irányával párhuzamosan haladó észak-déli dombsor aljában folyt régebben a Sárvíz. A Sárvíz és a Duna közötti területet nevezik Sárköznek. A Sárköz a geológiailag süllyedő alföldi medence legmélyebb, és egyben a Dunántúli Dombvidékbe benyúló része. Ezt a mintegy 100 ezer hold nagyságú síkot a Duna és a Balatonból jövő Sióval egyesült Sárvíz töltötte fel hordalékával. A Sárvíz esése igen csekély, régebben számtalan szeszélyesen kanyargó ágra szakadva saját iszapjába fúlt. A Duna is többször változtatta ezen a szakaszon medrét a történelem során. Az évente többször ismétlődő, de a nyár elejére okvetlen megérkező „zöldár" idején az egész dombokkal keretezett síkot elborította a víz. Az ártér 86-87 méter tengerszint feletti magasságából, a 92-94 méterig kiemelkedő szigetszerű hátak, valamint a dombokalji teraszok 92 méterről alig észrevehetően, 105-110 méterre emelkedő felszíne maradt csak száraz. Az ártérből kiemelkedő hátakat a történelem előtti időben az észak-déli széljárás is segítette halmozni s a neolitikum óta időszaki vagy állandó feltöltődés folytán a dombhátak relatív magassága egyre fogyott, egyre többet ért el az árvíz.[14]

A mocsarak természetes védelmében a Dunántúl egyik legnagyobb szláv népcsoportja húzódott meg itt és érte meg, talán az avarokkal elvegyülve a honfoglalás korát. A helynevek és okleveles adatok alapján Györffy György ezt írja: „A korai besenyőségnek tekintélyes kiterjedésű településterülete húzódik itt le, a Duna menti mocsarakban. Központja kb. a mai Sárköz... Az itteni besenyőség már a XII. század folyamán teljesen megmagyarosodhatott." [15]      A honfoglalás korában a Sárköz a fejedelmi Megyer törzs szállásterületének legdélibb csücske lehetett, a mocsárvilág természetes választóvonalként határolta el a délebbre települt Botond törzstől.[16]

A pogánylázadások leverése és a nemzetségi társadalom felbomlása után a Sárköz területét egyházi adománybirtokként a pécsváradi, szekszárdi, bátaszéki és bátai apátság, valamint a váci káptalan kapta. Az apátságok birtokai széles sávban úgy helyezkedtek el egymás felett a Duna mentén, hogy a birtoktestek kiterjeszkedtek az árterületre és a dombvidékre is, azokat összekötötték, egybefoglalták. Ez az elv a középkor folyamán abban is kifejezést nyert, hogy birtokcsere, zálogosítás stb. alkalmával az ártér és dombvidék falvait összetartozó részként kezelték.[17]A középkorban a szorosan vett Sárközhöz, azaz a Sár és a Duna közti tájhoz szorosan hozzákapcsolódott a Sárvíz és a szőlőhegyek közti terasz, mely szervesen összefügg a belső területekkel és annak nyugati bekeretezését adja.[18] Tulajdonképpen az Alföld benyúlása a Pannonföldbe, melyet a két folyó, de főképp a Sárvíz töltött fel, mely iszapos hordalékát nem tudta a Dunába vinni, hanem itt rakta le. A középkorban az elmocsarasodás mesterséges okai megnőttek. Főleg a földművelés térhódításával arányosan megnőtt a Sárvízen a malomgátak száma. A folyó egész szélességében keresztülfektetett rőzsegátak akadályozták a víz szabad folyását áradás alkalmával s a gátak mögött felduzzasztottak a folyót. A megrekedt víz hordalékával elzátonyosította és elsekélyesítette medrét, gyakran partjait áttörve, kétoldali környékét árasztotta el. A melegebb időjárással leapadt ugyan a vízszint, de még így is rengeteg, láp, zsombék, mocsár, nádas, tócsa maradt vissza a mélyebb területeken.[19]

 A török hódoltság hosszú ideje alatt a Sárköz sokat hanyatlott. Különösen súlyos volt a pusztulás az utolsó évtizedekben. A nagyobb hadjáratok pusztításai mellett a martalócok, végvári vitézek állandó becsapásai okoztak nagy károkat. Az itt megmaradt csekély létszámú lakosság is állandóan útra készen állott, és folytonos mozgásban volt: Ete és Asszonyfalva lakóit Decs fogadta be, Sárpilis népe a Duna-Tisza közére menekült, majd visszatért, Dél-Baranyából pedig ide húzódtak fel menekülők.[20]

A Duna mente régi magyar falvaiban a migráció legtöbbször nagy múltú népi kapcsolatokat éltetett. Ilyen lehetett pl. a halasi és a baranyai kapcsolat. A 17. századtól ismert, hogy a Dél-Dunántúl magyarsága a következő száz évre átnyúlóan folyamatosan részt vett a Duna-Tisza közének népesség-utánpótlásában. Az újjáépülő Kalocsa is kapott dunántúli telepeseket, nagyobb számban költöztek a Kiskunságba, sőt Szegedre, Hódmezővásárhelyre is. A zombaiak orosházi letelepedése 1744-ben pontosan beleillik ebbe a folyamatba.[21]Szinte természetes, hogy hagyományos népi kapcsolat állt fenn a Duna balparti és a Duna jobbparti Sárköz régi falvai között, amely kapcsolat kihatott a két terület lakosságának migrációjára is.[22]

A középkorban a Sárközben fejlett tógazdálkodás, halászat folyt. A török korban azonban, különösen annak második felében, megszűnt a vizek szabályozása, gondozása. Ennek okát a közigazgatás rendezetlenségében, az állandó hadjárások létbizonytalanságában éppúgy kereshetjük, mint abban a kifejezett szándékban, hogy a Sárvíz folyása mellett lévő mocsárvárak, Janya, Palánk, Bátaszék egyre inkább a nehezen megközelíthető ingoványok gyűrűjébe kerüljenek. A táj elmocsarasodása nemcsak a palánkvárakat védte, hanem a Sárköz szigetein meghúzódó magyar falvakat is. Jóval később, 1854-ben a terasz alatt Bátáig kanyargó Sárvizet más útra terelték azzal, hogy a folyót, az egykori sárközi terület északi szélén keletre fordították és belevezették a Duna egyik mellékágába (ez a mai Sió-csatorna), mintegy 50 km-rel megrövidítve így annak folyását. A Sárvíz ezután már nem ölelte körül a Sárközt.

A Sárközzel foglalkozó írások gyakran idézik Baksay Sándor szépirodalmi ötvözetű, de néprajzilag is találó mondatait: „Tanult, iskolázott, olvasni szerető, hazai történetben, vallási kérdésekben jártas, énekes, dolgos, kényes, táncos, könnyen élő nép, kinek a munkát és a vagyont a hegy és a víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják; a nők kitűnő és fáradhatatlan szövő-fonók; kár, hogy eredetileg gyönyörű népviseletüket ízléstelen színessé torzították. A fiatalság, ha ki akar öltözködni, egész szekrény patyolatot és selymet szed magára s fejére a régibb egyszerűen szép díszes párta helyett egész kosár virágot illeszt.” [23] Függetlenül attól, hogy a század közepén gyermekeskedő Baksay még látta a jobbágy kori fehérvászon dél-dunántúli viseleteket és azok mérsékelt ékességei feleltek meg puritán ízlésének, a sárközi parasztviselet magyar viszonylatban a leggazdagabb és legpompásabb volt. Szervesen beletartozott ez is a dél-dunántúli öltözködés típusába, amint első tudományos leírója, Kovách Aladár fogalmazta: „a sárköziek új divatja a régi alapokon épült, saját lelkűkből fakadt, s eredeti, újkori népviselet."[24] Az egész sárközi népi kultúra sok szállal kötődött környezetéhez, de a különböző elemek együttes találkozása sehol nem alkotott olyan színes, hordozóinak mentalitásával együtt a jobbágykorból való felszabadulást és az anyagi javakban való bővelkedést kifejező műveltséget, mint a sárközi ünnepi viselet.

A népi kultúra felvirágzása, egyidejűleg a környezettől elkülönülés 1860 után következett be. Andrásfalvy monográfiája részletesen bemutatja, hogy a szabályozásig, Dunaföldvártól délre a Dráva torkolatán túlig milyen széles vízjárta sáv kísérte a Dunát. A parti helységek változatos módon halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel, réti állattartással, gyümölcstermesztéssel, faizással hasznosították és nagy hányadában műveletlenül hagyták ezt a hatalmas területet. Az érintett községek sorsa akkor fordult meg, amikor a 19. század közepén szárazra került a mocsarak és rétek nagy része, helyettük termékeny szántókhoz és jó minőségű legelőkhöz jutottak. Különösen vonatkozik ez a változás a Sárközre, ahol Őcsény szántói 1855 és 1895 között mintegy ötszörösére, Decsé csaknem hatszorosára, Alsónyéké négy és félszeresére duzzadtak, és párhuzamosan csökkent, változott a rét, a legelő, az erdő és a hasznosíthatatlan terület aránya. A földbőség az 1860-as évektől nagyszámú római katolikus bevándorlót vonzott a református alapnépességű szűkebb Sárközbe (Báta volt eredetileg katolikus többségű), ekkor bontakozott ki a sárköziek születésszabályozása és endogám házassági tendenciája. Korábban nagy távolságra házasodtak a német népességgel elválasztott református szórványokkal (Váralja, Szekszárd, Bogyiszló, Hidas, Zengővárkony, Pécsvárad Nagypall, Mohács, Belvárd, Kölked), sőt a Duna túl oldalán szeremleiekkel és érsekcsanádiakkal is. Kulturális kapcsolataik a házassági-rokoni kapcsolatok elhalványulása után is maradtak.

A sárközi falvak bekapcsolódtak az éppen kibontakozó kapitalista piaci lehetőségekbe, mely még intenzív gabonatermesztéssel is hasznot hozott. Ugrásszerűen javuló anyagi viszonyaik így képeztek alapot különleges népművészet megteremtésére, különböző javak felhalmozására: a tornácos téglaépületek, az öltözetek anyagának és díszítésének drágasága, a lakástextilek (szőttesek) pompája, a ruha alkalomhoz szabott felöltésének változatossága, kiállítása, a ruhatár nagysága. A ruhatár harmonikusan egyesítette a régies, gyakran késő középkorra visszamenő és a 19. század második felének új divatjait képviselő darabokat és elemeket. Az öltözködés színeivel és gazdagságával összhangban állt a sárközi lakáskultúra, mindenekelőtt a szintén változatos motívumvilágú szőttes és hímzés.[25]A festett virágos bútorok nem helyben készültek, legtöbbet a közeli Baja és Szekszárd asztalosaitól vásároltak, de eljutott ide is a komáromi láda, és szívesen hoztak a német lakosságú, balparti Hartáról mennyezetes ágyat. A kerámiát ugyancsak távolabbi helységekből szerezték be, Bajáról, Mórágyról, Szekszárdról, Siklósról és Mohácsról, melyek termékei stílusegységet alkottak. A gyors gazdagodással kialakított műveltséget egyenletesen szinten tartották mintegy ötven esztendőn át. A birtokstruktúra megmerevedésével, az endogám tendenciák fenntartásával és a születésszabályozással az 1880-as évektől az 1930-as esztendőkig, ha nem is változatlanul, de az elért keretek között magas fokon konzerválódott a színes kultúra. Érthető, hogy ebben a polgári-parasztos környezetben aránytalanul kevés népköltészeti alkotást jegyeztek le a gyűjtők, annak ellenére, hogy az expresszív műveltség erőteljesen vonzotta a néprajzi kutatást. Annál gazdagabban dokumentált a falvak ünnepi és munkával összefüggő szokásvilága és folklórjában különleges helyet kapott táncélete. Az utóbbi elválik az archaikusabb dél-dunántúli táncoktól. A régiesebb leánykörtáncokkal és a csárdás változataival részint a Duna mente tánckultúrájához kapcsolódik, részint az újabb stílust képviseli.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy eddig a kutatók nagy része Sárközön általában csak az említett öt néha csak négy - községet értette, melyek a földrajzi értelemben vett Sárközben fekszenek. Néha hozzászámítják a Duna másik partján lévő Szeremlét és Érsekcsanádot, a baranyai Zengővárkonyt, a völgységi Váralját. Vajmi kevés szó esik azonban a Baranyában és Nyugat-Tolnában élő vagy élt egyéb sárközi jellegű népességről. Még a népviselet kutatásával foglalkozók is inkább csak a zengővárkonyiakról, mohácsiakról emlékeznek meg, pedig rajtuk kívül még idetartozik Pécs várad, Nagypall, Babarc és legdélebbre Baranya középvonalában Belvárd. Zengővárkony a Mecsek legmagasabb csúcsának, a Zengőnek (várkonyias tájszólással: Zönge) délnyugati tövében, egy észak-dél irányú, patak vájta völgyben helyezkedik el. Eredeti lakossága túlnyomóan református magyar. Népművészete - a szomszédos Pécs váraddal, Nagypallal együtt - tulajdonképpen a Sárközével egyező, de némi helyi jellegzetesség miatt eltérő is (hasonlóan az egyes sárközi községekéhez).[26]A népviselet elhagyásáig (a kivetkőzésig) e falvak lakossága is sárközi viseletben járt.

Kalocsai Sárköz

Az Alföld nyugati peremét megközelítőleg sem lehet olyan biztonsággal kulturális peremtájnak és átmeneti területnek nevezni, mint a keleti és az északi alföldi sávot. Földrajzilag és történeti múltjában viszonylag egynemű, a Duna mellett déli irányba elnyúló, a vízrendezések előtt mocsaras terület alkotja, melyet Dunamellékként is emlegetett a történeti és néprajzi irodalom. A kalocsai Sárköz - írta Hoitsy Pál 1891-ben - a legsajátosabban alakult vidékek egyike, az a mély fekvésű lapály, amelynek első városa Kalocsa. „A nép Sárköznek nevezi. Egyik oldalon a dunapataji-kiskőrösi vonal szegélyezi, másik oldalon a Kis-Kőrösről Bajára vivő út, nyugat felől pedig a Duna... A falvak és községek figyelmet érdemelnek sok tekintetben. Bogyiszló a régi és új Dunaág közötti szigeten sűrű erdők közepette fekszik, télen sokszor hónapokig elvágva a világtól. Hajós valaha a kalocsai érsekek lakóhelye, ma is érseki mulatóhely. DunaPataj vagyonos magyar város, népe szép, vállalkozó szellemű, politikailag érett és tanulni szerető. Foktő különös említést érdemel. Szorgalmas népe főképen a kertészetet űzi. Szántóföldjeit nem búzával veti be, hanem kerti veteménynyel, főként hagymával, káposztával, paprikával, sárgarépával."[27]

A Kalocsai Sárköz több népcsoport, néprajzi csoport és néprajzi sziget tagjainak lakóhelye. A magyarok alapvetően kétfélék: 1. A tájban a honfoglalás koráig kontinuusnak számító régi lakosok. 2. Az észak-déli népmozgás áradatában érkezett 18. századi jövevények. (Témánk szempontjából az első csoport, ott is elsősorban a református vallású magyarság érdekel bennünket.)

Táji kontinuitással dicsekedhet a református Pataj, Ordas, Szentbenedek, Úszód, Foktő, Bogyiszló, Érsekcsanád, Szeremle, és a katolikus Fájsz törzsökös népességének egy része. Feltehetően akadnak kontinuus magyar nemzetségek Kalocsa magyar társadalmában is. A Kalocsai Sárköz legnevezetesebb magyar néprajzi csoportja Kalocsa és környéke pota népe. Délen Szeremle és Érsekcsanád reformátussága formál kisebb karakteres csoportot, amely élénk népi kapcsolatokat tartott fenn a Tolna megyei Sárközzel és valószínűleg Kiskunhalassal.[28]

Csanád középkori helye a mai településtől nyugati irányban 5 km-re, a mai Duna-meder helyén volt. Ezt a területet, amely a régészeti leletek alapján már a kora Árpád-korban lakott hely volt - a Csanádiak ma is Ofalunak nevezik. Az 1410-es években már Ozorai Pipó a község földesura, kinek halála (1427) után visszakerült a kalocsai érsekséghez. Az 1520-as és 152l-es egyházi dézsmajegyzék is felsorolja a települést, mely később még a török hódoltságot is túlélte. Ezt bizonyítja, hogy az összes fennmaradt török kori adóösszeírásban (1548, 1553, 1560, 1570, 1580, 1590, 1620) lakott helyként szerepel. 1560-ban a Csanádiak művelik az elpusztult Szentgyörgy, Kákony, Izsér, Körtvélyes, Sükösd és Szentistván falvak határát.

A 17. század elején Csanád lakossága áttért a protestáns hitre. 1628-ban már saját református lelkészük volt, Szegedi János személyében. A török hódoltság alatt bekövetkezett közigazgatási változások miatt a 17. század elején Pest-Pilis-Solt vármegyéhez tartozott. 1696-ban mindössze 10 jobbágy és 8 zsellér családfőt írtak össze itt, majd a 18. század folyamán a bevándorlás és a természetes szaporodás következtében emelkedett a lakosság száma. 1728-ban 55, 1744-ben 81, 1760-ban már 172 családot írtak össze. Az első magyarországi népszámlálás adatai szerint 1784-ben 1222 lakosa volt a falunak.

1804-ben a kalocsai érsek és Pest vármegye rendeletére a község áttelepült jelenlegi helyére. Az átköltözés nem volt problémamentes, mert az Ófaluban lévő települést véglegesen csak 1811-ben számolták fel. Az új települési helyen mérnök által tervezett ún. sakktábla alaprajzú falu jött létre. 17 öl (32,23 m) széles utcákat és hatalmas, 900 négyszögöles (3235 négyzetméteres) telkeket alakítottak ki.[29]

Szeremle a mai Bács-Kiskun megye területén, Bajától hat km-re, a Duna egyik holtága, a Sugovica partján fekszik. A középkorban Bodrog vármegyéhez tartozott, később Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyéhez csatolták. Eredete a honfoglalás idejére nyúlik vissza, a legrégebbi, 1323-ból való adat Zeremlyen néven említi. 1355-ben Gergely mester bessenyöi comes birtoka.

A török idők nem pusztították el, a kincstári adóösszeírásokban 1580-1582 között 66, 1590-ben 75 házzal szerepelt. 1715-ben 25, 1720-ban 44 adóköteles háztartást írtak össze. 1727-től a kalocsai érsekség birtoka volt.[30]

A sárközi falvakhoz hasonlóan korán a reformációhoz csatlakozott, a 19. század végéig a lakosság színmagyar, református volt. Szeremle földrajzilag és néprajzilag is a Sárköz tájegységéhez tartozik. Gazdálkodását tekintve sok azonosságot találunk a sárközi településekével, melyet elsősorban a földrajzi környezet, és ebből fakadóan a víz jelenlétén alapuló a gazdálkodás hasonlósága határoz meg.

Szeremle református többségű magyar népe a 19-20. században Duna-Tisza közi falu lakójaként élte életét. A mezővárosi jogállású középkori Szeremle ugyancsak a mai Duna-főmeder bal partján feküdt, a 18. század első felében azonban dunántúli falunak számított, mert népének lakóházai a Duna fő ágának jobb partján álltak. A szeremleiek azonban ekkor is a bal parton, az ősi településhely tájékán tartották szállásaikat és ott is temetkeztek. A falu csak 1773-ban költözött vissza a Duna bal partjára, ahol a középkorban is feküdt.[31]A török megszállás után itt is megszűnt a katolikus-földesúri befolyás, ennek hatására a lakosság számtalan gazdasági előnyhöz jutott. A hódoltság alatt birtokukba vették a pörbölyi erdőt, annak minden haszonvételével együtt. Ez azt mutatja, hogy ők sem szántóterülethez - hiszen itt ilyen nem volt -, hanem a legszámottevőbb haszonforráshoz, az erdőhöz jutottak. Ám hamarosan kiderült, hogy a Dunántúlon magas színvonalat elért szőlőművelés nagyobb lehetőségekkel kecsegtet.

Már a török kori defterek tájékoztatnak bennünket arról, hogy a sárközi szőlőhegyeken távolabbi falvak népének is voltak szőlői. Pl. Ebesen (ma őcsényi szőlőhegy) 89 helybéli lakoson kívül 101 őcsényi, tolnai, decsi, etei, kövini (?) és kalocsai jobbágygazda fizetett musttizedet, tehát az ebesi szőlőhegyek nagyobb része nem helybelieké volt. A csatári hegyen (ma részben szekszárdi, részben őcsényi szőlőhegyek) 10 helybeli mellett 77 tolnai, 5 őcsényi, 20 sági, 10 faddi, 5 fejérvízi, 5 gerjeni, 5 kömlődi, 5 mözsi lakos fizetett musttizedet. Kesztölcön (ma az alsónyéki és sárpilisi szőlőhegy) 10 helybeli, 120 etei, 29 pilisi, 15 tolnai, 25 bátai, 6 szeremlei, 13 bereki, 2 szentmártoni. Etén pedig a 15 etei mellett, 86 decsi fizetett musttizedet. Ezek közül a legtávolabbi falvak, Kalocsa és Kömlőd légvonalban is több mint 40 km-re esnek a szőlőhegytől, azaz több mint egy napi járóföldre. A legközelebb fekvő Szeremle is - mivel a Duna túlsó oldalára esett legalább egy napi járóföldre volt szőlejétől.[32]

A falu a Rákóczi-szabadságharc alatt, a rácdúlástól való félelmében, még közelebb kényszerült a szekszárdi-bátai hegysorhoz. Nem kellett attól tartania a lakosságnak, hogy az addigi haszonforrásait elveszíti, mivel közelében voltak az ártéri erdők, ugyanúgy mint a hegysor szőlőskertjei. A kultúrnövény időigényes művelési munkáit is el tudták végezni a térbeli közelség miatt. Ismerték a szőlőművelést korábban is. Források megemlékeznek az ártéri szőlőkről. „A rezéti erdőkben voltak nem nagy mennyiségben, de voltak (ártéri szőlők). Madarak útján kerültek oda, de mi csak úgy mondtuk, hogy Isten ajándéka. Csíkászok, öreg halászok tudták, hogy hol tenyésznek ezek a szőlők, felkapaszkodva a nagy tölgyfákra. Termését hazahozták, nem nagy mennyiség, de azért feldolgozták." [33]A szőlőművelést ennyire ismerték, ám a szekszárdi-bátai hegysor szőlőkultúrája ennél jóval magasabb szinten állt, ezért erősödött a falu lakosságának szándéka, hogy elsajátítsák az erre vonatkozó ismereteket. Ebben a vállalkozó kedvben találta őket a bátaszéki apát, akinek a török kiűzése után szőlőmunkásokra volt szüksége ahhoz, hogy a háborúk okozta károkat helyreállíthassa a hegy soron és beindíthassa a termelést. Az 1697-ben kelt szerződés megengedte, hogy „detsi szőlőhegyünkön szabadon csinálhatnak szőlőket a szeremlei és csanádi jobbágyok." Az apát ugyan nem élt semmiféle megkötéssel, mégis kérdés, hogy miért volt érdekük a jobbágyoknak az, hogy vállalkozzanak az újratelepítés nehéz munkájára, amit irtással kell kezdeni, majd a már megtisztított területet újból vesszővel betelepíteni? Azért, mert így a terület más jogi elbírálás alá esett, ami által eladható, örökölhető lett. Ebben a korban ez értéktartó befektetésnek számított. Mivel tudták, hogy a háborúk kártételei miatt nagyon kevés a munkáskéz, kihasználva az apát szorult helyzetét, lényegesen jobb feltételeket csikarhattak ki tőle. Ezért érdemes volt bekapcsolódni a szekszárdi-bátai hegysor újratelepítésébe. Az újratelepítés a törökkor alatt - a betelepült délszlávok hatására - nem a régi fajtákkal történt. Az ő honosításukra terjed el a hegy tájjellegű fajtája, a kadarka.[34]

Amikor Szeremle lakói 1773-ban visszaköltöztek középkori lakhelyükre, a Duna bal partjára, megpróbálták a falu környékén a „Puszta szőlők" nevű helyen a telepítést, de „vállalkozásukat kevés siker koronázta." Az ültetni való vesszőket Bátáról és Bátaszékről hozták át a Dunán, ám a szekszárdi-bátai hegy különleges lösztalaját nem hordhatták át. Mégis úgy gondolták, hogy a növény művelési munkáit jól elsajátították, s hogy az árterekben is volt szőlő, ami megélt. A mocsarak közt azonban nem sikerült a gyökereztetés. így a gazdák kénytelenek voltak elfogadni azt, hogy nekik kell átjárni a Dunántúlra szőlőt művelni. Azóta a faluhoz legközelebb eső hegyen, a szekcső-bátain művelik szőlőiket, ahol már 1741-ben írásban rögzítették azt az extreneusi jogot, hogy „szőlőt pedig más helységbül is szabad legyen a szekcsői hegyen bírni." Még az 1900-as évek elején is mintegy hatvan szeremlei gazdának volt szőleje a Dunaszekcsőtől Bátáig folytatódó hegyvonulaton. Ők még a filoxéra utáni rekonstrukcióban is részt vettek.[35]

Migráció és kapcsolat a Sárköz két fele között

Szeremle alapnépessége kontinuusnak, vagyis a honfoglalás koráig folytonosan szeremleinek tekinthető. Ez az „ősszeremlei" réteg évszázadok során kiegészült olyan családokkal, akik a környező településekről költöztek oda, vagyis táji kontinuitással rendelkeztek. Rajtuk kívül természetesen távoli jövevények is kerültek elszórtan a községbe. Szeremle megmaradt népessége - költözései ellenére - végig megőrizte szeremlei voltát mai divatos szóval azt mondhatnánk: a szeremleieknek volt identitástudatuk.[36]

Költözni lehetett. Elsősorban a házassággal kapcsolatos helyváltoztatásra vannak adataink, de teljes családok elköltözéséről is tudunk. Az Ordas és Szeremle közötti, Kalocsai Sárköz néven ismert Duna melléki táj települési képe sok változást ért meg a török háborúk két évszázadában. Nagy számú falu jutott végleges pusztulásra, de a megmaradottak helyzete is bizonytalan volt. Lakosságuk egy része gyakran cserélődött, de állandó lakóik is többször kényszerültek rövidebb-hosszabb ideig tartó erdőbe-költözésre, bujkálásra.[37]

A török kiűzése utáni évtized települési képét nehéz rekonstruálni.[38]Egyrészt a délvidéken még tovább tartó háborúk és belső küzdelmek pusztították állandóan a megmaradt falvakat, másrészt, éppen a földbőség és a rendezettebb, nyugalmasabb életre való törekvés miatt a nép maga is gyakran költözködött. Ez volt az a kor, amikor napról napra változhatott a falvak lakossága, sőt maguk a falvak is eltűntek, átalakultak külső hatalmi beavatkozás nélkül is.

Szeremle és Csanád falvakat református magyarok lakták, akik ha őseik költöztek is egyik faluból a másikba, a Duna menti tájon kontinuusnak számítottak. E falvak a szűkebb környék, a Duna-táj, tágabban a közép-magyarországi régió református népességével tartottak fenn népi kapcsolatokat, ami veszély esetén tömeges, békésebb időkben szórványos áttelepülésekkel járt együtt. A török időkben szinte természetes dolognak számított az ismerős falvak közötti kiegyensúlyozott népességmozgás, az oda-vissza házasodás, a rendszeres ki- és beköltözés.[39]A 18. század elején, amikor megszilárdult a magyar földesurak hatalma, és az újraszülető uradalmak határokat vontak olyan falvak között, amelyek korábban soha nem ismertek maguk között elválasztó vonalat, a nép nehezen értette meg, hogy évszázados gyökerű, természetes költözködései bizonyos falvak esetében szökésnek minősültek.[40]

A kalocsai érseki uradalom 1725. évi urbáriuma alapján mondhatjuk, hogy az összeírt települések közül a legjelentősebb kontinuus népességgel Bogyiszló, Uszód és Foktő - és mint láttuk - Csanád és Szeremle rendelkezett. Uszód 31 családfőjéből 29 (tehát 93 %), helybeli volt. Egy család jött Foktőről, egy pedig az elpusztult Karáról. A Foktőn összeírtak 74 %-a vallotta magát helybelinek. A 77 családfőből 20 idegen helyről származott. Négyen az uradalom területéről, négyen Tolna megyéből, 12 pedig távolabbi vidékekről jöttek. Bogyiszló 52 családfője közül 33 (63 %) volt bogyiszlói emberemlékezet óta. Tízen költöztek át az elpusztított Tolnáról.[41]Öten jöttek környékbeli községekből, négyen pedig távolabbi helyekről. Csanád lakosainak 83 %-a, a 49 családfőből 41 volt helyi eredetű. Rajtuk kívül 4 szeremlei, egy-egy bogyiszlói és decsi, valamint két baranyai jobbágycsalád élt a faluban. A török időben sokat költözködő, de falukeretét mindvégig megtartó Szeremle lakosainak 94 %-a vallotta magát szeremleinek. A 36 összeírt között csak egy váci származású és egy ismeretlen születési helyű obsitos katona akadt.[42]

A migráció irányaira is következtethetünk az 1731-ben felvett tanúvallomási jegyzőkönyvekből. Csanádra pl. Makádról (Pest megye) költözött be Molnár Mihály molnár. Foktőre Baranyából költözött Varga János, Buda bevétele előtt. Szeremlére Baranyából költözött Héjós János, Karáról (elpusztult helység Pest megyében) Karai Pál, Lángfőről (elpusztult Tolna megyei sárközi település) Porkoláb Miklós. Monostorról (Bátmonostor Bács megye) Bárdos György és Csap István. Alsónyékről Bíró János, Molnár Péter (kinek elődei szeremleiek voltak), Széliéről (Tápiószele, Pest megye) Kovács Péter, Budáról Budai István (István deák apja) Buda bevétele után. Meg nem nevezett helyről Fekete Máté (Fekete alias Borz Miklós apja). Úszódra költözött Baranyából Pap Sámuel apja. Elköltöztek Csanádról Kiskunhalasra Bor Mihály 1729-ben, Molnár Mihály 1730-ban, Paprika András 1729-ben, Alsónyékre Paprika Mihály 1729ben. Szeremléről Bátára költözött Paksi György 1712-ben, Bátaszékre Angyal István 1725-ben, Bárdos Géczi 1725-ben, Bíró Mihály és öccse, Bíró János 1726-ban, Csap István 1710-ben, István deák 1725-ben. Szekszárdra költözött Baráth János 1725-ben, Héjós Mihály 1705-ben. Meg nem nevezett helyre tette át lakását Héjós Dániel 1705-ben, Karai János 1719-ben, Kovács Péter 1705-ben, Porkoláb Gergely 1726-ban. Úszódról költözött Decsre Oláh János, a kuruc világ után, Őcsénybe Pap Sámuel, a kuruc világ után.[43]

A Tolna megyei és a Kalocsai Sárköz területe között a Duna soha sem volt igazi választóvonal. A két hasonló természeti adottságú és történelmi fejlődésü vidék lakói gyakran érintkeztek egymással. Hiteles források, elsősorban a határperek vallomásai tanúskodnak a 18. század első éveinek migrációjáról. Többször előfordult, hogy Kalocsa és Baja környéki határperhez Decsről, Ocsényből hívtak tanúkat.[44]Az emberek mindkét oldalról átjártak a Dunán, élénk gazdasági kapcsolatot tartva fenn a szomszéd vidék lakóival. Néhányan át is költöztek a folyó másik oldalára. Különösen Bogyiszlón volt jelentős a tolnai eredetű családok száma, ahol a lakosok közül 1725-ben 10 családfő vallotta magát tolnai származásúnak. Ők a mezőváros nagy pusztulásakor, a visszafoglaló háborúk idején menekültek át Bogyiszlóra. 1725-ben Bogyiszlón kívül (Domokos Mihály Baranyából, Lépő György Tolnáról, Lépő Benedek Fajszról, Csatári Mihály Tolnáról, Szűcs János Ráczkevéről, Lépő Gergely Tolnáról, Jósa János Fajszról, Halász Mihály Tolnáról, Siro István Tolnáról, Csapó Mihály Fajszról, Maláth János Tolnáról, Tolnai István Tolnáról, Csizmadia György Tolnáról, Lehőcz István Tolnáról Csatári Gergely Tolnáról, Simon Péter Tassról, Szabó Mátyás Foktőről, Csapó István Fajszról) Tolna megyei származású lakost Foktőn (Dobos Ádám bölcskei, Beda István gerjeni, Bárdi Mihály dunaszentgyörgyi, Varga Mátyás Sár mellől, Tóth Mátyás pedig Baranya megyéből), Sükösdön (Tukó István Berkesdről Baranya megyéből, Kozma János decsi), Csanádon (Lázár János szeremlei, Kasza Pál Baranyából, Ácz János decsi, Varga Mihály Kölkedről, Szabó István szeremlei, Végh Mihály bogyiszlói, Markó Mihály szeremlei, Bárdos Mihály szeremlei) és Kalocsán írtak össze. Foktőn négy, az utóbbi három helységben pedig egy-egy családfő akadt, aki Tolna megye területéről került át a Duna bal partjára.[45]

Bogyiszlóra nemcsak a Duna bal parti, elpusztult falvak népe menekült, hanem a Duna jobb partjáról is történt betelepedés. Erre vonatkozóan a legfontosabb és minden kétséget kizáróan bizonyítható a tolnai reformátusokkal való szoros kapcsolat és onnan több család áttelepedése. Az 1828-as Egyed-féle összeírás a tolnai magyarok 1710-es években történt kiűzéséről szóló hagyományt említi,[46]de Bogyiszlóra korábban, a török idők alatt is jöttek magyarok Tolnáról és a távolabbi vidékről. Erre fontos bizonyíték a bogyiszlói eklézsia történetébe 1816-ban tett feljegyzés, mely egy 1759-ben tartott tanúkihallgatás jegyzőkönyveire vonatkozik: Ekkor Báthori Gábor Duna melléki református superintendesnek megírták a bogyiszlói „eklézsiának Fátumát" a legöregebbek emlékezete alapján. „Az összehívott vének egy szívvel és szájjal bizonyították, hogy ők nemcsak eleiktől, hanem a Kalocsai Fő Tisztelendő Káptalan béli Uraktól is... több ízben hallották, hogy a Bogyiszlói Hejség lakosai a reformata vallást a szomszéd Tolna Városával ugyan azon egy időben vették be és attól fogva állhatatosan megmaradtak abba. " Különösen tanulságos Maláti János 48 esztendős ember vallomása:„Az ő attya hasonkóképpen Maláti János 111, száztizenegy esztendős ember volt, aki 11 esztendővel halván meg az előtt a lakosok előtt is ismeretes ember volt. Ettől az öreg Maláti Jánostól hallotta Tóth Mihály és sokan mások is, hogy ő abban az időben, melyben Zrínyi Miklós az Eszéki hidat elégette és Babocsát ostrom által megvette, már megállapodott idejű ember volt. Nevezetesen Tót György azt vallotta, hogy őtet az öreg Maláti János sok izben kérte, hogy mondja meg neki, a Kalendáriumból azt az esztendőt, melyben Zrínyi a feljebb említett dolgokat tselekedte és mikor neki megmondotta, hogy az 1664-ben esett, erősen állította, hogy ő már akkor 30 esztendős ember volt körülbelül. Hozzáadta, hogy ő ugyan Tolnán született, de még gyerek korában ide szaladt a mikor a Jádzi Mehmed bék Bajai török Igazgató (a ki alatt voltak akkor a Bogyiszlóiak) gyakran megfordulván ebben a Helységben, pénzt szokott szórni; ő is azt Kapkodó gyermekek között volt. Már ő (?) csak 27 esztendős is volt 1664-ben az ő élete csak 1637-re (esett a születése) és így már akkor a Reformata vallás Bogyiszlón virágjában volt."[47]

A bogyiszlai családok közül több őrzi máshonnan való származásának hagyományát. így a Tolnaiak és Paksiak úgy tartják, hogy ők valóban onnan is származtak és ez hihető is. A Tótok közt pesti származás emléke él, úgy tudják, hogy hitük miatt kellett ide költözniük.Más családoknál csak a családnévből következtethetünk a származás helyére, mert a máshonnan való származás hagyománya már elveszett. Ilyen családnevek: Berekai (Berekalja egykori elpusztult református magyar falu Hidas közelében), Geresdi (szintén észak-baranyai falu Püspöklak mellett), Csötönyi és Csatári (Szekszárd mellett a várostól délre lévő elpusztult falu) Pilisi vagy Pilisa (a sárközi Pilisre gondolhatunk, mely a 18. század elején néhány esztendeig lakatlanná vált), Fejérvári, Baranyai, Szokolai (Nagyszokoly észak-tolnai falu), Dorogi (Nagydorog, Sárszentlőrinc és Kajdacs mellett, Tolna megyében) Páli (Paks melletti egykori magyar falu, inkább azonban a ma is meglévő észak-baranyai részben református Nagypall nevéből), Boda (több falunévben szerepel Baranyában). Távolabbi vidékekre utaló nevek: Erdélyi, Debreczeni, Galgóczi, Lévai, Liszkai, Nyíri, Ónodi, Oláh, Pálfalvi, Szombati Oroszvári és Ungvári.[48]

Még a népi elbeszélő kultúrában is nyoma maradt a Duna jobb- és balpart kapcsolatainak. „Bajaszentistvánra azt mondták: Szentistváni bakarasz, mit csinál, mint a kan malac? Ha azok idejöttek bálba, megverték őket. Csak a túlsófeliek (Decs, Őcsény, Pilis, Nyék) és a szeremleiek gyühettek."[49]A régi falu...Ez kinn volt a Dunaszélen, Ofalunak hittak. Az 1600...akkoriban települt be a falu. A református egyházakkor keletkezett...Akkor a Csanád, Decs, Ocsény...ezekkel volt határos. Akkor ez a sárközi nép jobban ilyen testvér volt ezekkel, a három-négy község. Van Őcsény, Sárpilis, Decs, Alsónyék, még Báta is, meg Szeremle, meg Csanád...Ezek ilyen testvér...Ezek jobban ilyen református községek voltak. Jobban össze is házasodtak."[50] „Jártak udvarolni Szeremlére, Csanádra és a többi községbe is. Próbálkozott a legény, vagy tetszett neki valaki”[51] „A Sárköz jobban régi paraszt (nem halász). Nekünk a halászat nem vót vérünkbe, itt csak a maga hasznára fogta ki-ki a halat, a felesleget elajándékozta a szomszédnak. Szeremléről, Bogyiszlóról és Csanádról kerültek ide nagyhalászok, úgy nősültek ezek ide...Állattartásból élt a nép. Ritka ember, akinek annyi kenyere volt, hogy újig elég legyen. Eljártak Baranyába, lóval nyomtatni, Szenterzsébet, Berement, Németbóly, Magyarbóly, Bozsok községekbe. Egy-egy gazda 15-20 esztendőn át is ugyanarra a helyre ment lovával nyomtatni.”[52]

Sükösdön a csanádiakat úgy nevezik, hogy a csanádi bunkók, bibbantyúsok, mert ún. bibbantyús harisnyát viseltek régen, mint amilyet a dunántúli sárköziek is. A Csanádiak a bátaszéki harisnyát hordták, ott köttették maguknak. Ez a csöcsös harisnya délszláv hatásra alakult itt ki. Bajaszentistvánon a következő történetet emlegették a bátaiakról: „A bátai ember, ha kérdezik ősszel, hová való, azt mondi: - Bőbátai. (öblös hangon) Tavasszal, ha kérdezik, csak - Bátai (szerényebb hangon). " Ugyancsak a bátaiak szegénységére utalnak: „Bátán kérdezze meg, melyik utcába lakik a bíró. Kizavarják, mert csak egy utca van, de hosszú." A falucsúfolók az érsekcsanádi lakosokat csanádi betyároknak csúfolta, mert az ottani erdőkben sok volt a betyár.[53]Bunkóknak is elnevezték őket, mert régente a csanádi férfiak fütykössel jártak Bajára, verekedtek a bunkósbottal. Kákabélűeknek is mondták őket. A szeremleiek Jakabok, mindenfelé így ismerték őket. Valamikor volt egy szeremlei erdővágó a bajaszentistváni brigádban, azt hívták Jakabnak, így maradt rajtuk e név.[54]

A rokonsági kapcsolatokat még falucsúfolóik is bizonyítják, a Tolna megyei Sárközben gyűjtöttek a Duna balparti településekről is megemlékeznek:

Tolna hírős grófjáról,

Szekszárd vörös boráról,

Ocsény ringy-rongyáról,

Decs meg a sok kurváról,

Pilis ide imperál,

 Decsen lakik az ura,

Nyék is oda nem messze

Legkisebbik kölönce,

Mind kutyába veszett e,

Azon aló Bátaszék,

Ott a nömös törvényszék,

 Szőlőhögy van mellette,

Némöt ögyék belülié,

Miatyánk Bátán,

Szekcsű Hiszekegy isten,

Mohácson jó kenyeret sütnek,

 Monostoron ámen.

Szeremlén a Dunántúl,

Mely híres a lófaszárul,

Na Jakab baszd meg hát.

A pilisi varázsló cigány nemzetség,

Akit Ócsényben ki nem csúfónak,

 Decsen meg nem nyomnak,

 Pilisen meg nem lopnak,

Nyéken ki nem nevetnek.[55]

Egy decsi gyűjtés szerint: „A Sárköz, a Horgas holt medre határolja. Bár Szekszárd is beleesik, az mégsem tartozik Sárközbe. Szeremle olyan mint mi vagyunk. Az innen is volt azelőtt. Báta is hasonlít, de az már hegyoldalban van. Előbb jön a négy község, közüle is Nyék és Decs a legteljesebb. Különben beszédre is ez a kettő azonos. A pilisi és őcsényi már megint külön tájszólás. Nyékről van Decsen a legtöbb házasság. Nyék és Decs a pazarabb. Legközelebb áll Sárközhöz Szeremle, azután Csanádnak református része. Majd megint Bogyiszló és Báta. Sióagárdról vő van itt. Decs és Nyék a legvagyonosabb. Fajzanék. Nem decsi fajzanék. Idegen. Ami nem igazi sárközi faj. Meglátszik. Ha ilyen a ruhája, akkor is másképp áll rajta. Aki bejön, fölöltözik, aki meg tudja a ruhát szerezni. Mer az kívántatja magát, ez a ruha. Az öregjeik nem tudnak ugy beszélni, mint a sárköziek. De a gyerekeik már tudnak."[56] A rokoni kapcsolatok felsorolása is igazolja e területek különleges összetartozását.[57]

Egy Érsekcsanádról Őcsénybe került adatközlő így emlékszik a kapcsolatokra: „Ötvennégy évvel ezelőtt Ersekcsanádról jöttem Őcsénybe. Idős rokonok komendáltak. A népviseletet, népszokásokat tekintve semmi különbség nem volt a két község között. Ocsény nagyobb és gazdagabb volt szülőfalumnál. A beszélt nyelv annál inkább eltért. Amit Ocsényben kazánnak neveztek, az szülőfalumban kotla, a mosófát vagy más néven sukot nálunk rüngőnek hívták. Ersekcsanádon Julis, Maris, Lidi, Zsófi, Ocsényben Sári, Erzsi, Evika volt szinte minden lány és asszony.”[58]

A sárköziek veszély esetén akár a Nagy-Dunán is átúsztatták állatállományukat, hogy közülük minél többet mentsenek a pusztulástól. A jószág igen nagy távolságot tud átúszni, átjut a megáradt Nagy-Dunán is, ha a víz felszíne viszonylag csendes. De ha a szél és hullámverés, örvénylő, tajtékzó víz, a vízből éppen hogy kiemelkedő orrára vizet borít és a hullámok elfödik előle társait és a partot, vagy a sodrás megforgatja, megzavarodik, irányt téveszt, fejét veszti és a víz elsodorja. A part pedig nem mindenhol alkalmas a kikapaszkodásra. Tudják ezt a pásztorok és jószágot úsztató emberek. A víz sodrának, sebességének ismeretében éppen úgy jelölték ki régebben is az átúsztatás kiindulópontjaiul szolgáló mesterséges emelkedések helyét, hogy ha a jószág onnan elindul, éppen a kikapaszkodásra alkalmas helynél érje el a túlsó partot. Ha az állatok ettől a helytől elsodródtak már s a meredek parton megvetni a lábukat nem tudták, hiába kísérleteztek. Körme lassan kiázott, megpuhult, s ha időben partra nem került,elpusztult. Ez teszi indokolttá az úsztatóhelyek gondos védelmét, kiépítését és egyben ez magyarázza meg azt a különben érthetetlennek látszó tényt, hogy az a jószág, mely a nagy Dunát is át tudta úszni áradás idején, hogy pusztulhat tucatszám a Sárvíz vizébe.[59]

A Duna legtöbb szakaszán élénk népi kapcsolat élt a két part lakosai között. Az összemosódást, a kapcsolattartást könnyítette az a körülmény, hogy sok helyen a Duna fő ága mellett számos más Duna-ág húzódott. E mocsaras területeken, a Duna-ágak között sok helyen falvak éltek, amelyeknek földrajzi adottsága hasonló volt, attól függetlenül, hogy a fő Duna-ág egyik vagy másik oldalán feküdtek. A Nagy-Duna tehát néhol szinte „elveszett" a sok Duna-ág között. Már csak ezért sem jelenthetett olyan éles határt, mint a szabályozások után.[60]

Mindez különösen elmondható a Dunapataj-Baja közötti Duna-szakaszról, ahol a két part lakosainak gyakori és sokféle népi érintkezéséről tanúskodnak történeti forrásaink. A 18-19. században gyakori volt, hogy a Duna-balparti emberek a másik oldalon, így a paksi, a szekszárdi és a szekcsői szőlőhegyen birtokoltak szőlőföldet. Többször előfordult, hogy Kalocsai Sárköz falusi kocsmáiban Szekszárdon vagy Pakson vásárolt bort árultak a kocsmárosok. Szinte természetesnek véljük, ha arról olvasunk, hogy patajiak, ordasiak, hartaiak Paksra jártak „heti vásárra" a 18. században, vagy a sárköziek a bajai vásárra.[61] Itt adták el terményeiket, állataikat.

Forrásainkból kiderül, hogy a sárköziek hallal, marhával és borral kereskedtek. Régebben Étén és a környékbeli nagyobb helységekben voltak a legnagyobb marhavásárok. Az állatokat a tolnai és bátai réven át lábon hajtották el. A bort hajókon szállították. A régi Sárvízen Szekszárdig is felmentek a borszállító hajók, de a sárköziek is elszállították boraikat kocsival Székesfehérvárra, Budára, Győrbe és Bécsbe. Az őcsényiek, decsiek az 1880-as évekig még a szekszárdi piacra is csónakkal jártak.[62] Anyámasszony mesélte, hogy ha Szekszárdra, a piacra mentek, volt egy nagy ladik, azon mentek. Ha este későn, sötétedésre nem jöttek meg, lámpát tettek a toronyba és félreverték a harangokat is, hogy tudják merre menjenek. Ha olyan rossz idő támadt" (Őcsény).[63] A bátaiak dereglyén jártak a bajai vásárra. „Itt nagyon tartották a böjtöt, rengeteg tejet, vajat ettek. Megcsinálták túrónak, tejfölnek, vajnak. Ladikkal, csónakkal, gyalog is és módosabbak kocsival is”.[64]

A csónakkal való szállítás emléke él népdalaikban is:

Amoda gyün egy nagy terhes hajó,

Húzza áztat harminchat erős ló.

Harminchat közt, egy van jobbról fakó,

Kisangyalom maga a lóhajtó.[65]

* * *
Báta alatt van egy karó leverve,

 Odavan a boros hajó kikötve,

 Elszakadt a boros hajó sodrony kötele,

Kisangyalom rég el vagy már feledve. [66] 

A hal azt a portékát jelentette a sárköziek számára az árvizes esztendőben, amiből legkönnyebben csinálhattak készpénzt a közeli piacokon. A halászat a vizek be- és kiáramlásának kihasználására telepített rekeszekkel akkor hozott nagyobb jövedelmet, amikor éppen a szokottnál nagyobb vizű, nagyobb vízjárású esztendőkben gabonájuk elveszett, vagy alig termett, állataik sokat szenvedtek és pusztultak. Ilyenkor nemcsak mindennapos étellé vált a hal, de sokat frissen és szárítva messzi vidékekre kocsiszám hordva értékesítettek, s ennek jövedelméből is pótolták kenyerüket és állatállományukat ért veszteségüket. Bőséges halfogás idején azonban annyian hordták a minden tartósítás nélküli gyorsan romló halat, hogy a kínálat meghaladta a környező vidék felvevő képességét. Megbüdösödött halból álló „szekereik terhét a mezőkön lerakva lopva szöktek meg." - írta a sárköziekről Schwandtner.[67]

A hal, a marha, a bor mellett a gyümölcs is kereskedelmi cikke volt a sárközieknek, melyet a piacokon, a vásárokon is árusítottak. Decs ártereken folytatott gyümölcstermeléséről Dömsödi József néhai decsi prédikátor a következőt jegyezte fel: „1769-1770-ben egész Magyarországban olyan óriási volt a vizeknek áradása, hogy ahhoz hasonlót ember emlékezet óta nem tapasztaltak az özönvízen kívül, mely a Szentírásból ismeretes. A tartós áradás következtében a helységhez tartozó gyümölcsfák, melyek nagyobbrészt az erdőkben voltak elplántálva, csaknem mind elpusztultak. Úgy annyira, hogy a község, mely azelőtt több megyét látott el legkitűnőbb gyümölccsel, most maga is más vidékről volt kénytelen pénzért megszerezni a gyümölcsöt, ha megkívánta."[68] Sok gyümölcsöt vittek nyersen is és aszalva is a piacra, vásárra. A sárköziek nem csak árut vittek a vásárokra, hanem szükségleteiket is itt szerezték be.

Baja a Duna egyik kiágazása, a Sugovica mellett, fontos átkelőhelynél, a Duna mentén Pesttől délre tartó fontos útvonal mellett, jelentős termelési körzet (Sárköz, Észak-Bácska) központjaként alakult ki. Baja az észak-bácskai térség kiemelkedő szerepkörű helysége volt, amit 1696-ban elnyert mezővárosi rangja alapozott meg. A török hódoltságot követő időszakban az ország egyik legjelentősebb dunai kikötője volt. Hajóforgalma a délvidéki gabona közvetítő kereskedelmében vált jelentőssé, amely egészen a vasútvonalak kiépüléséig tartott. Baja a bácskai mezőgazdasági termény-kereskedelem mellett szoros kapcsolatot épített ki a sárközi és a többi, Szekszárd környéki faluval, ahonnan tűzifát, gyümölcsöt és bort forgalmazott a Délvidék felé.[69]

A mezőváros forgalma és kereskedelmi fontossága, kivált a 18-19. század fordulóján, rohamosan emelkedett, fekvése lehetővé tette arra, hogy kereskedelmi központja legyen Felső-Bácskának, sőt amikor 1802-ben megnyílt a Ferencz-csatorna, az áru- és terményforgalom a Bánátból is Bajának vette útját. Komáromból, Győrből jöttek ide a hajósok, akik ennek a vidéknek bő termését külföldre szállították. Korabinszky egyenesen Kis-Pestnek nevezi Baját, híres és látogatott vásáraiért.[70]

Hatalmas, a város központját elfoglaló, négyzet alakú, egyik oldalával a Sugovicára nyitott vásártere a legszebb magyar terek egyike. A városban korán szép számú iparos- és kereskedőréteg alakult ki. A Dunán a Sugovica közvetítésével -igen nagy forgalmat bonyolított le: Pestre, Győrbe, Pozsonyba és Bécsbe, valamint a Balkánra gabonát szállított, Komáromból fát, deszkát; Bécsből, Pestről pedig mindenféle anyagokat, iparcikkeket kapott a hajózás révén.

A személy- és az áruforgalom lebonyolításának főeszköze a hajó volt. Baját is a hajózás tette egy nagy vidék központjává. Magáról Szabadkáról óriási mennyiségű gabonát szállítottak hetenként kétszer a fuvarosok. A környék többi községének forgalma is Baján összpontosult, olyannyira, hogy úgy szólván minden falunak megvolt Baján a maga külön kocsmája. Természetes, hogy amikor a 19. század derekán évenként kb. egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak Budapestre s onnan külföldre, amikor néha ötven hajó és számos dereglye vetett horgonyt a Sugovicában, ez a nagy áruforgalom egyúttal jelentős személyforgalmat is jelentett, ez pedig jelentősen fejlesztette a város kereskedelmét és iparát. Hiszen ennek a sok embernek élnie is kellett, meg aztán a vidéki, ha már behozta a maga termését Bajára, vásárlásait is itt bonyolította le.[71]

A legutóbbi vásárrendet kialakító két szabadalom közül az elsőt 1801-ben kapta a város, a másikat (az első módosítása a hetivásárok rendezésével) 1820-ban adták ki. Ezeknek megfelelően Baján évente öt vásárt tartottak, a mindennapi piacok közül pedig a szerdai és a szombati vált hetivásárrá. Mégpedig úgy, hogy a szombati, a valóságos vásár nagyságát mutatta. Baján az év első vására a február 14-ét megelőző vasárnap volt. A továbbiak pedig április 24-én, július 22-én, szeptember 21-én és december 6-án, illetőleg mindig vasárnap. Ha ezek a határnapok a hét más napjára estek, akkor a közvetlenül megelőző vasárnap tartották. A vásárok kétnaposak voltak. Vasárnap volt az állat- és terményvásár, hétfőn pedig a kirakodó. A vásárt közvetlenül követő szerdai heti vásár beleolvadt a vásárba, rendszerint a kirakodóvásár folytatása volt. A hetivásárokat, ha azok ünnepnapra estek, az előző napokon tartották meg. A bajai árucsere-alkalmak egyik sajátossága volt a legutóbbi időkig rendszeresen megtartott, Péter-Pál-napi (június 29) fokhagymavásár.[72]

A bajai piacok a szomszédos sárközi, bácskai és Duna menti falvakból származó élelmiszerekkel voltak mindig tele. Igen sok élő és vágott baromfit hoztak föl eladni. Azonkívül zöldségféléket, gyümölcsöt, különösen sok almát, de lisztet, sózott és füstölt szalonnát, kolbászt és más élelmiszereket is. A halászok a Sugovicán álló bárkáikról mérték állandóan a halat. A vásárok legkeresettebb árucikke a gabona volt. Több gabona-nagykereskedő is működött a városban, akik az összevásárolt gabonát Pestre, Győrbe, Bécsbe vagy Újvidékre, Belgrádba továbbították. A városban igen sok magtár épült, elszállításig a gabonát azokban tárolták.

Baja az Alföld déli részének faelosztó állomása is volt egyben. Iparosai közül az asztalosokat, takácsokat (posztógyártás), fazekasokat, tímárokat, szíjgyártókat, bocskorosokat, koffereseket, csizmadiákat, szűcsöket, szabókat, szűrszabókat, bognárokat, kötélverőket, fésűsöket, bádogosokat, kapcakötőket, harisnyásokat, kalaposokat, gombkötőket, kosárkötőket, kovácsokat, lakatosokat, rézműveseket kell megemlíteni. Mindmind hozzájárultak ahhoz, hogy Baja és a bajai vásár országos hírű legyen. Az árucsere lebonyolításában nagy szerepük volt a város szerb kereskedőinek, a bácskai falvak, városok rendszeresen idevásározó magyar, szerb és német lakosainak, vándorárusainak.
Az sem meglepő, hogy kalocsaiak és a környező falusiak gyakran felkeresték a szekszárdi országos vásárokat. Különösen sokszor megfordultak itt a kalocsai iparosok. E gazdasági, termelési és kereskedelmi jellegű kapcsolatokon kívül se szeri se száma a közvetlen népi érintkezésnek. Ezek legfontosabbika a két part népének összeházasodása volt. átköltözésekre is szép számmal került sor.[73]

Ezek az emberi, gazdasági és hivatali kapcsolatok gyakorivá és fölöttébb szükségessé tették a dunai átkeléseket. Az átkelés módját meghatározta, hogy az év melyik szakaszában, és mely falu tájékán történt. Egyes átkelők a maguk vízi jármüvét vették igénybe. Az egyéni átcsónakázásra azonban nem mindenütt, nem mindenkor és nem mindenkinek volt lehetősége. így a Duna melléki nép többsége a biztonságos átkelés érdekében a réveket vette igénybe, illetve ahol nem tiltotta a révtulajdonos földesúr, vagy ahol sikerült ki játszani a tilalmat, a dunai molnárok csónakjainak ilyen jellegű szolgáltatásával élt.[74]

Völgységi magyarok

A Völgység Magyarország táji-történeti részegysége, magyar kistájaink egyike Tolna és Baranya megyében. Körülhatárolása nem könnyű, erre nem is vállalkozhatunk, megtette Solymár Imre több kitűnő tanulmányában. Négy etnikum (magyar, szerb /itt rác/, német, zsidó) és öt vallás (római katolikus, református, evangélikus, görögkeleti, izraelita) együttélése adta a török utáni újratelepülése időszakától kezdve e kis táj sajátos karakterét. Témánk szempontjából az itt élt és élő református magyar őslakosság (Váralja, Máza, Nagymányok, Hidas, Mecseknádasd) a fontos. Bél Mátyás szerint: „Midőn a hét magyar vezér az egész tájékát felosztotta egymás közt, ez a terület - így mondják - Vérbulcsunak jutott sorshúzás utján, aki az avarok maradékait övéi közé fogadta és ezzel gyarapította a magyar törzset. Ezeknek az ivadékai ezideig itt maradtak, bár a tatárjárás megtizedelte, a török uralom annyira szorongatta őket, hogy lakóhelyüket is kénytelenek voltak elhagyni. A több mint másfél százados török megszállás alatt rácok telepedtek ide. A magyarok közül csak kevesen maradtak itt, hogy az ősi földet műveljék. "75 Saját koráról (az 1730-as évekről) írja: „A megyét most magyarok, rácok, németek és legújabban a tótok telepei népesítik be, de hogy a magyarok azoknak volnának a maradékai, akik Vérbulcsu vezérrel érkeztek ide, ez kétséges, oly sokszor változtak e vidék lakosai. Bárhogy legyen is mégis megőrzik a magyar nyelv tisztaságát és ennek a népnek sajátos szokásai szerint élnek." [75] 

Váraljatúlélte a török hódoltságot és a felszabadító háborúk viharait, miközben szűkebb környékén régi magyar falvak tucatja tűnt el örökre. Főként a Váraljától északra eső nyíltabb, termékeny fennsíkokkal változó dombvidék, a Völgység volt a középkorban sűrűn lakott és ez is pusztult el jobban. Erre a vidékre németek jöttek a 18. század elején, a református falvakba is. 1829-ben Egyed Antal kérdéseire adott feleletekben az olvassuk Váraljáról: „Magyar és Német lakja, lévén a Magyar benne háromnegyed résznél, valamivel kevesebb, a Német, mely ez előtt körülbelül 50 esztendőkkel származott be, egy negyed résznél többetske - és esztendőktől esztendőkre nevelkedik, ellenben a Magyar gazdák fogynak!"[76] A magyarok lélekszáma továbbra is fogyott, csakúgy mint a szomszédos falvakban. Oka volt a kevés vagy egyetlen gyermek. A németek száma egyre növekedett, egészen 1946-ig, amikor a lakosság felét tették ki, evangélikusok lévén, még a 19. század közepén szép templomot is emeltek a magyarok református temploma mellé. A kezdeti ellenállás után megbékéltek, megtanulták a magyar nyelvet; a keresztelési anyakönyvek tanúsága szerint a 8-10 keresztszülő közé a magyarok egy-egy németet is meghívtak, hadd legyen köztük is komájuk, gyermeküknek pártfogója, de összeházasodás velük nagyon ritkán volt.

Váraljának Zengővárkonnyal és a többi református magyar faluval volt szoros a kapcsolata, csak ezekből és a még távolabbi magyar református falvakból házasodtak: Babarc, Belvárd, Mohács és a Sárköz. Közelebb ugyanis nem találtak volna magyar és hasonlóan református társat maguknak. A fiatalok ismerkedésének a zengővárkonyi Lukács napi búcsú és az azt követő pécsváradi vásár volt a legfontosabb alkalma. Erre az őszi napra (október 18) megérett már a zengővárkonyi híres gesztenyés termése és már újbor is volt. Legszebb ruháikban sétáltak az utcán a távolból kocsival, közelebbről - így Váraljáról is az erdőn át - gyalog érkezett leányok, legények. Zengővárkonyba választott párjukhoz, vagy a fonóba azonban a váraljaiak máskor is átjártak az erdőn, téli időben.

Miből éltek a Váralján lakók? 1829-es Egyed Antal kérdéseire adott válaszból megtudjuk, hogy a síkabb részeken lévő szántókon „közönségesen termelnek rósot, leginkább...kétszerest, kukoricát, krumplit, zabot és árpát keveset. Kendert igen szépet s kevés lent, magok házi szükségére egy kevés reptzét...szük lévén rétyök a lakosoknak,igen kevés marhát tarthatnak, azok közül s pedig inkább ökrökkel mint lovakkal élnek. Pusztája nincs, úgy se ménese, se gulyája, birkát pedig a Határban sem szenvedhet meg..."[77] Ezenkívül pénzt kerestek „tsinálmányokból, úgymint: száma nélkül való szekéroldalak készítéséből s mikor meg ideje van a bőven teremni szokott gyümölcsök árulásából, fuvarozásból s napszámi munkából, Borból, Pálinkából, a Németség pedig Dohánytermesztésből is. " [78]  Váralja tehát a Sárközhöz képest szegénynek számított; egy-egy átlagos itteni jobbágy gazda kezén fele annyi föld sem volt, mint a Sárköz mentén és tized annyi jószág sem, ezért kényszerültek rá arra, hogy a helyi adottságokat, elsősorban az erdőt kihasználva, telenként kocsioldalakat, bognároknak való félkész termékeket állítsanak elő, amit vásárokon adtak el, vagy a mesterek maguk jöttek el azt itt helyben felvásárolni. Napszámba és részes munkára is jobbára földesuruk a pécsi püspök erdejébe mentek, majd később az 1791-ben Váralján megnyitott kis szénbányába, mely több megszakítással egészen az 1960-as évekig működött. Munkát találhattak még a falu felett lévő mészégető kemencéknél, a szegényebbek számára a megélhetést a szó szoros értelmében a részesmunka jelentette. Feljegyzésekből és a hagyományból tudjuk, hogy hasonlóan a sárközi falvakhoz, a messzi Bácskába is lejártak - gyakran az itteni rokonokkal együtt - részért aratni, később a lovas gazdák nyomtatni. Az így keresett és természetben kiadott kenyérnek valót aztán hazafuvarozták.[79]

Egyed Antal kérdőívére beküldött válasz már 1829-ben említést tesz Váralja gyümölcs és szőlő müveléséről. Az előbbi leghíresebb fajtája a váraljai pamuk-alma volt. Jó termés idején kocsiszám hordták ezt a korai, nyári almát a környékbe, ahol terményért cserélték el. Emlegették még a szilva és dió termést is, ez Szekszárdon, az ún. Erzsébeti vásáron kelt el, a hordóstól eladott pálinkával együtt. Legfontosabb termel vényük és kiviteli cikkük a bor volt. Már 1829-ből azt olvassuk, hogy „Szőleje hegyein elég vagyon, alig lévén csak egy-két lakos is anélkül. Bort átallyában verest terem, van fejér is egy kevés, mind a kettő igen jó, hanem a veres tartósabb." A bor kelendőségét látva, a váraljaiak a jobbágyfelszabadítás után terjesztették ki igazán szőleiket: minden alkalmas és lehetséges helyre szőlőt ültettek. A földesúr ugyanis korábban nem engedte meg a gabonatermesztésre alkalmas úrbéri földeken a szőlők ültetését. Ezután már a dombosabb szántókra is kiterjesztették a szőlőket, a hagyomány szerint szántásra ültették a vesszőket. Volt gazda akinek két, és fél hold szőleje volt. Nagyrészt kadarka, amiből vörösbort szűrtek és hordóstól adták el, vagy kocsiról mérték ki vásárkor. A vörösbor után visszamaradt törkölyből pálinkát égettek. A hagyomány szerint minden jobb szőlős gazdának volt „kazányja", - a faluban összesen 90, vagy még több pálinka-főző készség volt használatban. E mellett a csaknem teljesen egyoldalú szőlőművelés mellett Váraljának alig volt más mezőgazdasági ágazata ekkoriban, hiszen a szőlő egész évben adott munkát, s munkaerőben - kevés lévén a gyermek - inkább hiány volt, mint bőség. Nagy csapást jelentett az 1890-es években beköszöntő szőlővész, néhány év alatt alig maradt meg egy tizede a volt területnek. Igaz, hogy már azt megelőzően mutatkoztak nehézségek a borértékesítésben. Különösen ott figyeltek fel rá, ahol rosszabb minőségű bor termett, mert mikor a jó bort is áron alul adták el, a rosszra akkor már nem akadt vevő. Ennek hatására elsősorban a német falvakban - kezdték már a szőlővész előtt is csökkenteni a hirtelen felszaporított szőlőterületeket és helyébe takarmányt vetettek, az állattenyésztést fejlesztették. Mivel Váralján jó bor termett, az állattartás ilyetén okból történő fejlesztése elmaradt, így a filoxéra-vész készületlenül érte őket. Új gazdálkodási módszerekre volt szükség, s elszegényedve és eladósodva mindent meg kellett tanulniuk. Még lábra sem állhattak igazán, mikor az első világháború kitört. Valamit segített a bajban a váraljai és mányoki bánya, mely ezekben az években újra termelni kezdett és némi munkalehetőséget biztosított nekik és más vidékieknek, akiknek egy része ideiglenesen Váraljára jött lakni. Az idegen bányászok és falubeliek közt nem egyszer voltak ebben az időben verekedésig elfajuló ellenségeskedések.

Az 1890 körül született, első világháborút megjárt nemzedék végleg szakított a régimódi gazdálkodással, a ráfizetéses szőlőműveléssel, de a hagyománnyal is. Nemcsak a férfi viseletet, a régi megszólítást és szokásokat hagyták el, hanem valóban új gazdasági eszközöket, istállózó-állattartási módot, ennek megfelelő épületeket hoztak be, versenyre kelve a modern gazdálkodásra, állattartásra, már korábban áttért németekkel.

Váralja nemcsak magyarságával tűnt ki, hanem igényességével, szépszeretetével, fényűzésével is. Körülötte a német falvak nem sokat adtak a ruházatra, bútorzatra, cifra edényekre, szőttesekre. Az 1829-es forrásunkban olvashatjuk, hogy „kendert igen szépet és kevés lent magok házi szükségére" termelnek Váralján. A szép vásznakat, szőtteseket és hímzéseket, a váraljaiak a sárköziekhez hasonló, nagyhagyományú szövőművészetét a máig fennmaradt abroszokban, kendőkön, ing-anyagokon ma is megcsodálhatjuk. A mintás szőttesek sárköziekhez való hasonlósága mellett mégsem téveszthetők azokkal össze. Határozott váraljai szövő-stílusról beszélhetünk, mely még a hozzá a közelebb álló várkonyi szőttesektől is különbözik.

Az óbányai, korábban talán még a nádasdi fazekasok is külön készítettek cifra edényeket a váraljaiaknak, melyekért természetesen többet is fizettek nekik, mint a német falvakba szállított egyszerűbbekért. Szép, virágos festésű bútorokat is csak itt, Zengővárkonyban és Pécsváradon lehetett találni. Ennek a bútornak meg éppen Váralja volt a készítési központja, nemzedékeken át itt lakott az az asztalos család, amelynek tagjai ezeket a sötétkék alapon fehér vagy sárga keretbe foglalt virágcsokros festett ládákat, mennyezetes ágyakat, padokat, tálasokat készítették. A váraljai bútor alapszíne sötétkék, ezen, illetve a fehér, sárga vagy piros mezőkön tarka virágozással díszített, amely főként sajátos, tömött csokrokból állt. Jellemzőek a változatosan kialakított padok, sokszor magas orommal (tornyos padszék), az ülés alatt polccal, kis fiókokkal.

A puha fenyőfából készített bútorok forma és díszítmény tekintetében is megfeleltek a kor ízlésének. Ezek közül természetesen legtöbb volt a láda. A nagyobb méretűeket fehérneműs, vagy ruhás ládáknak, a kisebbeket ékszerek, főkötők stb. tárolására használták. Ugyanazok a kompozíciós elemek szerepeltek a padok, tékák, fogasok, ágyak díszítményeinél, de a felület arányai természetesen mindig meghatározóak azok elrendezésében. A méretek szabták meg a festett kazetták méreteit, számát, esetleg mindez elmaradhatott, s csupán sordíszként kerültek a virágok, növények a keskeny, hosszú bútordarabokra. A festett kazetták a tárgy formájához alkalmazkodóan, vízszintes vagy függőleges irányban nyújtottak. A leggyakoribb a kétmezős, szimmetrikus elrendezés, ahol a díszített felület élénk színét, erőteljes kontúr választotta el az alapszín mély kékjétől.

A növények szárára fő- és mellékmotívumként fűződtek fel a rózsák, tulipánok, levelek, melyek fekete, zöld, kék és piros színnel festettek. A díszítőelemeket fehér és színes pettyezés kísérte, emelte ki a kontúrvonalak mellett. Az egységesen sötétkék alapot leggyakrabban okkersárga vagy fehér, esetenként piros „kazetták" színesítik, megfelelő ritmusban váltakozva. A név és évszám a festett mezők között maradó helyre került, a ládákon a tulajdonos férfi vagy nő neve látható, a padokon, ágyakon, széken pedig általában a házaspáré. A ládák, tékák zárját szintén festett díszítés koszorúzza.[80]

Az igen változatosan díszített, sokféle hímű húsvéti tojásokat húsvétkor a keresztanyák a Magyardombnál ünnepélyesen adták át keresztgyermekeiknek.

Legfeltűnőbb azonban a nők pompás viselete volt a jobbára csak kékfestőbe vagy feketébe öltözködő német falvak körében. Ez valóban, megtévesztésig hasonló volt a várkonyi és a távoli sárközi viselethez, de közelebbről itt is megmutatkoztak a sárközitől eltérő, sajátos váraljai jegyek.

A váraljai lányok pártát viseltek a homlokuk felett. Háromsoros újabb változata a „tornyosbársony". „Parasztfonásban" volt a hajuk - fejközépen végig fonva -, a hajfonat végére széles selyemszalagot kötöttek. Fehér vászoningük len, majd később pamut, maguk szőtte bodorvászon, amelynek ún. mellé, vagy nyakból szabott ujja felső vége egybe volt ráncolva az ing eleje és háta nyaki részével. Az ingujj külső részét a nyaktól a kézelőig keskenyebb-szélesebb sávban elhelyezett mértanias és folytonos mintákkal díszítették, a gyapjúnak a szálasabb, hosszabb és durvább szálaival szőrfonallal, ezért nevezték „szőrös ingnek". A fonal színe piros és kék volt a fiataloknál és fekete az időseknél. A minták neve: ablakos-csillagos, rákos, szegfüs. A 30-as évektől a régi ingek mintájára finom „sóti" (sifon, batiszt) „selyemsóti" és pamut gyári anyagból varrattak inget és szőrhímzés helyett gyári csipkebetétet tettek az ujjába. Ünnepre drágább selyem- és bársony-, hétköznapra olcsóbb kartonblúzokat és pruszlikokat vettek fel. A szedett ingnyakat gyöngysor fedte. Mély nyakkivágású fekete mintás selyemmellényükön kétsoros fehér gyöngyrátét volt, elől gombok helyett fekete pántlikafüzérrel zárult. A húzott fekete „hímzett bársony" szoknya piros, lila, sárga és zöld apró hímzéssel készült. A rávarrott kétsoros selyemszalag a „két pántlika". A szalag térd alá ért. Pertlin húzott, a szoknyánál rövidebb fekete hímzett bársony a kötényük egy selyemszalaggal rávarrottan. A legalsó alsószoknya a combközépig érő szűk „leszorító", mely fölé három kikeményített „pondot" - 2 „sóti", egy csipkés - hordtak. Bütykös harisnyájuk térdig érő sárga vagy barna, vagy szürke. Piros bársonypapucsot vettek a lábukra. Télen „berliner" nagy kendő vei egészült ki a ruha. A menyasszony parittya alakú, több részből összetett fekete alapon fehér hímzett, színes selyemszalagos főkötőt viselt. Ez a századelő, az 1910-es évek viselete, mely megtévesztésig hasonló a sárközihez, de ezeken is vannak jellegzetes váraljai jegyek, melyek elsősorban a hímzésben ismerhetők fel. A váraljai főkötőhím előrajzoló-asszonyok ugyanis híresek voltak szabad rajzú hímzéseikről. A hagyomány szerint Csapó Józsefné Geresdi Sáfár Erzsébet és Újhelyi Jánosné Szabó Erzsébet voltak az utolsó híres főkötő-hím előrajzoló asszonyok Váralján.

Az asszonyok a ruhával harmonizáló selyem- vagy bársonykendőt hordtak sarokkal a tarkójuk alá lekötve. A fekete selyem vállkendőt tavasztól őszig viselték. A felső ruházatban napjainkra a fekete bársonyt felváltotta a ternó és a kasmír. A női ruházat részét jelentő papucsot később a kerek orrú fekete pántos cipő és a piros csizma váltotta fel. A magyar falvakban a férfiak általában mindenütt fehér vászoninget (Váralján gazdag fehér hímzést „rácrovást" raktak rá) és fekete bársonymellényt hordtak. A mellényre zsinóros mentét-kabátot vettek. Nyáron hosszú bőszáru, fehér vászon- vagy gyolcsgatyát, télen vászonból nadrágot vagy zsinóros csizmanadrágot hordtak. A férfiak rámás csizmát viseltek, fejüket kalappal fedték. Nyáron többnyire mezítláb jártak.[81]

Az 1930-as években Váralján is megalakult a Gyöngyösbokréta, az ének és tánccsoport a régi táncok, dalok és szokások bemutatására.[82]Valószínű ekkor a régi szőrös ingek mintájára finom „sóti" (sifon, batiszt) „selyemsóti" és pamut gyári anyagból varrtak inget és a szőrhímzés helyett (talán nem is értett már hozzá senki) „tintok" (gyári tüll csipke) betétet alkalmaztak ujjába. Ekkor már ugyanis a szúk ujjú, bevarrott, vagyis vállból szabott ujjú ingeket hordták nyári ünnep- és hétköznapokra, batisztbol, sifonból, ujján és alján gyári csipkével díszítve. Ünnepre drágább (selyem, bársony), hétköznapra olcsóbb (karton) anyagból készült blúzokat, rékliket viseltek. 1936-ban a Sárközben dr. Pilisy Elemér kezdeményezésére felújították a régi hímzéseket, elsősorban a főkötő-hímzést, így azután a gyöngyös-bokrétás, régi mintára szabott ingekre is több esetben az egykori főkötő hímzését alkalmazták. Az ingeket régi szokás szerint - és ezt a blúzoknál is megtaláljuk - nem tűrték bele a szoknyába, hanem kívül viselték és köténnyel kötötték le.

A legdíszesebb viselet a nagylányoké volt. A nagylány a fején tornyosbársonyt és lekötőbársonyt viselt. A nyakán pókhálósra fűzött, igen súlyos gyöngy, blúza fehér bodorvászonból varrt bőüng. Pruszlikja (mellénye) elől rácsosra fűzött, rajta gyönyörű selyem, rojtos vállkendő. Szoknyája „ternó" (kasmír) anyagból készült, bodrán széles, Franciaországból hozatott pántlika, a szoknya aljára „Mangos síkot" (flittersort) varrtak. A szoknya alatt „slingölt pondokét" (alsószoknyákat) hordtak, sokan hetet-nyolcat is magukra kötöztek. A kötény brokátselyem, színes flitter díszítéssel, rojttal körülvéve. A lábán kapca (gyapjúharisnya), lábbelije hímzett és pántlikás bársonypapucs. Ennyire díszesen csak a legnagyobb ünnepeken öltöztek fel. Ennek a felszerelésnek ára kb. 2 hold jó minőségű szántóföld értékével volt azonos.

A 20. század fordulóján a „gazdagabb rokonoknál", a Sárközben, szinte minden hímzés megszűnt, kivéve azokat, akik a főkötőhímzés öltéseit a „mütyürke" tanfolyamon újra megtanulták. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hímzés újra, saját ruházatuk díszítésére feltámadt volna. Váralján azonban tovább hímeztek, folytatták a díszes vőlegény ing készítését egészen az 1930-as évekig. Tovább hímezték a lakodalom alkalmával felkötött szakácskákat, a zsoltáros kendőket, vagyis díszzsebkendőket, párnavégeket.

A hímzések közül kétségtelenül legnagyobb figyelmet a rácvarrásos (subrikált) zsebkendők és férfiingek érdemlik. A subrikálás szokatlan gazdagságban jelenik meg. A szakácskák és férfiingek különös, stilizált és zárt virágmintái szinte egyedül állóak, nincs a közelben, de a sárközi hímzésekben sem párhuzamuk. Azt, hogy a fehér hímzésben óvatosan megjelenik egy-egy szín, már újabb fejlemény: pontosan ismerjük az újítót is. Egészen újak a párnahuzatok hímzései is, melynek gyakorlata csak a 20. század fordulója után alakulhatott ki, amikor a házi szőttes hosszú párnákat végleg kiszorították a széles, puha, a polgári divat szerint készített vánkosok. E huzatok mintáiban, slingelésében és lyukhímzésében a szinte országossá vált divat helyi változatát fedezhetjük fel. A minták nagy részét a gyári termékek, vagy a kézimunka boltok mintái után rajzolták, így mintegy átmenetet képeznek a népművészet és polgári kézimunka világa között.

Váralján ötféle hímzés található:

1. főkötő-hímzés (ami majdnem azonos a sárközivel)

2. párnavég-hímzés (fehér hímzés, de felhasználja a főkötő motívumait, fűrészlevél, három rózsa, három levél, három lik)

3. férfiing-hímzés subrikával (rácvarrás)

4. szakácska-hímzés

5. zsebkendő-, jegy kendő-hímzés.

Az utóbbi három sokban hasonlít egymásra, mert mindháromban a lapos, a lyukhímzés és a subrika változik. A legszembetűnőbb hasonlóság a sárközi hímzéssel a főkötő-hímzésnél található; a motívumok majdnem azonosak. Némelyek megtalálhatók a párnavég, a szakácska, valamint a férfiing díszítésénél is. A párnavégek kizárólag fehér hímzéssel készültek. Ezeken megtalálható a fűrészlevél, a makkosrózsa, a „három rózsa, három levél, három lik" sok slingeléssel, lyukhímzéssel. Ezek gyönyörűen hímzett párnák a „tisztaszoba" szép, magasra vetett ágyát díszítették.

Vászonból készült inget állandóan használtak a váraljaiak; az egyszerűbbet hétköznapra, a nagyon elavultat alvásra. Váralján a férfiingek díszesebbek voltak, mint a női ingek. A nők főkötőt, szakácskát (kötényt), szőrös inget használtak. A dúsan hímzett férfiingeket egyházi ünnepek alkalmával szedték elő a sublótfiókból. Esküvőre külön újat hímeztek, ami már finomabb, vászonból készült (sóti, sifon). Ezt a fiú édesanyja hímezte, vagy hímeztette a felserdült fiának. Nagy divat volt még a jegying, amit a leány vagy anyja csináltatott hímző asszonnyal. Az ingek nyakrésze akkor készült el, amikor már eljegyzett menyasszonya volt a lány, mert a nyakméret csak akkor volt pontos. Minél módosabbak voltak a szülők, annál több hímzés díszítette az inget.

Ezeket az apró kis finom mintákat hímezték rá díszzsebkendőkre is, a miket a férfiak és nők egyaránt használtak. Az asszonyok zsoltárjukra (énekeskönyv) tették, még egy szál rozmaringot vagy szagosmentát is tettek rá, hogy illatos legyen, mikor mentek a templomba. Később ezekről a zsebkendőkről lemaradt a subrika (rácvarrás) és helyébe folyókás szegély, csibeszöm stb. került. Később itt is megjelentek a színes hímzőfonalak.

Baranyai magyarok

Zengővárkony (régebben Várkony) Baranya megyei település, a Mecsek délkeleti részén, a Zengő lábánál, Pécsváradtól 9 km-re. A török hódoltság alatt is lakott hely volt, lakosságának többsége azóta is magyar. A debreceni Kollégium Tékájában őrzött dokumentum görög eredetűnek mondja Várkonyt, melyet a török elől menekülő görögök népesítettek be. A családnevek ugyan nem ezt jelzik. Egy Basilius nevű görög remete nevét viseli a falu fölött eredő jóvízű Balázs-forrás. A Tótok Szőleje határrész pedig Morvaországból idemenekült husziták emlékét őrzi. A falu a török után is a pécsváradi apátsághoz, illetve jogutódához, a Közalapítványi Uradalomhoz tartozott. A 443 lélek mintegy fele római katolikus, azaz német eredetű, másik fele protestáns „kálomista" vallású és magyar eredetű. Ez utóbbiak egy nagyobb népességhez tartoztak a középkorban: Zengővárkony, Pécsvárad, Nagypall, Belvárd (Gyula), Váralja, Babarc, Mohács és Dél-Baranya ősi magyar népessége a török előtt magába foglalta a kalocsai, a Tolna megyei és a felsorolt baranyai településeket is. A török hódoltság és a felszabadító háborúk következtében számos település elpusztult.

A Zengő vidék magyarsága megőrizte ősi kultúráját és házassági kapcsolatait a Tolna megyei Sárközzel és Dél-Baranyával. Várady Ferenc így írt az itteni „kálomistákról" 1896-ban: „A pécsváradi, várkonyi és nagypalli magyarság az ős eredeti magyar törzs ivadéka. Tiszta magyar typusok, zömök, erős alakok. Az ev. ref egyház hívei. A férfiak nyáron gatyát, szűk szájú inget s pitykés mellényt viselnek; télen pedig magyar szabású, zsinóros, fekete, vagy sötét kék posztóruhát. Fekete pörge kalapot, tűrött szárú csizmát. A nők 3-4 fehér alsószoknyát húznak, melynek alja tele van keményített fodorral, ezenkívül horgolt csipkével s járás közben ide-oda vetődik. Nyáron ingujjban járnak, télen pedig testhez álló bekecsben. A hosszú rojtú vállkendő azonban soha sem marad el. A leányok megőrizve híven a múlt szokásait, ma is pártát viselnek; a menyecskék a pártához hasonló, csak hogy jóval nagyobb s szintén ősi jellegű fejdíszt használnak. A nyakukba gyönggyel díszített bársony szalagot kötnek... a szalagnak hosszúra hagyott két vége a mellük fölött libeg-lobog. Durva festett gyapotból készített harisnya s fél czipő födi bábukat. A mohácsi magyar kálvinisták ruhaviselete csaknem teljesen megegyez a pécsváradi, várkonyi, nagypalli magyarok ruházatával, a mohácsiaknál csak az ünneplős ruhában van eltérés, amennyiben hosszú szoknyát viselnek; a férfiak pedig ugyanolyan széles peremű kalapban járnak, mint a duna-vidékiek."[83] Különösen a női viselet színpompás: a fiatal leányok pártája, a színes pántlikákkal, gyöngyökkel díszített „tornyos bársony" vagy a fiatalasszonyok főkötője, a flitterrel, isiaggal díszített ternószoknya, rajta a más mintájú kötény. 1910-ben 662 magyar és német lakos élt itt, 1990-ben 459-en voltak (12 % német), 2001-ben 415 fő (3 % német). Gyümölcs- és szőlőtermesztésből élnek. A település határában szelíd gesztenyés van, amelynek területe 28 hektár. Minden évben Lukács napján, október 18-án rendezték meg a gesztenyeszüreti búcsút. Másnap Pécsváradra mentek a legények a leányvásárra. Kedden ismét Zengővárkonyban folytatódott a háromnapos bál, mulatság, ami több párnál rendszerint házassággal végződött. Nóta is van róla: „Megérött a fekete gesztönye, földre lehajlik a levele. Csalfa a kisangyalom szöme, másra kacsingatott vele." [84] 

A település első írásos említése 1220 körüli (Varkun, Warkun). A pécsváradi apátság alapítólevele szerint I. István adta a monostornak. A 13. század végén is az apátság nemes jobbágyai és népei lakták. A pécsváradi uradalomhoz tartozott. Az ősi település átélte a török háborúk viharait, és mindvégig lakott település maradt. A hitújítás idején Kálvin tanításait fogadta be, csakúgy mint Pécsvárad, Nagypall, Hidas, Nádasd lakói, akikkel egy népcsoportot alkotott. 1767-ben Mária Terézia idejében 55 úrbéres családot írtak össze, akik mind töredék telkes jobbágyok voltak. Ezek a földterületek nem voltak nagy területűek, de a megélhetést biztosították. E mellett jelentős jövedelemforrást biztosított az említett híres gesztenyés is.[85]

A 18. században németek települtek be a faluba. Lakosai ekkor főként szőlőt, gyümölcsöt termesztettek, és gesztenyét gyűjtöttek. „Várkonynak első elnevezése volt Kocsid, jelenlegi elnevezése szájhagyomány szerint e két magyar szóból ered: Várj kan. Mostani helyén nagyszerű erdő létezvén abban vaddisznók nagy számmal tanyáztak, s ki-ki rontva a lakosok ültetvényeire...tetemes károkat okoztak. S egykor egyik lakos egy vadkanra rá lővén s elhibázta, haragjában ekként fenyegette: Várj kan! Várj kan! Es ekként lett a völgy Várkonynak nevezte. Legelső lakói 1453-ik évben Ilik Mohamed uralkodása alatt az üldözött menekültekből állott; s hogy ez valószínű, mutatja a falu fölött lévő gesztenyés erdő, mellyet várkonyi lakosok ültettek; - a fák között most is találtatnak 5-600 évesek."[86]

Jellegzetes népszokás, a közelebbi és a távolabbi sárközi jellegű községek ismerkedési alkalma volt a Lukács-napi leányvásár, mely Magyarországon egyedülálló református búcsú volt. Akkor tartották, amikor már végeztek a kinti mezőgazdasági munkákkal. A vásár három napig tartott. Vasárnap délben kezdődött Zengővárkonyban, majd hétfő reggel folytatódott Pécsváradon, ahonnan kedd reggel ismét visszatértek Zengővárkonyba. Az itt egymással megismerkedett fiatalok többsége hamarosan össze is házasodott. A néprajzkutató szerint: „Zengőalja életének fontos eseménye volt az októberben tartott vásár, ahol nemcsak Pécsvárad, Zengővárkony és Nagypall reformátusai gyűltek össze, hanem a környező katolikus falvak lakói mellett messzeföldről érkeztek ekkor a vendégek (Kölked, Mohács, Belvárdgyula, Váralja reformátusai). Ami a legfontosabb a sárköziek is ellátogattak ide (Alsónyék, Decs, Sárpilis, Ocsény). Nemcsak ellátogattak ide, hanem gyakran feleségül is vették, vagy feleségnek is elvitték az itt megismert lányokat. Ez a vásár nagyon sokat lendített a két tájegység (népcsoport) házassági kapcsolatain, amelyek természetesen látható nyomokat is hagytak a reformátusok népi kultúrájába."[87]

Mohács városa a Bajánál két részre szakadt Duna folyó jobb oldali főága mellett fekszik, éppen ott, ahol az északnyugati irányból délkelet felé fordul. Első okleveles említése 1093-ból való, amiből megtudhatjuk, hogy a falu lakói a püspök jobbágyai. Többségükben mezőgazdasági foglalkozásúak voltak, de szép számmal akadtak közöttük halászok is, akik nemcsak a Dunán folytattak halászatot, hanem a halastavakban is, melyeket az időszakosan elárasztott területeken alakítottak ki.

A kis falu fejlődése egyenletes volt, s 1408-ban már mezővárosi jogokat kapott. Feltehetően ezután vették körül falakkal a települést, ami nem jelentett feltétlenül kőfalakat. Amikor 1526-ban II. Lajos király seregével a török elé vonult, utolsó éjszakáját itt töltötte a hagyomány szerint, a püspök házában. Itt írta meg nevezetes levelét, melyet így fejezett be: „cito, cito, citissime!" azaz „sebesen, sebesen, nagyon sebesen", vagyis jöjjetek segíteni. A tragikus kimenetelű csata augusztus 29-én zajlott le a Mohács alatti síkságon Majs, Sátorhely, Udvar közelében, Kölkedtől délnyugatra. A csata után a törökök felgyújtották ugyan a várost, de hamarosan újjáépítették. A palánkvár falait helyreállították, a várost közigazgatási központtá jelölték ki. A Dunán élénk hajóforgalom zajlott akkoriban is és a város jelentősen fejlődött. Ebben az időben a magyarok egy része átköltözött a biztonságot jelentő szigetre. Sokan végleg ott is maradtak, létrehozva a túlparti települést, Kis-Mohácsot. A 18. században alakult ki a soknemzetiségű város. Az itt élő magyarok, horvátok mellé nagy számban telepedtek le rácok (szerbek) is, majd később németek. A nemzetiségek a városban egymástól elkülönülve éltek. Önálló városrészekbe tömörültek a református magyarok, katolikus magyarok, a sokácok, a szerbek és a németek is.

A 18. században már számbelileg kisebb református magyarság zömét, Andrásfalvy Bertalan[88]a török időket helyben átvészelő mohácsi őslakosság maradékának tartja, akik többször elfutottak a városból, de újra vissza-visszatértek és új életet kezdtek. A református eklézsia birtokában lévő aranyozott úrvacsorai poháron az 1570-es évszám állt. Erről az egyház feljegyzéseiben írják: „Még a mostani öregek is olvassuk a református anyakönyv 1801-ből való feljegyzésében - erről a szent pohárról azt beszélik, hogy azokban a boldogtalan időkben, hol törökök, hol tatárok, hol ráczok és más czimborásaik gyakran bekalandozták és elpusztították ezt a részt, a mohácsiak a szigetbe vették magukat, mely akkor sűrű erdőkkel, tavakkal és nádasokkal volt elborítva, egy buzgó lelkű öreg, Faddi János, a szent poharat magához vévén, egy odvas fában rejtette el mindaddig, míg lecsendesült az ország, azután ismét előhozta..."[89]

„Mohács útczái szűkek, kátyúsak, s mivel a nép mezei munkával él, csöndesek. Csak vásárkor élénkülnek meg, mikor az egész Baranya, sőt a bácskai és alsó pestmegyei Alföld, sőt Slavonia és a Szerémség nyelvben, viseletben tarka sokasága is felgyülekezik abban a sokadalomban, mely nem férvén meg a nagy vásártéren és tágas mellékpiaczokon, áradatával becsap a távoli szűk útczákba is. A bácskai szerb, német és magyar termetben, bizalmasságban és telt erszényben ide is elhozza otthoni versenyét. A bezdáni és szeremlei bokorugrós szoknyák; a kokárdás szűrbe öltözött mohács-alji sokacz becsületes arcza; a rácz leányka aranyos bóbitája, mint egy kis páva."[90]

Ezzel a mohácsi református lakossággal rokon a hasonló vallású szomszédos Kölked, valamint a sárközi, drávaszögi és zengőalji magyarság is. A Sárközzel és az Ormánysággal összefüggő ősi magyar települési terület volt hajdan az Alvidék, melyhez tartozott Kölked is. Alvidéknek nevezik a Dunántúl délkeleti sarkában a Duna-Dráva szögében élő őshonos református magyar népet. A Baranya-hát déli lejtőjén Karancs, Kő, Sepse, Csúza, Vörösmart és Kiskőszeg színtiszta magyar községek és innen le Béllyéig, az Alvidék délkeleti szögletét ugyancsak a színtiszta magyar nyelvterület foglalja el.[91]Szorosabban ide tartozott egykor Egerág, Belvárd, Babarc is. Egerágot Radonai Mátyás püspök erőszakosan tette katolikussá; a többi faluval azonban sokáig fennállottak Mohács házassági kapcsolatai.

„A mohácsi magyarok viselete különösen a nőké, nagyon hasonlít a pécsvárad- és várkonyvidéki magyarok ruházatához...Vallásra nézve a dunamelléki magyarság elenyésző csekély kivétellel mind református. A magyarság túlnyomó többsége nemcsak vallásban; de alkatra, ruhaviseletre s szokásaira nézve is megegyez. A férfiak ruhaviselete a hagyományos kék, illetve meggyszínbe átmenő kékes posztóból készült zsinóros ruha. Ez természetesen az ünneplő. Nyáron s egyáltalán hétköznapon a réting s széles pőregatya járja. A férfiakat a nemes egyszerűség jellemzi. Nyáron a fejükön kalapot, télen asztrachán-sapkát viselnek; a lábukon csizmát, vagy papucsot. Nevezetes a laskói, kopácsi és daróczi atyafiak óriási karimájú kalapja, mely azonban most már csaknem teljesen kiment a divatból...Becsületes, őszinte és nyilt szivü, tiszta jellemű; családi életét a legszigorúbb formák közt éli. Hajadonok elbukása; elválás, különélés ritkán fordul elő. Általában becsületes, törekvő, szorgalmas nép. ...De...a magyarság évről-évre fogy! És épen e szép községekben - talán innen indult ki - rettentően dívik az egy gyermekes rendszer. Ez abban áll, hogy az ifjú házasoknak - csaknem kivétel nélkül -6-7 évi együtt élésük után születik meg az első gyermekük. Ha ez meghal, lesz másik. Ha leány, lesz még egy; de ha az elsőszülött fiu, akkor több gyermek abban a családban nem születik."[92]

A népi kapcsolatokat bizonyítják a drávaszögi (alvidéki) hímzések is, melyek a sárközi főkötőhímzésekkel rokon stílust képviselnek. A drávaszögi hímzéseket is fekete muszlinon varrták fehér fonallal; a minták nagyobbak, a sárközihez képest szinte elnagyoltak. Előképeik aranyhímzések is lehettek. Ellentétben a sárközivel, itt kisebb díszítmény jut a főkötő elejére, a nagyobb a kontyot borítja. Lapos öltéssel, nyolcas öltéssel, huroköltéssel, láncöltéssorral, szálöltéssel, keresztöltéssel és Margit-öltéssel varrták. A nagy rozetták közepét keresztekkel és a pókolásra emlékeztető laza öltésekkel töltötték ki. A főminta a főkötő kontyot borító hátsó lapjához igazodik, melyet két szimmetrikus félre tagolnak: egyik fél tükörképe a másiknak. Néha csipkesor választja el őket, máskor egybe szerkesztettek. Akad madaras, rákos minta is, de a legtöbb rozettákból, gránátalmákból, tulipánokból és leveles ágakból áll. A minták java mozgalmas, amit a kevés díszítőelem változó állásban, világos, egyértelmű kompozíció szerinti elrendezésével érnek el.[93]

Hasonlóság alapján kétségtelenül összefüggésben lehet a sárközi, a bátai és az érsekcsanádi megfelelőkkel, de mégis más, mert Drávaszögön a kontydíszítmény dominál. A drávaszögi menyecskék vastag ágban konttyá tekerték a hajukat. „Hogy a főkötő jobban kifeszüljön, és rajta a hímzés jobban érvényesüljön, a kontyra egy - két ívben begörbített - vasat illesztettek - írja Gönyey Sándor.- Ezt a kontyvasat vagy drótkontyot szövetdarabokkal körülcsavarták. A kontyvasra felrakott fékötőt színes szalagokkal, galánttal lekötötték. A galántot a konty alatt csokorra kötötték, a szalag vége pedig a háton lelógott. A főkötő homlok felé eső részét fékötő-elővel fogták le..." A főkötő anyaga klott, ritkábban selyem, muszlin. A mintát papírra rajzolták, majd kivágták, és a lyukakon keresztül krétával az anyagra dörzsölték. Ennek nagyobb részét vastag varrással töltötték ki, de a megfelelő helyeken a hurok-, a szár-, lapos fonalöltést is alkalmaztak. A díszítmények között különösen kedvelték a rózsát, melyre több változatát ismerték: három-, öt-, hat-, őszi-, patkós-, koszorús-, kársai-rózsás fordult elő a leggyakrabban. A tulipánt is megtaláljuk, de más virágokat is kedveltek, éppen úgy, mint a madár-, csibe- és tyúkmintát.[94]

Mohács hosszú ideig rendezett tanácsú város volt, élénk kereskedelemmel és kisiparral. Fejlődésében nagy szerepe volt a Dunának. Az itt kikötő hajók áruit a mohácsi piacon értékesítették a kereskedők, ugyanakkor elszállították a város termékeit a távoli piacokra, így a fekete korsókat is. A Dunán át évente mintegy 400 ezer mohácsi fekete edény jutott el Szlavóniába és a Bácskába. Az 1880-as években 116 korsós mester dolgozott a piaci igények kielégítéséért. Mohács mindig a dunai forgalom egyik fontos helye volt. Az utasszállító és teherhajók itt szeneitek. A szenet a pécsi bányákból szállították, kezdetben szekereken, később Pécs első vasútvonalán, amelyet Üszögpuszta és Mohács között 1854-ben nyitottak meg.

A város nagyobb arányú fejlődését a 19. században a gőzhajózás jelentette. 1840 óta mezővárosi rangot élvezett. 1869-ben lakosainak száma meghaladta a 12 ezret, amikor Pécsett 25 ezer ember élt. 1871-ben városi címét nagyközségire minősítették vissza, s csak 1924-ben lett újra város. A sárköziek sokáig tekintették a mohácsi vásárt áruik eladási és árucikkeik beszerzési helyének.

Mohács és Sárköz népi kapcsolatainak emléke még a 20. század második felében is élt. Féja Géza szociográfiájában írja: „A Korsósokban ezek szerint halász- és pákászhajlamok helyett földműves vonzalmak éltek, ez pedig érthető is, hiszen Mohácsról, a török elől menekültek a „vízi világba". Megint földművelésre alkalmas helyet kerestek...Sárpilisen oly kevés földmívélésre alkalmas föld akadt, hogy irigyelték a csőszt, akinek két hold biztos föld jutott. A régiek közül néha két-három család összeállott, és lovastul Baranyába ment gabonát nyomtatni részért. Ezeknek meg is volt az évi kenyerük, de nem rendelkezett mindenki lóval, meg nem is juthatott el Baranyába. Hát új otthont kerestek, ahol megterem a búza a káposztával egyetemben." [95]

Kölked régi település, már a rómaiak idejében is lakott hely volt. A szájhagyomány szerint Kölked már a honfoglalástól kezdve ősi magyar halászfalu volt. (Hét ház állt a mai Templom-dombon.)[96]Írásos említése 1016-tól ismert, ekkor a pécsváradi apátság birtoka. A középkorban halászok lakták. A mohácsi csata az ingoványos résztől nem messze zajlott le. A faluban élt halászok, a nádasok között megbújva vészelték át a zavaros évek pusztításait, ennek következtében a török megszállás alatt is gyarapodott a lakosság száma. A törökök kiűzése után lakói továbbra is a halásztak, bár a vizenyős területek szélén földet is műveltek. A Duna szabályozásával a falu kiszabadult a mocsárból, lakosai halászaton kívül a nagy réteken állatokat, főleg lovakat tartottak. Kitűnő szántóföldjeiken elsősorban burgonyát és kukoricát termeltek. Kölked színtiszta református, magyar falu volt még a 19. század közepén is.

Különös a református magyarság Pécsvárad, Zengővárkony és Nagypall által alkotott kis szigetének a magatartása, amely a messzi Váraljával (Völgység) és Kölkeddel (Alvidék) tartott fenn vérségi kapcsolatokat. Lehetetlen fel nem ismerni, különösen a távoli, a német lakta területeket áthidaló kapcsolatokban a százados, tehát a német telepítés előtti időkből származó hagyományokat:

„A duna-menti magyarság legjellemzőbb alakjai Kopács-vidékén találhatók. Mind jól megtermett, csontos, izmos emberek; tősgyökeres, karakterisztikus magyar vonásokkal. Értelmiség dolgában is kiválók. Kálvin hitvallását követik. Régi viseletük bő gatya, széles ujjú rövid derekú ing, óriási, öblös, nagy karizmájú kalap, ráncolatlan patkós csizma. Az ing fölött hatalmas, ezüst-gombokkal ellátott posztó-mellényt és kizsinórozott dolmányt viseltek. Az ujabb nemzedék már elhagyta ősi viseletét; tetőtől talpig posztóban s szövetruhában jár. A nők bokáig érő szoknyát, divatos ruhaderekat s vállkendőt hordanak s csak úgy suhog a selyem rajtuk. Itt már nagy a fényűzés. A vörösmarti és csúzai magyarok, a kikkel teljesen azonosak a siklósvidéki kálvinisták, szintén levetették ősi ruháikat s az ujabb kor divatját követik. A férfiak posztóban járnak s a nők lépést tartva a divattal. A legujabb viselet szerént öltözködnek." [97]

Azonosságok és különbözőségek a sárközi jellegű falvak népi kultúrájában

A kutatók egy része már régebben észrevette a földrajzi Sárköz és az említett Bács-Kiskun megyei, baranyai és tolnai községek lakossága közötti viselkedésbeli és más egyezéseket, a rokoni, házassági kapcsolatok meglétét. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori összeházasodás erősítette és tartotta fenn, így felvetődött a közös eredet gondolata az, hogy a zengőalji és egyéb sárközi jellegű magyar falvak népe a sárközi magyarság kirajzása lenne, vagy fordítva. A közös eredet gondolatának három változata terjedt el. Egyik elképzelés szerint az említett sárközi jellegű falvak lakossága a török hódoltság megszűnte utáni újratelepülések idején a Sárközből rajzott volna ki. Ez az elmélet tarthatatlan, hisz - Pataki József[98]és saját anyakönyvi feldolgozásaink eredményei szerint - a török kiűzése után a sárközi református magyar őslakosság saját néprajzi határainak településeit (mely a török előtt közel 30 volt) sem tudta újra benépesíteni, szükség volt más azonos vallású és azonos nemzetiségű telepesekre, akik közül sokan az elpusztult tolnai, baranyai református magyar falvakból érkeztek. Ezt bizonyítják a vezetéknevek is: Apari, Varasdi, Pilisi, Berekali, Geresdi, Pécsi, Pali, Ocsényi, Tolnai, stb. Ennek ellenére ugyanez mondható el az ott található sárközi jellegű falvakról is, így a Sárköz innen történő teljes újratelepítésének elmélete sem állja meg a helyét.

Valószínűbb a harmadik álláspont, mely szerint az itt lakók őslakosok. A török világban elpusztult nép és paraszti műveltség emlékeit őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, amelyek közti teret nagyrészt német telepesek töltötték ki. Ez az idegen környezet egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat. A Sárköz és a vele rokon községek megyényi területek magyarságát, illetve maradékát őrizték meg.

Zentai János véleményében tovább megy, adatokkal bizonyítja, hogy „ha a még élő sárközi jellegű szélső településeket - Ócsény - Érsekcsanád - Szeremle - Mohács -Belvárd - Pécsvárad - Váralja - Ócsény - a térképen egyenes vonallal összekötjük, tekintélyes területet kapunk. Bátran feltehetjük, hogy amikor itt a magyarság még nem pusztult ki, az egész - így körülhatárolt - területet a ma sárközinek mondott népcsoport elődei lakták.”[99]E sűrűn lakott területtel kapcsolatban idézi Baksay Sándor azt a régi közmondást, miszerint aki Tolnát, Baranyát bejárta az mindent látott, amit látni érdemes, tehát világlátott ember.[100]

Az itt élt lakosság a török defterek tanúsága szerint a 16. században teljesen magyar. Az említett területet kettészeli a még a római korban kiépített Eszék-Buda közti hadiút. Az út és szegélye a török háborúk alatt fő felvonulási területe volt a hódítóknak, majd a felszabadító császári zsoldos seregeknek. A megmaradt lakosság természetesen igyekezett menekülni, egyfelől a Duna mocsaraiba, másfelől a Mecsek rengetegeibe rejtőzve. A háborúskodások elülte, a harcok délebbre kerülése után a megfogyatkozott lakosság visszatelepedett. A Duna nádas rengetegeiből előjött emberek települtek a Sárközbe, Bátára, Érsekcsanádra, Szeremlére, Baranyában pedig Mohácsra és Babarcra. A másik szélen a Mecsekben megbújtakból maradt a Zengő tövében három falu - Zengővárkony, Pécsvárad, Nagypall -, Tolnában Váralja és Máza, valamint az azóta elnémetesedett Hidas, Nagymányok, Mecseknádasd. Délebbre szerencsés véletlen folytán maradt meg Belvárd. Az egész terület újbóli benépesítésére a megmaradt sárközi lakosság kevés volt, sőt később a Rákóczi-szabadságharc idején az újratelepült falvak egy része is elpusztult, lakosságuk a délszláv betörések következtében elmenekült.

A sárközi jellegű magyarság őslakos voltát ezen a területen több egyéb tény is bizonyítja. Az egyik szinte perdöntőnek nevezhető adat a zengővárkonyi református egyház irattárában található. Egy korabeli lelkész által készített falutörténeti leírásban a következőket olvashatjuk: „...mert én értem itt 1792 esztendőben 8590 esztendős személyeket, kiknek az ő ötöd ízig való Attyuk is várkonyi lakos volt, és csak ez szerint is lehetne 300 s több esztendős Helység…” - Boldizsár Imre lelkész írta ezeket a sorokat, aki 1792-1805 között szolgált itt. Több mindenről ír, régi hagyományokat említ meg - még itt átmenetileg megtelepült huszitákról is feljegyzéseket készít -, lehetetlen, hogy ne említett volna meg egy olyan fontos eseményt, mint egy falu lakosságának áttelepülése más vidékről. Ha a lakosság újtelepülésű lett volna - amely nem történhetett a 18. század elejénél előbb -, akkor a falu legöregebb embereinek erre emlékezniük kellett volna. 1757-től vezetik a zengővárkonyi házassági anyakönyvet, ebben nincs olyan bejegyzés, mely szerint a házasulandók tolnai sárközi születésűek lettek volna (holott ha másutt nem, az idősebb özvegy házasulandók esetében ilyen még előfordulhatott volna.) Végül bizonyítéknak vehetjük még azt a tényt is, hogy református egyházigazgatási beosztás szerint a zengőalji községek a legutóbbi időkig (éppen úgy, mint a Duna bal partján Érsekcsanád és Szeremle) a tolnai egyházmegyéhez, esperességhez tartoztak.

A sárközi jellegű falvak elnéptelenedését tovább növelték a német betelepedések, betelepítések, hisz a falvak újratelepítése esetében a földesurak törekvése az egy nemzetiségű, egyvallású, homogén lakosság kialakítása volt. Szemléletes példa erre Nagymányok esete, valamint később a 19. század folyamán a baranyai Hidasé. Nagymányokon az 1703-as összeírás szerint 16 magyar adófizető háztartás élt, 1727-ben 11, 1738-ban 6, 1770-ben egyetlenegy sem. Nagymányok református magyar őslakossága 1770-re teljesen eltűnt: elköltöztek vagy kihaltak ezek a családok, általában a többi megmaradt, sárközi jellegű településre költöztek. Közülük jó pár család váraljai lakos lett, leszármazottaik egy része ma is itt él: a György Deák (mely később a 19 században Gyerdákra, Gyergyákra rövidült), a Mester, a Tóth (amely itt Mányoki Tóthként szerepel), a Nagy, a Csapó, a Mátyás, a Magyar család, valamint a Mózes család egyik ága. E család másik ága 1760-ra kihalt, a harmadik pedig ugyanebben az évben Sárpilisen tűnt föl.

A sárközi egyke miatt a hiányzó munkaerőt elsősorban a rokon sárközi jellegű, református, magyar falvak lakossága biztosította. Ehhez hasonlóan a mesterségekhez szükséges utánpótlást, az inasok többségét is a Sárközből és a környező református falvakból biztosították a mesterek.[101]

Ha e nagyobb területen élt magyar néprajzi csoport összetartozását, a környező csoportoktól eltérő megkülönböztető jegyeit vizsgáljuk, az is állításaink helyességét igazolják. Az egyik jellemző elkülönítő kritérium a tárgyi megkülönböztető jegyek csoportja, ezek között is a legfontosabb a népviselet. Vizsgáljuk meg hát a rokonsági elmélet két lehetőségét a népviselet tükrében:
Ha a Sárközből települtek át a völgységi református magyarok, annak legkésőbb a 18. század első felében kellett volna megtörténnie. A ma ismert színes sárközi népviselet a 19. század második felében alakult ki. A két időpont között (a feltételezett idetelepülésüktől) másfél évszázad telt el. Mégis az egymástól elég távoli, más népelemekkel egymástól elválasztott két csoportnál hasonló, szinte egyező a viselet, a váraljai valamivel archaikusabb, több régi elemet őrzött meg, mint a Tolna megyei sárközi. Azok a minimális eltérések fedezhetők fel csupán, amelyek az egyes sárközi községek között is megvannak.

Nézzük a másik elképzelést! Ha a baranyai és tolnai falvakban élő sárköziek őslakosok e tájon, a tolnai sárköziektől való elszakadásuk - a közéjük települt, telepített idegen elemek által - még régebben történt, viseletük mégis megegyező. Mindkét esetben azt látjuk, hogy a sárközi falvak viseletének hasonló fejlődése is bizonyíték a tolnai Sárközzel való eleven kapcsolat mellett, s egyben tárgyi kifejezője annak, hogy a részekre szakadt közösségekben tovább él az együvé tartozás tudata. A népviseletet, ezen belül elsősorban a női viseletet tehát el lehet fogadni meghatározó, rokonsági jegynek.[102]

A sárközi csoportnak egyik legdélibb, a többitől legtávolabb eső községe, Belvárd. Közvetlen szomszédságában van Magyarpeterd. Csak e két református község magyarsága él szigetként itt az idegen környezetben. Magyarpeterd népviselete a messzebbi sárköziekével egyezik. Ugyanez a helyzet Mohács és a szorosan mellette lévő Kölked esetében is. Mohács református magyar lakosságának viselete a sárközivel, Kölkedé viszont a távolabbi drávaszögivel rokon. A két-két egymás melletti elszigetelt község népviselete miért nem egyforma?

Változik a viselet, de egy-egy néprajzi csoporton belül egyezően; legalábbis így volt, amíg a hagyománynak nagyobb ereje volt. Mikor a felülről jött „divatlapviselet" vált úrrá, megszűnt ez az elkülönülés, - bár az egyes csoportoknál lévő különbségek még sokáig nyomot hagytak a legdivatosabb viseleten is. Szinte a népviselet megszűntével egy időben homályosult el a néprajzi csoportok elkülönülése is.[103]

A népi szőttesekben is van tájjelleg, változatosság, ami más-más csoportra jellemző. Díszítő elemeiben a szőttes - azonos technológiája következtében - kevésbé változatos a hímzésnél. Színezésében, különösen a sárközi szőttesekben erősen kidomborodik a csoportsajátosság, a sárköziek a fehér piros mellé keverték még a feketét. A sárközi szőtteseken a három szín alkalmazása annyira törvényszerű, hogy még a feketével szőtt gyászterítőkön, halottas lepedőkön is van egy kis piros szedés.

Hasonlóan meghatározóak a nyelvi jelenségek is. Általában különbség van az egyes csoportok tájnyelve között mind hangtanilag, mind pedig a szókészlet, szóhasználat szempontjából. 1831-ben a Magyar Tudományos Akadémia kebelében működő Marczibányi alapítvány pályázat felhívást adott közre a sárközi nyelvjárás sajátosságainak összegyűjtésére. A pályázatra csak töredékes gyűjtések, feldolgozások érkeztek be, Ötvös István decsi, Soltra János őcsényi, valamint Szikszai József váraljai lelkipásztor küldte be eredményeit. Hogyan került Szikszai a sárközi prédikátorok közé? Erre a kérdésre könnyen feleletet adhatunk, ha összehasonlítjuk az általa készített szógyűjteményt a sárközi lelkészek eredményeivel. Az általános megjegyzések majdnem szó szerint egyeznek, és az összegyűjtött szavak többségét a Sárközben is a váraljaihoz hasonlóan ejtették. Az általános megjegyzések mellett e tájszavak is a sárközi és a váraljai nép rokonságát bizonyítják, amely nemcsak a népviseletben, a gyakori összeházasodásban, hanem a szoros kapcsolattartás valamennyi formájában jelentkezik. Váralját az ún. külső Sárközhöz sorolja a szakirodalom, de a rokonságot a mai sárközi lakosság is élénken ápolja.[104]

Minden jegy között talán a legmeghatározóbb a közösség tagjainak felfogása hovatartozásukról, tehát a mi tudat. E tudat bizonyítéka a migráció, a költözés is. A Baranyából és Nyugat-Tolnából elköltözött reformátusok a Tolna megyei Sárközben találtak új lakhelyet maguknak. Megemlíthetjük példaként a mázai Dósa Mihályt, ki az 1738-as összeírásban még ott szerepelt rokonaival együtt, 1748-ban már Hidason írták össze, a 19. század végén pedig egyik fiát, Pétert és családját már Sárpilisen találjuk, másik fia, János pedig átköltözött Váraljára. Költözni lehetett (az állandó lakóhely-változtatás a hazátlan zsellérek között általános is volt), de láthatóan nem szívesen vállalkoztak rá, csak valami fajta kényszer hatására. A házasságkötéssel kapcsolatos költözés viszont megszokott jelenségnek számított, hisz a négy sárközi község, valamint a már említett rokon falvak lakossága között rendszeres volt az összeházasodás. A migrációra, a Sárközbe költözésre még egy évszázad múltán is emlékeztek: a hidasi református egyház presbiteri jegyzőkönyvében olvashatjuk 1934. május 6-iki dátummal: az elnéptelenedett egyházközség búcsú istentiszteletre készülvén felkérte lelkészét: „Az előkészületek folyamán értesítse a Hidasról elköltözőiteket Őcsényben, Decsen, Sárpilisen és Váralján.”[105]

A néprajzi csoportok elkülönülése mérhető a népi hagyományok átalakulásának, megszűnésének, új elemek befogadásának folyamatában is. Ez egy néprajzi csoporton belül nagyjában egy időben zajlik le. Ha az indíték kívülről jön, akkor a jelenség a hatópont irányából terjed, majd lassan eléri az adott csoport legtávolabb eső falvait. Amikor a változás belülről indul el szinte körkörösen gyűrűzve terjed a határokig. A főkötő viseletében a sárközi csoportnál típusváltozás történt. A századforduló táján a régebbi negyed gömb alak ún. szabott főkötőt felváltotta a nyolcad gömbszerű parittyafőkötő. A központból lassan terjed tovább. A terjedést lassította a kisebb szórványok egymástól való viszonylagos távolsága. Mire a legtávolabbi Mohácsra eljutott volna, a városi település lakossága már levetette népviseletét. így ez a főkötőtípus itt ismeretlen is maradt. (A közbeeső idegen néprajzi csoportok ezt a formát nem vették át.) Míg a többi sárközi jellegű településen a sárközi jellegű főkötő terjedt el. A zengőaljiak viselete és hímzése, bár nagyjából egyező volt a Sárközével, annál jóval egyszerűbb. A különbség oka talán a kevesebb föld, így kevesebb jövedelem, a lakosságnak kevesebb jutott a fényűzésre. Zengővárkony és a sárközi falvak egymástól való térbeli távolsága, régebben a közlekedés fejletlensége miatt az érintkezés nem volt annyira szoros. A gyakori családi kapcsolat, nem utolsó sorban az összetartozás tudata folytán is csak nagyobb ünnepeken, lakodalmakon, vásárokon, elsősorban a már említett pécsváradi Lukács-napi leányvásáron találkoztak. Az ilyen alkalmakra a sárközi asszonyok különösen díszesen kiöltözködtek, a menyecskék a legújabb főkötőjüket tették fel. A zengővárkonyi hímzőasszonyok ilyenkor lestek el a náluk még esetleg nem ismert motívumokat. Azután, ha egy sárközi leány Zengővárkonyba ment férjhez, magával vitt főkötőivel is gazdagította a zengővárkonyi főkötő motívumkincset.[106]A minta lemásolásának egyszerű módja volt a ledörgölés. Ez úgy történt, hogy a másolandó főkötőre ráhelyezték a kivarrandó anyagot, vas- vagy rézkanállal addig dörgölték, míg a motívum kirajzolódott az anyagon.

Eredeti zengővárkonyi motívum, - amit valójában annak nevezhetnénk -, csak kevés volt, s ami volt is, inkább csak a főmotívumok közötti helyre szorult, térkitöltésként szerepelt. Ez különösen a sárköziektől átvett mintákon mutatkozik legjobban. Ugyanis, amikor a várkonyi hímzőasszonyok megláttak egy-egy újabb sárközi főkötőt, inkább csak a főmotívum maradt meg emlékezetükben. Ha úgy dörgölték le a mintát, akkor is inkább csak a főmotívum látszott - inkább csak ezzel is törődtek -, az emlékezetben elmosódott, vagy a dörgölésnél csak kevésbé másolódott térkitöltő motívumok helyébe a saját megszokott díszítő elemeiket helyezték be. Pl. az egyik igen jellegzetes sárközi motívumot, a „kiskutyást" nem vették át, sohasem alkalmazták saját hímzéseiken.

A zengővárkonyi és a sárközi hímzések technikájában is található különbség, amiből az következtethető, hogy a zengővárkonyi hímzőasszonyok nem voltak olyan jártasak a hímzésben, mint a sárköziek; kivitelezésük, technikájuk alacsonyabb szinten állt. Egy időben divatba jött a színes főkötő, - itt is kiütközött a különbség a zengővárkonyi és a sárköziek között. A színezéssel a zengővárkonyiak mértéktartóbbak voltak, csak két sötétebb tónusú színt alkalmaztak: zöldet és lilát, - míg Sárközben az élénkebb sárgával, pirossal és kékkel színeztek.[107]

Végül összefoglalva:A sárközi jellegű néprajzi csoport jóval nagyobb területet foglalt el a török hódoltság előtt és alatt Tolna, Baranya megyében és a Duna bal partján, mint ma. E falvak lakói református magyarok, kik nem migráció útján jutottak lakóhelyükre a századok során, hanem ott őslakosok voltak. A csoport megmaradt falvai között természetesen folyt a vándorlás, elsősorban a házassággal kapcsolatban, hisz a 20. századig endogámia jellemezte e területet, tehát általában egymás között házasodtak. Néprajzi kultúrájuk hasonló, majdhogynem azonos, népviseletük is egyezően változott, talán a nyugati csoport (Zengővárkony, Váralja) viselete archaikusabb, több hagyományos elemet őrzött meg. A sárközi jellegű néprajzi csoport települései tehát: Tolna megyében: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta reformátussága, Váralja, Máza, az elnémetesedett Nagymányok. Baranya megyében: Pécsvárad, Zengővárkony, Nagypall, Belvárd, Babarc, Mohács és az elnémetesedett Hidas, valamint Mecseknádasd. A Duna bal partján: Érsekcsanád, Szeremle.


[1]KATONA 1962. 5.

[2]KÓSA - FILEP 1978. 164.

[3]BÁRTH 1998.211.

[4] BAKSAY 1917. 174.

[5]MÓRICZ 1950/a. 315-318., MÓRICZ 1950/b. 347-350.

[6]KOGUTOWICZ 1930., KOVÁCS 1936. 905-919., PATAKI 1936. 9-10., PATAKI 1937/a., PATAKI 1937/b., KOVÁCS 1937., JÁKOB 1938.

[7]MÁDY 1942.

[8]BÁRTH 1998. 214-215.

[9]Tolna megyében, Szekszárd és Báta közti ártéri, mély fekvésű, hajdan mocsaras terület, amelyet nyugat felől a szekszárd-bátai magasabb löszös dombsor lábánál folyó Sárvíz zárt a Duna mellé (régiesen Sárközség). Mai településeinek határa a dombvidék területére (Szekszárdi hegyek) is átterjed. Mivel az ottani lakosság a hódoltság idején részben a Sárközbe menekült, indokolt e területrészt is hozzászámítani. A honfoglalás óta megtelepült. A középkor folyamán magas szintű fejlődést ért el, amit a Buda- Belgrád közötti, erre vezető kereskedelmi útnak, s a dunai hajózó útnak is köszönhet. Öntudatos mezővárosi polgársága révén a reformáció egyik fontos központjává vált. A hódoltságkori változások erejére jellemző, hogy a középkori gyökerű szőlőtermesztése a középkori fehérbor termelésről átállt a balkáni eredetű kadarkára. A középkori vízszabályozás is megszűnt, a 19. század közepéig teljesen elvadult mocsárvilággá vált a sárközi falvak határának nagyobb része. Lakosságát, amelyet a hódoltság erősen megtizedelt, tovább csökkentették az ellenreformáció kitelepítései. Szomszédságába a 18. század folyamán nagy létszámban telepítettek németeket, akik között később viszont protestánsok is voltak. A Sárköz kontinuus községeit a 18. századi népmozgalmak érintetlenül hagyták, református vallásgyakorlatukat is megőrizhették. A Sárköz az ármentesítés következtében a 19. században robbanásszerű változáson ment át. Az egykori halász-pákász falvak nagy határú, szántóművelésre berendezkedő településekké váltak. Paraszti lakossága gyors gazdagodásnak, polgárosulásnak indult, ami azonban később a megmerevedett birtokstruktúra és az egykezes miatt nem tudott egészséges irányba fejlődni. Ezt tükrözi a Sárköz gazdag népművészetének, viseletének, társadalmi kultúrájának vizsgálata is. Összekötő kapocs volt Baranya és a Duna-Tisza köze református paraszti közösségei és kultúrájuk között. - KÓSA - FILEP 1978. 163-164.

[10]BÁRTH 1998. 215. - A Kalocsai Sárköz a déli Dunamellék, Ordastól Szeremléig elnyúló, mély fekvésű, árvíz járta szakasza, melyet nyugatról a Duna, keletről az egykori Őrjeg és a Kecel-Bajai hátság magas partja, északról pedig a Soltvidék határol. Földrajzilag, történeti-néprajzi alakulásában sok vonásában rokon a Tolnai Sárközzel A honfoglalás idején megtelepült vidék. Már az Árpád-korban Magyarország egyik fontos kultúrtája, középpontjában a nagytáji-központi funkciókat betöltő Kalocsával. A hódoltság során nagyon erősen elpusztult, de a Duna-parton megült települései többségükben kontinuusok a lakosságuk jó része református vallású maradt. A 18. század folyamán az érseki uradalom szervezésében az elpusztult vidéket újratelepítették. A Kalocsa környékén, a város egykori szállásain alakult Homokmégy, Szakmar, Öregcsertő és Drágszél községeiben élő magyar csoportjának római katolikus népességét potáknak nevezik. Sajátos színezetűvé teszi őket a 19. század második felében kialakult gazdasági fellendülés nyomán kibontakozott, máig élő, naturális motívumokat felhasználó népművészetük és viseletük. A Kalocsai Sárköz délkeleti területeire németek, szlovákok, római katolikus vallású délszlávok (ráchorvátok) is települtek. A Kalocsai Sárköz településrendjét, paraszti gazdálkodását máig hatóan meghatározta a többszörös megosztottság, falu-városmenti, határbeli és pusztai szálláscsoportok egyidejű használata. - KÓSA - FILEP 1978. 122-123.

[11] FRAKNÓI 1879. 38., CSIZMADIA 1972.

[12]GYÖRFFY 1940. 416-418., 491-492.

[13]BÁRTH 1998.215.

[14]BALÁZS KOVÁCS 1997. 7.

[15]GYÖRFFY 1940. 98.

[16]BALÁZS KOVÁCS 2006. 6.

[17]ANDRÁSFALVY 1975. 99.

[18]PATAKI 1957. 6.

[19] TENK 1936. 9-10.

[20]KATONA 1962. 21-22.

[21]KOSA 1998. 165.

[22]BALÁZS KOVÁCS 2006. 28.

[23] BAKSAY 1917. 174.

[24]KOVÁCH 1907. 269.

[25] KÓSA 1998. 230.

[26]SZ. BOGNÁR 1975. 253.

[27]HOITSY 1891. 182-186.

[28]BÁRTH 1998 .219.

[29] KOZMA 2004.

[30]SZARVAS 1986. 394-395.

[31]BÁRTH 1989. 639.

[32] ANDRÁSFALVY 1965. 11.

[33]KOVÁCS 1995. 70.

[34]KOVÁCS 1995. 70-71.

[35]KOVÁCS 1995. 71.

[36]BÁRTH 1989. 660.

[37]A pusztulásnak levéltári forrásai is vannak. A bátaiak 1685 augusztusában írták: „ebben az háboruságos hadas üdőben csak szintén igen igen elnyomorodtunk, elfogyatkoztunk, és többire majd csak élvéi halókká is lőttünk, mivel mi, az mint Nagyságod is tudhatja, fölötte igön útban és minden ellenségednek torkában vagyunk... csakhogy az mi szegény falunk volt, el nem pusztult,...Nagyságod reánk ne haragudjék, hogy ezökben az elmúlt nyomorúságos háborgó esztendőkben szokott adónkat föl nem küldhettük... Kérjük azért, hogy Nagyságod légy ön várakozással addig amíg Isten egy kicsiny csöndességet mutat, és valamint Nagyságod kívánja, vagy marhabul vagy sós halbul avagy pénzül Nagyságodat megelégítjük. Nagyságod légyön illendő oltalmazással mellettünk. " - „előbb is írtuk Nagyságodnak, Kicsiny jószágunkban mennyi Kárt tögyenek az alá járó hajdúk. " írták a decsiek augusztusban, októberben azonban marhákat küldenek adóba Jánynak, csak 80 talléros adójuk leszállítását kérték, „mivel hogy bizony csak semmivé lőttünk, elpusztulunk mert mi annak megfizetésére alkalmatlanok vagyunk, mert nyilván magunk is éhei halunk meg, ha Isten rajtunk nem könyörül." - HEGEDŰS 1997. 206. - „Eőtsényben lakó Seres András dolga a Szexárdi Béggel. Megtörtént 1682-ben, irásba foglalták 1714-ben. Adgyuk tudtára mindeneknekk akikk illik ez Levelünknek rendiben, hogy Eőtsényben Lakozó Seres Andrásnak voltának négy emlékezetes Fiai, ugyan első volt Seres András, Második Seres János, Harmadik Seres György és Negyedik Seres István. És ugyan Seres András nevű Buda vétele elett Fegyvert fogott és azon dolgai Folyásában tsakhamar betegségben esett és kéntelenittetett vissza menni Édes Attyához. Amint is könyörülvén Édes Attya rajta, akkor Szexárdi Béktül levelet váltott ött tallérokon szabadoságának meghadásáért. ígérte pediglen az Attya arra magát, hogy ha az én Fiam többé erre az életre adja magát; és el megyén, bár az én fejemmel érjem megh ezen fogadást. Azért pediglen az engedetlen Fiú betegségből fel gyógyulván és amit az Attya a Törökkel fogadott megh csorbította és a Levelet megh szegte. Másodszor is a Török ellen mingy árt Fegyvert köte; s azon Szexárdi Békh megh értvén a dolgott érte az Attyát megh fogta; s azon Bék azt mondgya: A magad fogadása verjen megh, emlékezzél megh róla, hogy Fiadnak szabadtságára levelet adtál és azt Ígérted Fiad eránt ha többé azt tselekeszi te fejeddel érjed megh. Azért pedigh megh tselekedte Méltó vagy reá hogy nyársban húzassalak. Azért nagy erős fogságban vettetvén a nyársat megh tsináltatá, hogy mingyárást nyársban huzattya. Azért mi Eőtsényi Helységbéliek a kegyetlen Beknek Lábaira borultunk és előtte instáltunk, ne tseleked ngos Bék, mert mégh eddigh hűséges Jobbágy társunk volt szegény, és instálásunkra Életit huszonkét Tallérokban megh nyertük. Azért Hlyen siralmas állapottya volt a jó Attyának gonosz Fia miat, velle edgyütt megh maradót felyül említet három Fiaival és ugyan felyül említet ött tallérok és 22 tallérok tesznek in Summa 27 Tallérokat. Ilyen Siralmas állapotokat szenvedtek felyül említet András nevű gonosz Fiu miatt. Harmadszor pediglen ugyan azon fegyver viselése alat Rabbá esett, ugyan azon Szexárdi Beknek Rabságában nagy Sebekkel, a melly Sebeinek gyógyítására keresletet maga török borbélyt, melly Borbéllyal megh edgyezet Kilenc tallérokba és Sebeiből gyógyulgatván a maga Urával a Szexárdi Bekkel, Sarczot tett, úgymint százhuszonhárom tallérokban. Amelly Sarcznak Veszprémbül való megh hozásáiglan való Kezet kereset vala. Kezest nem talált. És
az Attyának könyörgött, Édes Atyám, ugy szólván, légy Kezes érettem két hétig, míglen Veszprémbül a Sarczot megh hozom. Az Attya pediglen Rab Fiának szavára ezt felelte: Fiam el hadtál te engemet, nem akarván velem edgyütt megh maradót három fiaimmal és Feleségemmel Rabbá tennél. Azon Attya szavára az Rab Fia azt felelte, Édes Atyám nefélly, hogy én a Kezességben hadgyalak, azt fogadta igy szólván az Isten a jó Isten ne légyen az én érettem lett Kezességben benne hadlak, és ezen erős Esküvésen azAttya megh keseredvén fellyül említett vélle edgyütt megh maradott Fiaival úgymint Seres Jánossal, S. Györgyei és Istvánnal és a maga Feleségével edgyütt Kezes lett Seres András nevű Rabb Fiáért, és fel menvén Veszprémbe a maga Sarczáért, hogy két hétre a megh nevezett Sarczot úgymint százhuszonhárom tallérokat felyül megh említett Török Borbéllyéval edgyütt kilencz tallérokat is megh hozza két hétre. De nem hogy két hétre jöt volna megh, háromra semjöt, s az Attyát mint Kezest a Szexárdi Bék a rabnak érte megszorittya, elmúlt a terminus mintsem a Sarcz. Az Attya felmenvén Veszprémbe mint Kezes Rabb Fia után, kérdi Rab Fia Féleségűül. Hol vagyon az én Fiam? Erre azt felelte a Rabnak Felesége, elment a Hajdúkkal, fegyvert kötött. Az Atty a mint Kezes ezen el fakadót Sirva, Jajj most veszem észre, hogy velem edgyütt mégh meg maradót fejül említett három Fiaimmal és Feleségemmel Rab vagyok Mert a Rab Fiam már látom, Hitti hagyottá lett, mert engemet a Kezességben benne hagyott. Jaj mit felellyek és mivel biztassam magamat az ő Ura előtt, a Szexárdi Bék előtt? Veszprémbül megh fordulván s Eőtsényi Helységünkben haza jővén azt feleli felyül megnevezet három Fiainak és Feleségének, Jajj Rabok vagyunk, mert a Rab fiam magát hiti hagyottá tette s fegyvert kötött, és másod napon az Szexárdi Bekhez az Rab Fiának Urához ki ment. És azt kérdi a Kezestül a Rabnak Atty átül, megh hozta é a Sarczot. Azt mondván, nem hoztam Nagyságos Bék, Hát hol vagyon a te Fiad? És azt felelte a Kezes; a Rabnak Attya; Beteg, de mihelt gyógyulhat mindgyárást megh hozza. Nem merte szegény mondani, hogy hiti hagyottá lett. Azért pediglen a Békh arra semmit sem vigyázván, fogja azért mint Rabatt erős fogságban vetette. Az fogságban Instált és könyörögh Eőtsényi egész Helységnek, legyenek Kezesek eő érette míglen minden Jószágát fele áron elvesztegetheti. És azért mi Eőtsényi egész Helysébéliek Kezesek lettünk érette, a hiti hagyott Rabnak Attyáért. Hat ökrét 30 Talléron, fele áron eladta; akkori hét karáka (?) borát 40 Tallérokon eladta. Egy Asszonytul kért tizenkét tallért. Másik Asszonytul kért Négy Tallért. Egy szőlőnek való gyepött adott el két talléron. Búzáját mérő számra fele áron. Miglen a megh nevezet Sarczot Borbélynak fizetésivel edgyütt helyre állította. Tészen in Summa százharminczkét Tallért. Hogy mind ezekrül eleget tett jutott nagy Szegénységre és szükségre vélle megh maradott három Fiaival és Feleségével. A megh nevezett Fiai a szükségben az Attyoknak azt mondották: Menny el Édes Atyánk a mi Hiti hagyott Atyánk Fia után, keresd fel őket, ne hadgyon éhei megh halni bennünket s adgya megh pénzzünket. Erre az Atya elment Hiti hagyott Fiának megh keresésére. Azon uttyában a Tolvajj Ráczok megh ölték és Atty ok halála is Seres András nevű Hiti hagyott Attyokfia miatt lőtt. Atty ok halála után pedigh a felyül említett Attyafiainak Seres Jánosnak, Seres Györgynek és Serös Istvánnak tsak egy pénzt is mind ez ideigh nem adott. Azért valaholat akarják mind egy pénzigh rajta megh nevezet Hiti hagyott Attyok Fián Serös Andráson megh Fiain is a Fiainak Fiján is. Amelly dolognak tudóy Látói voltunk és vagyunk mégh most is akkorbéli Esküitek. "- Tolnamegyei Újság 1940. máj. 8. - Az erdőkbe menekülésre többször emlékeztek a 18. század eleji vallomásokban. Pl. „A Tanú e Világra Faiszon lett Buda vételekor az erdőben széjel bujkáltak, ki hol maradhatott... " „...Atyáiul hallotta, hogy Buda vételekor mikor a föld népe elfutott. Bogyiszló körül az erdőkben lett a világra... " - „A Tanúnak mind Attya, mind maga Fajszon lett e világra, s Buda vétele előtt s utána hol Bogyiszlóra által mentenek lakni, hol pedig az erdőben lappangottak." BÁRTH 1974. 327., BÁRTH 1997. 364. - A pilisiek 1722-ben kötöttek szerződést Jány Jakabbal a falu megszállására, s ebben az olvassuk, hogy „Pilis - egyidőben sok rossz csavargó miatt kényteleníttetvén elhagyni helyét és Decsre és Nyékre költözött. " ANDRÁSFALVY 1976. 120-121. - Még egy évszázaddal később is emlékeznek unokáik az ősök szenvedéseire, Egyed Antal kérdőívére beküldött válaszok bizonyítják ezt: „...a török igája alatt jó darabig szenvedtek, valamint a kurutz által is lakhelyekben háborgattatván sok az elöl tul a Dunára vette magát. " (Gerjen) - CSERNA - KACZIÁN 1986. 86. - „Ebben a felháborodásban, az fel s alá járó Budai és egyebünnen lévő sajkásoknak, Felséges Császár Tiszteknek adtunk kenyeret... bort és a mivel leltünk kedvességet fejünknek, azt mi jó leikiesmérettel mondjuk, hogy tészen egy summában három száz forintokat. A Duna szigetiben tsavargó húzó vonyó Rácz Haramiák, vontának erö hatalommal rajtunk négy száz forintokat. Az Magyar Kurucz Haramiák megfogván földesurunkat, Froser Györgyöt, és vontának érette mi raitunk 3 száz forintokat. Anno 1708." (Őcsény) - CSERNA KACZIÁN 1986. 201.

[38] A pusztulás mértékét nehéz felmérni. Baranyai levéltári forrásokban Nagypallról olvashatjuk: „midőn a törököt innend elűzték volna elpusztult... " „Egy másik tanú szinte filmszerűen vetíti elénk előadásában azt a napot, amikor a törökök elhagyták a falut és a bevonuló, táborozó németség a templomba lovait beléje kötözvén, székjeit, padlását, és minden épületeit elégetvén elpusztult," ti. a falu. - BEZERÉDY 1977. 111.

[39] „A Fatens Decsi Helységhben lett e Világra, ott is lakott Budának megh vétele előtt a Töröktül, vagy eött Esztendeig, az után akkori ellenségh előtt, hol az Erdőken, hol más helységekben lappangott, állandó helre nem lelhetvén, megh vétele után pediglen vagy két Esztendeig lakott megh irt Decsi Helységben az után Bogyiszlóra ment lakni, az hol vagy négy esztendeig lakott, látván az után, hogy békivel vagyon az Országh, vissza jött föllyebb
említett Decsy helységhben."- Elek András 70 éves decsi lakos 1748ban - „A fatens Decsy helységhben született e Világra, az hol is mind Budának Töröktül meg vétele előtt, után is lakott, hanem Kurucz Világhban szakadott Bogyiszlóra, az hol vagy 9 esztendeig lakott, megh csendesedvén az után az Országh, vissza jött Decsre lakni " - Elek István 98 éves decsi lakos 1748-ban - „A Tanú Tolna városában lett e világra, Tolnárul pediglen, midőn Bécs alól a Keresztény Töröknek táborát elhaitotta (el pusztulván Tolna azon esztendőben) jött által a Dunán Attyastul Bogyiszlóra, holott is azon alkalmatosságval a mennyire emlékezik, mint egy, más fél avagy tsak egy esztendeig lakott, és második esztendőre tavasszal Szülét földére, úgy mint Tolna várossában által költözött, és mind az ideigh még Budát töröktül meg vették az keresztények. Buda vétele után a Pogányság alá nyomódván, Tolna újabb pusztulásra jutott, és így második pusztulásának idein a Fatens édes Attyával, s nemzetségével, meg halván azon idő közben Édes Attya Tolnán, által szállott Bogyiszlóra, ez lakását egészen Kurucz világigh nem változtatván, hanem Kurucz járásban álhatatlan lévén az ország, ugyan Dunántúl Eötsén nevű helységben költözött, és hat esztendőkig, még az ország le nem tsendesedett német salvagvardia alatt tartózkodott, azon üdőkben le tsendesedvén az ország harmadszor Bogyiszlóra visszatért és e máj napig változás nélkül azon helységben maradott." - Tóth Mihály 80 éves bogyiszlói lakos 1748-ban - BÁRTH 1997. 376-379.

[40]BÁRTH 1999.294-295.

[41]Egy 1746-os tanúvallomásból tudjuk, hogy Maláti János 118 éves ember Tolnán született, de most Bogyiszlón él. Tóth Mihály 70 éves szintúgy. Paksi János 68 éves Tolnán született, elődei is ott éltek. Egy másik Paksi János, aki 1748-ban volt 62 éves: „…Szülejtül értette, hogy Tolnán született, és mikoron Buda vételekor ell pusztult Tolna, azon futássán Gyürre szaladtak, s egynéhány Esztendők ell telese után a mint emlékezik Bogyiszlóra mentek, az hol mostani ideigh állandóul megh maradott." Csatári Mihály 77 éves bogyiszlai lakos 1748-ban - BÁRTH 1997. 380.: „Az Tanú Tolnán született e Világra Budának Töröktül meg vétele előtt Tolnán lakott, Buda vétele után által költözött Bogyiszlóra, de ott is soká nem lakhatván, fel ment Győrre, Győrrül második Esztendőben Tavasszal vissza tért Tolnára az F. Császár számára épített Profunt ház mellé és mivel tsak Tíz gazda szállott vissza Tolnának Buda vételekor lett el pusztulássá után, az Táborozást és Prófunt ház mellett lévő roboárt nem győzvén három esztendőnél tovább nem maradhattak, hanem ismét minnyájan elfutottak és többnyére Bogyiszlóra szállottak aholis az Tanú mindez ideig állandóan maradott."- Csatári Mihály 77 éves bogyiszlai lakos 1748-ban. BÁRTH 1997. 380.

[42]BÁRTH 1974. 333-334.

[43] „Decimus Tertius testis Providus Joannes Adorján Judex Annorum circiter 58, decimus Quartus Testis Providus Joannes Fazekas Annorum circiter 62, decimus Quintus Testis Stephanus Bárdos Annorum circiter 58, decimus Sextus testis Providus Stephanus porkoláb annorum circiter 45, decimus Septimus Testis Providus Michael Szabó Annorum circiter 62, decimus Octavus Testis Providus Emericus Adorján Annorum circiter 62, decimus Nonus testis Providus michael CsankoAnnorum circiter 43 in possessione Szeremle Comitatui Pesthiensi adjacente habitus commmorantes subditi Archi-Episcopatus Colocensis Die tertia Április Anno nunc currenti jurati examinati fassi sunt. Ad Prinum: Tudgyák bizonyosan, hogy mind Angyal István és öcsé Angyal György, mimt pediglen az attyok Angyal Gergöly Szeremlyén születtek, laktak is, még az elejék is szeremleiek voltak. Bárdos Géczi, még az Attya is Bárdos Dániel Szeremlyén születtek, de az Attyának az Attya Bárdos György Monostorrul szakadott. Csap István, az Atttya is ugyan Csap István nevezett helyen születtek. Bíró Mihály, öcsé Bíró János jól lehet magok ott születtek, de az Attyok Bíró János Nyékrül az Annyával kicsinségében jött Szeremlyére. Külüs Jancsi, az Attya Külüs György Szeremlyén születtek. Császár Pál s az Attya Császár István, alias tegzes sokszor írt helyen születtek, és laktak, s minden nemzetsége is. István Deák Szeremlyén lakott, ott is született, az Attya Buday István Buda bevétele után szakad Oh Budárul, Paksi György, az Attya Paksi Máthé, még ennek az Attya is Paksi Mihály Szeremlyén laktak és ott születtek. Kovács Péter, jóllehet Szeremlyén lakott, de Szellemi szakadott, hanem két fia, Kovács János, és Mihály Szeremlyén születtek. Hejos Dani Szeremlyén lakott, ott is született, de az Attya Baranyábul szakadott. Karay János Szeremlyén született, az Attya Karay Pál Kara nevű ugyan Érsekséghez tartozandó el-pusztult falubul való volt. Porkoláb Gergely Szeremlyén született s lakott, de az Attya Porkoláb Miklós Lankfű nevű NemesTolna Vármegyében lévő helységben született, kicsiny korában jött Szeremlyére, ott is házasodott megh. Hejos Mihály Szeremlyén lakott, ott is született, de az Attya Hejos János Baranyárul szakadott. Jónás Istók Szeremlyén született, még az Attya is Jónás György. Baráth Jánosnak még az Attya is, Baráth Mihály, s minden, nemzetsége is Szeremlyén született, ott is lakott. Fekete, alias Borz Miklós sokszor nevezett helységben lakott, született is, de az Attya Fekete Máthé kicsiny korában szakadott Szeremlyére. Molnár Gergely Szeremlyén született, az Attya, Molnár Péter Nyékrül szakadott, de az elejék Szeremleiek voltak, ugyan Szeremlyérül is szakadtak Ny ékre.... Jól emlékeznek a tanuk, s jól is tudgyák, hogy Angyal István, Bárdos Géczi in anno 1725 Bátaszékre Nemes Tolna Vármegyében, Csap István az 1710-ik esztendőben Bátaszékre, Biró Mihály öcsöstül, Biró Jánossal az 1726dik esztendőben Bátaszékre, Külüs Jancsi az 1725-ik esztendőben ?csénbe Nemes Tolna Vármegyében, Kovács Péter az 1705-dik esztendőben, Hejos Dani az 1705-dik esztendőben, Karay János az 1719-dik esztendőben, Porkoláb Gergely az 1726-dik esztendőben Sexardra, praenotált Nemes Vármegyében, Hejos Mihály az 1705-dik esztendőben, Baráth János az 1725-dik esztendőben Decsre ugyan nevezett Nemes Vármegyében, Jónás Istók az 1705-dik esztendőben, Molnár Gergely az 1705-dik esztendőben, Borz alias Fekete Miklós az 1705-dik esztendőben Bátára, Nemes Tolna Vármegyében Paksi György az 1712-dik esztendőben szöktenek el." - BÁRTH 1999. 395-403.

[44]Hásád István névő néhai Szeremlei lakostul (aki is mint edgy 80 esztendős lévén, legh Idősebb Ember vala az Helységhben) a Tanú ezen szókat hallotta: No Fiaim, úgymond, ha valamikor idővel a Szeremlei Határnak terjedését keresnék, tudgyátok megh, az Gémes fok hasittya ezen Helségnek Földgyét és külömbözteti a Bátai határiul, a kire mindenkor mégis Eskütthettek. "- Karai János 50 éves őcsényi lakos 1743-ban tett vallomása - BÁRTH 1989. 648- „...hét esztendeje, hogy Récsy János érseki prefektussal részt vett egy Szeremlei határjáráson, ahol a tanúk „majd százan is voltak.." „...ezen határjárásnak alkalmatosságával,...a midőn Füzes Fokhoz jutottanak volna, a Pörböli földön megállapodván. Bátaszéki inspector Uram félre vévé magát az Bátai és Nyéki lakosokkal, kérdezte tőlök, hogy az Pörböli föld hová való légyen, kikis midőn felelték, hogy Kalocsai Érsekséghez tartozandó volna, tovább kérdezé: hát úgy mond a túlsó föld kié, mellyre újonnan felelék, hogy azis Kalocsai Érsekségbe volna, mind eztet megh értvén...Bátaszéki Inspector Uram harmadszor tudakozó: hát ezen vizet kik halásszák, úgy mint a Holt Dunát, kire midőn mondották volna, hogy eők halásszák, arra többször emiétett Inspector Uram monda: miként halászhattok tehát itten, mivel akár efelé, akár más felé húzzátok ki a hálótokat a Kalocsai Ersekségh Fölgyét és nem Bátaszéki Apátursághét éritek, mellyre Bátai és Nyéki Lakossok csak az válókat eszsze vonyétották és szólani semmit sem tudtak." - Szabó István 50 éves kalocsai lakos, hajdani érseki hajdú vallotta 1743-ban. - BÁRTH 1989. 649. - „...Az Fatensnek minden nemzetsége, úgy maga is Szeremlye névő helységhben nevelkedvén..." - Olasz István 50 éves szekszárdi lakos 1726-ban BÁRTH 1989. 649. - „A Fatens mintegy hat esztendővel ezelőtt származván el Szeremlyéről Bátára..." - Esy János 35 éves bátai 1731-ben - BÁRTH 1989. 650. - „Mindig hallotta az Attyátul is, hogy azon Szeremlye, melyrül lakossi neveztetnek túl vagyon a Dunán Baja felől (a dunántúli Decs felöl nézve!) melyet most puszta Szeremlyének hínak..." - Gamós István decsi lakos 1726-ban - BÁRTH 1989. 660. - „...annak mennyi ideje légyen, az miulta azon Falu a mostani helin építtetett, a Tanú áztat nem érte, hanem a régi haidani Emberektül hallotta, hogy Szeremle valaha Mező Város lévén a Dunán innen volt volna, amintis a tájon, hogy némely épületeknek fundamentumi találkoznak, a Tanú önnön szemeivel látta " - Porkoláb György szeremlei származású 59 éves őcsényi tanú 1743-ban - BÁRTH 1989. 661. - A Szeremle alatt folydogáló Nagy-Duna hajdan csak „fok forma" vízfolyás volt, de fokozatosan szélesedett,... „aholy ennek előtte az Szeremlej Falunak az Dereka volt, ott foly most a Dunának közepe." Kovács Péter Szeremlén nevelődött 70 éves őcsényi lakos 1731-ben - BÁRTH 1989. 664. - „...Hat esztendeig Szeremlyén lakván gyermekkorában a Fátens maga is több társaival együtt Deák lévén, ha nevezett Szeremlyében halott esett, által a Dunán Puszta Szeremlyén lévő Temetőre mindenkor el kísértette az halottat " - Tóth János 37 éves bátai lakos 1726-ban - BÁRTH 1989. 667. „...öregh Attya a Régi Temetőben fekszik, a maga Attya penig az új Temetőben." - Csap István 42 éves bátai lakos 1726-ban BÁRTH 1989. 667. - 1752-ben Angyal István 65 éves bátai lakos arról vallott, hogy 37 évvel előbb hét esztendeig Szeremlén lakott és ott is született. Bárdos György bátai lakos ugyanez évben mondta, hogy 30 évvel korábban Szeremlén lakott és ott is nevelkedett. Bárdos István 45 éves csanádi lakos vallotta 1726-ban: „A Fatensnek minden nemzetsége Szeremlyei lakos lévén, a Fatensis egész emberkorig nevelkedvén" - BÁRTH 1989. 708. - Biró János 50 éves bátai lakos 1748-ban vallotta, hogy Szeremlén született, 25 éves koráig lakott ott. Az alsónyéki Biró Péter ismeretlen időpontban esztendeig lakott Szeremlén. (1726) A bátai Csap István gyermekkorát töltötte Szeremlén, felmenői mind itt éltek. (1726) Az őcsényi 50 éves Héjjós Dániel egy évig molnárkodott Szeremlén. (1726) A szekszárdi Héjjós Mihály Szeremlén született és a „kuruc háborúig" ott lakott. (1731) A bátai Kiss András a kuruc háború alatt hét esztendeig Szeremlén lakott. (1726) --„Hol lakjanak Szeremlejek, jól tudgya azon okbulis, mivel árvául maradván, gyermekségében ott szolgálta Aranyos Mihályt és Adorján Jánost és többeket is, sőt az kovács mesterséget is ott űzte egész a kurucz háboruigh, ottan ugyan nem született, hanem kisded korában szakadott az Baranyárul Szeremlyére, az melynek lészen circiter hatvan Esztendeje "  Kovács Péter 70 éves őcsényi lakos 1726-ban – BÁRTH 1989. 709. - A szekszárdi Szabó János 55 éves tanú Szeremlén született és itt nevelkedett 15 éves koráig. (1743) Vámos István alsónyéki lakos „Buda megh vétele előtt 4 és utána négy Esztendeigh lakván Szeremlyén." (1726) - BARTH 1989. 710.

[45]BÁRTH 1974. 338-350.

[46] „Hogy Tolna Mvárasa mohátsi veszedelem előtt szabad királyi váras volt, kétséget sem szenved, mely szerentsétlen ütközet után a török Alsó Magyarországot állandóan birván, és a reformata ecclesia ö alatta elterjedvén, Tolnábul a katolicusok egészlen kiirtattak, s akkor a szegény franciscánus barátok is a reformata atyafiak dühös egyének áldozattyai lettek, kik még szolgát sem szenvedtek meg más valláson lévőt. Nagy Akadémiájuk lévén Tolnán, 500an folyvást járván az oskolákban, Stáray nevezetű fö rectorjok volt, ki egyszersmind az Alsó Reformata Ecclesiának Superintendense is volt. Török kiüzettetések után hanyatlván a váras. Aztán Gróf Vallis György Generális impetrálta, ki nem szenvedhetvén a reformátusokat, kik pápistákká nem lettek, kiűzte, kik azután Rákótzi revolútiója alkalmatosságával a bátskai rátzok kegyetlensége miatt megüresedett helységekbe Bogyiszló, Dets, Őtsény, s Pilisre vették lakásokat. Bogyiszlón még mostanában is meg vagyon azon pohár, melyei Rákótzi idejében áldoztak."CSERNA - KACZIÁN 1986. 232-233.

[47]ANDRÁSFALVY 1976. 92-93.

[48]ANDRÁSFALVY 1976. 93.

[49]Tóth Kálmánné Bálint Erzsébet - BEREZNAI 2003. 234.

[50]Béda Péterné Molnár Julianna - BEREZNAI 2003. 238.

[51]FÉL 1951.

[52]FÉL 1951.

[53]BEREZNAI 2001. 94.

[54]BEREZNAI 2001. 95.

[55]BALÁZS KOVÁCS 2005. 265.

[56]FÉL 1951.

[57] „Bogár Andrásné Kubránszki Sára 60 éves. Első férje csanádi volt, az idejött hozzájuk vőnek. Második idevaló volt (Sárpilis), attól elvált. A harmadik decsi Bogár András, azt eltemette fél évi házasság után. Bogárné Kubránszli Sára nemzetsége, rokonsága.

Szeremlén. Nagyapámnak az édesanyja volt Sallai Judit (rokonságot nagyon tartották, nem tudom hányadik ág, de a déd elődjeink nem hagyták abba a rokonságot.) Ez a Sallai család Szeremlén, aki a nemzetségem. Or gyón Lajos is ott volt. Annak a fia még talán ott van. Feleségét nem ismertem, Csanádra is elmentek, Orgyán Lajosék, nénémasszonynak szólította a feleségét, itt voltam is náluk, van lánya, Juliska és fiuk. Nénémasszony meghalhatott, talán a fia is meghalt, unokák vannak, de nem tudja, hogy hány. A Juliska ezekre fajzott, az ura olyan barátságos az anyjáék büszkébbek voltak. (Ez a szeremlei Sallai Orgyán család a mi adatközlőnk, akik szintén úgy emlékeztek meg Kubránszki Sáráról, mint a mi nemzetségünk. Találkozáskor egymás nyakába borulnak és össze vissza csókolják egymást.) - Keresztlányom is ott van Kovács Lidi, Aranyos Mózes az ura. Oda ment férjhez. Esküvőjén adatközlő 15 évvel ezelőtt ott volt. Ennek 14 éves lánya most halt meg. Úgy sajnáltam, de nem adtak hírt a temetésről. Pedig elmentem volna. Mindenki elment, aki komája volt. A Kovácsot láttam, de csak a helyzetről kérdezett, nagyon sietett. Ilyenkor az idegenből jött komák mind ott étkeznek a halottas háznál, ott is alhatnak, ha egy napon nem tudják megjárni az utat. Van Kovács Lidinek még egy kisfia.

Pilis.Édesanyámnak mostohatestvére volt az a család, Szabó Sándor az ura, Galág Erzsébet (ennek anyja Kiss Etzsébet volt adatközlő édesanyjának mostohatestvére). Ezek gyermekei két leány, egyiknek férjét nem tudja, ez az öregebb elment Végvárra férjhez, illetve onnan volt itt a menekült, az vette el. Kisfiúk is lett. A férjnek eljött az anyja és elvitte, hazacsalta őket, de ott az asszony nem kellett. Az asszony hazajött. Pataki Péter volt a férj neve. Most újra férjhez ment, egy ugyancsak végvári emberhez, ennek nevét nem tudja adatközlő. A második lány férje Szabó Sándor, az urát úgy hívják, mint az apját. Mönye lett a túloldali komámasszonynek. Itt gyerek nincs. Édesapámnak a rokonjai itt Decsen voltak, nagyapám testvére, Kubránszki Sára, mint én. Ide jött férjhez.

Nyék . Öregapának testvérei hárman voltak testvérek, Kubránszki Péter a nagyapám, Kubránszki János, az Nyékre ment, ott nősült és Kubránszki Sára az meg Decsre jött férjhez- Kubránszki János gyermekei élnek Nyéken. Éva néném él-e, meg nem tudom mondani, annak van több családja. 25 éve is, hogy láttam. Elég közeliek, de nem tudjuk egymást. Pedig nem is haragszunk. Peti bátyám meghalt régen, felesége és gyermekei maradtak. De nem tudom hány, kettő biztosan van, de azoknak is vannak gyerekei, de nem ismerem őket. Jánosnak két lánya jött Decsre férjhez. A harmadik lánya Nyéken maradt. (Ez az Éva néni.) és van János (?), az öreg meghalt 1914-ben. A Kárpátokban. Ha itthon hal meg, adatközlő elment volna a temetésre. Amíg az öregeim éltek, összejártak disznóölésre is. De már a gyermekei széjjelszóródtak. Vannak még mások is Nyéken, nagyapámék azokkal is úgy tartották a rokonságot. Temetésre is eljöttek mindig. Valami Éva, aki ilyen idős mint én, de nem tudja milyen rokon, és nem ismeri családját sem, őt magát vagy 15 éve nem látta.

Őcsény. Ott több rokonaim vannak, és nem ismerem őket. A nagyanyám, édesapám, édesanyja onnan van. Azok is többen voltak testvérek. Dorkó Judit volt a neve. Ennek testvérei Erzsébet, Éva, Sára. Sára ott maradt, Judit és Erzsi Pilisre mentek férjhez, Éva pedig Decsre. Az Erzsi családja is Decsre jött, mi a Judit családja vagyunk. Mi sem vagyunk ott, senki se maradt ott. Sárának vannak családjai Fülöp Sára és János. Ezeknek vannak családjaik. Sárának egy, Jánosnak 2, nem tud róluk többet. Aki ezeknek vót rokonai: Szolágyi Tóth Sára (gyereke nem vót soha, egymagába van), még a Kozma János és István. Valamilyen Kozma ágról rokon, mert a nagyanyám Dorka Judit anyja Kozma volt. Amint ezek ágaztak el, úgy rokonok. Apjáról Dorkáról rokon Dorkó Erzsébet (Kubránszki János felesége volt, hogy János meghalt ide jött Decsre férjhez, azóta itt van), a többi Dorkát nem ismeri. - A Kozma János és Istvánról többen vannak. János meghalt: gyereke Pilisen, Kozma Erzsébet. Istvánnak gyereke Őcsényben, István, annak is lehet gyereke, de nem ismeri. Van még egy Kozma Erzsébet, nagynénje adatközlőnek apjáról a pilisinek, idejött Decsre az is. Más rokon Őcsényben nincsen. Második férjéről Korsósról nem tart rokonságot adatközlő, se az első férjéről. Ha találkozik velük rokoni nevükön szólítja őket. (A Korsós család majdhogy nekem is rokonom, aki neki - édesanyja mostohaanyjának testvére volt a Korsós após.)

Decs. Orsi család édesapámról, nagyanyjuk volt az Őrsieknek Kubránszki Sára, az én nagyapámnak testvére volt. Nászasszonyom Orsi. István és János különben Istvánnak fia István, ez és Sára, ennek 3 gyereke volt, mind meghalt. Jánosnak fia János és lánya Éva. János gyermekei Paula, Attila, Évának még nincs - Sallai ágról van nagyanyámról a Szekeres Judi nénémnek (anyja Sallai Judi, lánya Szekeres Judi), ennek leánya Dávid Judi, egyiknek se volt testvérje. Dávid Judinak fia Kovács János és lánya Kovács Judi, Jánosnak van fia, még meg se néztem, pedig már két hónapos...Nem nagyon tudok rokont mást itt, másutt meg nincs.

Kubránszki Sára komái. Csanádi komámasszony Csapai Lidi Kovácsné meghalt, második koma is vót Varga Sára komámasszony Horváthné Pilisen, akik engem hittak tartani, Döme Éva, Vincze Erzsi, Asztalos Éva (Nyékre ment, a lányát is tartottam). Asztalos Éva másik ezekkel járt iskolába, a többi fiatalabb volt, még édesapámék is komák vótak, meg jóba vótunk, Pilisen lakodalomba, meg körösztölőbe mind meghívtak...Decsen komák Kovács Istvánét..Nyéken koma Dávid Erzsi komám vót, öregjeink is komák vótak, dédelődjeink is, barátnők is vótunk....Pilisen van még Szabó Erzsi, Tóth Erzsi, ezek is komák, nem ők tartottak, de komaasszonynak hívja őket." - FÉL 1951.

[58] ANDICS 2005.

[59] ANDRÁSFALVY 1965. 39.

[60]BÁRTH 1978.805.

[61] Petőcz Jánosné Osvald Erzsébet őcsényi lakos vallomása: „Én mind Bóli Istvány - mind Bárdos Illésné részére csak azon bizonyítvánt adtam ki - hogy mikor velők együtt jöttem Bajáról - tehát Bóli Istvány az általa vásárlóit holmikat meg mutogatván, ezt mondta - Hlyen ám a jó ember - az asszony részére meg veszi a szappanyt, kömén magot, borsot - erre Bárdos lllésné kért Bóli Istvántól a kömén magból - de az nem adott neki - sőt eltette - Boli ezután a kormányosokhoz ment a hajón és ott beszélgetett a Bárdos lllésné ekkor ezt mondta nekem - halja ked én ellopom a Bóli kömén magját - én feleltem rá - hogy nem jó lesz, de Bárdosné oda ment Bóli Szűréhez - és annak Zsebét érintette, hanem belőle semmit sem vett ki. "

Bárdos lllésné Szabó Zsófia decsi lakos: „A múlt évi Miklósi vásárról jővén haza, midőn Lassiba a dereglyéből kiszálltunk, és már gyalogosan az erdőből is kiértünk - Bóli Istvány tarisznyáját Kodány János kezére adta - azt mondta még elérem a Pilisi asszonyokat azoknál van a Szappanyom mire nevetve így feleltem neki - hát ezért mutogatta ked a szappant a dereglyébe, - erre Bóli Istvány - egész indulatossággal vissza ugorván, lekapott fejemről az általam vitt vásáros batyut és a lábosom el törött azután Bóli Istvány batyumat fosztogatván - rá akadt az általam vásárion 2 font Szappanra - és ekkor emez szavakkal - baszom azt a tolvaj Krisztusodat, - Istenedet - baszom azt a czudar Máriádat az urad a boromat, te pedig a szappanyomat loptad el - én azonnal mondtam Bóli Istványnak, hogy a szappant én vettem magam számára. Bóli Istványnak rajtam véghez vitt tette által szenvedtem - 15 xr ára bors, 3 xr ára babér levél elszóródott, egy réf gyolcs 36 xr elveszett, 15 xr a lábos, mely eltörött."

Bárdos Illés kovácsmester Decsen: „Én egy dereglyén többed magammal Bajáról jővén haza, vissza szállítván néhány hordó boromat - valamint Bóli István szolgája is gazdája megbízásából saját két hordó borát. Történt, hogy a mint Kis hídjához értünk a dereglyén foglalkozó legénység és emberek kenyerezni gyűltek - és ekkor tőlem bort kértek - adtam is nekik - s miután a nyert bort megitták - Bóli Istvány szolgáját is föl szollították bor adásra mire Bóli Istvány szolgája az egyik hordó száját felütvén, Horváth Gáspár Decsi lakossal szívatott hordóból bort, és a legénységnek adta - mondván - van még annyi böcsületem gazdám előtt, hogy ezt tehetem. Elvégezvén a legénység a kenyerezést útnak indultunk - és mikor a kiálló rébe Lassiba értünk Bóli Istvány szolgája a dereglyéből ki ment és a már ott állt gazdájának Bóli Istvánnak mit mondott mit sem? Elég az, hogy Bóli Istvány eme káromkodó szavak közt: baszom azt a Szarházi vén Jézusodat - Krisztusodat a dereglyébe futván, engemet hátba ütött, és a dereglye oldalához taszított és csak a volt szerencsém, hogy a dereglye oldalt magas volt - nem külömben a Dunába estem volna!"

Pap Jánosné Szél Sára: „Múlt évi December 4-én a Bajai vásárról jővén haza, amidőn a dereglyéből podgyászainkat felszedtük, együtt mentem Bárdos Illésnével és többekkel, úgy Bóli Istvánnyal haza, és midőn az erdőből kiértünk úgy 8 órakor estve, Bóli Istvány megállt, tarisznyáját motozta! "  Ivanis Bálint András szerint: „Igenis jelen voltam még Baján ahol segítettem a hordókat a pinczéből ki hajtani a dereglyére - s ha Bárdos Illés és én nem szorgalmatoskodtunk volna a hordó körül, tehát elfolyt volna a Bóli bora mind, mert abrincsai mind le pattogtak, s nagy nehezen tudtuk újra meg abroncsolni. Midőn jövünk a Dunán haza, Bóli István szolgája, az egyik hordót felütötte és bort szívott ki belőle két héberrel a dereglyét húzó embereknek. Midőn Lassiba értünk és ki álltunk - Bóli Istvány is ott volt, várta hordáit - és a mint meglátta a hordót - mindjárt meg támadta Bárdost - eme szavakkal, no te vén kutya mit csináltatok a hordómmal, tudom hogy ebből részegeskedtetek. Bárdos erre így felelt - lassabban Pista én a hordódat nem bántottam, borodból nem ittam - mert van nekem a dereglyébe elég borom - de Bóli István elkezdte újra káromolni "

Bóli István vallomása: „Ugyan is, én szolgámat Balázs Istvánt Baján feküdt két hordó boraimnak haza szállításáért elküldvén, mivel Bárdos Illésnek is volt Baján bora, tehát ennek társaságába a bepecsételt boros hordáimat egy dereglyébe bele rakván, el szállították a Dunán Lassiba - hol is én kocsival megjelenvén, szolgám azonnal jelentette, hogy a hordóm fel van törve - én kérdeztem, hogy hordáimat miért törte fel. Bárdos felelte: - azért mert jussom volt hozzá - ezért én megharagudván, azt mondtam neki - hunczfut, gazember, nem becsületes ember az, ki Hlyet tesz. Ezután a 7 akós hordómat kocsimra tevén haza vittem, a 4 akosat pedig ott hagytam a dereglyébe! Bárdos meghívatván azt felelte - hogy az egyik hordót ő törte fel Baján a másokat pedig saját szolgám az úton." - TMÖL. Szekszárdi I. osztályú Járásbíróság iratai. C. 407. 1855.

[62]KATONA 1962. 76., 91.

[63]ANDRÁSFAL V Y 1976. 225.

[64]ANDRÁSFALVY 1976. 374.

[65]KOVÁCH 1973. 3-73.

[66]KOVÁCH 1973. 3-73.

[67]ANDRÁSFALVY 1965. 14-15.

[68]ANDRÁSFALVY 1965. 18.

[69]SZOJKA 2005. 19.

[70]Idézi: BOROVSZKY 1909. 292.

[71]BOROVSZKY 1909. 292-293.

[72] SOLYMOS 1976. 84-87.

[73]„Telepítéskori népesítése honnan eszközöltetett a községnek okmányok hiányában meg nem mondható, ők az Árpáddal e ' honban költözött törzs Magyarok sarjadékai. Későbbi időkben egyes családok mint például a most legvirágzóbb Zsíkó család Pest Megye Csanád községéből, a másik legvirágzóbb, vagyis a Császár család szomszédos Bátta Mvárosából költözött ide s tette itt le magát állandó lakásra."(Alsónyék) - GAÁL - KŐHEGYI 1971-1972. 281.

[74]BÁRTH 1978. 805.

[75] BÉL 1979. 340.

[76]BÉL 1979. 347.

[77]CSERNA - KACZIÁN 1986. 239.

[78]CSERNA - KACZIÁN 1986. 240.

[79]ANDRÁSFALVY 1981. 7-8.

[80]SÁFRÁNY 1977. 170.

[81] SZŐTS 2000. 51-52.

[82]JUHÁSZ 1996., KREINER 1997.

[83] VÁRADY 1896. 1. 112.

[84]PESTI I. 1982. 579.

[85]TABÁNYI 1997.

[86]PESTI I. 1982. 574.

[87] Idézi: TABÁNYI 1997.

[88]ANDRÁSFALVY 1975. 144.

[89]Idézi: ANDRÁSFALVY 1975. 144.

[90] BAKSAY 1917. 198.

[91]KOGUTOWICZ 1936. 115-116.

[92]VÁRADY 1897. 1. 273-276.

[93] ORTUTAY 1977. 610.

[94]BALASSA 1989. 293-24.

[95] FÉJA 1963. 177.

[96]PESTI II. 1982. 525-527.

[97]VÁRADY 1896.1. 112.

[98] PATAKI 1937/a.

[99]ZENTAI 1978. 545.

[100]BAKSAY 1917. 156.

[101] 1859. nov. 23. Cseh János kovács (26) Pilis - Dékán Éva (20), 1819. febr. 4. Bárdos Illés (Csanád-Decs) kovács - Gáspár Erzsébet (János). 1856. febr. 14. Somogyi József kovács legény (19) - Erdélyi Rebeka (Csanád-Decs) 18. 1854. nov. 22. özv. Somogyi József kovács (Decs)- özv. Erdélyi Józsefné Paprika Sára (39). 1866. dec. 17. Naményi Ferenc kovács (21) Decs - Tóth Zsófia (Illés) 20) Csanád. - A decsi vegyes céhnek filialistaként csanádi tagjai is voltak, sőt inasként tanultak itt. „Kenyeres Benjamin csanádi Kováts Maiszter Taxáját 12 f. 10 kr-t lefizette 1839. máj. 2-án. 1845. jún Ildikén szabadításért 2 f. A szabaduirnak neve Bárdos Lukáts. Zsikó Istvány Tsanadi születés Kenyeres Béniamin Kováts Meiszterhez álot, Junius Ildikén 1854-ben szegödöt három esztendőre. Farkas Sándor Bognár mester csanádi lakos mint filialista fizeti a Taxát 12 f. 30 kr. Gáspár János kovács mester Inasát Várkonyi születésű Bárdos Jánost felszabadította 1859 évben Junius 19dikén" - A Decsi vegyes céh jegyzőkönyve - Wosinsky Mór Múzeum Ethnográfiai Adattára leltári szám nélkül.

[102] ZENTAI 1978. 524.

[103]ZENTAI 1978. 525-526.

[104] BALÁZS KOVÁCS 1981. 46.

[105]SOLYMÁR 1986. 36.

[106] SZ. BOGNÁR 1975. 253.

[107]SZ. BOGNÁR 1975. 253.


IRODALOM:

J. ANDICS, Ocsényi néphagyományok. Wosinsky Mór Megyei Múzeum (WMM) Ethnográfiai Adattár (EA) 952-2005.

B. ANDRÁSFALVY, A sárközi társadalom és műveltség alakulása. Sárköz 1956. 20-24.

B. ANDRÁSFALVY, A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században. Pécs 1965.

B. ANDRÁSFALVY, Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ártéri mentesítés befejeztéig (Tanulmányok Tolna megye történetéből VII. Szerk.: K. Balog János.). Szekszárd 1976.

B. ANDRÁSFALVY, Váralja és népművészete. Minta gyűjtemény Tolna népi hímzéseiből. Váralja. Szekszárd 1981. 1-10.

S. BAKSAY, A Mecsek környéke. Összegyűjtött irodalmi dolgozatai
III. Budapest 1917. 121-235.

I. BALASSA, A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest 1989.

S. BALÁZS KOVÁCS, A Sárköz-kutatás kezdete. Dunatáj 1981. 3. sz. 44-55.

S. BALÁZS KOVÁCS, A sárközi parasztság válasza a demográfiai átmenet kihívására a 19. század fordulóján. Dunatáj 1995. 2-3. szám. 14-21.

S. BALÁZS KOVÁCS, Rokonság, összeházasodás, migráció? A Völgység ezeregyszáz éve a kultúra és az életmód változásainak tükrében. (Szerk.: Szita László-Szőts Zoltán) Bonyhád 1996. 272-276.

S. BALÁZS KOVÁCS, A Sárpilisi Református Egyház története. Sárpilis 1997.

S. BALÁZS KOVÁCS, Válás a sárközi paraszti társadalomban. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XXVII. (Szerk.: Gaál Attila). Szekszárd 2005. 259-296.

S. BALÁZS KOVÁCS, Fejezetek Sárpilis történetéből. Szekszárd 2006.

Z. BÁNÁTI - S. MAGYAR - J. STALLEMBERGER, Szemelvények a Tolna megyei Váralja község történetéből 1270-1990. Váralja 1991.

J. BÁRTH, Migráció és kontinuitás egy Duna melléki táj népesedéstörténetében. Cumania II. Kecskemét 1974. 285-329.

J. BÁRTH, A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése. Cumania
V. Kecskemét 1978. 97-142.

J. BÁRTH, Sorsokat láttató vallomások. Dunatáj 1980 (III.) 2. sz. 4552.

J. BARTH, Szeremlei vallomások. Cumania 11. Kecskemét 1989. 335422.

J. BÁRTH, Migrációs adatok a Duna-Tisza közi határperekben. Cumania 14. Kecskemét 1997. 5-40.

J. BÁRTH, A Kalocsai Sárköz fogalma. Cumania 15. Kecskemét 1998.
211-248.

J. BÁRTH, A kalocsai érsekség Duna menti jobbágyainak migrációja a
XVIII. század elején. Cumania 16. Kecskemét 1999. 291-310.

J. BÁRTH, Településtörténeti és népesedéstörténeti változások a Duna-Tisza közén a magyar újjászületés századában (XVIII. század) Ezer év a Duna-Tisza közén. (Szerk.: Bárth János). Kecskemét 2001. 53-63.

M. BEL, Notitia Hungáriáé Geographica c. művéből Tolna vármegye leírása. Latinból fordította: Kun Lajos. Tanulmányok Tolna megye történetéből. IX.
(Szerk.: K. Balog János). Szekszárd 1979. 326-364.

ZS. BEREZNAI, Etnikus sztereotípiák a népi humorban. Ezer év a Duna-Tisza közén. (Szerk.: Bárth János). Kecskemét 2001. 89-99. ZS. BEREZNAI, Népi elbeszélőkultúra Érsekcsanádon (XX. század) Cumania 19. Kecskemét 2003. 225-256.

GY. BEZERÉDY, Baranya megye lakossága a török alóli felszabadulás idején. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve XX-XXI. Pécs 1977. 103-112.

A. CSERNA - J. KACZIÁN, Egyed Antal összeírása és korrajz Tolna vármegyéről. Szekszárd 1986.

A. CSIZMADIA, A szekszárdi prediálisok és utódaik a feudális korban. Tanulmányok Tolna megye történetéből III. Szekszárd 1972. 5-48.

G. FÉJA, Sarjadás. Sárközi élmények és utazások. Budapest 1963.

E. FÉL, Néprajzi gyűjtés -Decs 1951. WMM EA 206-75.

V. FRAKNÓI, A szekszárdi apátság története. Budapest 1879.

A GAÁL - M. KŐHEGYI, Tolna megye Pesthy Frigyes Helynévtárában. In: A szekszárdi Balogh Ádám Múzeum Évkönyve IIIII. Szerk.: Mészáros Gyula. Szekszárd 1971-1972. 271-332.

GY. GYÖRFFY, Besenyők és magyarok. Budapest 1940.

L. HEGEDŰS, Kelet-Tolna települései (1500-1686). Tanulmányok. Tolna megyei Levéltári Füzetek 6. (Szerk.: Dobos Gyula). Szekszárd 1997. 115-208.

K. JÁKOB, Családvárak Magyarországon. Szekszárd 1938.

J. JUHÁSZ, Hagyományőrzés a Váraljai Népi Együttesben. WMM NA 818-96.

K. KOGUTOWITZ, Dunántúl és Kisalföld írásban és képben II. Szeged 1936.

L. KOSA, Paraszti polgárosodás és népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Budapest 1998.

L. KOSA - A. FILEP, A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest 1978.

A. KOVÁCH, Leánynóta, furulyaszó a Sárközben. WMM EA 3-73.

A. KOVÁCS, Az egyke pusztítása a Sárközben. Magyar Statisztikai Szemle 1936. 11. szám 908-919.

E. KOVÁCS, Szeremle szőlőművelése a bátai högysoron, mivel „a barázda sovány jövedelmét pótolni," kellett. Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1994. (Szerk.. Székelyné Körösi Ilona). Kecskemét 1995. 69-75.

I. KOVÁCS, A néma forradalom. Budapest 1937.

R. KOZMA, Csanád földrajzi nevei a 19. században. (Szakdolgozat)

M. KŐHEGYI, Érsekcsanád rövid története a XVIII. század végéig. Bács-Kiskun megye múltjából - Évkönyv 17. Kecskemét 2001. 5-71.

J. KREINER, Egy váraljai lelkész, Jánosi György. WMM EA. 835-97.
(Szerk.: Z. MÁDY), Tanulmányok egy sárközi falu társadalmáról. Budapest 1942.

ZS. MÓRICZ, Almáriom. Gyalogolni jó. Budapest 1950. 315-318.

ZS. MÓRICZ, Öreg utca. Gyalogolni jó. Budapest 1950. 347-350.

(Főszerk.: GY. ORTUTAY), Magyar néprajzi lexikon 1. Budapest 610.

J. PATAKI, A sárközi egyke, ahogy én látom. Széchenyista Ifjúság 1936. 5-6. szám. 9-10.

J. PATAKI, Adalékok a Sárköz népességének történetéhez. Pécs, 1937. (Tolna vármegye múltjából 4.)

J. PATAKI, A Sárköz népesedéstörténete és az egyke kifejlődése. Történetírás 1937. 1. szám. 85-96., 193-205.

J. PESTI (Szerk), Baranya megye földrajzi nevei 1-11. Pécs, 1982.

ZS. SÁFRÁNY, Váraljai festett bútorok. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21. (1975-76). Pécs 1977. 169-181.

I. SOLYMÁR, „ Hidas akkor szimbólummá vált. " Egy politikai jelkép magyarok és svábok együttélésében, a bukovinai székelyek letelepítésében. A Völgység két évszázada. Szerk.: Szita László - Szőts Zoltán. Bonyhád, 1991 85-103.

ZS. SZARVAS, A háztartások eszközkészletének átalakulása és az életmódváltozás összefüggései Szeremlén. Cumánia 9. Kecskemét, 1986 293-337.

SZ. BOGNÁR, Zengővárkonyi főkötők. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve XVII-XVIII. (1972-1973). Pécs 1975.

Z. SZŐTS, A Völgység néprajza. Bonyhád és környéke. Bonyhád, 2000 49-82. 

G. TABANYI, Sárköz és Zengővárkony kapcsolata a népviselet
tükrében. WMM EA. 831-97.

F. VÁRADY, Baranya múltja és jelenje I-IL Pécs 1897.

J. ZENTAI, Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Ethnographia
LXXXIX. 1978.


Forrás: A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006). 171-204.