Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Térségi kapcsolatok Leányvásárok a Délkelet-Dunántúlon

Leányvásárok a Délkelet-Dunántúlon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Leányvásárok a Délkelet-Dunántúlon

A rokonság és a vallási-táji hovatartozás térbeli hálózata

 

Máriagyűd, a Dráva menti népek közös Mária kegyhelye. 2014. Kürtössy Péter felvételeAz év ritmikusan ismétlődő ünnepnapjait a bensőséges családi és egyházi ünneplés jellemezte a régi paraszti életrendben.[1] Kivételt talán csak a farsang ígért, de ez is jobbára a helyi közösség, a falu ünnepe maradt. A búcsúk és vásárok jelentették azokat az ünnepi alkalmakat, amikor a parasztember, asszony, legény és leány átlépte a hely és a helyi illem kötöttségét és az egész évben csak távolról látott templomtornyok tövében is megfordult, világot látott, más falubeli, más vidéki emberekkel találkozott, hírt hallott és csodálatos dolgokat szemlélhetett. Ördöghintát, plánétás embert, kintornást, képmutogatót, törpét, majmot, medvét és más különös állatot. A vásárra vitt állat, termény és házi készítésű portéka eladása, illetve a szükséges holmik beszerzése önmaga is rendkívüli, évenként ismétlődő, izgalmas élményt kínált időseknek és fiataloknak egyaránt. De a búcsújárások, a „prosekciókba”, kereszt-aljákba összeállva fáradságos zarándokutakra sem csak a vezeklés, nemcsak az önsanyargató bűnbánat vezette a résztvevőket. Világi, ha nem is éppen bűnös kíváncsiság, élmény és ismeretségkeresésének is része volt abban, hogy erre szánja rá valaki magát. Mindezeken felül pedig a fiatalság számára alkalmat adott az ismerkedésre, érzelmeik egyszerű, kedveskedésekkel való kifejezésére is. Ezáltal a vásár és a búcsú nemcsak egy falu közösségének, hanem egy kisebb tájnak volt közös ünnepe. Olyan intézmény volt, mely bizonyította az egy műveltséget hordozó, az egy értékrendet valló falucsoport kapcsolatainak fenntartását, míveltségének állandó kiegyenlítődését, egy meghatározott körzet eleven vérkeringését, biológiai és szellemi értelemben egyaránt.

A következőkben a vásárokat és búcsúkat mint a fiatalság találkozóhelyeit és alkalmait mutatom be, főként Baranya és Tolna vidékén. Először azt vizsgálom meg, hogy miért volt szüksége a fiatalságnak találkozóhelyre és alkalomra. E kérdés megválaszolásánál vissza kell pillantanunk a messzi múltba.

Szabó István kutatásai szerint a XV. századra fejeződött be Magyarországon a településhálózat kialakulása. Ekkorra hazánkban mintegy 20–21 000 falutelepülés jött létre. Ezek egy része hamarosan elnéptelenedett, rövid életű volt, de számításai szerint egyszerre is legalább 18–19 000 falu létezését feltételezhetjük. Egy-egy falu, ugyancsak az ő számításai szerint, 4–170 háztartást számlált. Átlag pedig 36-ot. A XV. században már megindul a pusztásodás, a kisebb falvak összeköltözése, kisebb települések felhagyása. Ezzel egyes települések lélekszáma erősen megnövekedett. A legkorábbi falvak a szabad nemzetségek vérségi alapon kialakult téli szállásterületeiből lettek, de a különböző eredetű háznépek egy-egy kisebb településben hamarosan rokonná alakultak. Az egy faluba való tartozásból kialakult helyi közösség lassankint átvette a nemzetség összetartó szerepét. Természetesen a faluközösség ott viseli legjobban a korábbi nemzetségi sajátságokat, ahol a település kisebb, és ezáltal rokonabb maradt. Magyarország térképén könnyen felismerhetjük a kisfalvas területeket. Ilyen Zala megye és Baranya a Dunántúlon, és néhány felvidéki megye területe. Még ma is megfigyelhető, illetve néprajzi módszerrel felgyűjthetőek azok a szerepek, amelyeket a faluközösség a korábbi nemzetségtől vett át. Nemcsak a lakodalmi szokásokban, a lánykéréssel kapcsolatos színlelt ostromlás, a menyasszony elvitelét akadályozó útelkötés és ehhez hasonló szokásokban, hanem a megszólítások rendszerében is. A Baranya megyei Hegyháton a ma 50–60 éves generációt is még úgy tanították szüleik, hogy mindazokat az asszonyokat, akik a faluban születtek, azokat nénnyének, s azokat, akiket más faluból hoztak, ángyának kell a gyermeknek szólítania. Bogyiszlón a más faluból jött asszonyokat nem kereszt- vagy családnevükön szólították a családtagok, adott esetben még unokák sem, hanem származási helyükről. A megszólítás gyakorlatában gyakran a szüle vagy öregapám is elmaradt, csak így szólt, hogy „Fajszi”, „Dorogi”, „Gergyeni”. Az asszonyok ugyanis mindvégig, még halálukig apjuk nemzetségének is tagjai maradtak, s ha gyermektelenül haltak el, ingó vagyonuk szőlőbeli és gyümölcsfában kiadott jussa visszaszállt apjuk családjára.

A falu tehát nem egyszerűen egy és ugyanazon helyen lakók összefoglaló neve, hanem közösség is volt, mely szervezetten védte lakói érdekeit és önkéntelenül sajátos műveltséget és magatartást erőszakolt minden tagjára. A befelé egységesítő, összetartó erő élesen határolja el magát a külvilágtól. Védekezik az idegen ellen, védi határait, lakóinak vagyonát és személyes érdekeit. A rétszabadításkor, tarlószabadításkor, s régebben az erdő közös használatba eresztésénél megszűntek a családi fundusok, földdarabok határai, de annál erősebben állott a faluk határa. A falu védekező, kifelé ellenséges magatartását a fiatalság testesíti meg, a legények többé-kevésbé szervezett közössége. A legények azok, akik nem tűrik meg az idegent, akik csúfolják a más falubelit, akik belékötnek a betolakodóba, s egymást támogatva testületileg lépnek fel azok ellen, akik bármelyiküket bántanák. A lovat, marhát őrző béresek, ahogy az erre a munkára kijelölt legényeket nevezték, azok, akik régebben virtuskodásból is behajtottak más falu területére, lelegeltették a vetést, felzabáltatták a szénát és összetapostatták a kerteket.

Karancsi paraszt porta, Kürtössy Péter fotójaA falu elkülönülésével, sündisznószerű védelmi, mindent elutasító magatartásával szemben eleven erő- és életkövetelmény volt az, hogy a fiataloknak párt kellett választaniuk, és ez a kis falvak esetében különösen régebben a vérfertőzés, a rokon házasságok elkerülése miatt, csak a más faluból való élettárs keresését jelenthette. Tehát a legharciasabb, a leginkább elkülönülő korcsoportnak volt szüksége arra, hogy más falubéliekkel megismerkedjen, köztük megforduljon.

A harmadik hatóerő, körülmény, ami a fiatalok párválasztását befolyásolta, az az előbbiekhez hasonlóan szintén természetes és érthető: a fiatalember olyan párt igyekszik választani magának, aki hasonló hozzá, ugyanazt a nyelvet beszéli, átvitt értelemben is, ugyanolyan életmódot folytat, ugyanazt az értékrendet vallja, ugyanolyan szokásokat követ, ételeket eszik, viseletben jár. (A vagyoni rétegződés csak a jobbágyfelszabadítás után kap nagyobb szerepet). Ez korlátozta a térben a párválasztás kerületét. Általában a távolság arányában nőtt a falvak közti műveltségbeli különbözőség, így minden falunak lassan kialakult egy bizonyos házassági körzete, melyen belül nem volt nevetséges a beszéd-kiejtés, a viselet, a táncok és szokások, ehetők az ételek és magától értetődő volt az egész műveltség. Ez a házassági körzet egyazon műveltség határát is jelentette egy parasztkultúra területén. Tyúk és tojás elsőségének kérdése az, hogy a házassági kapcsolatok teszik egyöntetűvé a műveltséget, vagy az egyöntetű műveltség teszi lehetővé a házassági kapcsolatokat. Tény az, hogy ezek a határok történeti határok, vagyis időközben változtak és változnak. Bizonyos különbségek akadnak bőven, ezeken belül is, a falvak között, de ezek nem lesznek az összeházasodás akadályaivá.

A karancsi református templom, Kürtössy Péter fotójaA fiatalság ismerkedésének komoly akadálya még a helyi erkölcs és illem. Bár ebben falvanként és vidékenként nagy eltérések tapasztalhatók, általában azonban legény és leány közvetlen ismeretségkötését és társalkodását illetlennek tartották. Házas ember és asszony az úton is megszólíthatott bárkit, de legény a leányt nem, különösen idegen faluban. Közelebbről vizsgált területünkön a Délkelet-Dunántúlon találunk olyan területeket, ahol a falun belül az utcán sem beszélgethettek egymással, s ismeretlen volt a fiatalság közös szórakozását biztosító fonóházak, táncházak rendszere is. Ilyen szigorú erkölcsöket követtek a Hegyháton. A Völgységben, vagy a Vízvölgyben már szabadabb volt ez, s a református falvakban élénk fonóéletről tudunk.

Úgy látszik, régebben a távolság kevésbé erős akadály volt, ezt könnyebben áthidalhatták, mint az illem által megszabottakat. Ezek az ellentétesen ható erők hozták létre a fiatalság találkozó alkalmainak intézményét, a leányvásároknak nevezett napokat, melyek áthidalták és felfüggesztették a faluk közti ellentéteket, a fiatalok viselkedését szabályozó szigorú helyi erkölcsöt és az egymástól való távolságot. A leányvásárok országos vagy helyi jellegű sokadalmakhoz, vásárokhoz vagy búcsúkhoz kapcsolódtak. Minden házassági körzetnek megvolt a maga leányvására, helye és napja. E mellett tulajdonképpen többé-kevésbé leányvásári alkalomnak tartották a nyári vásárok második napját, a ruhavásárt is. A főbb leányvásárok egyben a falu templomszentelési búcsú-ünnepéhez kapcsolódtak, vagy a középkori védőszent napja maradt, illetve lett a leányvásár napja a református falvakban. Voltak bizonyos búcsújáró helyek is, melyeken bizonyos búcsújárási napokon többnyire fiatalok jelentek meg és ismerkedési alkalmat is jelentettek a kegyes szándékon felül.

Röviden szeretném bemutatni Délkelet-Dunántúl jelentősebb leányvásárait és azok sajátos világát néhány emlékezéssel is felidézni. Legyen a magamé az első 1957-ből, amikor e kérdéskör vizsgálatára is indíttatást kaptam.

Zengővárkony. 2012. Kürtössy Péter fotójaKedves emlékezetű néhai Moldován Vilma váraljai tanító néni felkeresett Szekszárdon és meghívott: nézném meg a híres Lukács-napi leányvásárt Várkonyban. „Lukács-napra Váraljáról még sokan átjárnak gyalog a Zengőn keresztül...” – mondta. Vasárnap este a múzeum bezárása után indultam csak el kerékpáron, és besötétedett, mire elértem Zengővárkonyba. Láttam, nagy sokadalom veszi körül a nagykocsmát, bent szólt a rezesbanda, és kívül rengeteg volt a fiatal. Véletlenül, vagy inkább a falusi férfi fiatalság körében újabban tapasztalható tánctól való idegenkedés folytán – jóval nagyobb számban voltak ott leányok, mint legények –, s magam is még legény, felkértem találomra a körülállókból egy leányt, és amennyire a szűk helyen a tömegben szvinget vagy foxtrottot táncolni lehetett a már ritkán előkerülő csárdások mellett, tánc közben megkérdeztem páromtól, hová valósi lenne? Először egy leánycsókival, aztán egy mohácsi leánnyal táncoltam. S mivel már nagyon újmódi volt a táncrend, mely szerint illetlenség lett volna elköszönni, tovább nem is vittem, mert az éjjel még vissza akartam térni Szekszárdra. Késő volt már ahhoz, hogy szállást keressek, különben a sötétben is látható volt az udvarokba beállott szekerek körvonalaiból, hogy mindenháznál vannak már vendégek. Így végül is elköszöntem és hazakerekeztem.

1957-ben, még ebben a hagyományos formájában zajlott a Lukács-napi leányvásár, tehát táncmulatság volt a nagykocsmában. Néhány év múltán a zengővárkonyi leányvásárt és az azt követő pécsváradi kirakodóvásárt összevonták: a megyei tanács művelődési osztálya és a pécsváradi művelődési ház nagyszabású rendezvényévé lett Pécsváradi Leányvásár címen. E hagyományőrző népi együttesek műsorán kívül újra meghívták a megye és az ország kézműveseit és sátoros elárusítóit, igazi vásári sokadalmat újítva fel. Ezzel eredeti jelentősége, a fiatalság ismerkedésének alkalma – házasságkötés lehetőségének biztosítására – már valószínűleg háttérbe szorult.

Kétségtelen, a tolnai és baranyai, a sárköziekhez igen közel álló magyar református lakosság legfontosabb leányvására ez a Lukács-napi, Várkonyban tartott leányvásár volt. Erre a sárköziek is eljártak régebben is, hiszen házassági kapcsolatok kötötték össze őket egyetlen nagy, házassági körzetbe, a sárközieken kívül a váraljai, hidasi, nagypali, mohácsi, belvárdi és pécsváradi reformátusokat. A siklósbodonyi-hegyhátszentmártoni (szept. 14.) volt az ormányságiaké, a karancsi (Drávaszög, ma Horvátország) Donátus-napi, a Siklós-drávaszögi reformátusoké. Ugyancsak a reformátusoké volt a Baranya és Somogy határán tartott domolosi Kisasszony-napi leányvásár.

A katolikus baranyai lakosok leghíresebb leányvására az oroszlai volt Szent Mihálykor, a Tolna megyeieknél a csicsói pusztatemplom búcsúja és a szekszárdi szüreti vásár. Mindkét megyebeliek eljártak (különösen régebben) a somogyi Andocsra és a bácskai Mária-könnyére, vagy Vodicára (németül Brunl) és különösen az utóbbi időben Gyüdre. A vásárok közül leányvásárnak számított a vajszlói Nagyasszony-napi, a söllei (sellyei) és a pécsi vásár.

A legnagyobb leányvásárok tér- és időbeli közeit sok kisebb jelentőségű leányvásár töltötte ki. Az Ormányságban a kisasszonyfai és a Dráván túl a maszlavicai, a sajavicai és a szlatinai, ahová szintén elsősorban az ormányságiak jártak el még az első háború előtt. A Szigetvár-környékieknek még találkozóhelye volt Magyarmecskén és Garéban is. A hegyhátiak Felsőmindszentre és az Abaligetire jártak az oroszlain kívül, és később a járás központjába, Sásdra.

A Pécs-környéki sokacok búcsúja szeptember 8-án volt Pécsett a Havihegyen, melyet ma is megtartanak. Az első háború előtt Szentkúton volt ez, a mohácsi úttól délre, nem messze Magyarsarlóstól.

Zengővárkonyi utcakép, háttérben  a református templommal, Kürtössy Péter fotójaZengővárkony– Madarassy László és Gönyei Sándor a harmincas évek elején jártak ebben a vásárban. Madarassy gyér feljegyzései között azonban nem sokat olvasunk a részletekről. Megemlíti, hogy nagy állatvásár volt Pécsváradon, majd dél körül egy nagy sátor alatt megszólalt a siklósnagyfalusi rezesbanda. Váradi, váraljai, várkonyi és belvárdi lányokat ismertek fel viseletükről a sétálók között. Madarassy megemlíti, hogy Lukács hetében zárult a gesztenyeszüret. A gesztenyeszüretre való tekintettel két-három hetes iskolaszünet szokott Várkonyban lenni. Azt is látta még, hogy lányok és menyecskék nagy karéjban a templomkertben táncoltak. Egész nap folyamán érkeztek a díszesen öltözött vendégekkel megrakott vidéki kocsik, minden házban sütöttek, főztek, de minden udvaron sütötték a gesztenyét is a tűz felett.

A Sárközből a 60–70 évesek szülei rendszeresen eljártak még erre a vásárra. Váraljáról és Baranya többi református falvaiból még ma is.

Szekszárdi szőlők, 2014. Kürtössy Péter fotójaSzekszárd– A szőlőérési, vagy leányvásárnak nevezett szeptember 8-i vásárra a Sárközből, Agárdról és Harcról jöttek nagyobb számmal, korosztályok szerint csoportosulva, „bandásan” a lányok. Széles sorokban összefogódzva sétáltak ezek a vásár közepén, árvalányhaj volt a kezükben, ezt adták a legényeknek ajándékul. A környékbeli legények, elsősorban a sárköziek ezen a vásáron mutatták be szüleiknek azt a leányt, akit feleségül szándékoztak venni. A vásár reggelén kocsival mentek el a lányért, elöl ült a legény és a leány, a hátsó ülésen pedig a leány és a legény szülei, vagy a szülők közül egyik. „Ezek már együtt jártak a vásárba, csak meglesz a lakodalom...!” Ezen a vásáron a legények a lánynak kosarat, papucsot, tükrös mézeskalácsos szívet vásároltak. Ez a szokás fennmaradt a háborúig, 1938-ig.

Bátaszék – Kisebb jelentőségű leányvásár volt itt a Nagyasszony-napi vásáron. A Sárköznek csak déli része járt ide Pilis, Alsónyék, Báta és Bátaszék.

Siklósbodony – „Az alföldi kálvinisták (az ormánysági Siklóstól délre eső vidék) és hegyfődi pápisták” egyaránt itt találkoztak. Hegyfődnek nevezték a Siklós-villányi hegység gerincétől északra fekvő vidéket. Bandásan, zeneszóval kísérték fel a búcsú napját megelőző nap délutánján a vendégeket. Az ormányságiak kint háltak a szőlőhegyekben, a tanyákban. A szentmártoniak csak hétfőn mentek fel a vendégekkel. Majd’ minden ormánysági falunak volt a szentmártoni hegyen vagy a környező hegyekben szőlője és a szőlőkben tanyája. Számukra a találkozás, pincelátogatás és borkóstolás, vagy a pincéknél tartott mulatságok éppen olyan fontosak voltak, mint vasárnap délelőtt a bodonyi templom búcsújának megtekintése (ahol az istentiszteleten is részt vettek). Délután nagy bál volt a faluban, mely este véget ért és a vendégek éjjel visszatértek a pincékbe.

A siklósbodonyi búcsúra már mindenhol készítettek újbort. Egy-egy pincénél még borjút is vágtak a vendégek részére. Lent a vásárban elsősorban ruhaneműt lehetett vásárolni, a lányok a mézesbábos és a márcos sátrakat állták körül. Márcot[2] és mézeskalácsot vett a legény kedveskedésül a lányoknak. A fiatalság ezenkívül az ördöghintánál és a komédiásoknál szórakozott. A siklósbodonyi búcsú napján ma is hangos a szentmártoni hegy. A Dráván túli leányvásárok közül talán a maszlavicai volt a legjelentősebb. Az öregek emlékezése szerint a legények kalapjában árvalányhaj volt, és kis csengővel jelezték ismerkedési szándékukat, ha a leány visszacsengetett, azt jelentette, hogy táncba viheti, megismerkedhet vele. Szentmártonkor és áldozókor volt szokás Maszlavicára látogatni. A különben horvát lakosságú faluban ekkor magyar zenét engedtek a kocsmában.

Karancsi utcakép, Kürtössy Péter felvételeKarancs – A donátusi leányvásár még ma is igen híres. Elsősorban a Drávaszög (Daróc, Sepse, Szöllős, Karancs, Kő, Vörösmart, Csuza, Kopács és Laskó) népének volt találkozóhelye, de idejártak a kölkedi, mohácsi és más református magyar szigetek lakosai is, míg őket az első háború után húzott határok ebben meg nem akadályozták. Az Alfalunak (a Drávaszög déli, laposabb részének is) a Karancs körüli hegyekben voltak szőlőbirtokai.

Domolos– A régi Baranya, somogyi határon fekvő uradalmi puszta és kocsma mellett tartották a reformátusok a leánynéző búcsút. Ide mindkét megyéből eljártak. Ez a búcsú közvetlenül követte a közeli Turbéknál tartott szeptember 8-ra eső katolikus búcsút. A Szigetvártól délre eső vidék, az Alföld népe már az első napokban feljött az itt fekvő szölleikbe. Megtekintették a turbéki búcsút is és kint háltak a présházakban. Akinek nem volt szőlője, vagy szőlőbirtokos barátja, az a környező falvakban szállt meg. Sokan jöttek sátoros kocsival is. A sátoros kocsik egész sort alkottak a domolosi síkon, s a kocsik között sétáltak a leányok szebbnél szebb ruhákban. A gazdagabbja többször változtatta is a ruháját a kocsisátor alá bújva. Fent a dombon a rezesbanda harsogott, a szilvási vendéglőben pedig hegedű-muzsika volt. Este a somogyiak a Zsibóti hegyekbe, a baranyaiak pedig Kispeterdre mentek mulatni, ugyanis a régi megyehatár a domolosi csárdát felezte meg és így abba mindkét megyéből utazólevél nélkül mehettek az emberek.

Oroszló – A mondás szerint: „Kiállottak mint az oroszlói nagyhídra a lányok”. A leányvásár központja ugyanis az oroszlói nagyhíd volt, ahová rendszerint gyalog érkezett a különböző hegyháti falvak fiatalsága. Itt ácsorogva várták meg, míg a közeli nagytemplomban „kimúlik a mise”. (Mise után feljött a muzsika a hídra és egy-két tánc után a legények a zene előtt verbunkolva felkísérték a zenészeket a kocsmába). Szokás szerint először mindenki a saját falujabeli lányokat táncoltatta meg. A nem táncoló lányok nagy körben álltak a tánctér körül. „Ha nyáron meglátták egymást valahol, itt megismerkedhettek.”

A falu már a századfordulón német többségű volt, de az oroszlói búcsú napján a kocsma a magyaroké volt. Ezen a búcsún szedték a bábosok a mézet és a viaszt a környező falvak méhészeitől. Feljártak ide a hetényi, szabolcsi, somogyi asszonyok is rozmaringot árulni. Az idegen faluból jött lányok ünneplő ruhájukat házakhoz bekéredzkedve váltották fel az esti tánchoz. A tánchoz ugyanis kevésbé drága ruhát, és cipő helyett tutyit húztak. A legények is lecserélték a 15 szeles ünnepi gyolcsgatyájukat szűkebbre és könnyebbre, hiszen leszakadt volna a derekuk. Ők csizmába táncoltak, melynek talpára pöngőt, csergőt szereltek.

Az oroszlói búcsúról 1935-ben Lakatos Ferenc, 18 éves, ezeket mondta el (Kleinróth Béla gyűjtése. Berze-Nagy János: Baranyai néphagyományok, 107–108.):

„Az oroszlói búcsú Szent Mihály napját követő vasárnapon szokott lenni. A búcsú arról nevezetes, hogy ezen a napon tartják meg a «leányvásárt«. A házasítani szándékozó anyák, apák, nősülni óhajtó ifjak az oroszlói találkozón nézik ki maguk számára a menyet vagy menyasszonyt.

Nem az ifjú keres magának menyasszonyt, hanem szülei. A vagyon számít és a megfelelő foglaló.

Búcsú napján kora reggel megindul a népvándorlás. Jönnek a rokon vendégek, de jönnek 8–9 óra tájban a lányos anyák is, batyu a kézben vagy a fejen, a melyben több ruha van a sokszori átöltözködéshez. Mellette büszkén lépeget eladó leánya. Ha van ismerőse Oroszlón, ahhoz megy, ha nincs, bemegy a kocsmához közel levő házba, urának és asszonyának engedelmét kikérve, egyik helyiség sarkában kezdődik az első öltözködés a felvonuláshoz.

A mai öltözet selyemruha, lakkcipő és fehér kesztyű. Mise előtt gyülekeznek a templom előtt. Van, aki a misét meghallgatja, de sok kint a cukros sátrak előtt sétálva, legényekre lesve tölti el a mise idejét. Mise után a templom melletti országút és a vármegyei út találkozásánál az eladó lányok félkörben felállnak, a legényifjak velük szemben, középen a helybeli három ifjú által felfogadott vidéki cintányéros, dobos rezesbanda rázendít egy csárdásra.

A lányok mögött az anyák és a nézőközönség foglal helyet. Az első három csárdásban csak a helybeli rendezőknek van táncjoga. Pár tánc után a menet zenével vonul a kocsmába. Elül a legények táncolva, utánuk a zenészek, leányok, anyák és nézők. Kocsmában 2–3 tánc van, azután szétoszlanak ebédelni.

Ebéd után tánc a korcsma udvarán jó időben reggelig tart, mindig csárdást járva. Anyák, apák körülveszik a táncolókat, nézegetik őket, s közben érdeklődnek egyik vagy másik leány vagy legény után. Ha az utóbbi megfelelő, megindul a szülők után a hajsza, kezdődik a vásár másik aktusa, a vagyonalku és a háztűznézés időpontjának megbeszélése. Megegyezés esetén háztűznézéskor megállapítják a jegyváltás időpontját.”

Az oroszlói búcsú talán egy régebbi Árpád-kori templomos hely hagyományán alapult. A monda szerint, mikor Szent Istvánt a pogányok üldözték, táltos lovával menekült. A ló csak Kercseligeten, Oroszlón és Mánfán érte a földet. A szent király lovának lába nyomán templomok épültek. Az oroszlói régi temetőben valóban az Árpád-kori templom szentélye szolgál temetőkápolnául. A mánfai Árpád-kori templom közismert.

Csicsó – A Budapest pécsi vasútvonalon utazó jól láthatja a szakályhőgyészi állomástól néhány kilométerre magányosan álló, fehér barokk templomot a domboldalon. Ez a csicsói pusztatemplom, híres búcsúja és leányvására a májusi cseresznyeéréskor volt. Itt találkozott a Völgység szórvány magyarsága és a Kapos-menti magyar falvak népe. Még Zombáról is eljártak ide. A zombai Kugler János a csicsói búcsúról ezeket mondta el nekem 1969-ben: (16 éves volt, mikor meg akarták nősíteni) „– Láttunk egy lányt Börényben kenyeret dagasztani, az éppen neked való lenne a nagy családba! – Elvittek a börényi búcsúba. Elmentünk délután a kocsmába kuglizni, de én nem éreztem olyan jól magamat, mert ott egy magyar szó nem esett, mert az ottaniak mind tudnak németül. Azután elmentünk vacsorázni. Hárman voltunk, én voltam a legfiatalabb. Hát elmegyünk táncolni, de azt mondják előbb igyunk meg egy-két pohár sört, mert lesz bátorság attól. Én csak elmentem a kocsmához, láttam négy süldő lányt, odamentem, meghajoltam és táncoltam vele. Megkérdeztem a nevét, hát az volt a Mariska. Vettem nekik cukrot, vettem nekik márcot, mert mindegyikkel táncoltam. De megkérdeztem, hogy elkísérhetem-e haza. Elkísértem, megálltunk a kapuban a tornácon. Az ajtó nyitásra kiszólt az anyja: Mariska te vagy az? Nem felelt. Akkor megint kérdezte, aztán kijött a méccsel. Én meg tudtam, hogy szentesek, hát rájuk köszöntem, hogy jó estét adjon Isten. Csak azt mondtam, hogy eljövök a csicsói búcsúra. Nemzeti színes szalaggal lesz a biciklim befűzve, mikor jövök le a hegyről. Úgy is lett. Kerestem őket a búcsúban, hát megtaláltam őket a bábos sátor mögött. Mondtam a komáimnak, hogy jöjjenek el velem a csicsói búcsúba, ott szerzek nekik lányt. Megláttam őket, mondtam nekik, most megsétáltatom őket, ti meg gusztáljátok. Vettem nekik cukrot, márcot meg hazakísértem őket. Mi elmentünk játszani. «Csűri kanász«-nak nevezték azt a játékot, ott úgy elütötték a lábamat, hogy elkábultam. Engem behúztak egy pajtába. Mire kikábultam, jó setét lett. Hát ennek az anyja, ez fáslizta be a lábamat. Úgy mentem féllábbal, hajtottam haza a biciklit, meg a dombon nekieresztettem. Reggel ötre érkeztem haza”. A történet tovább vázlatosan: akkor még háromszor volt ott Berényben, egyszer szólnak neki, hogy vigye el a papot kocsin Dúzsra, „mert te úgy is szeretsz arra kocsizni”. El is vitte, és utána Börénybe is elmentek. Ott a leány anyjának csak azt mondta, hogy ha őt szívesen látják, jöjjenek el az Anna-vásárba. 16 éves volt akkor, a lány meg 13. Várta nagyon a börényieket, vett egy kékköves aranygyűrűt, de nem jöttek. Csak a keresztanyja meg az öreganyja, jöttek háztűznézőbe. Ő többet nem ment el Börénybe. Megnősült, feleségével élt 32 évig, abból 28 évig az beteg volt, meghalt. Ennek a berényi lánynak is meghalt a férje, összekommendálták őket, és így kerültek össze 50 év után.

Zomba – Az Anna-napi vásár főként a völgységi magyar pásztoroknak, azok között is a juhászoknak volt fő találkozóhelye Zombán. Ekkor vették meg a juhászok a szűrjüket, s ezzel az új szűrrel táncoltak a szekszárdi tamburások zenéjére.

Pécs – A Pécs-környéki magyarság a Szent István-i vásárban találkozott.

Gyüd – Gyüdön minden nagyobb ünnepen és Mária-napokon nagy búcsú volt. Ezek közül az első tavaszi búcsú az áldozói és a pünkösdi „leányszöktető búcsú” volt. Azok a fiatalok, akiknek házasságát ellenezték, elmentek erre a búcsúra és innen szöktek meg a szülőket kész helyzet elé állítva. Gyüdre igen messze földről is eljártak, a búcsúsok ellátását a búcsúsok által érintett falvak hagyományos módon biztosították. Ha mást nem, mosdó és ivóvizet készítettek a kapuba a poros zarándokoknak.

Vodica– A bácskai homokhalmok között magányosan álló kis templom búcsúja látogatottságában Gyüddel vetekszik. Nagy számban jártak ide Duna-menti bunyevácok, magyarok és németek mindhárom megyéből, Tolnából, Baranyából és Bácskából. A templom körül nincsenek beszállóhelyek, búcsúkor szekértábor veszi körül a csodatevő szent kutat. Míg a búcsúsok a kegytemplomot megkerülve és zászlóikat a porba hajtva tisztelegtek és szent énekeket énekeltek, a szekértábor távolabbi részein vidáman szólt a rezesbanda, márcot, italt, mézeskalácsot s főként főtt bikát /a sulyom bikafejre emlékeztető termését/ árulták és a fiatalok táncra perdülve ismerkedtek.

Áttekintettük Tolnát, Baranyát, de a leányvásárok nemcsak erre a vidékre jellemzőek. Ismertek voltak nemcsak az ország más részein, a Kárpát-medencében, hanem egész Európában. A hazaiak közül Csaplovics említi már a mátészalkai és a máriapócsi magyar leánybúcsút. Ugyancsak ő említi a híres kraszni brodi rutén (Zemplén megye), a máramarosi, bihari román és a szlavóniai, horvátországi leányvásárokat. Réső-Ensel ír a zomboriról és a debreceniről is, ami tulajdonképpen a szolgálóleányok felfogadásának alkalma is volt. A horvátoknál több helyen voltak olyan vásárok, melyek leányvásár hírében álltak. Schneeweiss, a horvát népi kultúráról írt munkájában azonban csak annyit említ, hogy vásárok alkalmával szokták a házasságot is kötni a horvátok. Van Gennep, nagy kézikönyvében csak röviden említi a vásárok szerepét a francia fiatalok házasságkötésében, ismerkedésében.

Szeretnék foglalkozni még ez alkalommal a hasonló finnországi templomünnepekkel.

Kustaa Vilkuna foglalkozik részletesen a paikallisjuhlanak nevezett templomünnepekkel, vagyis azokkal a vasárnapokkal, melyek bizonyos helyen nagyobb környék fiatalságának találkozó alkalmai voltak. Több finn tartománynak vasárnapi „menetrendjét” mutatja be, hol, melyik vasárnap volt jelentős ünnepi gyülekezőhely. Tartományonként szabályos körforgás áll előttünk. Az év minden vasárnapján volt a tartományon belül egy olyan helység, ahol ilyen templomünnep volt. Finnországban is egy-egy templomünnep valamilyen gyümölcs vagy termény megjelenéséhez is kapcsolódott, például újhagymához vagy áfonyaéréshez (Pyhäjärvi, Muola), Ruokalahti-ban nagy ünnep volt málnaszüret idején. A bogyókat a leányok a nyírfa-kászukban kínálgatták, a málna elfogadása hajlandóságot jelentett az ismerkedésre. A kivenava-i búcsú az aratás befejezésére esett. Friss kalácsot és perecet vittek a kézben, minden házban sört és kávét ittak. Az udvarok tele voltak beszálló vendégekkel, azok kocsijával, lovával. Többet közt említi azt a szokást, hogy a leányok övén üres késhüvely lógott. Az a legény, akinek komoly szándéka volt, beletette a tőrét. Ezután már a házasság napjának kitűzéséről tárgyalhattak. Nyilvánvaló, hogy Finnországban még a középkori katolikus templomszentelési ünnepek dátumai szerint voltak ezek a leányvásárok.

A legnagyobb leányvásároknak Finnországban az új hagyma evéséhez, áfonya- és málnaszürethez, az új terméshez is kapcsolódtak. Nálunk a csicsói cseresznye-éréskor, a domolosi, bodonyi, karancsi, szekszárdi szőlőéréskor volt, a várkonyi Lukács-napi a gesztenyeszüret idejére esett. Az oroszlóin mézet gyűjtöttek. Ide vonható a Sárközből ismert szőlőőrzés szokása is. A leányok Jakab nap után kiköltöztek a szőlőhegyekbe és riogatták a madárseregeket, őrizték a szőlőt a seregélyektől. Vasárnaponként kimentek a legények is, és minden szőlőbeli tanya előtt ekkor tánc is volt. A tánc a termékenység varázslásának régi eszköze. Szőlőőrzés ideje alatt szabadabban voltak együtt a fiatalok. Szokás volt este kikiáltani a szerelmespárokat is, nagy hujjogatások közben. Ezt tették a sokacok is a mohácsi szigeten kukoricatöréskor. A nagy, mohácsi busójáráskor pedig, az esti nagy körtáncból szöktették meg a menyasszonyt, ha ellenezték a fiatalok kapcsolatát. A legény elvágta a kiválasztott leány pénzes nyakláncát, s míg a szétguruló érmeket kapkodták, a fiatalok megszöktek.

A nagyrészt szigorúan endogám német falvaknak nem volt szükségük leányvásárokra. A búcsújárás csak a falubeli fiatalokat hozta egymáshoz közelebb. A Tolna-baranyai németek a gyüdi, a vodicai és a máriakéméndi templomnál tartottak búcsúkat a keresztjáró napokon és áldozócsütörtökön. Ez volt legsajátabb búcsújuk. A bátaszékiek a századfordulón is gyalog mentek Máriazellbe. Hermann Egyed tett közzé egy fennmaradt, pontos itineráriumot, mely Cecétől Máriazellig írta le az útvonalat, megjelölve a szálláshelyeket és a beszálló kocsmák sorát. Visszafelé Bécsben meglesték a császárt a Burgban, majd hajón utaztak hazáig.

Baksay Sándor írta le az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című munkában a szerbek Göntér-hegyi búcsúját. Göntér egy kis domb Siklóstól keletre. Úgy keletkezett, hogy a Harsányi hegyen rászedett ördög elmentében itt rázta ki bocskorából a földet. „E hegyecskének lapos tetője évenként, augusztus 13–14-ke közötti éjjelen, egy tündéries ünnepély színhelye szokott lenni. Baranya szerbjei, s kivált szerbjeinek ifjúsága szokott ez éjjelen felgyülekezni a göntéri búcsúra. A szerb nemzeti népviselet fehér patyolatja ragyogó színekben úszik a termetes legényeken, s deli leányseregen, kik nagy részint gyalog sereglenek ide, s csak alkonyat tájban öltözködnek ki a közeli magyar falvakban, hol ekkor minden háznál négy-öt szerb leányka készül a szépségversenyre és ékítgeti magát. Mert az ünnep komoly része, a szent foglalatosságok: mise, ének éjfélig tartanak; éjfél után a zene, dal, tánc – legény, leány százával összefogódzva – tart, míg a fáklyák világát el nem oltogatja a rózsás ujjú hajnal. Bor is, sör is bőven kínálkozik, de az egyébként heves vérű fiatalság megbecsüli magát és egymást, legfölebb az öregebbjén, vagy az élhetetlenebbjén esik meg néminemű emberi dolog. A java vigyáz magára és a rendre. Összeszólalkozás soha nem történik. A búcsú a görög-keleti naptár szerint augusztus 2-án, István vértanú napjára virradóra Sztiljanovics István emlékét ünnepli, ki a török elől menekült Magyarországra II. Ulászló idejében, s a királytól állítólag Siklós várát kapta adományban. Nem volt sem szent, sem pap, hanem nagylelkű és bölcs ember, ki mind a tíz ujjával cselekedte a jót, s kit itt temettek el, s innen időjártával – úgy mondják – a sistováczi kolostorba szállították.”

 

Forrás: A. Gergely András (szerk.): A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése. Új Mandátum Kiadó. Budapest, 2002. 21–28.

 


[1] Ezt a leányvásárokról szóló áttekintést mondtam el 1967-ben a Magyar Néprajzi Társaság egyik ülésén. Most tisztelettel küldöm írásban Hofer Tamás köszöntésére. Megköszönöm erősítő biztatásait, és hogy néhányszor részt vehettem gyűjtőútjain és megosztotta velem távlatokat nyitó gondolatait.

[2] Édes frissítő ital. Mézeskalácsosok készítették. Egy sajtár mézhez, két sajtár vízhez összevegyítés után csillagánizst kevertek és forrásig főztek. Kiméréskor vízzel hígították és jéggel hűtötték. Búcsúk és vásárok látogatóinak keresett itala volt. A 20. században általában a Dunántúlon készítették és fogyasztották. (Tátrai Zsuzsanna: Márc. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1987. 518.)

Módosítás dátuma: 2015. szeptember 20. vasárnap, 08:42