Érték és/vagy divat?

2016. február 27. szombat, 19:56 Benedek Csaba
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Érték és/vagy divat?

Harmónia a muzeológia alapvetései és az újabb tendenciák között egy kiállítássorozat példáján

Tű, cérna, olló kiállítás kézdivásárhelyi részlete szövőszékkel, 2007. Benedek Csaba felvételeA provokatív cím talán sokak számára előrevetíti, hogy valamiféle ellentmon­dás feszül(het) a két fogalom, az érték s a divatközött. Beszélhetünk-e még a muzeológiában értékről s beszélhetünk-e divatról, divatos jelenségekről? A problé­ma súlyára abból is következtethetünk, hogy az érték fogalmát nem találjuk meg a Néprajzi Lexikonban, holott néprajzkutatóink, a szakma lépten-nyomon használja a kifejezést!

,Az érték fogalma a magyar néprajztudomány azon háttéraxiómáinak egyike, amelyek rendszerint komolyabb elméleti-szemléleti megalapozottság nélkül kerülnek alkalmazásra. Nyil­vánvalóan az elméleti tisztázatlanság az oka annak, hogy az érték/értékelés kérdéskörében meglehetősen ellentmondásos helyzet alakult ki: diszciplínánk egyfelől deklaráltan a modern pozi­tivista tudomány egyik alapvető módszertani követelményére, az értékmentességre törekszik, ami azt jelenti, hogy tartózkodik az értékítéletektől, vizsgálati tárgyának minősítésétől (emögött felte­hetően az objektivitás szándéka, azaz a szubjektív tényezők kizárásának igénye rejlik); másfelől viszont — ha nem is rendszeresen és következetesen, de alkalmanként mégiscsak véleményt alkot, vagyis különböző szempontok alapján értékesnek, kevésbé értékesnek vagy értéktelennek minősíti a népi kultúra egyes megnyilvánulási formáit. Hogy milyen szempontok alapján, az rendszerint meghatározhatatlan marad, s ugyanígy nem rendelkezünk annak tételes kifejtésével sem, hogy egyáltalán mi jelenthet értéket az etnográfia számára.”[1]

Országné Dékány Katalin lószőrékszert készít a gyermekekkel, Kézdivásárhely, 2007. Fotó: Benedek CsabaA szerző a későbbiek során arra is kitér, hogy a népi kultúra teljesen máshogy értékel, mást tekint értéknek, mint a néprajzkutató (nyilvánvalóan más szempontok alapján).[2] Az értéksemleges szemléletmód azonban a muzeológiában ellentmondá­sos lehet. Gondoljunk csak bele, ugyanolyan értéke van-e egy pillepalacknak, mint Badár Balázs díjnyertes kerámiájának? Az érték fogalmához két olyan jelző is társul, melyek kiválóan érzékeltetik a probléma összetettségét. Beszélünk forgalmi s eszmei értékről a tárgyak esetében, mely nem feltéltenül ugyanolyan összeget jelent. Sőt! A két érték közt óriási különbség is lehet.[3]

A divat viszont „átmenetileg uralkodó ízlésirány, szokásrendszer; olyan szociológiai és tömeglélektani jelenség, amely a hierarchikusan tagolt társadalomban a csoportok tagjai számára lehetővé teszi, hogy az utánzás révén szimbolikus eszközök (ruházat, hajviselet, modor, fogyasztá­si cikkek stb.) segítségével egymáshoz viszonyítsák magukat."[4] Egy-egy divat tehát csak át­menetileg létezik, rövid időintervallumban nyilvánul meg, ugyanakkor „akár minő értelemben vett alkalmazása a tudomány és művészet terén mindig valami gáncsot zár magába, mert e téren csakis a bíráló észnek és az esztétikai törvénynek szabad kizárólag uralkodnia."[5] Leköszönve az ellenkező érzést váltja ki hódolóiból, divatjamúlttá válik: „Ami érték, holnap is érték marad, ami divat, másnap senkit sem érdekel."[6]

"Minden néprajzi gyűjtemény szerkezete és összetétele többé-kevésbé tükrözi azokat az el­veket, elképzeléseket, amelyek alapján létrejött."[7] Tegyük hozzá gyorsan, minden kor, s minden muzeológus munkáját, szemléletét is! Kérdés, a néprajzi muzeológiában léteznek-e divatos jelenségek, s ha igen, azok maradandóak lesznek vagy csupán pillanatnyi felfogást tükröznek? A Néprajzi Múzeum az utóbbi években számos olyan kiállításnak adott otthont és számos olyan kiállítást valósított A szövést tanítják a látogatóknak, Kézdivásárhely, 2007. Benedek Csaba fotójameg, melyek sokak számára nem a néprajz tudományterületébe esnek.[8] Kívülről nézve a Néprajzi Múzeum az újkortörténet kenyerén tengődve mutat be olyan tárlatokat, melyekhez vajmi kevés köze van. Mindezen tárlatok a jelenkorkutatásban gyökereznek.[9]

A jelenkor kutatása azonban nem kizárólag korunk találmánya, elődeink gya­korlatilag számos esetben gyűjtötték saját koruk használati tárgyait, még ha esetlege­sen is.[10] Ám ez számos hazai, vidéki múzeumban nem véletlenszerű gyűjtés eredménye, hanem előre tervezett, gondos kutatómunka volt.[11] Ezeket az irányelve­ket ki sem kell találni, hiszen leírták azokat.[12]

1.    Gyűjtőmunka

2.    Műtárgyvédelem

3.    Közlés (kommunikáció)

Normális esetben a közönségkapcsolati szakember nem a muzeológussal együtt alakítja ki egy kiállítás bemutatásának lehetőségeit, hanem a végső szót a kiállítás lényegét, mondanivalóját értő szakmuzeológus mondja ki. A muzeológus alakítja ki a koncepciót, ő írja a kiállítási forgatókönyvet. Korunk divatja, hogy kívülről érkezett (a múzeumba beesett) emberek tesznek javaslatot kiállítások kialakítására,[13] írnak a gyűjteményeinkről[14] vagy rendeznek saját tárlatot.[15] A szaktudás nélkül készült tárlatok közös jellemzője, hogy nélkülöznek mindenfajta szakmai tapasztalatot, munkát s a lehetőségeket, a múzeum anyagi korlátáit sosem veszik számba. Sosem készül kiállítási forgatókönyv hozzA kismartoni kékfestő mester árukészlete a Tű, cérna, olló kiállítást kísérő vásáron. 2008. Kismarton, Benedek Csaba fotójaájuk, s általában több ember rendezi ötletszerűen ezeket.[16] A készítők nincsenek tisztában azzal, hogy milyen tárgyi anyag, installáció és tárlók állnak a kiállításhoz rendelkezésre, milyen fotóanyaggal lehet dolgozni, s bizonyos feladatokat hogyan lehet gyorsan és jól (leginkább olcsón) megoldani.

A múzeumok alapvető hármas funkciójában ma gyakorlatilag semmilyen pénz nem jut sem a gyűjtésre, sem a konzerválásra, sem a közlésre. Mégis azt kívánják „politikusaink”, hogy a közlés kicsiny szegmensével, a közönség múzeumba csábításával (kultúrvendéglátás[17]) próbáljunk meg bevételre szert tenni. Mindezt úgy, hogy ma már a művelődési házak, könyvtárak is rendeznek kiállításokat (legújabban már levéltárak is), s tartanak foglalkozásokat. A lehetetlen állapotot jól mutatja, hogy ma „számháború” formájában zajlik az intézmények és a hatalom közti párbeszéd. A szakmai munkát bemutatni hivatott éves jelentés nagy része is számokban méri a munkát (látogatók száma, tárlatvezetések száma). A számok azonban nem képesek kifejezni egy kiállítás szakmai színvonalát, csak rőfre mérik azt![18] Épp ezért számos hazai intézményünkben „tűzoltómunkát végezve” zajlik a számok gyártása minden téren, mely nem a minőségi, megalapozott munka mércéje, hanem egy hibás szak­mai vezetés kívánalmait hivatott kielégíteni.

Vígh Annamária[19] több szakmai fórumon kifejtette, hogy a múzeumoknak a jelenlegi formában nem szabad tovább működniük, nyitniuk kell a nagyközönség felé, s új programokkal, újfajta hozzáállással kell a látogatók felé közeledniük. Hangsúlyeltolódásról beszél, mely ma főként abban gyökerezik, hogy az állami támogatás egyre kevesebb, s így végül a múzeumot üzletelésre, minél nagyobb bevétel hajkurászására kényszerítik. Mindezt úgy, hogy vidéki múzeumainkban a muzeológus min­dent maga csinál, kiállítási forgatókönyvet készít, szakmai cikket ír, rendez, részt vesz a megvalósításban, cipel, szögel, autót vezet, tárgyakat szállít, kiállítást nyit és vezet és a többi. Különösen visszatetsző ez akkor, mikor budapesti múzeumok más vidéki megyei múzeumok sokéves költségvetését használják el egyetlen kiállításra.

Most azonban ne arról beszéljünk, hogy mit hogyan nem lehet vagy szabad megcsinálni! Beszéljünk arról, hogy mi hogyan készítünk el egy kiállítást úgy, hogy ezek az arányok a heA gorzafalvi csángó mester bemutatja a korongozást a látogatóknak a Korong mesterei kiállításban, Kézdivásárhely, 2005. Benedek Csaba felvételelyükre kerüljenek!

A mi kiállítás-sorozatunk sem jöhetett volna létre, ha nem nyertünk volna egy pályázaton, mely a tárgyak szállításához szükséges fuvardíjat, a kiállításvezető kalauzok ki­adásának költségét és az utazást fedezte volna. A szakmai munkára nem kértünk pénzt. Miután az anyagi feltételek már adottak voltak, elkezdhettük a szakmai munkát is.

A szolnoki Damjanich János Múzeumban mindig komoly munkát fektettünk abba, hogy elődeink elkezdett gyűjtéseit, kutatásait befejezzük, továbbgondoljuk. Sokszor nem azzal foglalkoztunk, amihez kedvünk szottyant, hanem mások elma­radt munkáit vittük tovább. így vált lehetségessé például, hogy a valamennyi me­gyében elkezdett néprajzi atlaszok közül egyedül Szolnok megye jelent meg, igaz, közel 40 év alatt.[20]

Az itt bemutatásra kerülő „Kézművesség határok nélkül” kiállítás-sorozat sem előzmények nélküli hirtelen fellángolás eredménye. Mind a szolnoki múzeumban, mind tagintézményeinkben a kézművességgel kapcsolatos szakmáknak mindig ko­moly figyelmet szenteltek. Nem csupán az iparosok egyes tárgyai, de egész műhe­lyek kerültek be történeti és néprajzi gyűjteményeinkbe. Mindezen felül a kézműves szakmák bemutatásának kidolgozását előttünk már mások is elkezdték.[21]

Mindezt mi nem hagytuk, nem hagyhattuk figyelmen kívül. A koncepció az volt, hogy a különböző mesterségeket egyenként, teljességre törekedve mutassuk be. Szolnok megyében számos olyan kézművesközpont A megnyitón gömöri néptáncokat mutattak be a látogatóknak. 2007. Rozsnyó, Fotó: Benedek Csabalétezett, ahol generációk óta éltek s alkottak egy-egy szakma mesterei. Ezek a mesterségek kiválóan dokumentál­tak, s hatalmas tárgyegyüttest képeznek múzeumainkban. így a ma dolgozó meste­rek tárgyai mellé helyezhettük a történeti és néprajzi anyagot is. Elődeink gyűjtéseit, eredményeit újra átnéztük, a néprajzi, történeti anyagból számosat kiállításunkba beemeltünk (fotó, tárgyi anyag). Az így kiegészített tárlat már egy átfogó képet mutatott a korábbi kézműves termékek mai használatáról, továbbéléséről. Megfigyelhettük, mely termékek tűntek el teljesen a kézművesek árukészletéből, s melyek szerepe nőtt meg, illetve milyen új áruk jelentek meg azóta a kínálatukban.

A szakmai elvárások nálunk nem sérültek. A kiállítás munkálataiban két nép­rajzkutató, egy történész, egy restaurátor, egy könyvtáros és a közönségkapcsolattal foglalkozó szakember vett részt. A részfeladatokat elosztottuk egymás közt, min­denki a maga szakterületének megfelelő munkát végezte, a megvalósításnál azonban összedolgoMagyar kézművesek portékáikat árusítják a kiállításhoz kapcsolódva, Kismarton, 2008. Fotó: Benedek Csabaztunk, segítettünk egymásnak. A restaurátor kolléga végezte a tárgyak tisztítását, a szállítás okozta sérülések javításait, valamint a technikai problémák orvoslását. A történészünk és néprajzosaink foglalkoztak a kézművességek szakmai hátterével, a tárgyi anyag begyűjtésével, szállítási részfeladatokkal. A könyvtárosunk gyűjtötte össze a szakirodalmat, s a Helytörténeti Múzeum (Kunszentmárton) igazgatónője, valamint a közönségkapcsolatokkal foglalkozó szakember szerzett pénzt, partnereket, fuvarozót, szervezett bemutatót, vásárt, intézte a kiállításvezető kalau­zok megjelenésének munkálatait. Muzeológusaink kiváló határon túli kapcsolatait felhasználva vettük fel a kapcsolatot azokkal az intézményekkel, amelyekkel a későbbiekben együttműködtünk. A kiállítás megépítésében mindannyian részt vettünk.

A tárlatokat minden esetben más helyszínen, változó méretű termekben kellett megvalósítani. Éppen ezért olyan kiállítást terveztünk, melynek méretét könnyedén lehetett változtatni, igény szerint csökkenteni vagy növelni. A mesterek portékáit vásárt imitálva mutattuk be, könnyen szétszerelhető s szállítható asztalokra tettük a termékeik nagy részét. Minden helyszínre nagy mennyiségű szerszámot és alapanyagot vittünk magunkkal, hogy a helyben felmerülő problémákat azonnal orvosolni tudjuk. Talán nem is gondolnánk, hogy a múzeumok szöget, drótot, csípőfogót, kalapácsot, létrát nem minden esetben tartanak! A sors iróniája, hogy ahol minden­nel el voltak látva (Kismarton), ott a technikai személyzet nem tudott segíteni, a szakmuzeológus pedig ha akart, sem tudott. Ha két nap adódik a megvalósításra, ez komoly fejtörést okozhat azoknak, akik nincsenek minderre felkészülve.

A Tű, cérna, olló kiállítás részlete, 2008. Kismarton, Benedek Csaba felvételeA kiállítássorozatok kísérő kalauzait, a kiállítási forgatókönyvet, a feliratokat nálunk a muzeológusok írták.[22] Ezek pontosan úgy épülnek fel, mint a kiállításaink. A néprajzi és történeti bevezető után bemutatjuk a mestereket egyenként. Ki hol született, él, kitől, hogyan tanulta a mesterséget. Ezek után a kiállítást kísérő kalauz végén a munkáikat is bemutattuk. A közönségkapcsolattal foglalkozó szakember[23] a szakmai munkába nem szólt bele, Dr. Pusztai Gabriellával[24] a pályázatot nyújtották be, a szervezőmunkát végezték, a kiállítás kivitelezésében segédkeztek, valamint részfeladatokat láttak el (kézműves vásárt és bemutatót szerveztek, koordinálták a tárgyak szállítását és a múzeumi kalauz összeállítását). Együtt szervezték meg azokat a kézműves vásárokat, melyeket a pályázat számunkra előírt. Ezt azonban nem nyűgnek éreztük, hanem kifejezet­ten jól jött, hiszen így bevonhattuk a mestereket az árusításba is, egy kis rek­lámot kaphattak a kiállítási helyszíneken a hagyományos kézműves termékek készítői. A bemutatók alkalmával pedig a technikát is látni lehetett, sőt az érdek­lődők ki is próbálhatták magukat az adott szakmákban! A szervezés minden terhét levette a vállunkról kettejük mun­kája, nekünk ezekkel nem kellett foglal­koznunk. Az ő ötletük volt az is, hogy a tárlatba egy olyan részt is építsünk be, ahol az érdeklődök az alapanyagtól a végtermékig meg is érinthetik kezükkel a tárgyakat. így a vakok, gyengénlátók is ízelítőt kaphattak az általunk bemutatott mesterségekből.

A Tű, cérna, olló kiállítás viseletei, Kismarton, 2008. Benedek Csaba fotójaA sorozat első évében a fazekas­mestereket gyűjtöttük össze, s „Korong mesterei” címmel mutattuk be Szolno­kon, Szabadkán, Rozsnyón és Kézdivásárhelyen 2006-ban.[25] 19 Szolnok megyei fazekas remekeiből csemegéz­tünk, de valamennyi helyszínen kiegészí­tettük az anyagot a helyi mestermun­kákkal és az adott tájegység történeti, néprajzi tárgyaival. Rozsnyón a gömöri kerámiával toldottuk meg a kiállítást, melyeket tudjuk, magas kaolin tartalmuk miatt Szolnok megyében is használtak![26] Kézdivásárhelyen a Céhtörténeti Múze­um korongolt tárgyait vethettük össze a Szolnok megyei anyaggal. Minden hely­színen tartottak kézműveseink bemuta­tókat. Szabadkán egy helyi fazekas vezette be a korongozás rejtelmeibe a látogatókat, Szolnokon helyis mester tartott bemutatót. Kézdivásárhelyen egy közeli, gorzafalvi csángó mester mutatta be a korongozást az érdeklődőknek. A kiállítás kísérőrendezvénye volt egy vásár is, ahol a mesterek saját termékeiket árulhatták.

A következő esztendőben „Tű, cérna, olló” néven a textil- valamint viseletké­szítők munkáit helyeztük a figyelem középpontjába. Ebben az esetben is 19 Szol­nok megyei mester kiválóságait állítottuk ki, valamint a sorozat különböző állomásain ezt a kiállítás-sorozatot is megtoldottuk a helyi termékekkel. A szövés-varrás mesterei közt volt csipkeverő, hímző, szűcs, bőrműves, gyapjúszövő, népvise­let- és ruhavarró s lószőrékszer-készítő.[27] Igyekeztünk begyűjteni mindenkit, aki a viselethez szükséges darabokat, valamint a kiegészítőket készíti, így ötvös, cipész, csizmadia, gyöngyfűző, ékszerkészítő is volt a mesterek között. Ebben a sorozatban jóval kevesebb hagyományos darab akadt, mint a Korong mestereiben. Úgy látszik, a viseletek készítői Szolnok megyében hajlamosabbak az újításokra, az új elemek átvé­telére, míg a fazekasok kevésbé. Az előző évhez hasonlóan ezt a kiállítás-sorozatot is vásár és bemutató kísérte. Kézdivásárhelyen a lószórékszer készítésével valamint a szövéssel ismerkedhettek a látogatók. Kismartonban a csipkeverést mutatták be az érdeklődőknek. A viseletek készítőinél is figyelmet szenteltünk arra, hogy a Szolnok megyei anyagot a helyi mesterek termékeivel egészítsük ki.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a Kézművesség határok nélkül rendkívül sikeres rendezvénysorozat volt. Nem csupán a kiállítást, a bemutatókat és vásárokat is kiemelt érdeklődés kísérte. A Szolnok megyei mestereket bemutathattuk a Kárpát­medence különböző pontjain, termékeikkel megismerkedhettek messzi vidékeken is, s megtalálhatták benne a párhuzamokat. Ismereteket szerezhettek a kézműves mesterségek múltjáról, s láthatták, hol tart egy-egy szakma napjainkban. Ugyanakkor a ma oly divatos muzeológiai alapvetések semmibevétele nálunk nem történt meg. Az érdeklődésre való tekintettel a harmadik kiállítás-sorozatot készítjük Körmönfontak címmel, melyben a fonást, fonatokat, csomókat és azok mestereit mutatjuk be.

Irodalom

BELLON Tibor

1979. Nagykunsági krónika. Karcagi Györffy István Múzeum kiállításának vezetője. Karcag

BERECZKI Ibolya-PUSKAS Zoltán

1991. Hiányjegyzék-Jászdózsa, 1991. március 5. Damjanich Múzeum Népraj­zi Adattára 3318-91

BERÉNYI Gábor (főszerk.)

1998. Divat. In: Magyar Nagylexikon. VI. köt. Bp. 662—663.

GULYÁS Katalin (szerk.)

2007. Tű, cérna, olló. A szövés-varrás mesterei Jász-Nagykun-Szolnok me­gyében. Szolnok

FEJŐS Zoltán (szerk.)

2003. Néprajzi jelenkutatás és a múzeumi gyűjtemények változása. Ma-Dok- füzetek 1. Bp.

FÜVESSY Anikó-NAGY MOLNÁR Miklós

1993. Javaslatok az EXPO Jász-Nagykun-Szolnok megyei közpond múzeumi rendezvényére. Damjanich Múzeum Néprajzi Adattára 3673—93.

KOREK József

1988. A muzeológia alapjai. Bp.

NAGY MOLNÁR Miklós

2007. Népi kerámia a Nagykunságban. Karcag

PATÓ Mária-PUSZTAI Gabriella (szerk.)

2005. A korong mesterei. Fazekasság Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Szol­nok

PÓCS Éva-CSALOG Zsolt-SZABÓ László-GULYÁS Éva (szerk.)

2003 Szolnok Megye Néprajzi Adasza 1/1-2., II/1—2. Szolnok

PRÉKOPA Ágnes

2009. Szakítani a látványmúzeummal. Kerekasztalbeszélgetés a közgyűjtemé­nyek jövőjéről. In: Műértő. 2009. október 12—13.

RATKÓ Lujza

2001. Ezredvégi gondolatok a néprajztudomány értékfogalmáról. In: A nyír­egyházijósa András Múzeum Évkönyve. XLIII. Nyíregyháza, 421-435.

SZABÓ László

1971. A túrkevei Dani-Szabó család birtokának alakulása 1745-1918 között. In: Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 20. évfordulójára. Túrkeve

SZABÓ László—GULYÁS Éva—CSALOG Zsolt (szerk.)

1974—2005. Szolnok Megye Néprajzi Adasza 1/1—2., II/l—2.

SZATHMÁRI István

                 2009. Egy páratlan kortörténed fotóarchívum a szolnoki Damjanich János    Múzeumban. In: Történed Muzeológiai Szemle. 9. Bp. 223-227.

WLISLOCKI Henrik

1893. Divat. In: A Pallas Nagy Lexikona. 5. köt. Bp. 376-377.

Hivatkozások:

   [1]RATKÓ 2001. 421.

[2] Uo. 422-425. Itt jegyezzük meg, ezért lehetne ma is múzeumi célra tárgyakat gyűjteni, ha forrás volna rá.

[3] A szolnoki Damjanich János Múzeum korábbi jászdózsai raktárában történt lopás során derült ki, hogy a rendőrség nem nyomoz bizonyos értékhatár alatt. A festett ládák, szuszékok és egyebek be­szerzési ára összességében sem érte el ezt az összeget, holott nyilvánvalóan a valóságban ennél sokkal többet értek! T. BHRECXKI Ibolya-PUSKÁS Zoltán: lliányjcgyzék-Jászdózsa, 1991. már­cius 5. Néprajzi Adattár 3318-91.

     [4] Magyar Nagylexikon VI. 1998. 662-663.

   [5]WLJSLOCKI Henrik 1893. 376-377.

     [6] Barsi Ernő szóbeli közlése. Sály, 2005. július.

    [7]FEJŐS 2003/a 7.

     [8]   Műanyag, farmer.

     [9]   FEJŐS 2003/b 9-24.

    [10]  Uo.

[11]  SZABÓ László tudományos igénnyel gyűjtötte be egy teljes tanya eszközkészletét, a Danyi-Szabó gazdaságot 1970-ben, míg Hellón Tibor egy teljes padlást állított ki Karcagon. BELLON Tibor 1979. 27.

  [12]KOREK József 1988. 10-15.

    [13]  Egy 2008-as kiállításunknál a „messziről jött menedzsernek” nem tetszett a tárlók kialakítása, a

szőnyeg és a falak színe, mert „az már nem divatos”.

[14]  Egy újságíró úgy írt egy fényképhagyatékról a Magyar Múzeumi Történész Társulat évkönyvében (Történeti Muzeológiai Szemle. A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 9. Szerk. Ihász István-Pintér János. Bp. 2009. Egy páratlan kortörténeti fotóarchívum a szolnoki Damjanich János Múzeumban 223-224.), hogy sem a múzeumba került fotógyűjteményt, sem a múzeum adott osz­tályának fotóadattárát nem ismerte.

[15]  Az utóbbi időben erre is van példa, mikor egy kétes értékű művész saját magának csinál évfordulós kiállítást, mivel a muzeológus a szakmai minimum betartásának igényével nem vállalja a megrende­zését.

[16]  Dankó Imre a Kossuth Lajos Tudományegyetemen minket úgy oktatott: „A kiállításrendezés dikta­túra!”

   [17]PRÉKOPA Ágnes 2009. 12-13.

     [18]  Szolnokon már szállóige, hogy aki számokban beszél a szakmai munkáról, az nem szakmabeli!

      [19]  OKM Közgyűjteményi Főosztály vezetője.

     [20]  SzMNA 1/1. 1974. 1/2. 1975.1/3. 2001. 1/4. 2005.

[21]   FÜVESSY Anikó-NAGY Molnár Miklós: Javaslatok az EXPO Jász-Nagykun-Szolnok megyei központi múzeumi rendezvényére, Néprajzi Adattár 3673-93.

      [22]FÜVESSY Anikó 2005. 2-21. cs BATHÓ Edit 2007. 2-14.

     [23]PATÓ Mária

     [24]A kunszentmártoni Helytörténeti Múzeum igazgatónője.

[25]    [25]GULYÁS Katalin (szcrk.) 2005.

“        [26]NAGY MOLNÁR Miklós, 2007. 87. 

    [27] PATÓ Mária-PUSZTAI Gabriella (szerk.) 2007.

Megjelent a Múzeumadragógia 1. Miskolc-Szentendre kötetben, 2010-ben. Szerk: Kurta Mihály-Pató Mária

Módosítás dátuma: 2016. március 01. kedd, 11:53