A moldvai magyarok

Románia keleti tartományában, Moldvában az 1992-es népszámlálás szerint mintegy 250.000 római katolikus él, márpedig ez az itt élÅ‘ katolikus lakosság magyar eredetű. Ezt a katolikus népességet mind a tudomány, mind a köztudat csángó néven ismeri. A csángó szó a ’kószál’, ’csavarog’, ’vándorol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, eszerint tehát a népcsoport neve világosan utal a csángók költözÅ‘, telepes mivoltára. A moldvai magyar etnikum azonban sem történeti, sem nyelvészeti, sem néprajzi szempontból nem tekinthetÅ‘ egységesnek.

A moldvai magyarokat a történeti források már a 13. századtól említik, eredetük kérdésére azonban a mai napig nem tudunk megnyugtató választ adni. A számos felfogás közül megdÅ‘lt már az, hogy a kunok leszármazottjainak tekintsük Å‘ket, s a honfoglalásban részt nem vevÅ‘, a Kárpát-medencén kívül maradó magyar töredéknek sem tekinthetÅ‘k. Mára az a nézet vált általánosan elfogadottá, hogy a Kárpát-medencébÅ‘l érkeztek mai telephelyükre valamikor a középkor folyamán. A kutatók többsége a Szamos-völgyi, sÅ‘t FelsÅ‘-Tisza vidéki magyarokkal hozza rokonságba Å‘ket, egy nyelvészeti elmélet szerint viszont a MezÅ‘ségrÅ‘l származtak el. Mindesetre általánosan elfogadott az a nézet, hogy a csángók Å‘sei egy tervszerű magyar birodalmi politika támogatásával érkeztek ide, s feladatuk a magyar királyság keleti határainak védelme volt. Ez a gyepűvédelmi célokat szolgáló betelepítés legkorábban a tatárjárás után (1241-42.), majd a 14. század elején történhetett, s egészen a mohácsi vészig élvezték a központosított Magyar Királyság védelmét és felügyeletét. A 15. században gyarapították a moldvai magyarok számát a Dél-Magyarországról idemenekült husziták is, akiknek papjai itt fejezték be a Szerémségben elkezdett elsÅ‘ magyar nyelvű Biblia-fordítás egyik részét, a négy evangéliumot.

A betelepülÅ‘ magyar etnikum a legnagyobb folyó, a Szeret széles és termékeny árterületét, különösképpen a nyugatról beömlÅ‘ mellékfolyók (Moldva, Beszterce, Tatros) torkolatvidékének környékét szállták meg, ekkor a magyar településterület zárt, egymással kapcsolatban álló egységekbÅ‘l állt. A gazdasági, kereskedelmi, katonai szempontból fontos helyeken alakultak ki a városok, melynek lakossága magyar és részben német volt (Románvásár, Bákó, Aknavásár, Jászvásár, Husz, Barlád, Moldvabánya stb.). Moldvában tehát a városi élet a magyarok és a németek tevékenysége nyomán bontakozott ki a 14-15. században, azonban ez a polgári fejlÅ‘dés a kedvezÅ‘tlen politikai-katonai viszonyok miatt a 16. század végén elakadt, s a 17. századi tatár-kozák hadjáratok következtében végleg elveszett, minek eredményeképpen a mezÅ‘városok magyar etnikumú kereskedÅ‘- és iparos rétege a románsághoz asszimilálódott.

A síkvidékre települt, elsÅ‘sorban mezÅ‘gazdálkodással foglalkozó csángó falvak lakosai eredetileg szabadparasztok voltak (bár a 17-18. századra jobbágysorba kerültek), azaz a faluközösségek közvetlenül a vajdának adóztak. FeltételezhetÅ‘, hogy a szabad román falvak tÅ‘lük vettek át bizonyos gazdálkodási technikákat és jogszokásokat. A moldvai szabadparaszt falvak népét a középkorban „razesi”-nek nevezték, ami a magyar „részes” szó származéka.

A középkorban a Moldvába települt magyarság településterülete jóval nagyobb volt, ami azonban a háborús dúlások és a nyelvi asszimiláció miatt jelentÅ‘sen leszűkült, az addig egységes falvak láncolata is megszakadt több helyen. A középkori eredetű, nem székely származású moldvai magyarság utódai ma csupán két nyelvszigeten, a Románvásártól északra (az úgynevezett északi csángók) és a Bákótól délre (az úgynevezett déli csángók) lévÅ‘ néhány faluban élnek. Ezen falvak központi helyzete és kedvezÅ‘ gazdasági adottságai arra utalnak, hogy a moldvai magyarok az országrész elsÅ‘ betelepítÅ‘i közé tartoztak.

Az északi és déli csángóságot egyaránt jellemzi az erÅ‘sen archaikus nyelv (az s hang s és sz közötti sziszegÅ‘ ejtése, a ma ly-nal jelölt lj hangkapcsolat régies ejtése stb.), és a sok régi elemet megÅ‘rzött népi kultúra.

Az északi csángók legnagyobb falvai Szabófalva és Kelegyest, körülöttük még néhány faluban beszélnek az idÅ‘sebbek többé-kevésbé magyarul (Jugán, Újfalu, Bargován), a többi katolikus falu teljesen elrománosodott. Szabófalvából rajzott ki Balusest és Ploszkucény, ahol még beszélik valamelyest a magyar nyelvet.

A Bákó alatti déli csángók legfontosabb falvai Bogdánfalva, Trunk, Nagypatak és az erÅ‘sen székely hatást mutató Gyoszén. Ezen kívül magyarul beszélnek még Bogdánfalva elsÅ‘ világháború utáni kirajzásából keletkezett Újfaluban, s az öregek Szeketurában.

A 16-17. századi háborúk, a járványok és az asszimiláció miatt a moldvai magyarok száma erÅ‘sen megcsappant, s csak a 18. század közepétÅ‘l, az erÅ‘södÅ‘ székely kivándorlás miatt kezdett újra gyarapodni. Többnyire a madéfalvi veszedelem (1764.) után keletkeztek az úgynevezett székelyes csángó falvak, melyekbe a túlnépesedés miatt még a 19. század folyamán is folytatódott az átszivárgás. Azok a települések, ahol a székelyes csángók élnek, egymástól igen elütnek.

1. A madéfalvi veszedelem után nagy tömegek keltek útra, ezek együtt is maradtak, s lakatlan vagy gyér népességű területeket szálltak meg. Ekkor keletkezett Pusztina, Frumósza, Lészped, SzÅ‘lÅ‘hegy és környéke, Magyarfalu, Lábnik, Kalugarén. Mivel a jobb termÅ‘területek ekkor már foglaltak voltak, az új betelepülÅ‘knek meg kellett elégednie a kisebb folyóvizek szűk völgyeivel, így ezeket a falvakat bizonyos hegyvidéki jelleg jellemzi.

2. több falu esetében feltételezhetÅ‘, hogy egy középkori magyar népességre telepedtek rá a székelyek, jelentÅ‘sen megváltoztatva ezzel a falu nyelvét és népi kultúráját. Bizonyosan ilyen falu Gyoszén, Lujzikalagor, Klézse és Forrófalva, estleg külsÅ‘rekecsin és Szászkút is. a Tatros és mellékpatakai mentén régebbi magyar lakossága lehetett Gorzafalvának, Tatrosnak és Onyestnek is.

3. a 19. század folyamán kisebb csoprtokban érkezÅ‘, beszivárgó székelyek román falvakba vagy ezek környékére is letelepedtek. Persze az is elképzelhetÅ‘, hogy ezeket a falvakat románok és székelyek egyszerre népesítették be. Ezek közé a falvak közé sorolhatjuk a kisebb folyók völgyeinek (Tatros, Tázló, Aranyos-Beszterce) völgyeinek vegyes lakosságú településeit: Gerlény, Lilijecs, Szaloncka, Szerbek, Gyidráska, SzáÅ‘razpatak, Dormánfalva. A Szeret terében is találunk ilyen falvakat (Ketris, Furinkár, Dózsa/Újfalu), sÅ‘t a Kárpátok hegyvidékein is végbement hasonló etnikai keveredés (Csügés, Bruszturósza, Fűrészfalva, Vizánta, Gutinázs).

Egészében véve elmondható, hogy a 18-19. században Moldvába érkezett székelyek a még be nem telepedett, mezÅ‘gazdálkodásra és szÅ‘lÅ‘művelésre korlátozottan, állattartásra és erdÅ‘gazdálkodásra annál inkább alkalmas vidékeket szállták meg. Szórvány környezetben, etnikailag és vallásilag vegyes kis falvakban élnek, ami elÅ‘segíti asszimilálódásukat. Mégis elmondható, hogy az anyanyelvüket megÅ‘rzÅ‘ moldvai katolikusok 80%-a székelyes réteghez tartozik.

A moldvai magyarság a középkortól kezdve folyamatos elrománosodásnak és elrománosításnak volt kitéve. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy ezeknek az asszimilációs folyamatok eredményeképpen ma már a moldvai katolikusok többsége egyáltalán nem ismeri Å‘sei anyanyelvét, és magát románnak tartja. Az 1859-es népszámlálás szerint a Bákó megyei katolikusok 86,6%-a, a Román megyei katolikusok 94,6%-a tartotta magát magyarnak, tehát a nagyfokú nyelvi beolvadás a 19. század második felétÅ‘l vált tömegméretűvé. Ennek eredményeképp az 1992-es népszámláláson a Moldva lakosságának 6%-át kitevÅ‘ moldvai csángóknak mindössze 0,8%-a vallotta magát magyarnak (1826 lélek). Ez az ijesztÅ‘ szám azt bizonyítja, hogy a hivatalos román álláspont, miszerint nem létezik magyar kérdés Moldvában, mára valósággá vált. Persze a statisztikai adatokkal szemben érdemes megnézni, hogy valójában hányan beszélnek még magyarul.

Tánczos Vilmos igyekezett ezt felmérni, s 83 olyan település talált, ahol még valamilyen szinten beszélik Å‘seik nyelvét. Felmérése a következÅ‘ eredményt hozta:

1. A moldvai magyaroknak ma már csak 43%-a él olyan településen, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul.

2. Ezeknek a településeknek a nagy része nyelvileg teljesen elrománosodott

3. A Moldvában élÅ‘ magyarul is beszélÅ‘ csángók számát 62000 fÅ‘ben állapíthatjuk meg, ami a moldvai katolikusok mindössze 25,8%-át jelenti.

4. az északi csángó nyelvsziget teljesen eltűnÅ‘ben van

5. a déli csángó nyelvsziget is hasonló helyzetben van, csak néhány faluban maradt meg vagy növekedett a magyar nyelv ismerete (Gyoszén, Újfalu)

6. 20 székelyes csángó faluban maradt meg vagy növekedett a magyar nyelv ismerete és használata, ami a román népesség hiányával, az etnikai tudat meglétével, a Székelyföldhöz való közelséggel magyarázható (Lészped, Lujzikalagor, Forrófalva, Klézse, Somoska, Pokolpatak, Csík, KülsÅ‘rekecsin, Magyarfalu, Lábnik, Frumósza, Pusztina, Larguca, Gajdár, Csügés, Diószeg, SzÅ‘lÅ‘hegy, Szitás, Újfalu, Bahána).

A moldvai csángók identitását döntÅ‘en meghatározza az a tény, hogy ez az egyetlen olyan etnikai csoport, amely a 19. század elsÅ‘ felében kimaradt azokból a nagy történelmi folyamatokból, amelyek a modern polgári magyar nemzetet megteremtették (nyelvújítás, a reformkor politikai és kulturális mozgalmai, az 1848-as szabadságharc), és így voltaképpen nem is vált a polgári magyar nemzet részévé. A magyarsággal való nyilvánvaló nyelvi, kulturális, genetikai azonosság ellenére a polgári nemzetekre jellemzÅ‘nek tartott legfontosabb egységesítÅ‘ tényezÅ‘kkel a moldvai csángóság nem rendelkezik. Nem alakult ki olyan egyházi és világi magyar értelmiség, és intézményrendszer, amely az asszimilációtól veszélyeztetett népcsoportot a magyar polgári fejlÅ‘désbe integrálhatta volna, és amely felvállalhatta volna a magyar „magaskultúra” értékeinek közvetítését.

Ezért van az, hogy a moldvai csángók a magyar nyelvnek csak kommunikatív funkciót tulajdonítanak, nem értelmezik közösségformáló szimbolikus tényezÅ‘ként, így számukra a nyelvcsere nem veszteség, hanem csak a modernizáció szükséges velejárója. Közösségi identitástudatukban a nyelv helyét elsÅ‘sorban a vallás és a közös életmódbeli körülmények vették át⁽¹⁾.

A moldvai csángók népköltészete felbecsülhetetlen kincset jelent a magyar néphagyományban. Népdalaik, külön zenei nyelvjárást, táncaik külön táncjárás területet alkotnak. Martin György állapította meg: „míg nyelvük és vokális népzenéjük megÅ‘rizte a magyar karaktert, addig hangszeres zene- és tánckultúrájuk teljesen a moldvai románság hatása alá került.” Történeti énekeik, balladáik külön stílust jelentenek a magyar balladakincsen belül. Mivel a csángók gyakorlatilag mindig értelmiség és írásbeli kultúra nélkül éltek, rendkívül gazdag szájhagyományuk a középkort idézi. Írástudatlan asszonyok kötetre való balladákat, dalokat, legendákat tudtak, igen fejlett szépérzékkel és nyelvi műveltséggel. Gunda Béla írta, hogy bármennyire is archaikus és földrajzilag elzárt a csángók népi műveltsége, mégis részt vett a magyar népi műveltség általános fejlÅ‘désében: „Amikor a moldvai magyarság Å‘rzi különbözÅ‘ rétegbe tartozó Å‘si hagyományait, ugyanakkor tanúságot tesz arról is, hogy a magyar népélet egyes szellemi megnyilatkozásai akadálytalanul áramolhattak a Tiszától a Szeret folyóig. E nélkül az áramlás nélkül a múlt században keletkezett alföldi balladák nem hangzottak volna el a moldvai parasztasszony ajkáról. A Moldvában énekelt alföldi balladák a centrum felé való orientálódás bizonyítékai. Nagy lelki vonzódás és rokonság, kohézió és affinitás kell ahhoz, hogy ilyen balladák Moldvában gyökeret verjenek. Ennek az orientálódásnak a kifejezÅ‘je, hogy moldvai csángók népköltészetének geográfiai világa általában magyar: a balladákban a bujdosó énekekben Csíkot, a Tiszát, Debrecent, Nagyváradot emlegetik.”

Hitéletük, szokásviláguk olyan vonásokat Å‘rzött meg, melyekre idehaza évszázadokkal ezelÅ‘tti adatok utalnak. Az élet nagy fordulóihoz nemcsak szokások, de hiedelmek is szép számmal kapcsolódtak.

A népszokások közül figyelemre méltó az újévköszöntÅ‘ hejgetés, amit a regölés moldvai változatának tekinthetünk. Ez tulajdonképpen rituális szöveg, amelyet ritmikus prózában vagy énekelve adtak elÅ‘ termékenységvarázsló céllal.

Ismert szokásként jegyezték fel a csümölgetést is, ami a rejtvénymondás régies, középkori eredetű gyakorlataként maradt fenn. A falu hagyományos társas összejövetelein a társaságból valaki megszólalt: „csümÅ‘, csümÅ‘, mi az?”, s feladta az elsÅ‘ rejtvényt, amelynek megoldása után jöttek a következÅ‘k.

A telkek elrendezÅ‘dése szinte napjainkig mutatta a nagycsaládi, nemzetségi megtelepedés nyomát. Jellegzetes település-néprajzi sajátosság az úgynevezett kettÅ‘s udvar, mely még ma is felfedezhetÅ‘ falvaikban. A más nevén baromudvaros telekrend az állattartással függött össze, elsÅ‘ leírása éppen innen származik, bár az egész magyar nyelvterülten elterjedt volt. Házaikat maguk építették, a ház belsÅ‘ tagolódása azonos a székely ereszes házéval, eltekintve attól, hogy a csüngÅ‘ ereszű tetÅ‘szerkezet lehetÅ‘vé tette a fedélszék olyan méretű megnyújtását, hogy a ház körül egész ’kilyérrendszer’ (ereszalja) alakult ki. Lakásberendezésük olyan volt a 20. század elején, mint a palócoké volt 100-150, az alföldieké 400 évvel ezelÅ‘tt. A ház körbepadkás, ezeken sorakoztak a szÅ‘ttesek, és más ruhaneműk, s ezeken aludtak éjszaka a hosszú ingekben, letéve övüket és a karincát. Népviseletük szinte napjainkig élt, csak újabban vásároltak hozzá bútorokat. Ez a viselet sok vonatkozásban azokat a kelet-európai hagyományokat Å‘rzi, melyeket már a románok is elhagytak, ugyanakkor a székelyekkel való kapcsolatukat is jelzi néhány ruhadarabjuk: a kalap, a fÅ‘kötÅ‘, a magyaros ing, a szokmány, a saru. Természetesen jelentÅ‘s belsÅ‘ fejlÅ‘déssel is számolni kell, így a mai csángó öltözet a hagyományosan megÅ‘rzött és újabb formákkal gazdagodott népművészet terméke (Nagy JenÅ‘).

Mint láthatjuk, mindent maguk készítettek: ruhát, szerszámot, házat. Népi háziiparuk jelentÅ‘s, még a fazekasságot is űzték (Gorzafalva, Szaloncka), mely sok hasonló vonást mutatott a székelyföldivel, azzal a különbséggel, hogy itt a fÅ‘zÅ‘ cserépedények sokkal tovább megmaradtak. Hagyományos fÅ‘ foglalkozásuknak azonban mégis a földművelést tekinthetjük, ami kiegészült, a mezÅ‘gazdaság keretébe tartozó más foglalkozásokkal, az állattenyésztéssel, a méhészettel, valamint a Szeret menti falvakban jelentÅ‘st a halászattal is. Míg azonban a háziipar, a földművelés, halászat és a méhészet technikájában székely alapréteget figyelhetünk meg, addig a juhtartásban magyar hagyatéknak nyomát sem látni, ami arra utal, hogy a magyarok vagyontalanul érkeztek ide a nagybirtokokra, idÅ‘szakos földmunkákra, s állandó megtelepülésük csak azután következett be, hogy itt földet és házhelyet kaptak. A csángók földművelésének egyik legfontosabb ága a szÅ‘lÅ‘művelés, a hagyomány szerint az elsÅ‘ betelepülÅ‘k már foglalkoztak vele, s még a szegénységnek is volt mindenhol egy kevéske szÅ‘lÅ‘je. A moldvai borok közül a kotnári és a huszi mellett már 1646-ban is híre volt a forrófalvinak és a terebesinek. S bár a filoxéra itt is óriási pusztítást okozott, s a szÅ‘lÅ‘művelés visszaesett mind minÅ‘ségben, mind mennyiségben, a szÅ‘lÅ‘t és a bort mai napig eladják vagy elcserélik: elsÅ‘sorban a csíki székely falvakkal alakultak ki szoros gazdasági kapcsolataik.

A moldvai magyarokkal számos kutató foglalkozott és foglalkozik, néhányuk nevét érdemes megemlíteni, a teljesség igénye nélkül: Mikecs László, Domokos Péter Pál, LükÅ‘ Gábor, Kallós Zoltán, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, Szentimrei Judit, Kós Károly dr., Nagy JenÅ‘⁽²⁾.

(1) Tánczos Vilmos: A moldvai csángók lélekszámáról. In: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Budapest. 7-32.

(2)  Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák KözművelÅ‘dési Kiadó. Budapest, 116-117. és Balassa Iván: A határainkon túli magyarok néprajza. Gondolat Kiadó. Budapest, 1989. 221-241. és Kós Károly dr.: Csángó néprajzi vázlat. In: Tájak, falvak, hagyományok, Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1976. 103-217. és Dala Sára- Puskás Katalin: Néprajzi kutatások Moldvában. In: Az aranyréce. Hagyományok Háza. Budapest, 2005. 9-40.

Néhány kiváló holnap a csángókról: Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, Jászberényi Csángó Fesztivál, Mindenféle link a csángókról, Csángó honlap, Csángó magyarok