Szüret és ifjúság
Az ember számára legfontosabb termények érése és betakarítása ősidők óta ünnepnek számított és kitüntetett találkozási alkalmat jelentett az ifjúság számára. Erre a dél-dunántúli magyar néphagyományból mutatok be néhány példát.
Csicsó, a török háborúkban elpusztult magyar falu barokk korban felújított temploma magányosan áll, nem messze a Szakály–Hőgyész vasútállomástól a szőlőhegyek közt. A hagyomány szerint Mária kegyképét angyalok menekítették a török elől Andocsra, Somogy megyébe, és útközben megfáradva itt pihentek meg. Szentháromság vasárnapján volt itt a búcsú, melyre a múlt századig a környékbeli magyar, német és horvát katolikusok, főként a fiatalok, tömegesen jöttek. Úgy tartották, hogy ekkorra érik meg a szőlőhegyeken a cseresznye, amit a templom körül árultak. Sokan itt ismerték meg jövendőbeli élettársukat, a cseresnyés búcsúban.
Az október 18-át követő vasárnap volt a pécsváradi és zengővárkonyi leányvásár – a Lukács-napi búcsú –, a messze környéken szétszóródottan élő református ifjúság találkozója. Eljöttek a Sárközből, Váraljáról, Belvárdról és Mohácsról is a leányok, legények, és szombat este minden házban rokonok, vendégek állták körül a rőzsetüzet, melyen az erre a napra megérett gesztenyét sütötték. Este nagy bál volt a kocsmaudvaron, és másnap, vasárnap Pécsváradon, az országos kirakodó- és állatvásáron a legény már meg is vehette a mézeskalácsszívet választottjának.
A legtöbb, ifjúságot vonzó alkalom a szőlőszüret volt. Ehhez kapcsolódott a domolosi és a siklósbodonyi leányvásár. Az előbbi a Szigetvár körüli, az utóbbi az Ormánság közel negyven falujában lakó református ifjúság találkozója volt. Ugyanis az ormánságiaknak a villány-siklósi hegyben voltak szőlőik, és azokban huzamosabb tartózkodásra alkalmas tanyák, présházak; a tulajdonképpeni Ormánság vízjárta síkja nem volt bortermelésre alkalmas. Kisasszony napján volt Siklósbodony templombúcsúja a szokásos búcsúvásárral, és erre a napra az ormánsági szőlősgazdák a korai szőlőkből előbort is készítettek a fiatalok számára, akik részt vettek a katolikusok nagymiséjén is, majd utána szétoszlottak a szőlőbeli hajlékokba mulatni. Tulajdonképpen ezután kezdődött el a szüret.
Oroszlón a Szent Mihály napját követő vasárnap volt a leányvásár, melyet ugyancsak újborral ültek meg a Hegyháti (ma Sásdi) járás fiataljai. A férjhez menendő leányok az oroszlai nagy hídra álltak, onnan kísérték föl őket rézmuzsikával a Nagykocsma udvarára, ahol késő estig bált tartottak.
Szüreti bált vagy mulatságot országszerte tartottak mintegy százötven éve, még ott is, ahol nem termett szőlő. Ennek menetét, formáját miniszteri rendeletek is szabályozták a 19. század végén és a 20. század elején. Ennek fontos eleme volt a szüreti felvonulás, népviseletbe öltözött szüretelő és csőszlányokkal, - legényekkel. A kocsis, lovas felvonulás fontos része volt a bíró és bíróné díszes fogata, majd a tánctéren felállított, szőlőfürtökkel körülfüggesztett sátor, melyet a csőszleányok őriztek. A pajkos legények igyekeztek szőlőt lopni, de ha a csőszleányok elkapták őket, a bíró tréfás büntetéseket rótt ki rájuk.
A szüreti mulatságokkal kapcsolatban terjedt el az országban a „magyar viselet” – ott is, ahol már nem volt népviselet. A legények bő fehér gatyában, lobogó ujjú ingben, fekete mellényben voltak, fejükön nemzetiszín pántlikás, árvalányhajas fekete kalap, a leányokon bő, fehér szoknya, nemzetiszín szalaggal díszítve, fehér, buggyos ujjú ing, piros pruszlik, fejükön piros-aranyos párta, nemzetiszín szalag. Ebben a jelmezben ünnepeltek még az Amerikába került magyarok is, azok is, akik már a nyelvet sem beszélték.
Ennek a rendeletileg szabályozott szüreti mulatságnak fontos szereplői voltak a csőszleányok. Ennek a gyökere visszanyúlik a középkorig.
A legjobb minőségű bort termő területeken ugyanis augusztus közepétől kezdve, amikor tarkulni kezdett a szőlő, a szőlőhegyeket valóban meg kellett védeni a hatalmas csapatokban támadó seregélyek pusztításától. Ahol egy ilyen több száz vagy ezer madárból álló tömeg lecsapott, néhány perc alatt véget is ért a szüret. Ezért a fiatal leányok csapatostul kiköltöztek a szőlőhegyekbe, melyet egész nap zajt csapva, dalolva, kerepelve jártak be, így riasztva a madarakat. Közbe-közbe „összekátozták”, összepározták dalolva vagy nagy „hujákolva” a szerelmes párokat, hírül adva a nagyvilágnak, ki kit szeret. Esténként egy-egy hálótanyában, földre terített és letakart szalmán háltak, néhány szigorú öregasszony felügyelete mellett. Korán kellett kelniük, és napnyugtáig járták a szőlőket.
Legényjáró esténként kiszöktek a tanyákhoz a legények egy kis mulatságra, dalolásra, táncra, ismerkedésre, ami bizony néha késő éjszakáig is eltartott. Ilyen volt a szőlőőrzés – vagy ahogy Veresmarti Mihály, a tudós prédikátor, majd bátai apát emlékiratában nevezi a 17. században, a budárkodás vagy pudárkodás – a Drávaszögben, a Karancsi högyben vagy a sárköziek Szekszárdtól Bátáig nyúló szőlőhegyeiben egészen az első világháborúig. De ismerünk szőlőhegyi párosító nótákat a moldvai csángók köréből is. Joggal feltételezhetjük, hogy valaha az országban minden bortermő vidéken elterjedt volt ez a szőlőőrzés, hiszen a termés megvédésére nem volt más lehetőség, különösen a vízrendezések előtti időkben, amikor az ártéri erdőkben nagy számban költöttek még ezek a madarak.
Forrás: Rubicon. Történelmi magazin. (A magyar bor századai) 2007/6–7. 116–117.