Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Elvi kérdések

A gazdagság még nem boldogság. Andrásfalvy Bertalan a győri Asztali beszélgetéseken

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A gazdagság még nem boldogság

Andrásfalvy Bertalan a győri Asztali beszélgetéseken 

„A magyar társadalom szorong. Összetévesztjük a kényelmet a biztonsággal, a gazdagságot a boldogsággal” - vélekedett Andrásfalvy Bertalan, aki Győrött az Asztali beszélgetések sorozatának vendége volt. A jeles néprajztudóst – többek között – elfelejtett értékeinkről kérdeztük.

 Megtépázott múlt, beteg szívek. Valami hiányzik! Kezdjük azzal a harmincas évekből ideidézett kérdéssel, hogy mi vagy milyen ma a magyar?

Kétfelé kell választani a kérdést: milyen a magyar emberek és milyen a magyar kultúra állapota? A kettő egyébként összefügg. Az előbbi éppen a kultúra, a közösség hiányosságai miatt szorongó és beteges. A szorongó embert pedig jobban megtámadja a baj, befolyásolható, felhasználható a hatalom kénye-kedve szerint. Önzővé váltunk, és nem érezzük annak a gyönyörűségét, lelket vigasztaló, testet erősítő erejét, hogy közösség vagyunk, hogy egymásra számíthatunk. A szorongást, a magányt nem lehet gyógyszerekkel feloldani, megszüntetni a kultúra feladata. Ehhez önismeret szükséges, ami manapság szintén sántikál.

Életmentő káposzta

Hajdan, mikor az ember észrevette, hogy valami miatt beteg, gyenge, öntudatlanul is először azt kereste, hol tért el ősei gyakorlatától, akik éppen azért maradtak meg, mert minden szükségletüket kielégítették. A hiány nem mindjárt válik érzékelhetővé, nem azonnal jár bajjal. Ha nem iszunk vizet, rögtön érezzük a szomjúságot, de ha nem kapunk elég vitamint, akkor esetleg csak hónapok múltán jelentkezik a baj. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor öt-hatszáz évvel ezelőtt a világ felfedezése megindult néhány út után a hajósok megbetegedtek. Orvosok keresték az okát, mígnem rájöttek, hogy a megváltozott étrend miatt gyengültek le, támadta meg őket a kór. A következő alkalommal már vitték magukkal az otthon megszokott mindennapi savanyú káposztát, tele C-vitaminnal. Semmi bajuk sem volt.

A lelki, szellemi, érzelmi szükségletek kielégítetlenségének következményei csak évek múltán jelentkeznek, és nem egy esetben – miként a tengerészeknél a káposztával – már nem lehet pótolni a hiányt. Ha annak idején nem jött létre a személyes kötődés, a családhoz, a közösséghez, a szülőföldhöz való tartozás élménye, ha nincs kapaszkodó, nincs támasz, akkor évek múltán jelentkezik az elidegenedés, a magány érzése, a depresszió, egészen akár az öngyilkossági kísérletig. Nem véletlen, hogy beteg szívekben, önpusztításban a statisztikák élén járunk.

Módosítás dátuma: 2020. július 28. kedd, 10:54 Bővebben...
 

Legyünk szárazföld Európa és Ázsia kultúrája közt!

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Legyünk szárazföld Európa és Ázsia kultúrája közt!

„A világnak akkor lesz rólunk valós képe, ha az először bennünk rendeződik” – vallja Andrásfalvy Bertalan. A neves néprajztudós szerint minden tragédiánk, vereségünk oka Mohácstól Trianonig, Muhitól napjainkig az a műveltségbeli megosztottság, amely ötszáz éve tisztánlátásunk gátja. Glüch Csaba 2010-ben készült beszélgetése Andrásfalvy Bertalannal a Kisalföld című napilapban. 

 Mi a gond az önazonosságunkkal? Mit kellene tenni azért, hogy több évszázad után a magyarság végre színről színre láthassa önmagát?

Az objektivitást hiányolom a történetírásból, a történelemkönyveinkből, hiszen egy-egy magyar sorsfordulóról mindent tudnunk kellene ahhoz, hogy a történelmünk valóban jövőnk tanítómestere lehessen. Vannak események, összefüggések nemzeti históriánkban, amiket következetesen elhallgatunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a szaktörténészek azt már részleteiben feltárták. Valami miatt, cinikus következetességgel, egyoldalúan mindig az marad ki, ami az egész magyar nép története, és mindig az marad benn, ami a törpe kisebbség érdeke. Így megy ez évszázadok óta.

– Talán visszamehetnénk egészen addig a vitatott kérdésig, hogy mikor keresztelkedett meg a magyarság?

Tizenöt évvel ezelőtt láttam egy kiállítást a honfoglalókról. Az anyag nagyon szerény volt, hiszen aránylag kevés régészeti lelet maradt fenn ebből a korból. Tudomásom szerint összesen húsz-egynéhány szakszerűen kiemelt sírlelet-együttesünk van. Ezeket állították ki. Én ezekben a sírleletekben tizenkét keresztet számoltam meg, kisebbet-nagyobbat. Mit bizonyít ez? Hogy már jóval az államalapítás, jóval Szent István előtt keresztények voltak őseink. Mondok mást: a nyelvészet tanúsága szerint az alapszókincsünk, a kereszténység alapszókincse nem latin, nem német, hanem a honfoglaláskor előtti. Például az üdvösség, az üdvözítő, a megváltó, Isten, menny. Sorolhatnám. Akkor meg miről beszélünk?

Módosítás dátuma: 2019. november 26. kedd, 16:32 Bővebben...
 

Az évfordulók szerepe a nemzettudat formálásában

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Az évfordulók szerepe a nemzettudat formálásában


A Honismereti Akadémia rendezői és a Honismereti Szövetség elnöksége nyilván alapos okkal választotta meg előadásom témáját. A nemzettudat kérdése, a hazafiság kérdése vagy ahogy mostanában nevezik, az identitástudat kérdése nagyon fontos, és nagyon vitatott téma napjainkban. Azt hiszem, mindnyájan egyetértenek azzal, hogy valami baj van ezzel a nemzettudattal – különös az elmúlt hónapok keserű tapasztalatai alapján.

Nemzettudat! Holott talán inkább nemzetérzésről kéne beszélni. A tudat ismeretanyagot tételez fel. Vajon most az ismeretek hiányában van ilyen szükség, ilyen ínség, vagy pedig valami másról van szó. Talán az érzelem kérdése az, amit ma meg kell tárgyalnunk.

A mai ember nem fogadja el az érzelmekre alapozott érveket. A mai ember csak a rációnak hisz, az ésszel megragadható érveknek. Mégis megkísérlek egy szinte lehetetlen vállalkozást, az ész érveivel szeretnék beszélni az érzelmekre alapozott nemzettudat fontosságáról.

Egy nemzetnek nyilvánvaló szüksége van arra, hogy tagjai tudatosan tartozzanak hozzá. De én megfordítom a tételt: az ép, egészséges embernek van szüksége nemzettudatra, identitástudatra, ami nélkül a saját személyes élete nem teljesedhet ki. Éppen ezért a tudomány szavaival és eszközeivel kell megközelíteni ezt az összetett kérdést. A néprajz, a kulturális antropológia az identitástudatot így definiálja: az identitástudat az egyén kapcsolatainak az összessége, amit tudatosan megél. Tehát ember és ember közti kapcsolat, ember és család közti kapcsolat, ember és szülőföld, falu, társadalmak közti kapcsolat. Kapcsolat a tájjal, kapcsolat a nemzettel. Ezeknek, a kapcsolatoknak az összessége adja az egyén identitástudatát. Az identitástudat pedig kijelöli a helyemet, megadja közösségi szerepvállalásom lehetőségét, és – mondhatnám így – kényszerét is, hogy teljes életet élhessek.

Először az identitástudat kialakításáról szeretnék szólni. Mert látható, hogy jelszavakkal, hazafias frázisokkal nem lehet nemzettudatot, hazafiságot az emberekben fölkelteni. Sőt, napjainkban azt látjuk, hogy tudatosan elfordulnak onnan, ahol puffogtatnak, ahol nagy szavakat mondanak, hatástalanok maradnak. Látnunk kell, hogy a nemzettudat kialakításában valami baj van, valami hiányzik, valami elmaradt. Mi maradt el? Ha a szigorúan tudományos meghatározásából indulok ki, akkor rögtön a kapcsolatoknál kell kezdeni, ember és ember közti kapcsolatoknál kell keresni a hiányt.

Módosítás dátuma: 2018. március 15. csütörtök, 08:33 Bővebben...
 

Népi kultúra és közművelődés

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Népi kultúra és közművelődés

A cím szavai többféle jelentéstartalmat is hordoznak, így a cím egésze is többféleképpen értelmezhető.[1]Én azt választottam ki ezek közül, mely leginkább kapcsolható össze a konferencia címével: Tudományszakjaink felelősségével. Ezért így értelmezem; a népi kultúra mennyiben lehet része a magyar közművelődésnek? Vagyis a néprajz, mint a népi kultúra kutatására létrejött tudományszak mivel és hogyan segítheti az ország egészének művelődését, javát. Közművelődésen én a köz – tehát minden, különböző társadalmi osztályhoz, réteghez tartozó országlakó – javát szolgáló ismeretek, eszmék és módszerek fejlesztését, tanítását értem, iskolában, ifjúsági és felnőttoktatási intézményekben, kultúrát emelő és a művészeteken keresztül élményt nyújtó, alkotó és előadó szervezetekben, érzelmeket nemesítő művészi együttesekben. A néprajz, a hagyományokat kutató tudomány felelősségéről van tehát szó, mert az én, és még sokunk felfogásában sem a tudomány, sem a művészet nem öncélú, hanem az emberiség javát szolgáló tevékenység.

A következő tisztázandó kérdés az; mit jelent a népi kultúra, a néphagyomány? A kérdés az európai néprajztudomány alapját, e tudomány kutatási tárgyát érinti, de számunkra, magyaroknak közel kétszáz év egyik legtöbbet vitatott művelődési és művelődéspolitikai problémáját is jelenti, melynek nagy irodalma van.[2]Szűkre szabott idejű előadásomnak nem lehet célja és tárgya a különböző, egymástól lényegesen eltérő megítélések és nézetek összeütközésének történeti bemutatása, sem a nemzetközi európai tudományos életben, sem a hazai, művelődéspolitikai vitákban, de a legfontosabb megállapításokat, véleményeket röviden summáznom kell.

A népi kultúra – egy egész nép kultúrájának, műveltségének csak egy része. Ez a múltban sokkal nagyobb és meghatározó része volt, napjainkra ugyancsak vitatottan elenyészőre zsugorodott össze.

Vulgus in populo – az egész népességnek, egy ország lakosságának és műveltségének csak az a része, mely a hagyomány, az íratlan, szóbeliség alapján áll, szemben az írásbeliségre, az iskolázottságra, a tudományra alapozott, felsőbb osztályok műveltségével. A két kultúra az írásbeliség megjelenése óta egymás mellett él, kapcsolatban van egymással, de egyben állandó harcban is, mert az írásos kultúra fő feladatának tekinti a hagyományos, szóbeli műveletlenség, a babonák, hiedelmek, irracionális gondolkodás felszámolását a nép egészének iskoláztatása révén. A két kultúra megítélése és meghatározása az európai kultúrákban is nehéz és vitatott volt, de nálunk a két kultúra különböző eredetének elméleteivel is találkozunk. A vulgust, az alsóbb néposztályt legélesebben Fr. Schiller, a német költő ítélte meg: „Közönségesből lett az ember és a megszokás a dajkája.” A közönséges, a közember (gemeine) kifejezés az egyén közösséghez való kötődésére, a megszokás (gewohnheit) pedig a hagyományokhoz való ragaszkodására utal. A svájci E. Hoffmann Krayer 1902-ben így határozta meg: „A vulgus elsősorban az alsóbb, primitív gondolkozású, kevés egyéni kezdeményezéstől áthatott nép, amelyben az eredeti, sajátos, ősi népiség tükröződik vissza.” „A nép nem alkot, csak befogadja azt, amit a műveltek alkottak, a műveltek asztaláról lehulló morzsákból áll a nép műveltsége” – jelentette ki Hans Naumann. Ez lenne érvényes a költői alkotásokra is. A művelt költő alkotását a nép megtanulja, ajkára veszi, de „használva” azt, leegyszerűsíti, megcsonkítva adja tovább szájról szájra. A nép fia, valaki a népből, ma az utca embere, valaki a tömegből. Nem egyéniség, de hisztérizálható, és akkor a közösségbe rejtezve, névtelenül pusztít, rombol. Ezzel kapcsolatban szokták idézni Horatiust: „Odi profanum vulgus”, azaz „Gyűlölöm az egyszerű népet.” Ezzel a lesújtó véleménnyel szemben az ugyancsak svájci író, Hugo von Hoffmannsthal mást lát a „népben”. Szerinte a népi, a néprajz problematikája minden időben, minden gondolkodó ember számára újra és újra felmerülő kérdés magáról az életről és a műveltségről:

Bővebben...
 

A néphagyomány értékei napjaink kultúrájában

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A néphagyomány értékei napjaink kultúrájában

Az önálló tudományként egyetemi tanszékkel rendelkező diszciplínák közül a néprajz elismerése és értékelése a legvitatottabb. E tudományág létjogosultságát gyakran megkérdőjelezik, avíttnak vagy éppen nacionalistának tartják. Az előadás ezekre a vádakra is megpróbál válaszolni, miközben felvázolja a néprajztudomány történetét, és bemutatja, hogy a múlt szokásainak ismerete hogyan adhat választ a jelen dilemmáira.

A néprajztudomány előzményei és kialakulása

Az idegen népek népszokásaira, feltűnő külső tulajdonságaira, a viseletre, a lakásra, a viselkedésre vonatkozó adatokat már az ókorban is gyűjtötték: Hérodotosz, Plinius, Tacitus földrajzi és történeti munkáiban találkozunk efféle leírásokkal, később pedig a középkori útleírásokban, Carpini, Rubruk, Marco Polo emlékezéseiben vagy a felfedezések korában Kolumbusz, Magellán, Cook, Bougainville vagy Amerigo Vespucci jelentéseiben és naplóiban olvashatunk ilyesmit.

A magyar népköltészetre már Szent Gellért felfigyelt. A 11. századból ránk maradt legenda szerint társával egy faluban megszállva hallotta az éjszaka búzát őrlő szolgálóleány dalát, melyet ő a magyarok szimfóniájának nevezett. Anonymus, a 13. század névtelen történetírója a magyarok tetteiről szóló Gestájában megemlíti, hogy a honfoglaló hősök győzelmeikről éneket szereztek, vagyis az ő idejében még hősdalokat énekeltek a honfoglalásról. Egyébként elítélte és hazugságnak tartotta a parasztok „csácsogását”, együgyű beszédét, vagyis a szájhagyományt, melyből azonban ő is merített. A Szent László életéről készített falfestményeken a hősdalok jeleneteire ismerünk. Balassi Bálint pedig verseit az akkor közkedvelt és közismert magyar, német, tót, lengyel és török népdalok dallamaira írta, „Ad notam”- megjegyzéssel.

A népköltészeti gyűjtések és az országismereti munkák

Népköltészetünk gyűjtésére nálunk J. G. Herder és a Grimm testvérek munkásságának hatására került sor, s azóta költészetünk és irodalmunk vissza-visszanyúl e gazdag forráshoz egészen napjainkig. Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor népdalokat jegyzett fel, Arany János nemegyszer a dallamok leírására is vállalkozott lelkiismeretes pontossággal. Erdélyi János, Gyulai Pál, Kiss Áron nemcsak szervezték a gyűjtőmunkát, hanem a népköltészet elméleti kérdéseivel is foglalkoztak, de Móricz Zsigmond (aki maga is sokat gyűjtött), Ady Endre, Tamási Áron, Kányádi Sándor, Nagy László költészete is elképzelhetetlen a népköltészet nélkül, ahogy Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Járdányi Pál, Bárdos Lajos muzsikája is a népzene nélkül.

Módosítás dátuma: 2017. július 17. hétfő, 14:32 Bővebben...
 


2. oldal / 7