MAGYARORSZÁGI MEGYEI MÚZEUMOK A TUDOMÁNY SAJÁTOS MŰHELYEI

2012. május 30. szerda, 09:32 Szabó László
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

MAGYARORSZÁGI MEGYEI MÚZEUMOK A TUDOMÁNY SAJÁTOS MŰHELYEI

A megyei múzeumi szervezetek létrehozásának eredeti célja

A szolnoki Damjanich János Múzeum főépülete. Kozma Károly fotójaAz 1950-es években már gőzerővel folyik a társadalom tulajdonviszonyainak, intézményrendszerének átalakítása. Érintette ez a múzeumügyet is. Az addig többnyire városi vagy egyházi, illetve civil szervezetek kezében lévő gyűjtemények, sőt néha magángyűjtemények is köztulajdonba, azaz állami tulajdonba kerültek. „1949-ben alakult meg a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, hogy a közgyűjtemények állami kézbevételét elősegítse, új múzeumi rendszert alakítson ki. Ez a központi szerv, majd az 1953 után a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya, s ennek jogutódai koordinálták a múzeumi munkát. Egységes szervezeti rendszert igyekeztek létrehozni, központi keretből pénzt juttattak gyűjteménygyarapításra, kiállítások rendezésére, s szakfelügyelet segítette a nyilvántartás, s általában a múzeumi munka egységesülését..” – írja 1989-ben Selmeczi Kovács Attila. (Selmeczi Kovács A., 1989. 307.) Alig másfél évtized múlva ez a központosított rendszer ismét átalakult. A MOK és a minisztérium bábáskodásával megteremtettek egy erősen központosított, némileg mégis decentralizált múzeumi hálózati rendszert, amely 1963. január 1-től kezdte meg működését. Hasonló módon szervezték meg a levéltárak, könyvtárak és a művelődési házak szervezetét is. Ezzel a közgyűjtemények történetében új korszak kezdődött, s ez a nagy múltú megyerendszerre épült.

Megyénként alakítanak ki egy-egy központot (rendszerint a megyeszékhely), s a kisebbeket (tájmúzeumok, városi múzeumok, helytörténeti gyűjtemények, emlékházak, helyben megőrzött műemlékek, stb.) ezeknek rendelik alá. Ez egyfelől nyereség volt a  közgyűjtemények számára, mert addig soha nem látott anyagi támogatásban részesültek a múzeumok. Mindenütt kialakították az egységes nyilvántartást, szakemberek vették át a gyűjtemények kezelését, rendszeres továbbképzéseket szerveztek, közös feladatokat rendeltek el (pl. műhelyek, tárgyegyüttesek gyűjtése, tematikus kiállítások rendezése).

A Damjanich Múzeum állandó régészeti kiállításának részlete. Kozma Károly fotójaA megyei múzeumok a minisztériumnak évi jelentéseket küldtek, amelyekben a gyűjteménygyarapítástól a munkatársak egyéni kutatásán át a kiállításokról, a múzeum gazdasági helyzetéről egyaránt beszámoltak. Ezeket Kiss László összesítette, mindenki megkapta és a múzeumi szakágak évi konferenciáján megvitatták, értékelték. Fontos eszköze volt a kapcsolattartásnak, az azonos témán dolgozó szakemberek tájékoztatásának. Megszervezte a minisztérium a szakfelügyeleti rendszert is és szakáganként évi továbbképzéseket tartott. A megyei és nagyobb múzeumok állandó (tíz évre tervezett) kiállítását is központi szakgárda rendezte meg. Egy idő után a múzeumok összesített bibliográfiáját is kiadták. 1962-től jelenik meg folyamatosan a „Múzeumi Közlemények” című folyóirat, amely a vidéki múzeumoknak is fontos fóruma. (Lásd: Selmeczi L., 1986. és a hozzá csatolt bibliográfia.)

Ez mindenképpen a színvonalat emelte és közös vállalkozásokra sarkallt. Ugyanakkor másfelől megkötötte az alkotóerejét azoknak, akik addig igen csekély fizetésért, sokszor ingyen végezték ezt a munkát, szerveztek, alapítottak gyűjteményeket, nemszeretem, rájuk kényszerített  feladatokat kellett megoldaniuk (pl. az állandó évfordulók, ünnepek alkalmából rendezett kiállítások, ezzel összefüggő gyűjtések, kutatások). S ez csak az egyik célja volt az átszervezésnek, új, központosított rend kialakításának. A fő cél egészen más volt. Érdekes módon hivatalosan a megyei múzeumi szervezet létrehozásának szükségességét a decentralizálással indokolták, holott a cél a központi ellenőrzés lehetőségének megteremtése volt. Selmeczi László így ír erről 1986-ban: „A megyei múzeumi szervezetnek a létrejötte alapvetően annak a helyes művelődéspolitikai törekvésnek volt a következménye, amely igyekezett felszámolni Budapest művelődési monopóliumát, megerősítve a vidéki (tudományos, művészeti) életet.” (Selmeczi L., 1986. 252.)

A korszakban minden hasonló jellegű, állami felügyelet alá tartozó, ekként szervezett intézményrendszer, azt a ki nem mondott célt szolgálta, hogy az itt dolgozó emberek valamennyi megnyilvánulása a hatalom számára ellenőrizhető legyen. A gyárakban a szakszervezetek és a párt a munkásságot, az állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben a parasztságot, a tantestületekben a pedagógusokat, a különböző szövetségekben, alapokban a művésztársadalmat és így tovább. Ha valaki mindezekből még kimaradt volna, annak hatósági, rendőri, besúgói hálózat vigyázta lépéseit. Bonyolult rendszer épült ki, melynek feltárásával, működésének megismerésével a történészek még hosszan elbíbelődhetnek. A cél világos volt: egy a hatalom által ellenőrizhető, s így kézben tartható társadalmat, társadalmi intézményrendszert létrehozni, amelyet aztán a hatalom birtokosai mindenkori céljuk, elképzelésük szerint fel tudnak használni. Nem hivatkozunk itt a történetkutatás eredményeire, hogy alátámasszuk mondandónkat. Elegendő csak arra utalni, hogy az állam és a párt szervei, intézményei tükörképei voltak egymásnak, de a párt döntött először mindenben.

Az élni akaró emberek javarésze, ha érezte is, hogy erősen megkötik szabad akaratát, mozgását, befolyásolják gondolkodását, nem sokat tehettek ellene. Elfogadták, el kellett fogadniuk ezt az állapotot és legfeljebb a mormogás jogát fenntartva végezték dolgukat. Amúgy idomultak a körülményekhez, maguk észrevétlenül idomítottá váltak. Mások meg fel sem ismerték helyzetüket, természetes állapotnak fogták fel dolgukat vagy ellenkezőleg, felismerték benne az érvényesülés, a magasabb poszt, a jobb életvitel lehetőségét, s tisztekként emelkedtek ki e hatalmas hadseregből. A társadalom betört. Az élet ment tovább.

A szolnoki múzeum állandó néprajzi kiállításában látható szűcsműhely. Kozma Károly felvételeIdő teltével azonban az egységesnek szánt új és ellenőrizhető rendszerben (amelyben azért értéktermelés is folyt, hiszen csak ez tarthatta fenn az egészet), egyes csoportoknak, intézményeknek külön céljai, jogos igényei, sajátos elképzelései, törekvései kezdtek megfogalmazódni. S mert szüksége volt a fennálló rendszernek, a létező társadalomnak az értékekre, ezeket nem vehette semmibe. Az engedékenység lazított a szorító fogáson. Bizonyos pontokon ezek az igények nagy erővel, sokszor durva közvetlenséggel jelentkeztek (ezekre lecsaptak), másutt meg sajátos képződmények jöttek létre. Olyanok, amelyek a kialakított rendbe beilleszkedtek, de nem azt a szerepet játszották el, amit nekik írtak. Jómagam a múzeumok, közgyűjtemények törekvéseit ez utóbbi csoportba sorolom.

A megyei múzeumi rendszert – immár történeti távolságból visszapillantva, de a folyamatot aktív kortársként is értékelve – a létező szocializmus egy olyan mesterségesen szervezett, majd társadalmilag elfogadott intézményrendszerének tekintem, ahol az eredeti központi törekvések és akarat nem tudott érvényre jutni. Minduntalan szelíd ellenállásba ütközve hasznos és jól működő, a tudományos életet, a közgondolkodást előre vivő, a nemzeti kincseket nagymértékben gyarapító, tagjait a szélsőségektől védő intézményhálózattá vált, s amelyet ma,  – mert az erkölcsi próbát kiállta – inkább oltalmazni, segíteni, mint támadni és megbontani kell. Ínséges időben ne vessünk baltát a mégoly gyengén termő fa tövére sem!

Hogy van-e ebben valami igazság, ahhoz röviden fel kell vázolnunk a megyei múzeumi szervezet eddig, több mint négy évtizedes történetének néhány vonását a tudományos kutatás szemszögéből.

A múzeumalapítók és vidéki kutatók társadalmi megbecsültsége a szervezet létrejötte előtt és után

A polgári korszakban a vidéki Magyarországon is erős igényként jelentkezett városainkban, hogy közgyűjteményeket, azaz könyv- és régiségtárat hozzanak létre. Az igazi város fogalmához ez a kiegyezés korában már hozzátartozott, majd a millennium utáni évtizedben szinte feltétele lett. Nem is hiányoztak ehhez a megfelelő, elhivatott, rendszerint tanáremberek. De voltak földbirtokosok, egyházi személyek, vagyonos polgárok, akik ugyanezen munkálkodtak, akár mint pártfogók, akár világban tett útjaikról érdekes tárgyat hozó vagy gyűjtő polgárok, akár mint maguk is kutatást folytató tudós emberek. Ma már eléggé ismert az egyes vidéki múzeumok története, sok helyütt 130-150 éve tarthatnak számon ilyen gyűjteményeket. Történetükből hősies harc rajzolódik ki. Elődeink a gyűjteményt befogadó épület, a fejlesztés, az állagvédelem pénzszerző harcainak katonái is voltak a kutató- és gyűjtőmunka mellett. Wosinszky Mór, Józsa András, Györffy István, Laczkó Dezső, Tragor Ignác neve ma büszkén díszlik egy-egy szép múzeum homlokzatán. Más múzeumalapítók neve nem került oda, de számon tartják őket, utcákat, tereket, intézményeket, díjakat neveznek el róluk, megülik kerek évfordulóikat, feldolgozzák, megírják életrajzukat, értékelik munkásságukat. Tariczky Endre Tiszafüreden, Balogh Béla Szolnokon, Butyka Béla Törökszentmiklóson, Varga Lajos Tiszaföldváron, Turcsányi István Kunszentmártonban, hogy csak néhány megyénkbeli elődünket említsek. Némelyiküket magam is ismertem. Mint ifjú kollegát fogadtak bizalmukba, segítettek abban, hogy hivatássá érlelődjék foglalkozásom. A hősi korszak arany lapjait olvasgatva ma büszkék vagyunk rájuk, küzdelmüket felemelőnek tartjuk. Jól tudjuk azonban, hogy nagyobb részük ezt nem így élte meg. A város bogaras embereinek tartották őket, s miközben nagy tudásukat sokak elismerték, hivatkoztak rájuk, szaktekintélyként emlegették, a kisváros társadalmában – hacsak nem állt mögötte nagyobb vagyon – kevés tekintélyük volt. A helyi intelligencia értékrendje szerint az ügyvéd, az orvos, a köztisztviselő, a pénzember, a vagyonos kereskedő, iparos, cégtulajdonos mögé szorultak. Állandó, tudomány iránti odaadó szorgalmát legtöbben mániának, a közgyűjteményért való harcát, mecénás keresését siránkozásnak, koldulásnak tekintették, s nem megbecsült alakja, hanem inkább figurája volt a kisvárosnak. Olyan, mint a részeges falusi kántor, a nők iránt nem közömbös plébános, a kikapós menyecske, a patópálos kisnemes, a göregáboros falusi bíró. Bevették a kaszinóbeli társaságba, de ott a kártya- vagy dominóasztalnál inkább kibicelt, mint játszott. A társaság rajta és a zeneszerzői ambíciókat is dédelgető zenetanár, karnagy vagy kántor személyén élcelődött, engedett meg olykor rosszindulatú tréfákat is magának. A helyi anekdoták között fel-feltűnik a helyi tudós alakja, aki tanári rangjához méltatlan munkát végez (cipekedik, talicskán szállít poros tárgyakat; sikálja, kenegeti, ragasztgatja őket; pakol, költözik egyik helyről a másikra). Akihez be lehet vinni vagy küldetni összeaszott vadgesztenyét kloroformba téve, mint tengeri nyúl agyvelőt; hatalmas úritököt több méteres szárral, hogy határozza meg miféle ősnövény; kenyérbélből készített, megpenészedett gombát kövületként a szertár vagy gyűjtemény részére; ócska vasat elásni Attila kardjaként; jelenteni, hogy hol van a nagy hun király koporsója; tanácsot adni külföldi útja előtt arra nézve, hogyan foghat el a Szahara átszitálásával élő oroszlánt. Jókainak, Mikszáthnak, Móricznak, Vas Gerebennek, de magának Móra Ferencnek sem kerülte el ez a figyelmét. Igen. Kis túlzással ilyen volt az a kép, amit a korai korszakban a múzeumügy, a helyi tudomány előlendítésén fáradozó elődeinkről megalkotott a közvélemény még fél évszázaddal ezelőtt. –  Dr. Varga Lajos tiszaföldvári földrajz tanár, az első magyar földrajzi múzeum megalapítója (Tiszazugi Földrajzi Múzeum) születésének 90. éves évfordulóján a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága tiszteleti kötetet adott közre. Szabó István róla is írván közzéteszi az ő hozzájárulásával egy Kaposvári Gyulának, a későbbi Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatójának levelét. Ebben szól arról, hogy milyen viszontagságos úton kellett végigmennie, hogy álma a földrajzi múzeum létrejöhessen. Idézünk ebből néhány sort, amelyet akkor írt, amikor már szervezték a megyei múzeumokat és ez az ő önállóságát is veszélyeztette volna: „… Nos én vállaltam és nem néztem soha a kapott órakedvezményt, vagy a dolgok könnyebbik végét. Ha kellett talicskát toltam tele múzeumi anyaggal (6 év alatt öt alkalommal költözött a múzeumi anyag), négykerekű húzós kocsit húztam-toltam, kezemben, kerékpáron, hátizsákban cipeltem az anyagot, ha nem volt pénzünk napszámosra. Volt nem egy kiállításunk, amelyre lakásunkból családommal cipeltük át a Művelődési Otthonba a kiállítási anyagot. Eléggé sok pénzem is fekszik a múzeumban, olyan pénz, ami soha nem térül meg. Mászkáltam gyalog, és kerékpáron a Tiszazugban vagy távoli hegyvidékeinken gyűjteni, megfigyelni, fényképezni, cipekedni. Ez utóbbihoz tudnod kell, hogy szív dolgában nem a legjobban állok, évek óta különböző orvosságokon élek…” (Szabó I., 2003. 208.) Mi tudjuk, hogy ez milyen méltatlan, s mi van még ezen túl, amit nem ismernek. Mi tudjuk, hogy mennyire nehéz egy tárgyat megszerezni főként, ha ellenértéket nem adhatunk. Mi tudjuk, hogy mily nehéz volt állandó épületgondok miatt költöztetgetni, óvni egy-egy összeállt gyűjteményt. Mi tudjuk, hogy a két háború között hogyan óvták meg a műkincseket az azért felelősséget érző, akkor még múzeumőröknek nevezett elődeink vagy a még hivatalosan a gyűjteménynél nem is dolgozó elhivatottak. S mit jelentett egy tanítónak, tanárnak, a nemzet napszámosainak saját pénzen kutatni, a falvakat gyalog vagy kerékpárral járni, s helyette nem valamely jövedelmezőbb elfoglaltságot találni a család érdekében. A megyénkből említettek között számos erről tanúságot tevő elődöm nevét csak tisztelettel említhetem, s említhetnek hasonlókat más hozzám hasonló korú muzeológusok is.

Az 1949-ben végbevitt államosítás és központosítás ebből az állapotból emelte ki a múzeumügy munkásait, s ismerte el egyben addigi áldozatos tevékenységüket. Sokak a létrehozott gyűjteménnyel együtt közalkalmazottá váltak, hivatalosan elismert személlyé, akik fizetést és intézményük fenntartásához bizonyos rendszeres támogatást kaptak. (Itt most bizonyos politikai szempontú szelektálásról, egyes emberek visszaminősítéséről nem szólok.) A megyei múzeumi szervezet kiépítése pedig ezt az állapotot nemcsak rögzítette, de új lehetőségeket nyitott meg a vidék tudományos élete számára.

A megyei múzeumok munkatársainak összetétele

A szolnoki múzeum állandó történeti kiállításának részlete. Kozma Károly fotójaEzzel a régi, elhivatott gárdával kezdte meg a frissen kialakított megyei múzeumi szervezet munkáját. Az átszervezés nem mindenkinek volt ínyére. A hierarchikus szervezetbe való bekényszerítést, a központosítást a sokat megért gárda eleinte ellenkezéssel fogadta. Gyűjteményeik és a szabad kutatás védelmében sokan megpróbáltak kívül maradni. Leginkább attól tartottak, hogy értékesebb tárgyaikat majd központi helyre (Nemzeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, megyei múzeum) szállítják. Ilyen témájú hivatalos és baráti levelek a múzeumok irattárában, adattárában mindenütt bőségesen vannak. Megyénkben leginkább Varga Lajos tiszaföldvári és Györffy Lajos túrkevei múzeumvezetők írogatták ezügyben a legtöbb levelet. Az előbb idézett Varga Lajos levél is aggodalmát fogalmazza meg négy pontban az új szervezettel kapcsolatban. Félti múzeumát, gyűjteményi anyagát, önállóságát, s azt, hogy az emberek, akik eddig lelkesen és öntevékenyen dolgoztak az utasításoka. A miatt kedvüket vesztik. Csak később győződtek meg arról, hogy ettől nem kell tartaniuk. Az alaphangot azonban megütötték: nem szabad minden felülről jött intézkedést végrehajtani szolgai módon és azonnal. Ezt a taktikát még a legprecízebb emberek is alkalmazták. Megvárták, amíg egy új ötlet nagy lobogású lángja lelohad, s ha maradt izzó parazsa, csak akkor kezdtek főzni. A taktika bevált, s ezt az újonnan munkába álló következő generáció is átvette és alkalmazta.

A közgyűjtemények már a korábban is menedék helyei voltak a lefokozott, félreállított embereknek (a koalíciós időkben, majd azt követően). Bennük sohasem volt hiány. Csak utalok Féja Géza, Németh László, Vekerdi László nevére, az akadémiáról kizárt professzorok egész seregére, akik bibliográfiák, oklevéltárak összeállításával foglalatoskodtak, hogy a szakmában maradva ne kelljen méltatlan vállakozásokban részt venni (pl. Kosáry Domokos, Wellmann Imre, Benda Kálmán, Makkai László). Ez az utánpótlás sohasem apadt el. Kiragadott példaként megemlítem Debrecent a kollégiumi gyűjteményével, ahol Makkai László, Módis László, Für Lajos talált menedéket vagy a Déri Múzeumot, ahol a most 80 éves Módy Gyöggyel, Szilágyi János Györggyel, Julow Viktorral, Balogh Istvánnal, Makkai Jánossal, Kralovánszky Alánnal folytatódik ez a sor. Jól indult egyetemi tanári, nagyra hivatott kutatói pályák törtek meg, szorultak pályaszélre, akadtak el megkezdett munkák, késett beérésük, csökkent hatásuk a szakma örök kárára. Ám amily nehéz helyzetbe kerültek egyénileg ők maguk, annyit nyertek velük a befogadó, a menedéket adó könyvtárak, levéltárak, fordításokat juttató kiadók, s főként a szempontunkból fontos múzeumok. Megemelték a színvonalat. Julow Viktor egyetemi karrierjét kettétörhették, de neki köszönhető, hogy megalapozódott Debrecenben egy irodalmi múzeum. Balogh Istvánt, aki Ecsedi-Zoltay-Sőregi örökébe lépett, ingázásra kényszeríthették Debrecen és Nyíregyháza között ’56 után, de az egyetemről kitoloncolt Szabó István-Balogh István tanítvány Módy György a múzeum falai között vihette tovább szellemiségét, szerkeszthette magas szinten az évkönyvet, más kiadványokat, s állított mércét a fiataloknak. Midőn idős korukban munkáik javát egybegyűjtve külön kötetben jelentek meg az amúgy publikálási nehézségek miatt szanaszét szórt munkáik, életmű bibliográfiáik, ámulunk el, hogy milyen fajsúlyú kutatókat igyekeztek félreállítani. (Csak a Déri Múzeumot véve: Balogh I., 2001. – Varga Gy, 2004. –  Módy Gy., 2006.)

Az új struktúrában lehetővé vált, hogy egy-egy megyei szervezeten belül a múzeológia valamennyi ága kiteljesedhessen (pl. különböző korokkal foglalkozó régészeik legyenek), növekedjék a szakképzett muzeológusok és munkájukat segítő restaurátorok, népművelők, rajzolók, kiállításrendezők, gazdasági szakemberek száma. Jóllehet központi előírások, szabályok voltak, az egyes megyék mégis korábbi hagyományaiknak, adottságaiknak megfelelően alakíthatták ki saját szervezeti rendszerüket. Pl. volt, ahol a régészet csak a megyeközpontban létesített állásokat, másutt egy megyén belül több kisebb centrum is jött létre (pl. Szolnok vagy Békés, illetve Csongrád vagy Pest megye). Egyik helyen a néprajz, másikban a képzőművészet, harmadikban a szabadtéri múzeum vagy a történeti kutatások bizonyultak a legerőteljesebb ágazatnak. Függött ez attól is, hogy hol volt erőteljes a könyvtár, a levéltár, volt-e egyetem, főiskola, kutatóintézet. De nem soroljuk tovább ezeket a különbségeket, mert most nem erről beszélünk. Vele csak azt szerettük volna igazolni, hogy az erős központosítási igények ellenére a helyi sajátosságok, kialakult hagyományok, meglévő adottságok is érvényre juthattak. A múzeum munkatársai úgy érezhették, hogy érdemes tenni valamit az intézményért, dolgozni, küzdeni a munkavégzés szabadságáért.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy magában a központban, a minisztérium Múzeumi Főosztályán is elhivatott szakmabeliek álltak. Az előkészítésben olyan szakemberek vettek részt, mint Balassa Iván (1961-től tudományos osztályvezető), illetve Kovács István, Kiss László, Béni Gyöngyi, Prandler Zoltán, Füzes Endre, Kapusi András. Ők rakták le az alapokat. Elismert szaktekintélyek voltak és az új rendszer kialakításánál a szakmai szempontokat részesítették előnyben. A későbbiekben ők és utódaik számtalanszor álltak a szakma mellé, védték a tudomány érdekeit a megyei adminisztráció nem egyszer merev, bürokratikus álláspontjával szemben.

Meggyes László festőművész egy régészeti feltáráson dokumentál Abádszalók mellett. Benedek Csaba fotójaA múzeumokkal ugyanis a megyei tanácsok hivatali apparátusa nehezen boldogult. Tudományos jellege miatt nem tudta besorolni intézményei közzé. A művelődési házakat, a közkönyvtárakat (leszámítva néhány hagyományosan erős megyei vagy városi központot, ahol tudományos kutatás is folyt) könnyebben utasíthatta, tetszése szerint kezelhette. Ugyanezt nem tehette meg a múzeumokkal. Az ott dolgozó tudományos kutatóknak önálló véleménye, saját akarata volt. Nem érvelhettek azzal, hogy ez így van a megjelent lexikonokban, tankönyvekben, szemináriumokon használt brosúrákban, mert – s ezt meglepetéssel látták –, ezeket a kézikönyveket többnyire ők írták. Sok mégoly nagyhatalmú, nagytekintélyű tanácsi osztályvezető is óvakodott velük vitába keveredni. Kellemetlennek és tekintélyét rombolónak gondolta a velük való polemizálást. Nagyon sok hivatalnok számára kezelhetetlen volt a múzeumi munkatársi gárda és a múzeum, mint intézmény. Különlegesnek tartották, mint vasak közt a harapófogót. Éppen ezért nem csoda, ha általában nem kedvelték sem magát az intézményt, sem az ott dolgozókat. Persze nem általánosíthatunk, mert mindenütt voltak partnerként viselkedő, művelt emberek az apparátusban is. Az ilyenek, ha kellő pozíciójuk és hatalmuk volt, felvirágoztathattak egy-egy múzeumi szervezetet, vagy kellő támogatásban részesíthették egy-egy vállalkozásukat. Ellenkező esetben a múzeum kevesebb támogatásban részesült, mint más kedveltebb megyei intézmény. Idő múltán azonban a megyei múzeumi szervezet mindenütt megállapodott, kivívta az őt megillető helyet a megyei intézmények között, s egyre nagyobb lett megbecsültsége mind helyben, mind országosan. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy ekkora már a közigazgatásban dolgozók is csak képzett szakemberek lehettek.

Meg kell említenünk még egy fontos tényezőt, amely a muzeológusok szakmai színvonalával, tudományos felkészültségével és szakma iránti elkötelezettségével közvetlen kapcsolatban áll. Magyarországon 1923-ban hoztak törvényt arról, hogy a közgyűjteményekben dolgozóknak egyetemi végzettséggel, szakirányú gyakorlattal, de legalábbis tanári diplomával kell rendelkezniük. Ezt minden később keletkezett törvény újra és újra megerősítette. Ehhez a megfelelő képzési feltételeket, tanfolyamokat, továbbképzéseket is mindenkor megteremtették. Nem kerülhetett hát be a múzeumba szakképzetlen, ezeknek a feltételeknek eleget nem tevő ember, s így nem vált később sem kádertemetővé. Ellenkezőleg, mint láttuk félreállított tudósok, tehetségek eliziumaként tartották számon. Ugyanakkor az igazgatói státust nem kötötték semmiféle feltételhez. Hogy mégsem lepték el félretolt káderek a múzeumot, annak egyik oka a gyenge fizetés, másik  a múzeum káderek között kelt „rossz híre” volt. Ilyen szellemi környezetben kellemetlenül érezték volna magukat felkészületlen emberek. A hetvenes évek második felétől azonban javul a vezetők anyagi helyzete, hivatkozva a létszám emelkedésre, igazgató helyettesi, gazdasági igazgatói és egyéb státusokat  létesítve néhány ejtőernyőst bizony ledobtak. Szerencsére a szakma hűvös fogadtatása lecsendesítette, majd megállította ezt a folyamatot.

Az MSZMP Központi Bizottsága 1974-ben a közművelődés helyzetét kívánta megreformálni. Ennek nyomán született meg az 1976. évi V. tc. a Közművelődésről. Mélyen érintette ez a múzeumokat. A népművelők, akik többségükben nem folytattak tudományos kutatómunkát, nagy számban jelentek meg a múzeumokban, s több helyen szinte átvették a vezetést. A múzeum munkatársaitól sohasem volt idegen a népművelés, a tudományos eredmények népszerűsítése. Ettől kezdve ezeket az eredményeket mások kezdték közkinccsé tenni, s a dolgok természete miatt ők kerültek reflektorfénybe, váltak fontosakká. Idő teltével a múzeumok jól működő belső szervezete megemésztette ezt és javára fordította. A dolgok, személyek, szakmák a helyükre kerültek. Persze a mai pályázati rendszerben még mindig nagyobb eséllyel lehet támogatást szerezni egy kiállításra, fesztiválra, konferenciára, mint pl. gyűjteménygyarapításra, állagmegóvásra vagy kutatásra. Holott az utóbbiak nélkül nincs tudományos népszerűsítés sem.

Nincs terünk itt valamennyi, a vidéki múzeumi szakalkalmazotti gárda jellegét és összetételét meghatározó, befolyásoló vagy árnyaló tényező bemutatására. Úgy vélem, hogy az eddig elmondottak alapján is megfogalmazhatjuk a megyei múzeumi szervezetek helyét, felvázolhatjuk helyzetét a megyei intézmények rendszerében.

A megyei múzeumi szervezetben az 1960-as évek végére egy nagy múltú, elhivatott, szakmailag felkészült muzeológus gárda alakult ki, akik a központilag kidolgozott rendszer szerint megkezdték a gyűjtemények revízióját, egységes nyilvántartásba vételét (ha épület és raktárnehézségekkel küzdöttek is és nagyobb segédszemélyzetre lett volna szükségük), nagyarányú gyűjtő és feltáró munkába is fogtak, s a múzeumba bevitt tárgyi anyagot (régit és újat) többé kevésbé biztonságban tudhatták, mindenütt (központi kivitelező gárda segítségével: KMI) állandó kiállításokat hoztak létre, melynek esztétikai színvonala egyúttal mércéjéül szolgált a helyi  időszaki kiállításoknak is (megyei kiállításrendező csoportok). A vidéki és központi múzeumok számára egyre gyarapodó szakáganként rendszeres szakmai találkozókat, továbbképzéseket rendeztek, amelyek mind a gyűjtemények kezelését, mind annak tudományos feldolgozását, mind a múzeumban folyó egyéni tudományos munkát és a népművelés kérdéseit érintették. Idővel megteremtették évkönyveiket, periodikáikat. A kor viszonyaihoz képest a múzeológusok lehetőséget kaptak arra is, hogy rövid (általában tíz napos) tanulmányutakat tegyenek az úgynevezett baráti államokban. A legtöbb megyében komoly külföldi kapcsolatokat alakítottak ki, nemzetközi konferenciákat szerveztek, a kiadványcsere révén jelentős könyvtárakat mondhatnak magukénak kisebb gyűjtemények is.

Így összefoglalva ideálisnak, túl szépnek tűnhet ez a rövid összegzés. Kétségtelen tény, hogy a korábbi állapothoz képest nagy előrelépés történt. Mi, akik ezekben az években erőnk teljében dolgoztunk, tisztában vagyunk azzal, hogy mennyi igazság van ebben, milyen korlátok között valósulhatott meg egy-egy akció, s hol voltak bántó, sokszor orvoslást nem nyerő kóros jelenségek, felcsillanó, de rögtön el is szalasztott lehetőségek.

Jómagam is sok dologtól szenvedtem. Mégis azt kell mondanom, hogy a tudománytörténet az ide vezető utat és az ezt követő jó két évtizedet a magyar muzeológia, a vidéki szervezett tudományos kutatás történetének kiemelkedő korszakaként tartja majd számon.

A (vidéki) múzeumi tudományos kutatás jellemző vonásai

Halászkunyhó a szolnoki múzeum állandó néprajzi kiállításában. Kozma Károly felvételeA múzeumi tudományos munka fő sajátossága, a múzeumnak, mint  kulturális intézménynek a lényegéből következik. A múzeum összegyűjti és őrzi, tudományosan feldolgozza és közvetíti a természeti értékeket és az emberiség szellemi örökségét. A múzeumi tudományos munka legfőbb jellemzője, hogy forrása eredendően a gyűjteményi anyag. Jól tudjuk, hogy nem véletlenül kerül a szövegbe az eredendően szó. Idők folyamán a múzeumokkal szemben támasztott igény, s vele a múzeumi tudományos kutatások nagyon sokat változtak. Mégis azt kell mondanunk, hogy a gyűjtő-őrző munkára épülő tudományos kutatás, mint alapvető követelmény a múzeumi tudományos munkának jellegzetes vonása maradt. Nem igen van olyan múzeumi szakember, aki ne venné tekintetbe a tárgyi, adattári, fotó, hang- vagy egyéb anyagot egy tanulmány megírásakor. A tereppel való állandó kapcsolat, a begyűjtött konkrét anyaggal való számtalan foglalatosság (leltározás, leírás, kiállításra való előkészítés, fényképezés, a gyűjteményrészek egymással való összehangolása, stb.) szemléletformáló tényező. Ugyanis a gyűjteményi anyaggal való együtt élés nem csupán a közvetlen feldolgozást, a direkt hivatkozást, az illusztrációk bővebb voltát jelentik, hanem egy más kutatói felfogás, látásmód kialakulását is. A múzeumban keletkezett tudományos munkák javarészének szemléletében jelen van az empíria. Tüntesse fel a szerző magát bármilyen tudományos elmélet, iskola hívének is, ha igazi muzeológus legalább az anyagközelség és (tény-)anyagtisztelet miatt ez megjelenik szemléletében. Nem akarok itt idézni olyan szerzőket, akik az empirikus megközelítést korszerűtlennek tartják, egyenesen alacsonyabb rendűnek bélyegzik, mert méltatlan vitába bonyolódnék. Inkább arra vagyok büszke, hogy akár másfél évtizede publikált efféle írások – nem lévén tartó anyaguk, szilárd vázuk – mára összeomlottak, miközben a lesajnált cikk legalább tényanyagával, de nem ritkán ebből következő megállapításaival tudományos életünk részévé vált.

Amikor az empirikus szemlélet meglétét emlegetem nemcsak a gyűjteményre, hanem magára a gyűjtésre, a tereppel, az emberekkel való állandó kapcsolatra is gondolok. Amikor a néprajzos több közösséggel állandóan kapcsolatban áll, figyelemmel tudja kísérni az apró, akár évente végbemenő környezetváltozásokat (pl. szőlők vagy gyümölcsösök kivágása, egy-egy földdarab elhagyása vagy birtokba vétele, egy út, kis átjáró, gyaloghíd megépítése, egy vasútvonal vagy buszjárat megszüntetése, stb.), önkéntelenül is érzékeli, felméri ezek hatását, látja az ezek nyomán megindult új folyamatokat. Tudja, mit jelent egy-egy személyiség eltűnése az egész közösség vagy csak egy család számára. Lerakódnak ezek az ismeretek, tapasztalatok, megfigyelések, s befolyásolják a múlt adatainak, folyamatainak értékelésében, más közösségek – melyekről csak olvasmányaiból szerzett ismereteket – jobb megértésében. Ha pedig mindezt tudatosan is tanulmányozza, elemzi, feltár egy homályosan jelentkező, épp hogy érzékelt tendenciát, új felfedezéseket tehet. A vidéki múzeum a tereppel, a társadalommal, az egyes emberekkel való közvetlen kapcsolatot megköveteli, szinte kikényszeríti.

Szóltunk arról, hogy az 1970-es évekre már egy-egy megyében szinte valamennyi múzeumi szakág művelésének megteremtődtek a feltételei. A régészet, a néprajz, a helytörténet, a képzőművészet, s a természettudomány valamelyik ága több szakképzett munkatársat jegyezhetett. A régészetben koronkénti specializálódás vált lehetővé. Ők többnyire a megye központjában külön osztályt alkotva együtt voltak jelen. A néprajzban, mert egyszemélyes kisebb gyűjtemények főként ilyen anyaggal büszkélkedhettek, jobban szétszóródtak a szakemberek. Helyben mindenesek voltak, de általában mindenkinek volt néhány választott témája, amelyet mélyebben, intenzívebben, s nemcsak múzeuma gyűjtőterületén művelt. A történészek korszakonként oszlottak meg, illetve egy-egy nagyobb városban, tágabb térségben az egész területtel foglalkoztak. De nem tisztem, hogy valamennyi szakágat elősoroljak. A lényeget az eddigi példák alapján is megfogalmazhatom. Bármelyik szakterület művelőjének módjában állt a megyén belül komoly helyi ismeretekkel rendelkező, más szakágbeli kutatóval konzultálni, ha ennek szükségét érezte. Ha saját kutatásaim során  bizonyos kétségeim támadtak, nem tudtam továbblépni, egyáltalán nem közömbös, hogy ezt valakivel alaposan megbeszélhettem. Méghozzá olyannal, aki ezt a térséget, kort más szempontból ismeri, s arról is tud, hogy én mivel foglalkozom, mit csinálok, hol tartok. Ha maga nem tud segíteni, ajánlani tud másokat, akiket érdemes felkeresni. Utána tud nézni bizonyos irodalomnak, összefüggésnek. Etekintetben egy megyei múzeumi szervezet, egészében véve hasonlítani kezdett egy kutatóintézethez, egyetemhez, ahol értő kollegákkal vitathatja meg valaki felmerülő kétségeit, s nem kell a kátyú sarából ömagát kihúzni, egyedül tipródni. Nagy segítség volt ez. A néprajzban számos úgynevezett interdiszciplináris téma került napirendre ekkor, melyhez nyelvész, biológus, irodalomtörténész, régész, történész szükséges. Milyen nagy előny az, hogy mindez egy megyei szervezeten belül megoldható. Másfelől a múzeum, mint  helyben tudományos intézményként számon tartott intézmény más e térségben működő tudományos intézményekkel is kapcsolatokat létesített. A muzeológus hivatalosan is fordulhatott segítségért, működhetett együtt intézményesen is ott dolgozó kollegákkal (pl. mezőgazdasági, hidrológiai, orvostudományi, közgazdasági, szociológiai kutatóintézetek, kutatási programok).

Mindez még csak feltétel, lehetőség és nagy szerepe van benne a véletlennek is. Ott, ahol volt egy-két tettre elszánt gondolkodó ember a lehetőségből valóság lett, tudatos program, szilárd együttműködés. A hetvenes évek elejétől indulnak országszerte nagyobb számban olyan, többnyire néprajzosok szervezte komplex kutatások, amelyek egy-egy falu, város vagy kisebb táj kultúrájának alapos megismerését tűzték ki célul. Nem előzmény nélküliek ezek. Mind a két világháború között, mind a koalíciós korszakban sikeres akciókat szervezett a  Teleki Intézet, Magyarság Tudományi Intézet, különböző cserkész csapatok, egyházi ifjúsági szervezetek, Népművelési Intézet, Néprajzi Múzeum és sorolhatnók. A hatvanas évek végétől a múzeumok indítottak efféléket azért, hogy több szakma összefogásával megismerjenek egy-egy területet, tárgyakat gyűjtsenek, a múzeumi gyakorlat lehetőségét biztosítsák a néprajz szakos egyetemi hallgatóknak. Ezek szervezeti rendszerét nem kívánom ismertetni, az sem áll szándékomban, hogy számba vegyem őket. Ha néhányat megemlítünk az ismertebbekből, tudja mindenki, hogy mire gondolok. Jászdózsa, Tiszazug, Nagykőrös, Szabadszállás, Kiskunmajsa, a Mezőföld, a Szigetköz, a Káli-medence, Répáshuta, Nyírbátor, Mozsgó, Kecel, az Ipoly-völgy (Börzsöny), a Bódva-völgy, a Tápió-mente, a Galga-mente, Bag emelkedett ki ezek közül, mint olyan, amelyet jelentős kötettel vagy tanulmányok egész sorával zártak le a szervezők, s egyértelműen a megyei múzeumi szervezethez kötött akciók voltak. Több esztendőn át folytatott, elmélyült kutatások voltak ezek, s az elért eredményekről rendszeresen konferenciákon számoltak be. Sajnálatos volt, hogy legtöbbjük nem méltó formában, az eredeti elképzelésnek megfelelően látott napvilágot, s jó néhányból nem lett kötet. A cikkek egymástól elszigetelt helyen jelentek meg, s ezért igazi jelentőségük, egymással való kapcsolatuk nem tűnik ki. Arra azonban elegendőek voltak, hogy egy-egy addig a néprajzi kutatás által nem is jegyzett közösséget, tájat bevigyenek a köztudatba, s eltűntessenek fehér foltokat. Másfelől a munkában résztvevők érdeklődését a rokon szakmák irányába tágítsák. Nem is beszélve a múzeum gyűjteményeit gyarapító jelentőségükről.

Az egymás mellett élés módot ad arra is, hogy állandó figyelemmel kísérjük a múzeológiai szakágak, tudományok eredményeinek, módszereinek alakulását, sőt közvetlenebb információt is szerezhettünk segítségükkel az európai kutatások, s múzeumi gyakorlat eredményeiről. Azt hiszem, ha nem lett volna e törekvések mögött a megyei szervezet, amely partner tudott lenni, ilyen találkozások nem jöhettek volna létre. Az ország más részeiből vagy külföldről a kollegáinkhoz látogató szakmai kiválóságokkal ismerkedhettünk meg. Ők eredményeikkel, kutatásaikkal, külföldi tapasztalataikkal sokszor napokig tartó beszélgetések során ismertettek meg bennünket, tágították szemhatárunkat. Bízvást mondhatom, hogy amikor még nyugatra nehéz vagy éppen lehetetlen volt kijutni, az ottani viszonyokról, tudományos irányokról, törekvésekről hiteles beszámolót kaphattunk olyan emberektől, mint Bökönyi Sándor, Bóna István, Soproni Olivér, Vértes László, Balogh János, Enyedi György, Aradi Nóra, Supka Magda, Sváby Lajos, Czine Mihály. S fogadhattunk határon túli kollegákat (Nagy Jenő, Nagy Olga, Ferenczi István, Ferenczi Géza, Váradi-Sternberg János, Tripolszky Géza), észteket, oszéteket, finneket, akikkel kölcsönös viszonyban álltunk. Amikor ezeket konkrétan is említem Jász-Nagykun-Szolnok megyére gondolok. Ám ez a megye az ország közepén van. Ennél sokkal intenzívebb kapcsolatai voltak kelet felé a határon túli magyarsággal a szabolcsi, borsodi, hajdú-bihari, békési, csongrádi kollegáknak. A dunántúliaknak pedig délre, nyugatra akkor, amikor a keleti országrészből, illetve vidékről oda még a lábunkat sem tehettük ki. Kis lehetőség volt ez és nem eléggé mély; mégis elindított valamit. Könyvekhez juthattunk hozzá, kapcsolatokat építhettünk ki, s valami beszivárgott belőle a kutatómunkánkba is. Arra pedig mindenképpen elegendő volt, hogy ne becsüljük túl magunkat, s most önként bevalljuk ennek fájó hiányát.

A megye múzeumai és egy-egy megyeszékhelyen létrejött, nagyobb kutatógárdával rendelkező központ nemcsak a muzeológusokat fogta össze, terelte egy mederbe kutatásaikat, hanem szellemi és nevelőközpontjává vált egy tágabb közösségnek is. A múzeumok mindenütt szellemi központokká is váltak, fórumai, alkotóműhelyei lettek a helyi értelmiségnek, érdeklődő diákságnak, művészkedő, alkotó embereknek. Megszületett pályamunkák, kiterjedt néprajzi gyűjtések, aktív segítségnyújtások sora (leletbejelentés, tárgyak, dokumentumok fellelése, kiállításokba való bekapcsolódás, konferenciákon való részvétel) tanúskodik erről. Sok embert múzeumi kapcsolatai ösztönözték doktori disszertáció megírására, egyetemre, főiskolára való jelentkezésre, helytörténet írására, helyi gyűjtemények, tájházak megteremtésére. Egy-egy múzeum szellemi központként működött, s főként olyan megyékben, ahol nem volt jelentős felsőfokú humán oktatási intézmény, a magasabb rendű kultúra ápolásának letéteményeseivé váltak, hiányt pótoltak. 

A kis gyűjtemények egészen a tájházakig vagy magángyűjteményekig ehhez a rendszerhez szervesen, s egyre szorosabban kötődnek hozzá és a helyi szellemi élet egyik éltetője, mozgatója, a civil lakosság értelmes időtöltése központjává váltak. Ez utóbbiak jó része az államnak, de még az önkormányzatnak sem kerül egy fillérjébe sem, mert a civil buzgalom tartja fenn. Sok szó esik arról, hogy gazdagabb államokban nagy múltú családok, pénzes emberek, újgazdagok segítik a gyűjteményeket, régészeti feltárásokat, tudományt. Ne feledjük, nálunk a volt parasztok, kispolgárok viszik féltett családi értékeiket egy falusi gyűjteménybe, s válik megfelelő s szakszerű kezelés esetén nemzeti kinccsé. Ne becsüljük ezt le, mert nagy áldozat. A szegény asszony fillérje. Büszkék lehetünk rá. Védenünk kell és segíteni. Igazi hungarikum ez a kiépült rendszer, amin persze van mit javítani, de csak úgy, hogy minden meglévő értékét körömszakadtáig védünk.

Szolnok, 2012. május 27.                    

IRODALOM:

BÉNI Gyöngyi-BALASSA Iván

1961. Magyar múzeumok. Budapest

KOREK József

1976. Gyűjtemények, múzeumok, muzeológia (Egyetemi jegyzet). Budapest

MÓDY György

2006. Historia et ars. Módy György válogatott tanulmányai. Ünnepi kötet Módy György tiszteletére, 80. születésnapja alkalmából. (szerk: Vajda Mária). Debrecen

SELMECZI László

1986. A hazai múzeumok. In: Lanfrancoi Binni-Giovanni Pinna: A múzeum. Egy kulturális gépezet története és működése a XVI. századtól napjainkig. Budapest. 1986. 241-291.

SELMECZI Kovács Attila-SZABÓ László (szerk.)

1989. Néprajz a magyar múzeumokban. Budapest-Szolnok

SZABÓ István

2003. EGy pedagógus sorsa a Tiszazugban a múlt század elején. Múzeumi Levelek 78-79. Szolnok. 167-214.

VARGA Gyula

2004. Granárium. Varga Gyula válogatott tanulmányai. (szerk: Vajda M.) Debrecen

Megjelent:

Magyarországi megyei múzeumok a tudomány sajátos műhelyei. In: Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei  Múzeumok Évkönyve XVI. Szolnok, 2007. 17-23.

Módosítás dátuma: 2012. május 30. szerda, 11:07