A hétfalusi csángók

Brassótól keletre, a Kárpátok lábánál fekvÅ‘ hét település lakóit nevezzük hétfalusi csángóknak. (Kósa László- Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1983. 116-118.) Hétfaluhoz tartozik Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu, melyek már teljesen összeépültek (Szecsele néven várost alkotnak), valamint Tatrang, Zajzon és Pürkerec, melyek különálló települések. E falvak lakói magukat magyaroknak mondják, a szomszédos székely falvak lakói nevezték el Å‘ket sajátos nyelvjárásuk és szokásaik miatt. De így nevezik a többi barcasági magyar falu: Krizba, Apáca, Barcaújfalu, Halmágy és Székelyzsombor lakóit is.

A hétfalusi csángók valószínűleg a 11. században a Barcaságban megtelepült magyar és besenyÅ‘ határÅ‘rök leszármazottjai. Ez az eredetileg gyér népesség az Árpád-korban a Dél-Erdélyben (Fehér megye) élÅ‘ magyarokkal (székelyekkel) gyarapodott, és alaprétege a székelyek végsÅ‘ megtelepedését megelÅ‘zÅ‘en vagy azzal egy idÅ‘ben, a 12. század végére, a 13. század elejére kialakult. Eredetileg királyi birtok volt. Fehér megye barcasági részén több kÅ‘várat építettek az ország védelmére (Feketehalom, Törcsvár, KirálykÅ‘, Höltövény), melyeknek fenntartása a környezÅ‘ falvak népének feladata volt. Hétfalut Törcsvár fenntartására és védelmére rendelték. A 14-15. században kezdték Hétfalu egyes részeit eladományozni, végül 1498-ban II. Ulászló királyunk Törcsvárat Brassó városának elzálogosította. 1508-ban Törcsvár és a hozzá tartozó Hétfalu kikerült az erdélyi vajda fÅ‘hatósága alól, melyet a brassói polgárok úgy értelmeztek, hogy földesúri jogokat biztosítottak számukra Hétfalu tekintetében. A központi királyi hatalom összeomlása után sem váltották vissza Å‘ket, és Brassó a másfél évszázados ellenkezés dacára jobbágysorba süllyesztette az egykor szabadalmas jogállású, határÅ‘rzÅ‘ Hétfalu lakosságát.

A szász polgárság földesurasága társadalmi, gazdasági és egyházi elnyomás volt, ami jellegzetes nyomokat hagyott a hétfalusiak kultúrájában.

Brassó városa a kultúra területén is maga alá akarta gyűrni a hétfalusiakat. A reformáció során kálvinista hitre tért csángókat fokozatosan, lépésrÅ‘l-lépésre a lutheránus vallásra szorították, ami által azt remélték, hogy a német nyelvű papokon keresztül még inkább érvényesíthetik érdekeiket. A hétfalusi mentalitás a csendes ellenállásban fejezÅ‘dött ki, a papok jelentÅ‘s része egy idÅ‘ után helyi születésű családokból kerültek ki. Végül, hosszú folyamat eredményeként, 1870-ben elváltak a szász püspökségtÅ‘l, s kivívták függetlenségüket. S bár évszázadokig német szó járta a templomaikban, nyelvüket mindvégig megÅ‘rizték. A hétfalusi csángók nyelve a székely nyelvjárás háromszéki tájszólásának orbai illetve a csíki nyelvjárás Csíkszereda környéki részlegével van a legközelebbi rokonságban. (Jakab András dr.: Hétfalu és csángó-magyar népe. Kisebbségekért- Pro Minoritate Alapítvány. Budapest, 2003. 2003. 35. és 76.)

A hétfalusiak részt vettek a Thököly által vezetett felkelésben, dicsÅ‘ségesen harcoltak 1848-ban és az I. világháborúban is. A második bécsi döntés nem érintette falvaikat, román hatalom alatt maradtak. A II. világháború után megváltozott környezetük: a szászok elmenekültek, helyüket a Kárpátokon túlról érkezÅ‘k foglalták el, gyökeresen megváltoztatva ezzel a vidék etnikai és kulturális képét.

A hétfalusi csángó települések lakói, kevés földjük lévén, a szomszédos szász falvakban vállaltak feles bérleteket, ezen kívül fakitermeléssel foglakoztak.

Hétfalunak csekély volt a földművelésre alkalmas területe, de annál jelentÅ‘sebb, több mint 60.000 hold erdÅ‘vel rendelkeztek. ErdÅ‘ségük a Tömösi-szorostól a Bodzai-szorosig terjedÅ‘ havasokon voltak, s mivel Brassó városa meglehetÅ‘sen kis erdÅ‘vel rendelkezett, a hétfalusiak jelentÅ‘s jövedelemre tettek szert a fából. 1850-ben azonban, a meglehetÅ‘sen rendezetlen viszonyokat kihasználva, a brassói vezetÅ‘k a hétfalusiak 62000 hold erdejét, mint földesúri tulajdonát ismertette el, s hiába pereltek a csángók, csak minimális erdÅ‘t kaptak vissza. (Jakab András dr.: Hétfalu és csángó-magyar népe. Kisebbségekért- Pro Minoritate Alapítvány. Budapest, 2003. 25-26.)

Iparral 1848-ig nem foglalkozhattak, ugyanis a brassói polgárok megtiltották nekik, mivel számukra konkurenciát jelentettek volna. Ellenben nagyon jelentÅ‘s volt a fuvarozás, ami egy olyan különleges életformát jelentett számukra, ami nemcsak megélhetésüket biztosította, hanem műveltségüket is meghatározta, ismereteik bÅ‘vítését tette lehetÅ‘vé (magyar népi kultúrájuk különbözÅ‘ szász, román és balkáni elemekkel ötvözÅ‘dött). A múlt század második felében, különösen a vasutak megépülése után, a hétfalusi csángók nagy arányban vándoroltak ki Óromániába. Különösen Bukarestben alkottak erÅ‘s diaszpórát, ahol a városi személyfuvarozást (bérkocsi, késÅ‘bb taxi) az 1930-as évekig nagyrészt Å‘k látták el.

A Közép- és Alsó-Duna-medencék között a Kárpátokon átvezetÅ‘ legjárhatóbb utakat a hegylánc merész hajlataiban találhatjuk, alig 30-30 kilométerre található egymástól az Ojtozi-, a Bodzai-, és Ósánci-szoros, valamint a Tömösi és a Törcsvári hágó. Európai jelentÅ‘ségű kereskedelmi utak haladtak rajtuk keresztül már a korai idÅ‘ktÅ‘l kezdve, aminek alapját a Kelet és Nyugat terményei közötti különbség képezte. A kereskedelem egyik feltétele a jó minÅ‘ségű út is. A sok évszázadon át legjelentÅ‘sebb törcsvári út helyét a tömösi út vette át, miután 1830 táján felújították. Ez nagy jelentÅ‘séggel bírt a hétfalusiak számára is, mivel az út Brassóból rajtuk keresztül vezetett keresztül. A gazdasági javak cseréje kétirányú volt: Moldva és Munténia irányába elsÅ‘sorban kézműves, ipari termékeket szállítottak, Erdélybe pedig keleti fűszereket, pamutot és bort hoztak. A barcasági sovány földű falvainak azonban a kukorica- és köles behozatala volt a legfontosabb. Az 1848-as forradalmat követÅ‘ ipari fejlÅ‘dés még tovább növelte a szekeresség jelentÅ‘ségét is, sÅ‘t, a jobbágyság kötöttségei alól felszabadult hétfalusiak fellendülÅ‘ háziiparuk és népi mesterségeinek termékeit is áruba bocsáthatták már (bútor, guba, darócposztó, pamutszÅ‘ttes, hám, szekerek). Az 1848-78 közötti harminc év volt a hétfalusi szekeresség virágkora. A hétfalusiak nehéz, de kistávolsági szállításra ökröt, gyors és nagytávolsági szállításra lovat használtak. A szekeret is maguk készítették, melynek szerkezete lényegében a székely szekérrel azonos, azonban annál jóval masszívabb. Egy-egy szekeres gazdának több szekere, és 8-12 lova volt. Az árut elsÅ‘sorban Brassóban szerezték be, s eljutottak vele Bukarestig, Galacig, sÅ‘t Bécsig is. A szekeres vállalkozó általában maga szerezte be és értékesítette az árut, mert így nagyobb haszonra tehetett szert. Hosszabb úton mindig 3-4 útcimbora állt össze, akik egymást segítették. A szekeresség hanyatlását a vasutak kiépítése, az 1882-es vámháború és a gyors romániai ipari fejlÅ‘dés okozta. A szekerességel foglalkozók egy része Bukarestben telepedett le, s fuvarosként, bérkocsisként (birzsár) kereste kenyerét, az otthon maradottak Brassóba és környékére vállaltak rövidebb fuvarokat, legfontosabbá az épületanyagok szállítása vált. Ezzel párhuzamosan és összefüggésben fejlÅ‘dött ki a hétfalusi magyarság körében a kÅ‘művesség elsajátítása, mely aztán fÅ‘ foglakozásukká vált. (Kós károly dr.: Hétfalusi szekeresség. In: Tájak, falvak, hagyományok. Kriterion Kiadó. Bukarest, 1976. 80-102.)