„Az élő középkor világában”

2016. április 14. csütörtök, 13:32 Máté Gábor
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

„Az élő középkor világában”

Máté Gábor beszélgetése Dr. Andrásfalvy Bertalannal

Andrásfalvy Bertalan a Solymos Ede tiszteletére rendezett konferencián, Baja, 2016. 04. 21. Benedek Csaba fotójaDr. Andrásfalvy Bertalan (1931-) egyetemi tanulmányait az ELTE BTK román-magyar és muzeológia-néprajz szakjain végezte. Kecskeméten a Felsőfokú Szőlő- és Gyümölcstermesztési Technikumban kertész üzemmérnöki diplomát is szerzett.

A Néprajzi Múzeum segédmuzeológusa (1955-1960), Szekszárdon muzeológus (1960-1976), a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet tudományos munkatársa (1976-1977), a Baranya Megyei Levéltár tudományos főmunkatársa (1977-1985), a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályának vezetője (1985-1989), az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa (1989-1990). A rendszerváltás utáni első magyar kormány művelődési minisztere (1990-1993). A pécsi néprajz tanszék alapítója, 1993-tól tanára. Jelenleg is itt oktat (PTE BTK Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék), 2001-től professor emeritusként.

Tudományos munkásságát újszerű témaválasztások, eredeti módon felépített kutatások jellemzik. Legnagyobb hatású publikációi a Duna menti népek életmódjához, gazdálkodásához kapcsolódnak. Vizsgálta a dél-dunántúli nemzetiségek értékrendjét, társadalomszervezetét, munkamegosztását. Kiemelkedő gyűjtőmunkát végzett a népköltészet, a néptánc, a népművészet területén. Legújabb kutatási programja a Kárpát-medence antropogén környezeti változásaival foglalkozik.

Számos publikációjában érinti a balkáni népek és a magyarság kapcsolatait. Új eredményeket ért el a balkáni szőlő- és borkultúra kutatásában. Nagyhatású egyetemi előadásaiban részletesen foglalkozik a Rákóczi-szabadságharc alatti etnikai és felekezeti konfliktusokkal, a szerbség migrációjával, és a dél-dunántúli népek török alatti sorsával.

Hathetes albániai és macedóniai tanulmányútja során ismerte meg közelebbről a Balkánt. Az alábbi beszélgetés úti élményeiről, néprajzi gyűjtőmunkájáról szól.

Hogyan jutott el a Tanár Úr Albániába?

Andrásfalvy Bertalan a bajai Türr István Múzeum kiállításában, 2016. Benedek Csaba felvételeAz 1950-es években nagyon sok albán fiatal járt hazánkban. Egy részük tanulmányúton, nagyobb részük itt tanult, elsősorban a budapesti orvostudományi és műszaki egyetemen. Az albán állam is fölajánlott tanulmányi utakat a magyaroknak, de azt hiszem nem sokan vágytak oda, Európa legszegényebb és legelmaradottabb országának tartották. Nekünk, néprajzkutatóknak meg éppen ezért a legizgalmasabbnak ígérkezhetett. Így, mikor értesültem a minisztériumból erről a lehetőségről, azonnal jelentkeztem. Megvallom, hogy azelőtt nem is gondoltam erre. Igen szerettem volna én is kutatni távoli országokban, de elsősorban keletre vágytam. Többszöris megkíséreltem, hogy eljussak Baskíriába vagy finnugor nyelvrokonainkhoz néprajzi kutatásokat végezni, de nem kaptam erre lehetőséget. Más jelentkező nem lévén, ezt az albán utat végül én kaptam meg a Művelődési Minisztérium keretéből. Ugyanekkor kapott tanulmányutat Katona Imre is az Akadémia egyezménye alapján, de nem együtt mentünk ki, Imre pár nappal később érkezett, és Tiranában találkoztunk.

Megtanult albánul, hogyan tudott beszélgetni, gyűjteni?

Amennyire csak lehetett, próbáltam felkészülni erre az útra, amelyen mindent össze akartam gyűjteni, amire alkalom adódik. Próbáltam albánul is tanulni, ezért itthon vettem egy albán-magyar szótárt, illetve egy olyan albán-német tábori szószedetet és társalgási füzetet, amelyet még a világháború idején szerkesztettek a katonaság részére. Végül is annyira megtanultam a nyelvet, hogy kézzel-lábbal és néhány szóval megértettem magam és így egyedül is mehettem azután néprajzi gyűjtésre. Vittem magammal fényképezőgépet, keskenyfilm-felvevőt, és elemes magnetofont. Rrok Zojzi kísért minket, a tiranai múzeum néprajzi osztályának vezetője, aki tudott németül. Tőle nagyon sokat tanultam, sokat köszönhetek neki. Az időnk nagy részét nem Tiranában töltöttük. Nagy kirándulásokat tettünk, először északra, Skodra környékére, aztán délre, a himarai tengerpartra, Gjirokaster környékére és Közép-Albániába.

A magyarországi közvélemény keveset tud a két nép közös múltjáról. Milyen szerepe van a magyaroknak az albán történelemben?

Andrásfalvy Bertalan előadást tart, Baja, 2016. Benedek Csaba fotójaEnnek a területnek volt egy nagy erdélyi kutatója, még az első világháború előtt, báró Nopcsa, akit királlyá is akartak választani, mert nagyon megszerették. Ő sokat írt Albániáról, de elsősorban Észak-Albániáról, a katolikus vidékről.

Még egy fontos magyar kapcsolata volt az albánoknak a magyarokkal. Az albánok – hogy finoman fogalmazzak – nem kedvelik a szerbeket, de ez kölcsönös (...) az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia lerohanta Szerbiát, és ezért az albán emlékezetben dicsőséges helyet kaptak a magyarok.

A harmadik pedig Szkander bég, aki Hunyadi Jánosnak volt a szövetségese a török ellen. Szkander bég, vagyis Kastriota György, fiatal korában Konstantinápolyba került túszként de onnan megszökött, és megszervezte az ellenállást, szabadságharcot vezetett a török ellen és hazáját rövid időre függetlenítette a töröktől. Hunyadi támogatta, de a döntő ütközetben megakadályozták a szerbek – akik már behódoltak a töröknek – hogy átkeljen a hegyeken és seregeiket egyesítsék. Hiába voltak bátrak, azért a hegyek között átkelni nagyon nehéz, ha azt védik. Hunyadi akkor fogságba került... De ez úgy él az emlékezetükben, mintha tegnap történt volna.

Hogyhogy ilyen ”friss” az emlékezetük?

Elmesélem egy élményemet, hogy érthető legyen. Mikor északra mentünk Katona Imrével a Zadrinába, vagyis a Drina folyó mentére, egy faluba érkeztünk, ahol búcsú volt, templombúcsú. De nem engedték megnyitni a templomot a hatóságok, tudniillik Albánia – nem akkor, hanem egy évvel, vagy két évvel később – kijelentette, hogy az első ateista ország Európában, sőt a világon. Na de a nép összegyűlt és meghívtak egy házhoz, ahol megvendégeltek minket.

Az ünnepi ebéd egy nagy kondérban megfőzött birka volt, megkaptuk a fejét, nézett a szemeivel az asztalon, de én már korábban rosszul voltam. Budapesten, mielőtt elindultam volna, hogy stílszerű legyek egy albán halkonzervet ettem, és az valószínűleg romlott volt. Úgyhogy én nagyon rosszul voltam a repülőgépen, és tulajdonképpen végig beteg voltam Albániában. Amikor hazajöttem kórházba is kerültem paratífusszal, de betegen, lázasan végigcsináltam az utat. Na és akkor kimentettem magamat azzal, hogy beteg vagyok, rossz a gyomrom, nem tudok enni.

Ebéd után kávét kaptunk, és akkor történt, hogy két helyi fiatalember a vállát egymásnak vetve hősdalokat énekelt Szkander bégről. Ez óriási élmény volt. Nem volt megrendezve. Az egy spontán falusi társaság volt, aminek tagjaivá váltunk, és ők hősi dalokat énekeltek. Çiftelia, egy pengetős, lantszerű hangszer volt náluk, és fölváltva, mint a kalevala énekesek, egymás szavába vágva énekeltek. És mikor abbahagyták, az emberek fölugráltak és ordítoztak. Kérdeztem mit kiabál ez az asszony mellettem? Azt kiabálja, hogy milyen áldott az a csecs, aki ilyen ajkakat tudott szoptatni – fordította barátunk. Ez a kifejezés úgy megmaradt bennem. Ott ekkor még elevenen éltek a hősénekek.

Könnyen megnyíltak, ismerték a magyarokat, tudták, hogy honnan jött?

Andrásfalvy Bertalan és Kunkovács László, Baja, 2016. Fotó: Benedek CsabaVolt egy nagyon szép élményem. Ahogy mentünk keresztül a hegyeken dél felé, megálltunk egy helyen egy kicsit szétnézni. Gyönyörű kilátás volt. A hegyoldal egyenesen esett a tengerbe, a havasoktól az azúrkék tengerig egyetlen lejtő ereszkedett le. Megálltunk, kiszálltunk szellőzködni, nézelődni. Sziklás karsztos vidék volt, és a sziklák között ilyen kis szobanagyságú földecskék voltak, ahol kukorica termett, tök, meg dinnye.

Jött le egy ember csacsit vezetve, aminek a két oldalán két nagy kosár volt, és abban dinnyék voltak. Három vagy négy gyerek ment a szamár után és nézték a dinnyét, látszott, hogy szívesen megennék. Megálltak, odajött az ember és kérdezte, hogy kik vagyunk. Mondtam, hogy magyarok. Mádzsári, mádzsári... testvérem... mádzsári, mádzsári... odament, a legszebb dinnyét levette a kosárból és odahozta. Az egész albán népköltészetben, hősköltészetben a hős, amikor felöltözik, hogy megküzdjön az ellenséges hadvezérrel stb. magyar lóra ül,magyar ruhát vesz, magyar karddal megy. Elevenen él a magyarság középkori képe. Igen, ez olyan, mint a középkor, az élő középkor.

Milyen gyűjtések születtek az útjai során?

Fölvettem a hősénekeket. Volt egy Butoba nevű öt vagy hat kilós magnó, azt cipeltem, gyönyörű énekeket vettünk föl. Azután mikor másodszor is elmentem erre az északi vidékre – akkor már Katona Imre hazament – ott kardtáncot filmeztem. Ez úgy nézett ki, hogy két ember egymással szemben fölállt, és dallam, illetve zene nélkül testritmust vettek föl és erre a testritmusra elkezdtek táncolni, egymást kerülgetni kardjukat suhogtatva. Egyfajta szimbolikus küzdelmet mutattak, aminek a végén bejött egy asszony, közéjük állt és szétválasztotta őket.

Erről Nopcsa is ír: hogy igen nagy tisztelete van a nőknek. Ha a nők a harcolók közé bemennek, akkor senki sem bánthatja őket, és az asszonyok mindent el tudnak intézni. A nő az érinthetetlen. Az erről készült filmem megvan a Zenetudományi Intézetben.

Csak albán vidékeken gyűjtött?

Nem csak albánoknál voltam, jártam az Ohridi-tónál, Pogradec és Korcsa között lakó albániai macedónok között is gyűjtöttem. Énekeket vettem föl. Az albánok egy szólamban énekelnek, de a macedónok több szólamban. Van egy vezető énekes és van egy másodénekes, aki belekapcsolódik az énekkezdő énekébe, majd egyszerre csak megszólal az egész kórus, gyönyörűen.

Ebben a szerteágazóan gazdag balkáni kultúrában, milyen magyar kapcsolódású témákat talált?

Egy témát előre kitűztem magamnak az út elején, hogy ennek mindenhol ahol járok, utánakérdezek. Akkoriban otthon éppen a szőlőműveléssel foglalkoztam, ezért itt is a szőlőműveléssel kapcsolatos dolgokat kérdezgettem: művelés, eszközök, borkészítés, szőlőfajták stb. Ebből az anyagból aztán írtam az „Acta Ethnogaphiába” németül: „Formen des albanischen Weinbaues” címmel. Nagyon érdekes volt. Ott tanultam meg, hogy az igazi balkáni szőlőművelésnek mi volt a lényege: nem használtak sem pincét, sem prést. Törkölyön erjedt ki a must és onnan eresztették le a bort. A törkölyből rakit, vagyis pálinkát égettek, amire nem vonatkozott a szesztilalom. Mindennek aztán a magyar kadarkakultúra kutatásakor nagy hasznát vettem.

A tárgyi kultúrájuk is nagyon izgalmas volt. Ott akkor ugyanolyan faekével szántottak, mint amilyenek az egyiptomi falfestményeken vannak. Egy gerendely, aminek a vége ilyen horgasan visszahajlik, arra van téve az ekepapucs és egy szarv, egy fogó, és azzal szántottak. Se taliga, se csoroszlya, se kormány, semmi.

Milyen élményeket őriz Albánia elzárt, hegyi világából?

Egyszer amikor mentünk Katona Imrével északra, Malcija e Madhe-ba, a Nagy-Hegyvidéken egy völgyben sátorban aludtunk, és mellettünk egy terjedelmes hegycsúcs magasodott. Mondtam, oda is föl kéne mászni, még sohasem jártam ilyen magasan. Azt mondja Rrok Zojzi, – oda nem, ezt egy síkvidéki ember nem tudja megcsinálni, nem lehet fölmenni. Ebbe sehogysem akartam belenyugodni. Hajnalban fölébredtem, odasúgtam Imrének: várjatok itt meg, úgy érzem, hogy én két-három óra alatt megjárom azt a csúcsot, fölmegyek és visszajövök. Megindultam félcipőben. Hármat léptem és kibicsaklott a lábam, megdagadt. Na, én csakazért is fölmegyek... Hát felkapaszkodtam, a végén, mint egy kőfalra, úgy másztam már. Gyönyörű kilátás volt onnan. Kopár sziklarengeteg, a kövek közt kis füves foltok. Tudni illik fölszorulván az albán törzsek a török elől a termékeny völgyekből, kiirtották az erdőket, hogy legyen legelő a juhaiknak, és ez a táj azóta sem tudott visszaerdősülni. Szomjas voltam, éhes. Jövök lefelé és egy hegyi esztenát láttam, lapos kövekből készítve a juhoknak. A juhok mellette legeltek. Vizet kértem. Szívesen adtak. A nagy kőből rakott hodálynak a végén volt egy összefagyott hótömb, olyan kristályos hó, és arról csöpögött le a víz. Az volt a víztartalék, mert fönt, ebben a magasságban nincsen forrás. Fejtek tejet, és a tejbe belekaparták a jeget, mint a kristálycukor olyan volt, elkeverték és odaadták. Megittam. Fölséges ital volt.

Nagyon sokat tanultam ezen az úton, és ezt Rrok Zojzi albán barátomnak köszönhetem. Visszamentem a középkorba, miközben megelevenedett előttem az egész Balkán sorsa. Délen görögül beszélő népcsoportokkal is találkoztam, és egy alkalommal vlachokkal, aromunokkal is, akik ma is vándorolnak nyájaikkal a tengerpart és magashegységek között. Megjártam Moskopolje romjait, mely egykor a fővárosuk volt, és állítólag még egyetemük is volt ott. A rombadőlt templomok falán még több helyen láthatók az egykori freskók elmosódó nyomai. Valamikor a 18. század elején pusztultak el, amikor Ali Pasa Tepeleni francia és angol segítséggel ki akarta űzni a törököket. Végigjártuk a himarai tengerpartot is, amelyen hosszú századokon át Velencéhez hasonló keresztény köztársaságok éltek együtt a török uralommal, úgy, mint ahogy a mi Erdélyünk is kiegyezett a törökkel. Az ő függetlenségüket, úgy beszélték ott nekünk, Tepeleni törte meg francia hajók segítségével, a tenger felől.

A Balkán népei is, mint mi, gyakran két pogány közt harcoltak egy kis hazáért. Állítom, nem nagyon ismerjük még ezt a történelmet úgy, ahogy volt, mert a történetírás mindig egy-egy nép, érdekcsoport szemszögéből, elfogultan tudósította a világot a Balkánról is. Van még itt teendője az igazságot feltáró történeti-néprajzi kutatásoknak. Mint nálunk is.

 

Andrásfalvy Bertalan válogatott publikációi:

A vörös bor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai. Der Rotwein in Ungarn. Balkanische Bezeihungen des ungarischen Weinbaus. Néprajzi Értesítő, 1957. pp. 4-69.

Pekmez. Adatok törökkori szőlőkultúránk ismeretéhez. (Kisebb tanulmányok.) Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete, Pécs, 1961. pp. 87-95.

Formen des albanischen Weinbaues. Acta Ethnographica, 1962. pp. 293-373.

Der Rothwein in Ungarn. Bezeihungen unserer Weinkuultur zum Balkan. Ethnographica, 1965. pp. 227-258.

The Maiden’s fair. Makedonski folklor II.3-4.Skopje, 1969. pp. 339-343.

Délkelet-dunántúl népeinek sorsa a Rákóczi szabadságharcidején. In: T. Mérey Klára – Péczely László (szerk.): A Rákóczi-kori kutatások újabb eredményei. Pécs, 1974. pp. 8-101.

Párbajszerű táncok az európai és a magyar hagyományokban. In: Lelkes Lajos (szerk.):

Magyar néptánchagyományok. Budapest, 1980. pp. 109-124.

A magyar- délszláv- német népi kultúra egy korabeli szerző szemével. In: A III. Magyar-Jugoszláv Folklór Konferencia előadásai (Folklór és tradíció 6.) Budapest, 1988. pp. 60-66.

 

Forrás: Balkán Füzetek 2010/9. 107-110.

Módosítás dátuma: 2016. április 24. vasárnap, 09:33