Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Elvi kérdések A mai magyar társadalom képe és a kormányprogram

A mai magyar társadalom képe és a kormányprogram

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

MIT NEM ÉRTÜNK?

A MAI MAGYAR TÁRSADALOM KÉPE ÉS A KORMÁNYPROGRAM

Már nyolc hónapja annak, hogy a Magyar Köztársaságnak új kormánya van. Olyan, mely vértelen forradalommal, demokratikus választás útján jutott hatalomra, világosan megfogalmazott programmal a magyar nemzetet képviselő választó polgárok többségének akaratából. A kormány a nemzet jelentős többségétől felhatalmazást kapott arra, hogy programját a köz, a nemzet, az ország érdekében mielőbb végrehajtsa. Mind a választási program, mind a megalakult kormány világosan megfogalmazta, hogy az ország, a nemzet, a köz érdekében számít az állampolgárok munkájára, erkölcsi támogatására.

 

Valós eredmény ugyanis csak egyetértéssel és tényleges munkával érhető el. Az ország jövőjéért a kormány és az állampolgárok közösen felelősek. Mindig így volt ez, legalábbis így kellett volna lennie! A közös felelősség, a közös feladatvállalás szándéka a választás pillanatában megvolt, sőt meg is maradt, miként ezt az önkormányzati választások jó fél év múlva bizonyították.

A fanyalgók viszonylag kis hada részben a közömbösökből, részben az ellenzékből kerül ki. Nem lehet azonban számuk, arányuk miatt lebecsülni őket, mert bel- és külföldön még számottevő az eszközökben nem válogató beépített embereik tudják, hogy az általuk elbutított, erkölcsi tartásában meggyengített tömeggel miként lehet bánni, s ha nem is tartósan, de ideig-óráig, egy-egy akció erejéig oldalukra állítani.

Választások utáni beszédében Orbán Viktor nemzeti összefogást hirdetett. A határon túli magyarságot a nemzet részének tekintve nemzetünk érdekében, együttműködésre, közös cselekvésre, valós munkára szólított fel mindenkit. A választáson vesztes ellenzéket is a nemzeti program mellé kívánta állítani a nemzet természetes részeként. A csendes forradalom lényegét a széleskörű nemzeti összefogásban látja. Ha ez létrejönne, akkor értelmét veszítené minden olyan fogalom, besorolás, amely a régi társadalmi berendezkedéshez köthető, annak viszonyaira utal, arra hivatkozik, annak logikája szerint érvel.

Avagy beszélhetünk-e ma egyáltalán munkásosztályról, parasztságról, illetve annak rétegeiről (kisparaszt, középparaszt, kisgazda), középosztályról, értelmiségről, uralkodó osztályról? Valós dolgot említenek-e azok, akik jobboldalt, baloldalt, efféle értékeket emlegetnek, ezek nevében lépnek színre?

Meggyőződésünk, hogy nem.

Ezek nem létező múltbeli fogalmak.

Mi azonban jogos örökösei vagyunk azoknak az anyagi, szellemi és lelki kincseknek és terheknek, mely abból a világból származik, amelyben az említett fogalmak még valósak, elevenek és működőképesek voltak. A múlt viszonyainak feltárása, megismerése, pontos számbavétele segít bennünket abban, hogy örökségünket átlássuk, valós értékén mérjük, teljes birtokba vételét, felhasználását, gyarapítását nagyobb hozzáértéssel kezelhessük, ránk szakadt terheit könnyítsük, vállalt kötelezettségeinket becsülettel teljesítsük, s minden értéket és tapasztalatot hasznosítsuk jövőnk megalapozása érdekében.

Szóljunk most néhány szót erről!

A közvetlenül ránk maradt örökség első tekintetre elszomorítónak tűnik. Az ország gazdasága romokban hever. Korábban agrár országnak mondtuk magunkat. A lakosság túlnyomó része ma is vidéken, falvakban vagy várossá kinevezett, a nyugati értelemben vett falu szintjét el nem érő településeken lakik és korántsem mezőgazdaságból él. Hogy miből, az alig tudható. A falvak épített értékei igen viszonylagosak. A lakóházainak többsége valós érték, a negyven évvel ezelőtti színvonalat jócskán hajazzák. Ám a porta melléképületei – korábban komoly értékük volt – zömében semmit érő, mert funkciótlan, hiszen a ház gazdája nem tart állatot, sokszor még baromfit sem, nem gazdálkodik, nem kertészkedik, néha még saját fogyasztásra sem.

Melyik ország bírta volna ki, hogy először nagy és jól működő uradalmainak kialakult piacát, munkaerő utánpótlását szolgáltató hátországát nagyobbrészt szétszaggassák (Trianon), aztán e gazdaságok gép és igaerejét, később magát a gazdaságot megsemmisítsék, szétdarabolják (háború, földosztás). Majd az életre kapó, többnyire kézi- és családi munkaerőre épülő paraszti gazdaságait megnyomorítsák, emberi közösségeit futásra késztessék, végül felszámolják, tűzre vetve, pusztulásra ítélve szerszámait, elvéve igaerejét, állatállományát (beszolgáltatás, kényszerített emberekkel működő, bár gyakran pazarló, több falu gazdaságát is összefogó mamut gazdaságokat létesítettek, amelyek kölcsönökkel, segélyekkel is támogatva mégis működtek és az igénytelenebb keleti országokban piacot is találtak. Mindez a szocializmussal együtt összeomlott, maga alá temetve, rommá téve a kollektív gazdaságokat, amelynek felszerelése, építményei szabadrablás áldozataivá lettek, objektumai kísértet házzá váltak. Ami a kasszában maradt magán zsebbe vándorolt, a föld egy része élelmes egykori vezetők tulajdonába ment és kis híja, hogy idegen kézre nem került.

De vele pusztult, vált csaknem emlékké a mezei gazdasághoz fűződő, azt éltető évszázados paraszti tudás, amely a háztáji gazdaságok révén még tovább élt, sőt beépített új technikákat, technológiákat, tartás és művelési módokat tápokat, kemikáliákat a kisüzemi gyakorlatba (pl. benzin- és villanymotorok, tápok, vegyszerek, fóliázás, állategészségügy, nemesített vetőmagok).

Nem ez a legsúlyosabb veszteség, hanem annak a paraszti munkaerkölcsnek a szinte teljes eltűnése a legfiatalabb generáció életfelfogásából, amely a paraszti létet, a vele járó mindenkor súlyos és nehéz munkát elviselhetővé tette és megtartotta magát a parasztságot. E nélkül maga a vidéki lét és a mezőgazdaság normális működése elképzelhetetlen. A szocialista korszak mezőgazdaságának elért eredményeit, a termelőszövetkezetek úgy-ahogy való megerősödését a megváltozott körülmények között mégiscsak továbbélő, bár megrendült, de mégis ható paraszti munkaerkölcs tartotta fenn és működtette. Erről sohasem vagy alig emlékeztünk meg.

Hasonló utat járt be iparunk is. A Trianon szétszaggatta magyar nyersanyag bázis, s a ráépült iparvidék elvesztésének hatását nem is feszegetve, elegendő a kiraboltság és az újjáépítés utáni állapot néhány mérföldkőként kiemelkedő történését felidézni. Az államosított gyárak, nagyüzemek hanyatlása a káder igazgatókkal

indul meg, akik egyúttal a legjobb munkások, középvezetők talpára útilaput kötöttek (a kapitalista érdekeket kiszolgáló munkásarisztokrácia), s érvényt szereztek a tervteljesítésnek, munkaversenynek, sztahanovista mozgalomnak. Őket váltották a mindenhez értő jolijoker igazgatók, akik hol tanácselnökök, hol pártmunkások, hol tejipari, hol kohászati, hol kultúrához értő vezetők. De ne is folytassuk. Elegendő visszapillantani a miskolci, diósgyőri, ózdi nagyüzemeink sorsára, a bezárt bányákra, elegendő látni a szolnoki Vegyiműveket, a Papírgyárat, a Cukorgyárat, elborzadni a TV-ben közvetített vörös iszap mindent elsöprő áradatától, pusztító erejétől. Ez maradt ránk örökségül a vas és acél országából.

A mára felszámolt, lelakatolt régi és új gyárak korszerűsítése, építése jegyében elpusztították színvonalas kézműiparunkat. Vele tűnt el régi mesterségbeli tudás is. Amit egykor valamennyi felszabadított mesterlegénytől elvártak, s ami féltve őrzött családi hagyományként öröklődött, s tökéletesedett nemzedékek kezén, ma csak emlék. Egy-egy szakma utolsó képviselői napjainkban már nem mesterek, hanem művészek, a Népművészet Mesterei. A mesterségbeli tudással együtt lett semmivé az iparos öntudat, tartás, becsület, s helyére a félig képzett fusizók, zsebre utazó, silány munkát végzők, kuncsaftot zsaroló ügyeskedők sisera hada nyomult be.

Ha valós leltárt készítünk a kereskedelemről, a közlekedésről, a közigazgatásról, az oktatásügyről, tudományról, művészetről, s egyáltalán bármiről, hasonló romhalmazt pusztulást találunk. Ma már történészeink meg merik említeni, hogy ötvenes-hatvanas évekbeli sport sikereink javarészt a Leventében alapozódtak meg. Eötvös kollégiumban nevelkedett tanárok, professzorok tanítottak – ha ketrecbe zárva is – a középiskolákban, egyetemeken, s nekik

még sikerült jó utódokat nevelni, s csak ezt követően hígult a tanári, professzori kar. Szégyen, hogy most kezdik Klébersberget emlegetni, Hajnal István, Mályusz Elemér még most sincsen a helyén, s kíváncsiak vagyunk mi lesz a vége Hóman Bálint rehabilitációjának. Márai Sándor, Wass Albert mellett ma Herceg Ferenc, Tormai Cécil, Gyóni Géza és mások nevei is fel-felmerülnek már, de még igen sokakat vesz körül csend, mély és sunyi hallgatás, holott ők és mások nemzedékek ízlését formálták színvonalas munkáikkal. Nélkülük nem érthető meg a huszadik század első felének közfelfogása, szemlélete, értékrendje. De feltehető ez a kérdés a közelmúltra vonatkozóan is: Mi van az olyan három évtizede sztárokként futott írókkal, költőkkel, mint Fejes Endre, Galambos Lajos, Mesterházi Lajos, Gyurkó László, Váczi Mihály, Garai Gábor, Baranyi Ferenc? Nekik hol a helyük?

De nincs valós képünk egy-egy alkotó életművéről, tényleges értékéről, munkássága lényegéről sem, mert ideológiai alapon közelítettek hozzá, külső szempontok szerint ítélkeztek, majd így kategorizálták, s jelölték ki helyüket. Egyeseket kirekesztettek, másokat nem igazi műveikkel mértek. Mi a valós, belső és külső értékrendje Babits Mihálynak, József Attilának, Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Szabó Lőrincnek, Sinka Istvánnak, de nem lehet kirekeszteni az irodalomból egy Vargha Gyulát, egy Szabolcska Mihályt, egy Sík Sándort vagy Mécs Lászlót sem. Másfelől ott van a gyermekeket, a serdültebb ifjúságot jó erkölcsre, szeretetre, hazafiságra nevelő és nemzedékekre ható Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Donászy Ferenc, Gaál Mózes, Rákosi Viktor, Komáromi János.

Ha pedig ma magyar nemzetről beszélünk és a Kárpát-medence egész magyarsága mellett, a világban szétszóródott emigráns magyarokat is a nemzet részének tekintjük, újra kell gondolnunk és írnunk művelődésünk egész történetét. Az irodalomnál maradva Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Szabédi László, Szilágyi Domonkos, Sütő András, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Grendel Lajos, Gion Nándor, Fehér Ferenc, Tolnai Ottó, Duba Gyula, Zalabai Zsigmond, Tőzsér Árpád, Kovács Vilmos, Balla D. Károly, Vári Fábián László épp úgy szerves része a magyar irodalomnak, mint Lénárd Sándor, Márai Sándor, Wass Albert, Zilahy Lajos, Harag Győző, Tűz Tamás, Cs. Szabó László, Borbándi Gyula, Tollas Tibor, vagy Faludy György. Hasonló impozáns listát állíthatnánk össze zenészek, képzőművészek, színpad és film körül szorgoskodó művészek életművéből. Olyanokéból, akik az ötven esztendő óta kialakított értékrendet, a belső arányokat jócskán felborítanák.

S akkor még nem is szóltunk arról, hogy a huszadik században az összezsugorodott ország területén alkotó magyarok, akiket a nemrég forgalomban levő kultúrhistóriánk is kénytelen volt méltányolni, jelentős számban a tőlünk elszakított magyar föld szülöttei (Kós Károly, Nagy István, Budai György, Borsos Miklós, Szervátiusz Tibor, hogy csak néhány erdélyi képzőművészt említsek). S vegyük hozzájuk azokat az elszakított magyar területről származókat, akik külföldön, szülőföldjüktől távol nyertek a tudomány, a művészet, a gyakorlati élet legkülönbözőbb területein elismerést (Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Lehár Ferenc, Veress Sándor, Zathureczky Ede, Kurtág György, Ligeti György zenészeink közül).

Azt hiszem e néhány gyors vázlatrajzzal sikerült érzékeltetnem, hogy az a jelentős értékekből is álló hatalmas örökség, amely ránk maradt milyen állapotban van: Róma a tűzvész, Drezda a bombázás, Budapest az ostrom után. A törmelék halmazból kellő magasságból letekintve csak a körvonalak és az úthálózat sejlik elő. A törmelék halmok kiterjedése és tömege egy-egy városnegyedet domborít ki. Alább szállva már néhány nagyobb épület meredező sérült, üszkös falai is szemünkbe ötlenek és feltűnik pár nagyjából épen maradt ház is törmelék halmaztól övezetten. Földre szállva már ép gerendákat, köveket, tönkrement apróbb tárgyakat, jó darabokat is lelünk. Közéjük lépve, felhágva rájuk romok alól kihordható értékek, felújítható vagy felhasználható darabokat is megpillantunk. Kiderül, hogy egyes mégoly rossz állapotú részek, sőt egész házak is lakhatók, kimentett darabokkal berendezhetők. A földalatti építmények, csatornák, vezetékek helyrehozhatók. Nem kell mindent elölről kezdeni, az élet folytatható.

Isten mentsen azonban mindenkit, hogy egyedül fogjon a mentéshez, rendcsináláshoz! Ahhoz, hogy néhány felül lévő vagy szétszóródott darabon kívül valamit is megfogjon. Sohasem lehet tudni mi omlik rá, hol szakad alá, mi dönti fel? Csak többen együtt, egymásra vigyázva, másoknak segítve foghatunk biztonsággal munkához, emelhetünk fel súlyos tárgyat, érhetünk el belátható időn belül eredményt. Egymásra, egymás erejére, tudására, szakértelmére, hitére vagyunk utalva. Ez pedig kölcsönös jó viszonyt, megértést, türelmet, bizalmat és őszinteséget követel meg mindenkitől. Nevezhetjük ezt a népmesék „jó tettért, jót várj” felfogásának, keresztényi hitnek, szeretetnek, emberséges magatartásnak, emberi szolidaritásnak józan belátásnak, sőt jól felfogott érdeknek is; tarthatjuk naivnak, romantikusnak, hitbuzgónak, becsületességnek, okosságnak, számításnak, egy bizonyos: nélküle nem megy. A köz- és egyéni érdek itt egybe esik. Aki ezt nem ismeri el, az önmagát rekeszti ki a múlt azon jogos örökségéből, mely szerves része és részben talapzata a jövő értékeinek, megszolgált tulajdona az újat teremtő és birtokló közösségnek.

De Róma, Drezda, Budapest újra felépült. A romok mára nagyrészt eltűntek. Ami menthető volt mentették. A városok újra élettel teltek meg. Volt, ami örökre megsemmisült, szinte nyomtalanul eltűnt. Volt, ami behegedt sebként még évszázadok múlva is emlékeztetni fog, hogy egykor emberi életeket, emberi közösségeket és alkotások sorát semmisítettek meg értelmetlenül. Van, ami megújítva, gondozottan, a múlt emléke és értékteremtése bizonyságául a mai lakosok napi használatban él, szolgálja a jelent és a jövőt. S van, ami tudattalanul lappang a föld alatt, felhasznált darabként, eredeti értékét veszítve beépült a napi használatba, alapba, falba, fel nem ismert egyéni, családi, közösségi értékként rejtezik padlások, fiókok mélyén, s várja az igazi feltámadást.

Ahogyan az antik kultúra építményei, város falainak, felrobbantott váraink, történeti emlékeink, lerontott templomaink kövei beépültek a környező falvak kis házaiba, útalapjaiba, más rendeltetésű építményeibe, s szolgálják öntudatlanul és tudattalanul a jelen és jövő nemzedékeit, úgy váltak az elpusztított és újjáépült városok életének részévé az eltakarított romok. Szintúgy tovább öröklődtek mítoszok, hősénekek, mesék, legendák, mondák, regék, példázatok, pár szavas szentenciák, közmondások a közösségek tudatában, s lettek aktív részei a mai szellemi alkotásoknak, tudattalanul is befolyásolva gondolkodásunkat, világról alkotott képünket. Az emberi munka, az egyéni és közösségi erő értékei nem semmisülnek, nem semmisülhetnek meg.

A megmentés, a megőrzés, a birtoklás és a hasznosítás azonban csak közösségi lehet. Csak a közösség, a jól szervezett társadalom képes igazi értékek megőrzésre, teremtésre. Olyan szervezett társadalom, amelyben minden egyénnek, csoportnak megvan a helye, a maga szerepe, cselekvési területe, s közös céljuk: a közösség minél magasabb szinten való megtartása. Az egyén jogait az szabja meg, hogy a közösség által elismert, neki jutott területen milyen tökéletesen látja el kötelességét.

A 2010-es választásokon elsöprő többséggel győztes pártszövetség kormánya megalakulásának első napjaiban szokatlan módon arra szólította fel a parlamenti ellenzéket, hogy nyilatkozatban csatlakozzék az egész nemzet érdekét szolgáló romeltakarító munkához, értékmentéshez és legyen tevékeny részese a nemzeti megújulásnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy ők is teljes jogú birtokosaivá válnak a ránk maradt hagyatéknak. A fentebb kifejtett, módszeres tudományos kutatások eredményeként kiérlelt gondolataimmal egybecseng a május 23-án közreadott kormányprogram, amely a nemzethez fordulva így fogalmaz: „Egy közösség csak úgy épülhet újjá, úgy emelkedhet fel ha érvényre jut benne a társadalommá szerveződés alapvető értelme és célja: az együttműködés.”

Az eredmény ismeretes.

A nemrég még kormányon levők unásig ismert, sokszorosan lejáratott szövegeiket litániázgatták, elvásott frázisaikba próbáltak életet lehelni, régóta nem létező fogalmaikkal kíséreték megközelíteni a jelen társadalmi valóságát, sohasem volt folyamatokra hivatkoztak, saját „erkölcsük” tükörképét a kormányra vetítve akarták értelmezni az újat ígérő, gyors intézkedéseket, melyek nem pusztán szavak, hanem valóságos és konkrét lépések voltak. A kormányprogramot, amely partitúraként szolgált „baloldali” politikusok, politológusok, lapok azonnal kommentálták. Véleményeikből mellékelünk egy kulcs szavakból, szókapcsolatokból összeállított kis csokrot: baloldali értékek, váltópárt, liberális, konzervatív, őskonzervatív, jobboldali, szélsőjobb, ígéret, konkrétum hiánya, alternatívák hiánya, kirekesztés, vezetés, szolidaritás, szociális érzék, szociális érték, gyűjtőpárt, veszélyben a demokrácia, megújulás káderei…

Ha összevetjük ezzel a kormányfő akkori programbeszédét, s a közreadott kormányprogramot látni fogjuk, hogy mi a különbség. Régi, idejét múlt fogalmak, társadalmi csoportok, konstruált folyamatok még véletlenül sem találhatók szövegében. Ellenben új vagy új tartalmat hordozó, más értelmet kapott fogalmak, kifejezések, szavak igen. Szövegkörnyezetükből kiragadva ugyan nehezebb újszerűségüket érzékeltetni, de ez a „balosok” idézett fogalmaira is igaz: munka, otthon, család, egészség, biztonság, rend, közérdek, egyéni érdek, nemzet, nemzeti egység, nemzeti érdek, társadalmi szerződés, szabadság, vállalkozások, kisvállalkozások, jog, közbiztonság, közrend, társadalmi bizalom, piacgazdaság, egyenlő feltételek, közmunka, vidék, önrendelkezés, demokratikus úton, közjó, paktum, alkotmányos, szavazó fülkében lezajlott forradalom, felhatalmazás, együttműködés, szembeállítás, közjó, kormányzás, kormányzati felelőség, paktum, kényszerű kompromisszum, társadalmi szerződés, politikai felelősség, jog kierjesztése, egymás kiegészítése,jogok és kötelességek egyensúlya, Nemzeti Együttműködés Rendszere, Nemzeti Ügyek Kormánya…

Nem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy meghalljuk: egyiken egy gramofon akadozó tűje karcolja a régi pártinduló lemezét, míg a másikban a nemzetet friss énekhang hívja alkotó munkára.

A kormányprogram a jelen társadalmi képét új, eddig nem használt fogalmakkal közelíti meg: nyomorgók, mélyszegénység, szegénység, fogyatékkal élők, öregek, cigányok, középréteg, fiatal-idős, munkából élő - nyugdíjas, vidéki – fővárosi, határon túli – anyaországi, nagyvállalkozó, kisvállalkozó, hazai vállalkozó, külföldi vállalkozó, gazdatársadalom, kis- és közepes méretű gazdaság, közösség, államilag is támogatott önkéntes beszerzési, termelési, feldolgozási és értékesítési társulatok, tudáson alapuló középosztály, közmunkások…

A kormányprogramot elejétől végig olvasva a társadalmi vonatkozású szavakat, kifejezéseket felbukkanásuk egymás utániságában jegyeztem ki. A többször is felbukkanót csak egyszer, első említésének helyén írva le. Az ide vonható szavak listája nem teljes. A súlytalanabbakat kihagytam. Némelyiket leegyszerűsítettem, mert a szövegben hosszú szókapcsolatba volt beágyazva.

Mi értelme van ennek?

A több fejezetre, alfejezetre tagolt szöveg nemcsak keretet, de értelmet is ad a kigyűjtött fogalmaknak. Az egyes részek jól átgondolt logikai rendben kapcsolódnak egymáshoz, olykor vissza vagy előre is utalva meg-megismétlődnek, más szókapcsolatban jelennek meg, így plasztikus, mindig követhető összefüggéseket is felvillantó képet adva a társadalomról. Ezzel szemben a kiragadott szavak csonthalmaza akár milyen sorrendbe állítanánk is őket, élő, eleven ín, izomzat, test és vér nélkül tökéletesen semmitmondóak, tővel-heggyel egymásra hajigált, áttekinthetetlen halmazt alkotnak.

Már gúnyos mosolyra húzódik az ellendrukkerek szája. Már tüdejükre szippantanák a levegőt, hogy felkiáltsanak: Lám, hogy nekünk volt igazunk! Fogalmuk sincs a társadalmi valóságról a nagyszájúaknak. Még valaminő homályos képük sem, nem hogy bajait ismernék és gyógymódot tudnának rá. Hangzatos kinyilatkoztatásaikat szépen szóló, szószátyár szavak éltetik csupán. Ezektől megfosztva csak üres fogalmakra, jól hangzó frázisokra futja erejükből.

Kénytelenek vagyunk szomorúan közbeszólni: Sajnos tévedtek cimborák! Méghozzá igen nagyot.

Bizony hű képe ez a hatalmas, összevissza csonthalmaz a mai magyar társadalomnak. Nemcsak ín, izomzat, test és vér, hanem lélek nélküli is. Hiányzik belőle, vagy csak pislákol benne az embert éltető igaz lélek. Néha fel-felvillanó lángok, magasabbra csapó tűzcsóvák, szerte röpködő szikrák jelzik, az élet él és élni akar. Ha valahol egy-egy fuvallat kél, egy távoli szellő több oxigént, friss levegőt hoz, tisztító tűzre is reményünk lehet.

Mert milyen az a társadalmi kép, amely a fenti gyorsan összegereblyélt szavakból kirajzolódik, s amely gyors és mintegy kínálkozó próbaként hosszas és elmélyült társadalmi vizsgálatainkat pontosan igazolja?

Szerkezet nélküli.

Szerkezet nélküli, azaz nem létező.

Megfoghatatlan, leírhatatlan test tömeg, amelynek nincs szilárd, megtartó csontváza, avagy csonthalmaz, amelynek nincs összetartó, élő testtömege.

A társadalomnak ugyanis éppen az a lényege, hogy teherbíró szilárd szerkezetet alakít ki, melyben közvetlenül vagy áttételekkel a legparányibb és legnagyobb résznek egyaránt megvan a pontos helye, funkciója, szerepe. Ezek kölcsönösen segítik, gátolják egymást aszerint, hogy a nagy egésznek a megmaradás érdekében mire van szüksége. Ha valamely elem nem tudja idejében megfelelő módon a maga feladatát ellátni, a jól működő szerkezet biztosítja, hogy ideig-óráig vagy tartósan másik lépjen a helyére, s megpróbál gondoskodni a hiány pótlásáról. Ilyen élő, jól működő teherbíró szerkezet hiányában nem társadalomról csupán tömegről beszélhetünk.

A társadalom sajátos szerkezetének kialakításában, kialakulásában része van a mindenkori tágabb természeti és emberi környezetnek, amelyhez igazodnia kell, s amely nyomot hagy belső szerkezetén is, de azt teljes egészében nem határozhatja meg. A társadalom, hogy léte hosszú távon biztonságos legyen, e mindenkori természeti és emberi környezettel harmonikus viszony kialakítására törekszik. Ez nemcsak elemi érdeke, hanem minden emberi közösség legtermészetesebb és legmélyebb, Istentől ráruházott kötelessége is.

Ám egy konkrét társadalom szerkezetének lényegét, alapvető és jellegzetes vonásait közvetlenül mégis saját természeti és emberi környezete adja meg, amiben benne van a táj és az ember történeti múltja, hosszú, idők folyamán megteremtett, kiharcolt, felhalmozott és megvédett agyagi és szellemi javainak egésze, azok birtoklási, elosztási és felhasználási módozatainak holt és élő hagyományai. Ezt a folyamatot, ennek eredményeként kialakult szerkezetet kell kellő nyitottsággal, tovább építhető módon tartalmaznia írásos formában többek között az alkotmánynak is. Tudomásul kell vennünk azt, hogy egész jelen és jövendő életünket úgy kell berendezni, hogy abban a fő meghatározó tényező a saját területünkön belüli, saját forrásainkra támaszkodó, saját erőnk legyen. Tudomásul kell vennünk, hogy komolyan és minden körülmények között csakis magunkra számíthatunk. Ehhez pedig olyan állapotban kell tartani a társadalmat, hogy teherbírása fizikailag és szellemileg teherbíró legyen. Ezért az állam, a mindenkori kormányzat és az állampolgárok fejenként és együttvéve közösen felelősek. Cselekedeteink célja nem lehet más, mint a közjó megteremtése, minél szélesebb körben való kiterjesztése és védelme. Csakis ez lehet a nemzet, s valamennyi állampolgár legsajátosabb egyéni és közösségi érdeke. Természetesnek kell tartanunk, hogy az egyéni és a közösségi érdek és cél a jól működő társadalomban egybe esik, mint ahogyan egybe kell esnie ideális esetben a társadalomnak és közösségnek is.

Természetesen az önmagunkra támaszkodás nem jelenthet elzárkózást, köldöknézést. Minden kívülről jövő segítséget meg, kell becsülnünk. A kölcsönösség jegyében ápolnunk kell külső kapcsolatainkat, áldozni fenntartásukra, sőt fejleszteni. Ám csak rájuk építeni, meghatározó segítséget várni másoktól, anélkül, hogy a magunk belső fedezete gyenge lábon álljon, s ne legyen kellő belső biztosítékunk valaminek a véghez vitelére, életveszélyes lehet. A magyar történelem sajnos gazdag és tanulságos példatárral szolgál a tatártól a törökön és 1848-on át egészen 1956-ig.

A belső erő olyan szilárd és jól felépült, felépített társadalmat feltételez, amely cselekvőképes. Nemcsak elgondolja, hanem kemény munkával meg is tudja valósítani elképzeléseit. Jakab apostol, midőn a Szentlélektől megszállva hirdetni kezdte a Jézus által ráhagyományozott isteni igét azt írja: a hit, ha cselekedetei nincsenek megholt önmagában.

Nekünk szól most ez az ige.

Ennek a nemzedéknek, amely végre megérte, hogy a külső hatalmaktól, a közvetlen elnyomástól megszabadulva saját lábára kíséreljen meg állni, s önmagát akarja újrateremteni. Hasonló helyzetben nem is olyan régen már volt a magyarság. Európa akkor Trianonnal sújtott akkor bennünket, nemcsak határainkat, országunk területének kétharmadát véve el tőlünk, de a magyar népet, nemzetet is szétszabdalták. A határon belül, s immár komolyabb nemzetiségi problémák nélkül, túlsúlyra jutott magyarság meglévő társadalmi bajai ellenére is bízva a jövőben, s önmagában másfél évtized alatt talpra állt. Bár keresett szövetségest, de valójában nem talált csak ellenséget vagy olyat, aki aztán ismét reánk tenyerelt, s megint bajt hozott fejünkre.

Az Európai Unióban eddig eltöltött esztendők minden józan elme számára világossá tették, hogy milyen külső segítségben bízhatunk, mit várhatunk a bennünket körül vevő szomszéd államoktól, a nagyhatalmaktól, s mennyiben szükséges saját magunk megerősítése. Cselekednünk kell, mert jövendőnket úgy kell megalapoznunk, hogy Európa teljes jogú államaként és nemzeteként számoljon velünk. El kell érnünk, hogy természetes európai államként tartsanak bennünket számon, s ne kelljen minduntalan és hiábavalóan bizonygatnunk, hogy már Szent István óta azok vagyunk, hogy ezt vagy azt adtuk a világnak, kontinensünknek, hogy nem vad ázsiai népek, vagy románok, osztrákok vagyunk, s sorolhatnók...

Ahhoz, hogy cselekvőképesek legyünk, hogy a fentebb új vagy új tartalommal megtöltött fogalmainkkal körül írható programot az ország és a nemzet érdekében meg is valósíthassuk, érvényt szerezzünk a kormányprogramnak, világosan látnunk kell milyen társadalmi bázis áll a rendelkezésünkre. Melyek a határai, mennyire tagolt vagy homogén, milyen szerkezetű, mennyire élet- és cselekvőképes?

Ennek megítéléséhez lapozzunk vissza és tekintsük át újólag azokat a kormányprogramból kigyűjtött szavakat, fogalmakat, amelyekkel a társadalmat, a társadalom jelenlegi állapotát próbálta ez az okmány önkéntelenül is bemutatni. S amelyről már megállapítottuk, hogy sajnos hű tükre a mai magyar társadalomnak. A létező szocializmus pártkatonái bizony jól végezték dolgukat. Sikerült az eleven múltat végképp eltörölni. A társadalmat a felismerhetetlenségig szétverve, az embereket csoportosan és külön-külön mesterséges, mechanikusan működtetett karámokba zárni, tilalomfákkal egymástól elválasztani, s ezzel a szerkezet és rend látszatát kelteni. A korlátok, tilalomfák eltávolítása után a látszat rend és szerkezet is felbomlott, a szabaddá lett emberek összekeveredve tömeggé züllöttek. Kollektív élmény, közösen megélt múlt, egykori továbbélő hagyományok, közös műveltség, cél, cselekvést szabályozó erkölcsi normák csak egészen kis köröket hatottak át, hoztak létre többnyire elszigetelten, egymásról mit sem tudó csoportokat, szervezeteket. Sajnálatos módon ugyanis az ötven éven át hangoztatott kollektívnak mondott eszmék helyére ugyanazok és közvetlen leszármazottai, örökösei a végletes liberalizmus mindenek fölé emelt egyén tiszteletét tették hivatalos, államilag is támogatott ideológiává.

A múlt társadalmának szétverése, az állampolgárok mesterséges csoportokba osztása, a társadalom tömeggé züllesztése után az egyén jogainak túlzott kultusza utolsó szeg volt a magyar társadalom koporsójába. Létrejött a tökéletes szerkezet és erkölcs nélküli társadalom, egy olyan alaktalan ember tömeg amelyben még a betyárbecsület sem létezik, amelyben következmények nélkül lehet a közösséget kirabolni.

nem, kor, fiatal-idős, öreg

Nyomorgók, mélyszegénység, szegénység, fogyatékkal élők, cigányok

munkavállaló, foglalkoztatott, munkanélküli

kisvállalkozó, nagyvállalkozó, munkaadó

gazdatársadalom, kis- és közepes méretű gazdaság,

Középréteg, tudáson alapuló középosztály

vidéki – fővárosi

határon túli – anyaországi

hazai vállalkozó, külföldi vállalkozó

Közösség

civil szervezet

államilag is támogatott önkéntes beszerzési, termelési, feldolgozási és értékesítési társulatok, horizontális és vertikális üzleti láncok,

kockázati tőketársaságok, érdekvédő szervezetek, klaszterek

Vallás

nemzet, nemzeti egység

A nem hibaként hozzuk fel, csak tényként szögezzük le: a dokumentumnak nem célja a társadalom képének bemutatása. Az azonban nyereség, hogy a mai társadalom valamilyen vázlatos rajza ennek ellenére elvonatkoztatható belőle. Sőt ez éppen előnye, mert öntudatlanul, mintegy mögöttes képződményként kell számolnunk vele. Így sokkal hitelesebb, őszintébb, mint egy e célból folytatott direkt kutatás végeredménye, amit persze azért a későbbiekben nem nélkülözhetünk.

Az általunk kialakított sorrendben előre kívánkozik a valamennyi társadalomrajzban természetes társadalmi csoportnak tartott nemek és korok szerinti tagoltság. Mindkettő teljesnek tekinthető, hiszen fiatalok és idősek mellett a gyermekek és az öregek is hangsúlyozottan szerepelnek. Természetes ez abban a programban, amely a nemzet legfontosabb alapkövének a családot tekinti. A hangsúlyos különbség tétel mégis akkor nyeri el valódi értelmét, ha vonatkoztatjuk ezeket a szociális helyzetre, a pályakezdésre, a munkában való részvételre, s a már teljes munkaidőben nem dolgozó nyugdíjasokra.

Mára ennek évszázadok óta kialakult rendje, zavartalan működését biztosító, szokásokban rögzült erkölcse a múlté. A XX. század nőmozgalmai a nők társadalomban, családban elfoglalt helyét, feladatkörét, a férfi és a nő viszonyát, szinte teljesen átalakították. Ez más egyebek mellett a családi kötelékek lazulásához, csaknem teljes felbomlásához vezetett. Ma legközönségesebb kifejezéseink közé tartoznak: női-, férfi szerep, anya-, apa szerep, szerepek megváltozása, szerepek cseréje, szerep vállalás. Mi az, hogy szerep? Valaki vagy nő vagy férfi. Valaki anya vagy apa ízig vérig, teljes valójában, s a legtermészetesebben. Jaj annak a társadalomnak, ha csak szerepet játszik.

Az öregek tapasztalati tudásának értékét a technikai fejlődés szinte elseperte, s ezért korábban tisztelettel övezett társadalmi pozíciójuk megrendült. A család átalakulása miatt szerepük beszűkült, szinte teherré váltak. Az ifjúság friss, a technika fejlődéséhez igazodó, tanulással szerzett ismeretei már-már mértéktelenné teszik a fiatalok kultuszát, uralkodóvá kiforratlan szemléletüket. A jog és a kötelesség felfogásukban nincs egyensúlyban, hiányzik az idősebb generáció szemléletének visszafogó ereje. Éppen a fiatalok körében jelenik meg az egyén túlhajtott, liberalizmus által igazoltnak vélt kultusza, ami a társadalom, a köz iránti kötelezettség vállalását kerüli meg. A válság hőmérője a gyermek nem vállalása, a termékenységi kor vége előtti első gyermek szülése, a nagyfokú népesség apadás. Tudjuk, hogy ezek nemcsak a magyar társadalom állapotát jellemzik, de azok a nemzetek és országok, ahol folyamatos volt az élet, ahol nem a romokat kell előbb eltakarítani, s alóla kimenteni a megmaradt értékeket, erősen másképp élik meg, nem érzik a gyors átalakulás teljes súlyát. Ezért meg sem is érthetnek bennünket.

A nem- és korszerinti, a családdal egybe fogott és tagolt intézmény, mint valóságos, működő, pozitív értelemben vett és alapnak tekinthető társadalmi sejt valójában nem létezik. Finomabban fogalmazva: ami megmaradt belőle az nem eléggé teherbíró. Jelen állapotában elégtelen nagy súly hordozására. Kemény munkával és összefogással fel kell mérni: milyen állapotban van jelenleg, milyen részei, elemei szorulnak gyökeres átalakításra, mit kell újra alkotni, mivel kell kiegészíteni, hogy egységes, teherbíró, szilárd alapja lehessen a jövő társadalmának. Az ugyanis nem vitatható, hogy szükség van rá, s tovább sorsára hagyni nem lehet.

Amennyire életképtelen és jobbára a múlt visszfényétől éltetett a családba is oltott, s az egész társadalmat át-meg átszövő nemek- és korok szerinti társadalmi tömb, annyira valóságosan létező az, amit e szavak jelölnek: nyomorgók, mélyszegénység, szegénység, fogyatékkal élők, cigányok. A magyar társadalom legalsó, legelesettebb, magán segíteni alig tudók jelentős számú csoportja. Akiket a munkanélküliség, betegség, szerencsétlenségek sorozata juttatott ide. A társadalmi elesettség legalsó fokán és reménytelenül tengődnek. Akikre a hajléktalanság, a nyomorú lakások, odúk, a kegyelemkenyér, koldulás, alkalmi munkák vállalása, hulladékok gyűjtése, lopások, kisebb-nagyobb bűnözés, a természet javainak gyűjtögetése, megdézsmálása, gyakran az egyedüllét, társadalmon kívüliség, magatehetetlenség jellemez. Rendkívül sokféle az ok, amely ennyire a társadalom aljára taszította őket, és áttekinthetetlenül sok a módszer, ahogyan megpróbálnak életben maradni vagy kitörni ebből a ketrecből.

A felsorolásból egyetlen szó, a nemzetiséget jelölő cigányok rí ki. Az, hogy őket ide vesszük csak azért van, mert a közfelfogás, a média vagy maguk a cigányok is ekként járnak el. Nem elégszenek meg azzal, ha csak a szegénység valamelyik fogalmával él valaki, ha ők is köztük vannak. Azonnal nemzetiségi üggyé is igyekeznek maszkírozni saját maguk is esetüket. A kívülállók pedig tudatosan emelik ki, hogy cigányok, s csinálnak belőle ezzel zavaros ügyet, fajgyűlölettel vádolva meg az ellentábort, a magyarságot. Jól tudjuk azonban, hogy hol a határa szociális és nemzetiségi ügynek. Különben a cigányságnak legalább a felét nem tekinthetjük nyomorgónak, mélyszegénynek, sőt szegénynek sem.

E valóban létező és eleven sebként fájó sokszínű társadalmi csoport életét csak a munkahely, munkaalkalom teremtése és külső állami és társadalmi segítség orvosolhatja. Óriási tehertétel ez, s nem tűr halasztást valamilyen megoldása. Ehhez azonban az is szükséges, hogy bennük is meglegyen az akarat a változtatásra, s el kell fogadniuk a köz és az állam feltételeit. Fanyalgás nélkül végre kell hajtaniuk azt, amit lehetőségként a társadalom és a kormány részéről felajánlható.

A „munkavállaló, foglalkoztatott, munkanélküli” csoport a mai társadalom legnagyobb, s meghatározó tömbje. Mindenki, aki kora miatt már vagy még munkaképes és egészségi állapota lehetővé teszi, hogy dolgozzék, ide vonható. Ők végeznek aktív munkát, termelnek értéket, tartják fenn a társadalom dolgozni még vagy már nem képes tagjait, s ebből kényszerűen kimaradnak azok, akik nem jutnak munkához, s így ők is a munkavállalóra vannak utalva. Sajnos ma rendkívül magas a munkanélküliek száma. Ez a magyar társadalom rákfenéje. A munkanélküliek nehéz gazdasági helyzetükből pedig csak munkával törhetnek ki. A legalapvetőbb kormányzati feladat ezért a gyors és tömeges munkahelyteremtés. A kormányprogram egy millió új munkahely megteremtését ígéri tíz esztendő alatt. Ennek beváltásához azonban szükséges a jelenlegi gazdasági, társadalmi, jogi, egészségügyi és kulturális szerkezet gyökeres, demokratikus úton való átépítése.

A munkanélkülieken kívül ott vannak még az úgynevezett foglalkoztatottak, akik félig különböző segélyekből, juttatásokból, járandóságokból élnek, amiért kisebb közmunkát végeznek, alkalmi munkát vállalnak, nem egyszer feketén is. Helyzetük általában jobb a munkanélküliekénél, de ők is állandó bizonytalanságban élnek. A foglalkoztatott – magam ezt külön rétegnek tekintem - ugyanis még nem rendelkezik állandó munkahellyel, nem igazi munkás, de nem is tekinthető munkanélkülinek. Ez utóbbi fölött áll. Végzett munkájuk társadalmi tekintetben inkább értékóvó jellegű, mint értéktermelő. Szerepük nem lebecsülendő. Sajnos csak ritka közösség ismeri fel a bennük rejlő lehetőséget és hasznosítja értelmesen a köz javára. A közmunka ki nem használt holt tőke, amit értékteremtővé is lehet változtatni.

A dokumentum szerint nyilvánvaló, hogy a jövő társadalmának munkaközpontúnak kell lennie, s kinek-kinek az adja majd társadalmi becsét, hogy hogyan – jól vagy rosszul – látja-e el saját munkáját.

Előző mondatukban a kiemelt szókapcsolat mindkét elemén egyforma hangsúly van. Kifejezi a valódi munka eredményének mérhető és személyhez köthető minőségét is. Áttételesen utalva arra is, hogy mikor munkahelyek teremtésről, a munkanélküliség felszámolásáról van szó, akkor az addig elhelyezkedni nem tudó munkanélküli dolgát azzal még nem oldottuk meg, ha nem képesítésének, tudásának megfelelő munkahelyet ajánlunk számára. Olyat, amivel akár jól is kereshet, de ez a munkakör alig teszi lehetővé azt, hogy az addig részéről, családja részéről, mestereitől, az államtól beleölt energia, anyagiak értékükön kamatozzanak. Olyat, amelynek elvállalása miatt el kell hagynia családját, felszámolva korábbi emberi és társadalmi kapcsolatait települést, országrészt kell váltania, nem ritkán hatalmas agyagi áldozatot is hozva. Ez felelőtlen pazarlás is, a beleölt energia jó részének semmibe foszlása, a közvagyon jó részének, az egyént jó karban tartó életkedvnek, s a jobb munka végzéséhez szükséges ambíciónak megbocsáthatatlan pazarlása. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy közeli munkahelyünkre naponta 16 litert fogyasztó kocsival járjunk be, hogy fényes nappal is minden szobában égessük a villanyt, helyiségeinkben 25-27 fokon tartsuk a hőmérsékletet egész nap, vagy az ideálisként ajánlottnál jóval magasabb oktánszámú benzinnel tankoljunk, s naponta tokaji aszúval locsolgassuk torkunkat.

Úgy rémlik, hogy a munka értékéről, értékmérő értéket teremtő és megtartó voltáról, ember- és társadalomformáló jellegéről, kötelező, mindenkire kiterjesztéséről, minőségének mércéül használásáról nem is olyan régen az unalomig hallhattunk programbeszédeket, nyilatkozatokat, olvashattunk előterjesztett kormányprogramokat vagy a társadalmat megreformálni igyekvő tervezeteket. S nem volt ez máskor, mint a létező szocializmus korában.

Az eredmény ismert.

Hihetünk-e akkor a szinte azonos szavakból, fordulatokból álló mai szövegnek?

Mi a megvalósíthatóság biztosítéka?

Nem tárgya ennek az írásnak a kérdés részletesebb kifejtése, de mert felvetődött, mert fel kellett vetnünk, röviden választ is kell rá adnunk. Ma ez egy szabad és idegen hatalomtól megszabadult ország polgárainak többségi véleménye. Nem mások diktálták, hanem a nemzet saját akaratából döntött így és lett eszköze egy olyan cselekvési program gépezetének fő tengelye, mely a nemzet és az ország javát, az állampolgárok jövőbeni tartós boldogulásának megalapozását jelölte meg célként. Megvalósíthatóságát az szavatolja, hogy a nemzet birtokolta még meglévő belső erőforrásokra, az állampolgárok cselekvőképességére és munkájára számít és nem bizonytalan külső erőkben, támogatásban bízik.

Tárgya viszont az, s éppen ennek felderítésével foglalkoztunk eddig is, hogy milyen az az élő emberanyag, amelyiknek végbe kell vinnie a szükséges változtatásokat. Milyen szerkezetű társadalmat alkot, melyek a szilárd pontjai, tömbjei, milyen módon kapcsolódnak össze, hogyan működnek, működőképesek e egyáltalán, társadalomnak, közösségnek, nemzetnek tekinthető-e vagy csak alaktalan tömegnek, melynek vannak tömbszerű hatást keltő kristályosodási pontjai? Mozgása, kiszámíthatatlan, tudattalan, reakciói esetlegesek.

A fogalmaknak ez a csoportja, amelyiket legszélesebbnek és legmeghatározóbbnak mondottunk, nem nagy reményekre jogosítja az efféle kérdéseket felvető elemzőt. Nagy tömegével és belső tagolatlanságával illetve egymással lényegi kapcsolatot nem mutató elkülönülő vagy elkülöníthető a szerkezetnélküliséget, a tömeg jelleget mutatja.

A kisvállalkozó, nagyvállalkozó, munkaadó, gazdatársadalom, kis- és középméretű gazdaság, középréteg, tudáson alapuló középosztály fogalmak három részből álló tömbje a társadalom egy középszinten élő, másoknak szerény mértékben munkát adni is képes, maga is többnyire aktív munkát is végző csoportot alkot. Régi terminussal, de nem pontosan a régi jelentéssel értve rajta középosztálynak illetve középrétegnek nevezi a dokumentum; attól függően, hogy mivel, milyen jellegű munkával biztosítja valaki idetartozását magába foglalja cégek, vállalkozások vezetőrétegeit, az életképes, kisebb nagyobb földből, mezőgazdaságból élőket, a gazdálkodókat, s a kvalifikált, tudásra alapozott tevékenységből élőket, más szóval értelmiséget. Két alapvető szempont érvényesült, amidőn ezek egy helyre, csoportba kerültek: egyik a nagyjából azonos életszínvonal, a másik valamilyen önálló és megfogható tevékenységre épített egzisztencia. A magyar középosztály fogalma, határainak kijelölése, szerepe mindig vitatott volt. Különösen sok írás, élénk vita alakult ki körülötte a XX. század harmincas-negyvenes éveiben, amikor egy új háború világháború előre vetítve hűvös árnyékát sok gondolkodó, politikus, politizáló átlagember megérezte az elkerülhetetlen változások szelét. A vitában olyanok vesznek részt, mint Németh László, Babits Mihály, Szabó Dezső, Szegfű Gyula, Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc, számos jelentős politikus, közíró, erről szól az un. népi-urbánus vita, a zsidó-sváb kérdéssel foglalkozó cikkek tömege, Szárszó és sorolhatnók. Van-e magyar polgárság? Ki tekinthető polgárnak, középosztálybelinek? Oda tartozik-e a falusi intelligencia, a volt dzsentri, a közhivatalnok (milyen szintig?), a zsidóság (milyen rétege?), a gazdatársadalom, az iparosság…? Vannak e a középosztályt összetartó közös jegyek, szokások, hagyományok, célok…? Mi a társadalmi szerepük, hivatásuk az ország jelenlegi, illetve a jövő társadalmában?

A kérdések özönét nem sikerült megválaszolni. A választ a történelem adta meg: a középosztály szinte nyomtalanul eltűnt, azaz valóságosan nem is létezett, csupán gondolati konstrukció volt. Mi maradt a helyén: nosztalgiával töltött valóságos űr. Többször és több helyen fejtettem ki már, hogy a magyar parasztságot a hagyományok sok tekintetben még ma is életben tartják, kultúrája fontos építő köve lett a jelen és jövő magyar kultúrájának, mert a hagyomány jellemezte és éltette. Rendkívül sokszínű, rétegzett társadalmát ez tartotta össze. A polgárság, akarom mondani úgynevezett középosztály, mint a fenti kérdések sora is jelzi hasonlóan sokszínűnek tűnő tömbjének nincs hagyománya, nincs összetartó ereje. Amit hagyománynak vélünk az csak konvenció, egységes benyomást keltő, könnyen repedező felületi máz. Midőn ez lehullott, nyilvánvaló lett, hogy a sokszínű, rétegzett és egymással kölcsönös és szoros összefüggésben lévő, szilárd vázú paraszti kultúrához képest a középosztály nem sokszínű, hanem tarka, az egyes részei, csoportjai között nincs kölcsönös és törvényszerű összefüggés, hiányzik egy közös mindent átható alapélmény, amely hagyományt teremthetett volna, s egybe forraszthatta volna az egyes részeket. Az úgynevezett középosztálybeliek vagy magyar polgárság fő kérdése nem az volt: Ki vagy most? Fontosabbnak tartották azt: Ki voltál? Honnan jöttél? Ilyen szemlélet alkalmatlan arra, hogy egy tarka embertömeg egységesüljön, szilárd társadalmi vázat alkosson, egységesüljön, társadalmi réteggé, osztállyá váljék. Főként, ha mindezt az individualizmus, a liberalizmus habarcsával akarja összeragasztani, úgy tartva, hogy ez a polgári eszmények csúcsa. Látszólag a múltról írtam a jelen helyett, s ezt túlzásba vittem, túlmentem egy rövid példa, analóg eset megemlítésén. Nincs így. Hisz amikor a múltról beszéltem, akkor is a szemügyre vett dokumentum középrétegéről szóltam. A középosztályra, pontosabban egy életeszményt is megtestesítő szilárd társadalmi szerkezetű, teherbíró, értéket teremtő polgárságra az országnak, a nemzetnek mindenképpen szüksége van. S ennek minél szélesebb kört kell felölelnie. A múltban ez a középosztály csak elméletben létezett, mint ahogyan ma is. Akkor, mint valóságos, létező osztállyal számoltak, ma viszont, mint megteremteni szükséges tényezővel. Mikor hozzá látunk megalapozáshoz, közeli múltunk szomorú tanulságait szükséges megértenünk és figyelembe vennünk. Sokat nyerhetünk ezzel.

Romhalmazt vettünk át. Azok, akik a pusztulást okozták még jórészt közöttünk járnak, s nemcsak fogatlan oroszlánok, hanem nemzőképes és termékeny korban levők is vannak szép számmal. Ezért – ha megérdemlik – felelősségre kell vonnunk kíméletet nem ismerően. Ám utána ne kérdezzük: Ki voltál? Honnan jöttél? A kérdés az: Mit tudsz, Mit teszel? Mire vagy képes? Miben látsz szükséget? Mit kellene még tennünk?

Biztató, hogy a dokumentum a nemzeti összefogás jegyében fogant, s mindenkit megszólított, cselekvésre hívott. Amíg Trianon revíziója nemzeti célt és egységet teremtett, s az ezért való küzdelem a magyar nemzet éltetője lehetett, minden rendben levőnek tűnt, s úgy látszott siker esetén minden megoldódik, s valósággá lesz a középosztály, a magyar polgári lét. Ez szertefoszlott. Ma a közösen elvégzett ország építő munka a nemzet jövőjét meghatározó cél. A közös munkával megújított ország fokozatos építésében való részvétel az a nagy közös élmény amely jövőbeni értékeket termő hagyományaink közös alapja lesz.

A közös munka, munkamegosztásban elfoglalt hely, a munkában való részvétel, a végzett munka minősége természetes módon alakítja majd ki az új társadalom szerkezetét, kapcsolja össze egyes csoportjait, tömbjeit, ad nekik arculatot. Ez hosszú folyamat, kitartást, önfegyelmet követel, nem személyes bajok azonnali orvoslását, a helyzet szubjektív megítélését, nem napi számonkérést, újságírói szenzációhajhászást, kabaré témát. Jóllehet mindezzel számolni kell. A társadalomnak van erre ellenszere, kialakult erkölcsi rendje védi a zavartalan munkavégzést, helyére teszi a dolgokat. A tömegnek azonban nincs, sőt épp az effélékben való tobzódás jellemzi. El nem hanyagolható a minőségi munka szempontjából egy közerkölcsöt kiépítő folyamat elindítása.

„Vidéki – fővárosi, határon túli – anyaországi, „külföldi vállalkozó – hazai vállalkozó” a lakóhely, a hovatartozás földrajzi szempontjai szerint bontja két-két részre a társadalmat. Azt, hogy ezt az osztást társadalminak, s egyáltalán problematikusnak tartsuk, ahhoz legalább Közép-európainak kell lenni. A külső- és belső történeti fejlődés sajátos vonása ez. Dániában, Svédországban ez így fel sem vetődne. A belső történeti fejlődés a XIX. század végére termelte ki hazánkban a főváros-vidék ellentétet, am krónikussá azonban csak Trianon után vált, amikor jelentős városaink, melyek Budapestet ellensúlyozták, a határon túlra kerültek. Az itt maradt kis falvak – mert természetes városi központjuk odaátra esett, központ, piac nélkül erős sorvadásnak indultak. Határsávba esvén a második világháború után másfél évtizedekig még inkább visszamaradtak. A kulákozás, a beszolgáltatás, a kollektivizálás szétverte a régi falut, mezőgazdaságot, s hovatovább a vidéki városok funkciójukat veszítették, adminisztratív központtá váltak. A mezőgazdaságnak nem piacai, az átgondolatlan ipartelepítés eredménye a nem rentábilis üzemek, gyárak bezárása. A vidék-főváros (még néhány nagyobb vidéki központ) ellentét ma az életkörülmények minőségi javulása miatt újabb tehertételekkel gyarapodik. A megközelíthetőség, az infrastruktúra gyenge volta, a nagyfokú elöregedés, az iskolák bezárása, a munkahely hiánya, a mezőgazdaság nem támogatása, az egészségügyi ellátás gyengeségei súlyos tehertételek, s főként a falvakat, vidéki kisvárosokat sújtják. Örvendetes lépése az új kormánynak, hogy egy minisztériumban vonta össze és egységes irányítás alá helyezte a vidék fejlesztésének szerte ágazó feladatait.

A határon túli – anyaországi megkülönböztetés jelentőségét Európa és egyáltalán a világ, a felelős nagyhatalmak, akik előidézték ezt a súlyos, nemzetünket sújtó bajt, nem is értik miről beszélünk. Hogyan lehet egy nemzet önmagával határos? Mi az, hogy anyanyelv? Nemzeti műveltség? Nyelv- és kultúravesztés? Kisebbségi lét? Nemzethalál? Nem beszélve a föld, a természetes határok, a kiépített emberi alkotások megcsonkításáról…! S még itt van a világban való szétszórattatásunk. Azok, akik egyletekbe tömörülve küzdenek egy állatfaj kipusztulása ellen, mentik a panda macit, a bálnát, különböző madarakat, hüllőket, utolsó példányaik befogására, visszatelepítésére áldoznak, ritka növényeket, hüllőket óvnak, egy kihaló nép, kultúra utolsó képviselőivel mit sem törődnek, egy ősi nyelvjárás, helyi kultúra pusztulásának tragikuma fel sem tűnik azokért felelőseknek. Nekünk ez annál húsbavágóbb, szívünkig hatolóbb. De érdekünk is. A velük való szorosabb kapcsolat megteremtése külső segítség, támogatottság is.

Legfőbb ideje volt annak, hogy az anyaország kitárulkozzék és testvérként ölelje magához tőlünk elszakított, sokáig el- és letagadott fiait. Együtt többek vagyunk, s képesek a romok eltakarításához, az értékek megmentéséhez.

A „külföldi vállalkozó – hazai vállalkozó” – nemcsak a vállalkozó, hanem minden hazánkban megjelenő és értéket, munkát hozó ember – között eddig jelentős különbség volt vagy lehetett. Azért, mert a külföldi úgymond tőkét hoz, munkahelyet teremt, jelentős előnyöket élvezhetett adózás, pályázatok elnyerése, olykor telek- és ingatlan vásárlás, kapcsolat kiépítés, támogatás terén. Mi mindenben, milyen módon, alapon, kiknek az érdekében, mekkora áldozat árán, ma még alig ismert. Ám, hogy létezik, az kétségtelen. Fel kell tárnunk, nehogy elévüljön, s fel kell számolnunk, s egyenlő mércét kell alkalmaznunk.

A jelzőket le kell hántanunk: nincs ilyen vagy olyan helyen élő, csak állampolgár, nincs határon túli vagy anyaországi csak magyar, aki vállalja önként a nemzethez tartozását, s nincs ilyen vagy olyan vállalkozó, csak egyenlő eséllyel induló vállalkozó. Azaz még van, de ne legyen!

A közösség és a „civil szervezet” összetartozó fogalmak. Egyik a másik nélkül nem érthető meg lényegileg. Tönnies, F. a szociológia klasszikusa a társadalmak vizsgálata során két nagy csoportot különített el amely történetileg időben is megelőzik egymást: a közösséget és a társadalmat. Mindenkori arányaikkal pedig jellemezhető egyebek mellett egy adott ember csoport, illetve annak szervezettségi foka. Hasonlóan termékeny és használható gondolatot kevés szociológus adott a társadalomtudományok számára. A közösség s intézményei természetes, organikus jellegűek, a társadalom legbelső erői, mindennapi tevékenysége ölt benne intézményesült formát. A társadalom nem szerveződik, miként a közösség, hanem szervezik belülről a már kialakult szerves alakulatú, pozícióba jutott intézmények, s kívülről a nagy társadalom a maga rendje és igényei szerint. Az érthetőség miatt csak két szélső pontot említünk. A közösség tipikus példája a vérségi szálakkal összekötött család és rokonság, s a társadalomé az államilag megszervezett közigazgatás. Az általános értelemben vett társadalmi fejlődés kezdetén csak közösségek voltak, s a történelem bizonyos időszakában jelenik meg a szervezett társadalmi intézmények olyannyira szaporodó sora, hogy a modern társadalmakban a természetes alakulatokba is megjelenik a szervezettség egy foka elegendő itt utalni arra, hogy pl. a család legbelsőbb ügyeibe szólnak bele azok, akik a családi erőszak elleni törvény kidolgozásán fáradoznak. A közösség és társadalom nemcsak a hosszú és közös történeti múlt miatt kapcsolódik össze, hanem mert egyik a másik nélkül nem élhetne meg. A technikai civilizáció mai fokán a közösség nem tudná működtetni önmagát, míg a társadalomszervező és jogalkotó tevékenysége is hasztalan dolog lenne, ha a közösség ezt nem fogadná el és tenné napi életvitele természetes részévé. A társadalmi intézmények minden életmozzanatot nem szabályozhatnak, mindenki mellé nem adhatnak őrt, erkölcscsőszt, tanácsadót. Az erkölcsi normáknak, a jog szellemének, az emberi szolidaritásnak az egyes emberekbe, az emberi közösségekbe kell működőképesen, mintegy természetes reflexként beépülnie. Akként, ahogyan a hit beépül és lényegévé válik a hívő embernek. A társadalomnak legfőbb érdeke és célja kell, hogy legyen egy vele szorosan összeforrt, összefonódott közösség kialakítása és életben tartása. Reményeink szerint a magát megújítani akaró társadalom mielőbb létrehoz egy őt és céljait támogató közösséget. Ami mindig megvalósul, létrejön, miként az előző éra is kitermelte a vele összefonódó saját, önjáró közösségét, mely ugyanazokat az elveket vallotta vagy fogadta el. Nem mindegy azonban, hogy ez mekkora közösséget érint, ölel fel, s mi a célja. Most éppen e korruptság jegyében fogant szűk közösséget kell leválasztanunk a haszon fő élvezőiről, az egykori intézmény vezetőkről.

Történeti értelemben a közösség időben megelőzte a szervezett társadalmat, a spontán szerveződés a tudatos szervezést, ám mind a kettő létezik ma is. Sőt nemcsak összefonódtak, de át-meg- átjárták egymást, nemcsak fizikailag, hanem vegyileg és testi-lelkileg is. Sőt biológiailag, mert közös gyermekük is született: a civil szervezet. Ez az intézmény mindkét szülőtől örökölt. Célja valamely létező hiány pótlása önerőből, függetlenül a társadalomtól, spontán módon, de mégis a társadalom szabályaihoz hozzáigazodva, annak keresztapaságát is bírva. Rendszerint kis körökként hálózza be a társadalmat, járja át a közösséget és válik mindkettő részesévé. A létező szocializmus a civil szervezetek gazdag hálózatát is felszámolta, s alig több mint negyed százada kezdtek újraéledni, a kor igényei szerint létrejönni. Nélkülük a társadalom erőfeszítései, a meglévő közösségek hatásosabb működése gyenge lábakon állhat. Támogatásuk alapvető érdekünk.

„Államilag is támogatott önkéntes beszerzési, termelési, feldolgozási és értékesítési társulatok, horizontális és vertikális üzletláncok, kockázati tőketársaságok, érdekvédelmi szervezetek, klaszterek” csoportja voltaképpen a civil szervezetek valamilyen gazdasági tevékenységre specializálódott változatait sorolja fel. Kívülük még számtalan lehet, s van jelenleg is. Az állam, mint itt megfogalmazást nyer, támogatja, segíti létrejöttét, mert a jövőbeni gazdasági életünkben a kis- és középvállalkozókra messzemenően számít. A Széchenyi-terv épp az ő támogatásukat, az efféle vállalkozásokat kívánja segíteni. A vidéki vállalkozók, a gazdák, egyáltalán a mezőgazdaságból élők egyik legnagyobb ellensége a bizonytalanná vált piac. S mellette még az, hogy kismennyiségű árut, s egyenetlen minőségi szintet tudnak csak produkálni. Vonatkozik ez a kisipari termékekre is. Amennyiben társulások, megbízható üzletláncok alakulnának ki, - komoly eredmények, kísérletek már vannak – ez a vidéki munkahelyteremtést, a termőtalaj, a természeti értékek jó kihasználását tenné lehetővé.

Igen fontos, hogy ez kormányprogramként jelent meg, hogy a program az egyéni és közösségi ambíciókkal, erőkkel és munkával, mint tőkével számol, mindenkit munkára, tettekre szólít fel. Külön nem említi a program azt, hogy mindezek a vállalkozások felelősségről is szólnak, s az érdekvédelem mellett elszámolás is lesz. Ezek ugyanis természetesek, s a majdani szervezetek alapszabályai tartalmazzák ennek módját. Következik ez abból, hogy a régebbi társulások alapszabályainak felülvizsgálata már folyik.

A „vallás” társadalomban betöltött szerepéről és meghatározó voltáról úgy hiszem szükségtelen szólnunk. A nemzet nagyobbik felét közvetlenül is érinti, személyes ügye sokaknak. A létező szocializmus fél évszázada óriási pusztítást vitt végbe, de nem vált végzetessé. Napjainkban széles körben kezd a vallási gyakorlat, a hit megújulni, s a mind a történelmi egyházak, mind az új vallások, hitgyülekezetek egyre több hívet mozgatnak meg. Nem beszélve arról, hogy a most kétharmados többséget elnyerő kormányra jutott párt a keresztény demokrata eszmét írta zászlajára, s a készülő új alkotmányba hitünk, kultúránk keresztény jellege méltó helyet foglal majd el. A keresztény kultúra, szellemiség jelentőségének beiktatását az Európai Unió alapokmányába a magyar küldöttség mindenekfölött támogatja.

Magyarországon nincs államvallás, ezért a vallásosság nem lehet kritériuma az állampolgárságnak, jognak, megítélésnek. Az ökumené jegyében értelmezzük a vallásokat, az összebékítés, a felekezetek testvéri együttműködése a cél. A keresztény egyházak túlsúlyban vannak, de a sok kis, nem keresztény egyház hívei is megbecsülést élveznek. Az állam a keresztény eszmeiséget, tradíciókat tekinti alapnak, a keresztény erkölcs terjesztését szorgalmazza, de számít minden felekezetre, azok karitatív munkájára. A legfőbb ideje, hogy a vallásos szemlélet megújulva, korszerű formában közelítse meg a kibontakozó ifjú lelkeket, s gondolkodása, erkölcse természetes részévé tegye legalább a tízparancsolatot. Be kell látnunk, hogy nélküle az egyén csak széltől hajtott száraz kóróként sodródik a világban Nincs kötődése ahhoz a magyar és európai kultúrához, amelyet a keresztény szellem járt át minden izében, Nincs oda láncolva eléggé ahhoz a nemzethez, amely ezt a kultúrát létrehozta, és nincs szilárd pontja azon a földön amelyből műveltsége kinőtt.

A vallást éltető egyházakat intézményesen is támogatni kell. Megbecsülni az egyházi személyek, hívők munkáját, visszaadni a rangját az életben, kultúrában, az oktatásban, a betegápolásban, a tudományban, művészetben. Így lassan felnőhet egy olyan nemzedék, amely megsokszorozza a rábízott tálentumokat. Míg ez valósággá válik, több nemzedék munkájára is szükség lehet. De hinnünk kell benne, hisz nem csupán a mának élünk.

„Nemzet, nemzeti egység” a legteljesebb és legnagyobb társadalmi egység. A magyar nemzet magába foglal hivatalosan minden magyar állampolgárt, illetve tudatilag és lelkileg mindenkit, aki magyarnak mondja magát. Mindazon anyagi, szellemi és lelki javak örököse, amit elődeink ránk hagytak. E javak megóvása, gyarapítása, tovább adása sajátos felelőssége minden nemzethez tartozónak. S a nemzet minden tagja felelős minden nemzethez tartozóért. Ezt jelenti a nemzeti egység.

A nemzet egészéből hosszú ideig ki voltak zárva azok, akiket a nemzeti katasztrófák vagy akár csak egyéni sorsuk a mai államhatárokon túlra vetetek. A kormányprogram a nemzetre épül, s az egész nemzet részvételére számít a kivitelezésében, s a Nemzeti Együttműködés Rendszerét kívánja kialakítani. Éppen ezért a legelső és legfontosabb lépés csakis az lehetett, hogy visszavegye a nemzetbe mindazokat, akik arra jogosultak, illetve akik a nemzethez tartozónak vallják magukat. Az erre vonatkozó törvény azonnal megszületett, s vele elindult egy folyamat, megkezdődött a nemzet tagjainak számszerű gyarapodása, és egyben véget ért egy hosszú évtizedek óta megoldatlan megalázó állapot, az eddig kirekesztettek hazára, nemzeti közösségre leltek a változó arculatú Európában. Az, hogy mi következik ebből, s mi lesz ezután, milyen feladatokat ró ez a magyar államra, nemzet egészére, mire jogosultak a nemzet új tagjai, milyen szerepük lesz a magyarság életében, az még eztán derül ki. Ahhoz még igazítani lehet, s minden bizonnyal kell is, a most megalkotott törvényeket. Az azonban vitán felül áll, hogy meghozatalukkal a nemzet, s az anyaország csak nyert, még ha gondjai sokasodtak is. Velük bizonyára többre leszünk képesek.

A magyar nemzet új vérszerződést kötött. A vérátömlesztés új erőt adott. Szellemileg térben is kitágult, eszmeileg és kulturálisan gyarapodott, régi hagyományink jó része – amelyet elvettek tőlünk – újra a nemzet birtokává lett, közelebb került hozzánk anyaországiakhoz is. Egykori emlékhelyeink előtt könnyebben fejet hajthatunk, tiszteleghetünk Kassán a fejedelem sírjánál, Kolozsváron Mátyás szülőháza, szobra előtt, Bethlen Gábor dévai kastélyában, Aradon, Koltón, Nándorfehérváron, Csáktornyán, Nándorfehérváron, Eszéken, Munkácson, Ungváron, Vereckén fordulhatunk meg diákjainkkal, úgy, mintha itthon Egert, Esztergomot, Kőszeget, Debrecent keresnénk fel. Látnák, s a magyar kultúra részének tekintenék a karcsú fiatornyos vagy erődített templomokat, zsindellyel fedett haranglábakat, a kazettás templom mennyezeteket, a székely kapukat, a tágas bácskai, kisalföldi paraszt portákat, az erdei fakunyhókat, a gyors folyású hegyi patakokra épített pálinkafőzőket… Tagadhatatlan, hogy most már ezek fenntartásához, megóvásához, gyarapításához nekünk is hozzá kell járulnunk, ami nem kis anyagi terhet jelent. Ám amivel a magyar műveltség gyarapodott, a magyar szellem gazdagodott, éppen nem kevés. S az, hogy mit nyertek vele a nemzet új tagjai, még nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy a mi feladatunk nem lehet egyéb mint az, hogy keményebben kell megfognunk a munka végét, hogy bennük ne keltsünk csalódást. Ez számunkra sem haszon nélkül való, mert ha így teszünk akkor „A magyar név megint szép lesz.”

***

Kendőzés nélkül vázoltuk fel hazánk és nemzetünk mai állapotát, s arra az eredményre jutottunk, hogy közvetlen elődeinktől részeiben és egészében egy összedőlt kincstárat örököltünk. A nemzet döntő többségének bizalmából választást nyert kormány irányításával nekünk magunknak kell e romhalmazból minden lehetséges értéket kimentenünk, a hiányokat pótolnunk, s egy jól megalapozott, biztonságos, védhető, használható, működőképes, tovább fejleszthető, újonnan felhúzott építménybe bementeni és megőrizni a jövendő nemzedékek számára.

A kormányprogram, amely alapja volt a szokatlanul nagy választási győzelemnek is szerintünk reálisan mérte fel az ország helyzetét, állapotát, s ennek megfelelően, vele harmonizálva tűzi ki a célokat, nevezi meg a feladatokat is. A nemzet többsége igenli azt az alapállást is, hogy a cél és eszköz essen egybe, s ne külső támogatással, hanem saját erőből oldjuk meg a nagy feladatot. Ehhez azonban komoly és alapvető változtatásokra van szükség az élet minden területén. A változásokat a nemzet döntő többsége igényli, mert bizonytalanságban él és nem látja a jövőjét senki. A jelen kiszámíthatatlan.

Számottevő ellenzéke a gyökeres változásoknak nincs. Akik szólnak, azok régi hatalmukat, uralkodó helyzetüket elveszítve kritizálnak, háborognak, heccelődnek. Némelyek a felelősségre vonástól, elszámoltatástól félve hördülnek fel, kiáltanak tolvajt, vádaskodnak önkénnyel, diktatúrával. Ezeknek azonban sem komoly bázisuk, sem valamirevaló programjuk nincs. Kétségtelen, hogy keltenek olykor némi zavart. Ám a politikai erejük, a mögöttes szervezett tömegük hiányzik. Akik személyes és pillanatnyi rossz helyzetüket vetítik rá a jelen állapotra, azok időlegesen, de következetlenül helyeslik is vádjaikat. A többség viszont lagymatagnak tartja a jelenlegi kormányt, mert nem halad az elszámoltatás eléggé gyorsan és nagyobb szigorral. A két új ellenzéki parlamenti párt sem számottevő ellenzék. A jövőről, s a jelen tennivalóiról átfogó képük nincs, ezért részkérdések pillanatnyi kritizálásával keltik fel a polgárok figyelmét, hogy többnyire egyéni pozícióikat ne veszítsék el: Lám mi is itt vagyunk!

Ha egészében nézzük a kormányprogramot, akkor abból egyszeri elolvasás után egy jól működő, az ország és a nemzet érdekében lelkesen munkálkodó, szervezett társadalom képe rajzolódik ki, olyané, amely tudja mit és miért cselekszik. Nyugodtan nevezhetjük nemzetinek, mert a nagy többségnek megfelel, elfogadható, s annak érdekeit képviseli. A nemzet nagyobb része, amely azóta szám szerint és értékében is gyarapodott, el is fogadta. Sőt a parlamenti ellenzék nagyobb fele is mellé állt. Közérdek, hogy dolgozzunk.

Nincs tehát baj.

Dolgozhatunk.

Munkára fel!

Tapsot, lelkes felkiáltást, székek hangos hátratolását, felugrálás zaját, kézbe kapott szerszámok hangos zörejét, munkába tartók lépteinek dobogását, röpködő utasításokat vagy fojtott csendre intést várunk. De nesz is csak némely helyről érkezik, egy néhány tenyér csattan tapsra, az ováció nem túl lelkes…

Mi történt itt?

Nem egyéb, mint az, hogy ez a program nem a jelen valós képe, hanem vágyaink jövőbeni, bár lehetséges táblaképe. Egy ragyogó terv, elképzelés, amelyet fokozatosan és nagy munkával magunknak kell még ezután megvalósítani. Azoknak a zaja hallik egyelőre, akik eddig is munkálkodtak, akik már hozzáfogtak vagy felkészültek erre a munkára, s ez csak egy hányada a nemzetnek. A program szövege azért kelti a jelen valósága csalóka hitét, mert valóban vannak már régóta munkálkodók és munkára felkészültek, tenni akarók. A széles rétegekben él a változtatás igénye és akarása, de alaktalan formában. Nem tudják mi módon és mit tegyenek, hol a helyük. Igényük, elképzelésük nem ölt alakot, szervezeti formát, Nincs használható megbízható és mintájuk. Akik pl. már társaságot, vállalkozást, céget, szövetkezetet, részvénytársaságot alapítottak, egyletekbe, klubokba tömörültek úgyszólván egyedül, elszigetelten működnek, egymásról alig tudnak, s mert nincsenek kapcsolataik, azért sem nem terjeszkednek, sem nem terjednek. Egymást nem segítik, így létük bizonytalan. De mert van közöttük több sikeres is, néhány elhíresült közülük, a program szövegébe ágyazódva valóságosnak vagy jelentősebbnek tetszenek. Ez nemcsak a gazdasági társulásokkal, civil szervezetekkel van így, hanem a társadalom egyéb csoportjaival is. A jövő képe azért is tűnik mainak vagy részben ma is létezőnek első olvasatra, mert akadnak közöttük szép számmal valóban létezők is. Ezek éppen a legnehezebb helyzetűek: nyomorgók, szegények, cigányok, mélyszegénységben vagy fogyatékkal élők, munkanélküliek, akiknek tág köre kerül be a szövegbe. Más csoportok mindig léteztek, ha mára tartalmuk, értelmük, társadalmi szerepük meg is változott: nemek- és korok szerinti megoszlás, család. Létező, de bizonyos szempontból nem is tisztán társadalmi fogalom a vidéki, városi, fővárosi, határon túli, külföldi jelzőket viselők csoportja. A mai állapot pontos rajzának csalóka érzetét ez is táplálja.

A kormányprogram összeállítóinak egyáltalán nem állt szándékában, hogy egy ígéretes jövő képét mainak álcázzanak. Sőt ez számukra nézve éppen káros, hisz ők ennek tényleges kivitelezésére akarják mozgósítani az egész nemzetet, s nem félrevezetni. Ha ez már valóság lenne, akkor mi értelme a mozgósításnak?

Ezt elkerülendő folyamodtam ahhoz a módszerhez, hogy kiragadjam összefüggő szöveg környezetéből a társadalomra utaló, a fogalmakat némiképp értelmező, datáló szavakat, szókapcsolatokat és más csoportosításban adjam közre. Úgy fogjam fel, mint önkéntelen vázát a jelen és jövendő társadalomnak, figyelve a tartalmára, viszony rendszerére, létező vagy nem létező voltára, arányaira. Egyéb irányú, fél évszázada folytatott társadalomnéprajzi kutatásaim eredményeit, módszertani tapasztalatait, s e kutatások során bennem a kialakult képet a társadalomról, közösségről, ezek intézményeiről, csoportjairól, az egyén és társadalom viszonyáról az anyag elemzéséhez jól tudtam hasznosítani.

A kormányprogram reális társadalmi képet ad a mai magyar társadalomról. Ez a kép elszomorítóan siralmas, ugyanakkor állapota tökéletesen megfelel annak, amit az élet egyéb területeit áttekintve kincseket rejtő romhalmaznak neveztünk. Társadalom helyett csak alaktalan, szerkezet nélküli tömegről beszélhetünk, mely mégis él. Határozott mozdulatra, összehangolt és kemény munkára képtelen, gyenge. Csak látszatra, első tekintetre tűnik cselekvőképesnek.

Vannak olyan társadalmi intézmények ugyanis, melyek nagy múltuk és az emberek élni akarása miatt, ha néha torz formában is, de működtek a diktatúra éveiben is. Egyrészt a tehetetlenségi erő tartotta mozgásban, másrészt, mert az élet folytatását csakis ezek biztosíthatták, harmadrészt magának a diktatúrának is szüksége volt rájuk. A természetes társadalmi intézmények (nemek-, korok sajátos funkciója, helye, feladata: család, rokonság, lokális csoportok), oktatás, nevelés, egészségügy, munkaszervezet, művelődés szervezetei, a közigazgatás, rendőrség, katonaság, s maga az állam és a párt, mint elnyomó hatalmi szervezet. A diktatúra úgy verte szét a társadalmat, hogy erőszakkal megszűntetett, betiltott számos nagy múltú intézményt (pl. pártok, szerzetesrendek, civil szervezetek, gazdasági társulatok, szövetkezetek) vagy lényegét tekintve átalakította, s egy szűk réteg hatalmának fenntartása érdekében új funkcióval ruházta fel (pl. szakszervezetek, rendőrség, hadsereg, titkos szolgálat, ifjúsági szervezetek). Természetesen létrehozott igényi szerint saját szervezeteket is, melyek speciális feladatokat láttak el (pl. ÁVH, besúgó hálózat, Munkásőrség, Ifjú Gárda, Úttörő Szövetség, KISZ). Örökül kaptuk ezeket a megváltozott funkciójú intézményeket számos velük kapcsolatban álló kisebb intézmények egész sorával. E tömegszervezeteknek voltaképpen valós tömege nem volt, de volt ebből élő és hasznot húzó, szép számú vezető rétege. Éppen ezért a rendszerváltás után röviddel némelyik magától összeomlott, másokat fel kellett oszlatni, A vezetők egy része beépült utód pártokba, mások jól tájékozottak lévén még jobban megszedték magukat kihasználva a rendszerváltás átmeneti éveit is, majd gazdasági téren törtek utat maguknak.

A nagy múltú, a tehetetlenségi erőtől hajtott, az élet fenntartását szolgáló intézmények, s azok a vállalkozások, gazdaságok, melyek a nehézségek ellenére is működőképesek maradtak éltették a szerkezet nélküli társadalom egészét. Természetszerűen szerveződtek a rendszerváltás után életképes egyéni és közösségi vállalkozások a gazdaság, a kultúra, a sport és az élet legkülönbözőbb területein, amelyek kölcsönnel, kisebb-nagyobb tőkével indultak, s a lehetséges jövőt vetítették előre, szolgáltak mintául. Ezek együtt voltak a tömeggé züllesztett társadalom megmaradt értékei, kincsei. A többi csak teher, felszámolandó, csak részben megújítható terhes hagyaték. Gyakran ezek kiapadt csigaházában vert tanyát a hirtelen lett újgazdagok egy része. Elegendő említeni, hogy a volt és működő laktanyákat a hadügyminisztérium egészen napjainkig őrző-védő kft-vel őriztette. Az őrzők jó része a munkásőrök közül került ki.

Ezek a mindig létezett természetes, illetve a diktatúrát átvészelt vagy általa létrehozott, úgy-ahogy működő, majd az utóbbi két-három évtizedben szerveződött különböző jellegű és célú intézmények, nemcsak éltetik a tömeget, hanem azt a hitet keltik, hogy valóságos társadalommal, és nem alaktalan tömeggel állunk szemben.

Sajnos ez nincs így.

Elemzésünk erre rácáfolt.

Bebizonyosodott, hogy közöttük csak véletlenszerű kapcsolat van. Nem alkotnak olyan teherbíró szerkezetet, olajozottan működő gépezetet, aminek alapján társadalomnak tekinthetnénk. Nincsenek olyan határozottabb körvonalú tömbjei, rétegei, közösségei, amelyek az emberek, embercsoportok helyét a társadalomban kijelölnék, amelyek kölcsönösek, tartósak, állandóak lennének, amelyeket közös ok és cél, közös tevékenység és tudat, közös erkölcs fogna egybe. Az áttekinthetetlenségig tarka, sok közöttük a névleges, formális, üres vagy keveset termő, s erős szelekcióra, gyomlálásra szorul, mert a többi működését, kapcsolatteremtésének ütemét lassítja. Amíg bizonyos takarítást nem végzünk, az elvadult, elszáradt növényzetet, a gyomok egy részét ki nem írtjuk, a fákat termőre metszeni nem tudjuk, addig csak buja és haszontalan, tarka-barka virágú, de hasznot nem hozó mezőben köthetünk gyorsan hervadó csokrot.

A tömeg társadalommá formálását törvényekkel, rendeletekkel, tanítással, neveléssel, munkahelyek létesítésével minden lehetséges vonalon mielőbb el kell kezdenünk. Nem kis feladat ez, mert még az első parányi eredményre is hosszabb ideig kell várni. Ehhez pedig erős hit és bizalom szükségeltetik, aminek szintén híjával vagyunk. Őszintén fel kell tárnunk, hogy ez az egész vállalkozás, egy-egy elvégzendő részfeladat mivel jár, a munka várható eredménye mi lesz. A munkák megindítása előtt egyetértésre kell jutni, közben állandóan nyílt tájékoztatást adni, a jól végzett munkát el kell valamilyen módon ismerni. Nem mindig anyagikról van szó, hanem megbecsülésről, kiemelt más, de a szakmába vágó új megbízatásról. Nem feltétlenül nagy feladat elvégzését kell elvárni, jutalmazni, hanem az apró munka, a gondos, rendszeres tevékenység is ugyan olyan értékű lehet. Ki-ki a maga területén a legjobb tudásának és fizikai, szellemi erejének megfelelőn és rendszeresen lássa el a feladatát, s megbecsült személy lehet. Az így végzett munka egymásba kacsolódva nemcsak jobb eredményt hoz, hanem kinek-kinek kialakul a helye a munkamegosztásban, ami a munkára, az önerőre épülő társadalom teherbíró szerkezetét és működőképes gépezetét adja. A tömeg e folyamatban alakul át társadalommá, olyanná, amelyben a közösség és társadalom harmóniája megteremtődik, a köz és egyéni érdek maradéktalanul egybe esik.

Ez a reménybeli cél, amely a nemzet előtt áll, amelynek legnehezebb részét a most élők vállalják magukra, s amely maradéktalanul soha nem fog beteljesedni, de ha komolyan elszánjuk magunkat, neki gyürkőzünk és munkához látunk, megérhetjük azt, hogy részesei leszünk az emelkedésnek is, de

Addig folyton folyvást küszködni kell.

***

Az 1990-es évek elején Gödöllőn előadást tartottam a paraszti munkaszervezetről egy olyan konferencián, ahol főként szociológusok voltak többségben. Egyikük egy amerikai példát hozott mutatott be arra, hogy egy új, most benépesülő lakótelepen vagy nagyobb épületben miként segítik elő azt, hogy mielőbb kialakuljon az emberek valamiféle kölcsönös kapcsolata, meginduljon a közösséggé válás és a beköltözők ne csupán egymás mellett élő lakók legyenek. A lakásoknak csak a fő tartó falait építik meg, de a közfalakat maguknak a lakóknak kell igényeik szerint (a tér belső tagolása, szobák mérete, száma) beköltözés előtt felhúzni. Ez másokkal való együttműködés, összefogás nélkül nem megy. Kikényszerítik, mintegy a kaláka munkát, ami közben emberi kapcsolatok alakulhatnak, alakulnak ki. „Nagyon jó és egyszerű ötlet. Ám nem kell érte Amerikáig mennünk!” – vélekedtem.

Magam ekkor írtam Tiszaörs újratelepítéséről szóló tanulmányomat a község történetéről és néprajzáról szóló kötetbe. A tisztán református lakosú falu az egri káptalan birtoka volt. Eszterházy egri püspök elüldözte az egész lakosságot, a házakat leromboltatta, s a puszta területet katolikus jobbágyokkal telepítette be igen kedvező feltételeket biztosítva számukra. A falut mérnöki tervek alapján újra építtette. Valamennyi házat félig építtetett meg, de építőanyagot biztosított a befejezéshez. A jószágigazgató jelentéseiből, az anyakönyvekből tudjuk, hogy a kalákában befejezett épületek mily gyorsan közösséggé tették a mindenhonnan odacsődített, egymást addig nem ismerő, más hagyományokkal élő népességet. Alig a beköltözést követően már házasságok kötik össze az egyes családokat. Mindez a közös munkának, s annak a közös nagy tettnek, meghatározó élménynek köszönhető, hogy vállalkoztak a lakóhely váltásra, s ott emberi és élhető körülményeket, gazdaságot, kultúrát teremtettek saját maguknak.

A közös alkotó munka közösség teremtő erejében bizakodni lehet.

Befejezve 2010. Karácsonya előtt

 

Módosítás dátuma: 2011. augusztus 04. csütörtök, 14:37