Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Elvi kérdések

Néprajz és tárgyalkotás

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Néprajz és tárgyalkotás


Minden alkotás, teremtés a hagyomány követése és az újat-teremtés igényének kettős ellentmondásából születik meg. Az alkotásra a példát, a buzdítást – a belső és külső szükségleteken kívül – a már létrehozott alkotások adják, a megszülető új pedig akarva-akaratlanul elválaszthatatlan kapcsolódik e mintákhoz, e példákhoz, még akkor is, ha éppen tagadásukra, elvetésükre jött létre. Így lesz minden alkotás annak a kornak jellemzője, ismertetője, képe, melyben született. A tárgy a kor igaz tanúja, meghamisítathatatlanul, feltétel nélkül.

A tárgyak, melyek körülvesznek, elválaszthatatlanul részei emberségünknek, emberségünk pedig mindig helyihez és időhöz kötött, mint maga a tárgy is.

A tárgyi környezet az egyéniség része is – mintegy kisugárzásának, tevékenységének eredménye. Az ember egyéniségét pedig a körülötte kialakult tárgyi világ is alakítja, formálja.

Az első kérdés ez: szüksége van-e az embernek saját, egyéniségéhez igazított tárgyi környezetre? Ha erre a lélektan nem tudna egyenes választ adni, az ellenpéldák bizonyítanak. A börtön-büntetés, a láger – mely biztosítja az oda bezárt ember létét, fedelet ad feje fölé, ellátja szükséges élelemmel,– mégis büntetés, mert a szabadság elvétele éppen azt jelenti, hogy az egyéni környezet megteremtésétől van megfosztva. Uniformisba bújtatja, puszta cellába dugja, meghatározza szinte tárgy-nélküli környezetét, melyben egyénisége kifejezését lehetetlenné teszi. A büntetés az emberi és a tárgyi kapcsolatok eltörlése.

Módosítás dátuma: 2016. december 19. hétfő, 18:38 Bővebben...
 

A magyar szabadság 1956 királyi öröksége

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A magyar szabadság 1956 királyi öröksége

Iván Kovács László gödi mártírra emlékeznek a 301-es parcellában. 2012. Benedek Csaba fotójaSenki nem tervezte meg, senki nem készült rá, mégis, mintha mindenki remélte volna. Mint ismeretlenből jött üstökös csillag, ragyogott fel a világtörténelem legtisztább forradalma.

Titkát, lényegét nem értjük igazán ma sem, kutatjuk, próbáljuk megmagyarázni eseményeit, egyedülálló jellegét, a csodát. Egyszer Jézust megkísértették kérdésekkel, s Ő a porba jeleket rajzolt, melyek értelmét senki sem tudta, csak Ő. Mi is megpróbáljuk a történelembe írt jelet megfejteni, értelmezni: a pesti srácok forradalmát. Mert a tüntetést az egyetemisták kezdeményezték, ők vonultak fel a Műegyetemtől Bem apó szobráig, és onnan tovább, a Parlament elé, és onnan tovább a Rádióhoz is. De a harcokat már zömmel a tizenéves pesti srácok vívták, utcagyerekek, tanoncok, ipari tanulók, szabolcs-szatmári segédmunkások, munkásszállások lakói, és közöttük ott voltak az állami gondozottak, az árvaházak lakói is, akik az első este kitörtek a sashegyi otthonból.

Egy 1956-ért elítélt, majd a legmagasabb méltóságig jutott úr azt mondta nekem: Gyerekek voltak, kaland volt ez. Eleinte azt sem tudták, merre is kell lőni…

Kaland? Mely nemegyszer úgy végződött, hogy a gyermekember a testére kötött gránátokkal a hernyótalp alá vetette magát! Milyen kaland ez? Milyen balhé?

A másik magyarázat így szól: Betelt a pohár! A gyűlölt rendszer ellen fellázadt a meggyötört, megalázott nép. Úgy, mint mikor az állat, ha sarokba szorítják, és egyszerre már nincs más választása, minden erejét összeszedve megtámadja kínzóját, gazdáját és vakon harap, döf, rúgkapál. Túlcsordult a felgyűlt gyűlölet, harag, és ez elsöpörte a zsarnokokat.

Tudjuk, nem így volt. Nem a rabok támadtak föl, nem a munkaszolgálatosok, a kitelepítettek, a meghurcolt egykori katonatisztek, csendőrök vagy azok gyermekei, a kulákok, a mindenéből kiforgatott, egykori uralkodó osztály tagjai fogtak fegyvert, az internáltak támadtak kínzóikra, hanem a józsefvárosi, ferencvárosi, Baross téri, Széna téri, angyalföldi és csepeli srácok, munkások. És hol söpörték el kínzóikat, hol hatoltak be a rendőrségre, pártházakba, kormányzati épületekbe, és kikkel számoltak le akkor? Hol volt az az elkeseredett gyűlölet október 25-én reggel, amikor az első szovjet tank az Astoriánál megadta magát? A sarki ház emelete még füstölt, a kirakatok betörve, törmelék és halottak az úton, egy szétroncsolt villamos a Múzeum körúton – még 23-án éjjel a kereszteződésben álló tankra vezette rá egy kalauznő, aki a megindított szerelvényről leugrott –, a tank tornya felnyílt és zsebkendőjét feltartva egy piszkos, elgyötört katonaarc jelent meg. Három nap óta étlen-szomjan, lőszere fogytán: megadta magát. A kapualjakban, lépcsőházakban meghúzódó tömeg lassan kimerészkedik az úttestre, valaki feltűzi a piros-fehér-zöld zászlót a tankra. Körülveszik a remegő katonát. Egy ember öklét emelve rohan a tank felé, kiált. Valakijét elvesztette ott, de lefogják, visszalökik: megadta magát! Ember! S innen indul a fegyvertelen tömeg a Parlamenthez, hogy tiltakozzon: Nem vagyunk mi fasiszták. Október 25. A véres budapesti csütörtök…

Módosítás dátuma: 2016. november 01. kedd, 15:19 Bővebben...
 

Milyen Európát akarunk?

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Milyen Európát akarunk?

Hívek imádkoznak a Jézus Szíve Szegényházi Templomban az ökumenikus imahéten, Szolnok, 2016. Benedek Csaba fotójaNem olyant, mint amilyent az elmúlt években, ebben az évszázadban és napjainkban megismertünk. Európa részekre szakadt, s a részek egymás ellen fordultak, bennük háttérbe szorult vagy kiveszett a keresztény érték. A kereszténység egykor az európai egység fő és jellemző alapja volt. A kereszténység, mely nemcsak az örökélet ígérete, hanem a földi élet eddig legmagasabb rendező elve, játékszabálya is. Annak is készült, és e tanítástól való eltávolodás súlyos következményekkel járt éppen századunkban a legszembetűnőbben.

Nekünk – és úgy gondolom, nem vagyunk kevesen Kelet- Közép- Európában – van egy víziónk Európáról, melyet az elmúlt kétezer év történelméből szűrtünk le. Nem alaptalan vágyálom, hanem ideálissá formált modell, mely Európa megtapasztalt értékeiből állt össze. Eszménykép, melyet földrészünkön hol itt, hol ott közelítettünk meg legjobban a történelem során.

Mik ezek az értékek, melyek együttesen sajátosan adják Európa lényegét?

1.      A megváltás tudata. Ez azt jelenti, hogy tudjuk, hogy a bűnökre van bocsánat, újra lehet kezdeni az életet. Ezt biztosítja szabad akaratunk, mely Istenhez tesz hasonlóvá bennünket. A megváltott ember napi döntéseivel választ jó és rossz között, ezzel járul hozzá megváltásához, teszi érvényessé maga számára azt. Az élet tehát nem céltalan, semmibevesző örök körforgás, hanem célja van: az Isten. Ez az egyénnek és a történelemnek is a végcélja, efelé száguldunk (Teilhard de Chardin).

2.      Az ember szabadságra született. Ez a szabadsága elidegeníthetetlen isteni méltóság s ebben minden ember hasonló egymáshoz, egyenlő egymással: csak az alázat emel föl és a gőg vet alá (Szent István király intelmei fiához, XI. század eleje). Az Atya gyermekei, társörökösei vagyunk. Szent Pál leveleiben már benne van az, amit a francia forradalom jelszavául választott: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ennek a három eszmének, egymással ellentétes értéknek a szintézise, kompromisszuma Európa. A féktelen egyéni szabadság sérti az egyenlőség és a testvériség elvét, az egyenlőség elve ellentétes a szabadság és a testvériség elvével. A szabadságot és egyenlőséget már legfőbb rendező elvvé emelte egy-egy korszak, európai táj vagy birodalom, a testvériséget még sehol és semmikor, hacsak nem a korai kereszténység közösségeiben. A korlátlan szabadság a liberalizmusban (a XIX. század Nyugat-Európájában) az egyenlőség pedig a XX. századi szovjet birodalomban, a szocializmusban valósult meg. Mindkettő semmibe vette az emberek közös kincsét, az egyén méltóságát és személyes jogait, mely minden ember sajátja és lényege.

Módosítás dátuma: 2016. március 12. szombat, 09:20 Bővebben...
 

Érték és/vagy divat?

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Érték és/vagy divat?

Harmónia a muzeológia alapvetései és az újabb tendenciák között egy kiállítássorozat példáján

Tű, cérna, olló kiállítás kézdivásárhelyi részlete szövőszékkel, 2007. Benedek Csaba felvételeA provokatív cím talán sokak számára előrevetíti, hogy valamiféle ellentmon­dás feszül(het) a két fogalom, az érték s a divatközött. Beszélhetünk-e még a muzeológiában értékről s beszélhetünk-e divatról, divatos jelenségekről? A problé­ma súlyára abból is következtethetünk, hogy az érték fogalmát nem találjuk meg a Néprajzi Lexikonban, holott néprajzkutatóink, a szakma lépten-nyomon használja a kifejezést!

,Az érték fogalma a magyar néprajztudomány azon háttéraxiómáinak egyike, amelyek rendszerint komolyabb elméleti-szemléleti megalapozottság nélkül kerülnek alkalmazásra. Nyil­vánvalóan az elméleti tisztázatlanság az oka annak, hogy az érték/értékelés kérdéskörében meglehetősen ellentmondásos helyzet alakult ki: diszciplínánk egyfelől deklaráltan a modern pozi­tivista tudomány egyik alapvető módszertani követelményére, az értékmentességre törekszik, ami azt jelenti, hogy tartózkodik az értékítéletektől, vizsgálati tárgyának minősítésétől (emögött felte­hetően az objektivitás szándéka, azaz a szubjektív tényezők kizárásának igénye rejlik); másfelől viszont — ha nem is rendszeresen és következetesen, de alkalmanként mégiscsak véleményt alkot, vagyis különböző szempontok alapján értékesnek, kevésbé értékesnek vagy értéktelennek minősíti a népi kultúra egyes megnyilvánulási formáit. Hogy milyen szempontok alapján, az rendszerint meghatározhatatlan marad, s ugyanígy nem rendelkezünk annak tételes kifejtésével sem, hogy egyáltalán mi jelenthet értéket az etnográfia számára.”[1]

Módosítás dátuma: 2016. március 01. kedd, 11:53 Bővebben...
 

Györffy István közművelődési eszméi

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Györffy István közművelődési eszméi

Györffy István szobra a róla elnevezett múzeum udvarán, Karcag, 2016. Benedek Csaba fotójaA 20. század két legnagyobb és legismertebb magyar néprajz tudósa, Kodály Zoltán és Györffy István nevének tiszteletét nem annyira szaktudományos eredményeinek köszönheti, hanem annak, hogy kutatói munkájuktól elválaszthatatlanul népünk közművelődésének szentelték életüket. Az útkereső, gondolkodó fiatalok már ötven évvel ezelőtt felismerték, hogy ők a nemzeti önismeret és a nemzeti (vagy nemzetté) nevelés felelősségével megáldott és gyötrődő hazafiak, Kölcsey Ferenc és Széchenyi István utódai.

Györffy István - minden történeti érdeklődésével együtt -, jelenkutató volt. A valóság teljessége érdekelte. Így került szembe nemcsak a parasztság eltűnőben lévő hagyományvilágával, hanem a középosztály műveltségének hiányaival is. „Azért, amit a néptől kapott, adni is akart valamit. A nép múltjánál egyre többet foglalkoztatta elméjét és szívét is a nép jövője.” – írta róla Illyés Gyula, s ugyanezt mondhatta volna Kodály Zoltánról is. Györffy István középosztálynak nevezi a népi, szájhagyományos műveltségből már kiszakadt, az európai műveltségben iskolázott nemzetrészt, az értelmiségitől a tisztviselőig, a kisiparostól a munkásig; a nemzet egyharmadát. A műveltség nem annyira az ismereteket, hanem az életet irányító magatartást jelenti a legszélesebb értelemben, a mindennapi cselekvést, a testi és szellemi igények kielégítését. Így tudta Györffy István a magyar művelődéstörténetben először összefoglalni és meghatározni egy nemzet fennmaradásához és önállóságához szükséges gyakorlati és tényleges művelődéspolitikai lépéseket, a társadalmi rétegek közt kialakult műveltségbeli ellentmondások feloldására, az elhatalmasodott kölcsönös meg nem értés és közömbösség leküzdésére, a nemzeti és népi kultúra egységének megteremtésére és megerősítésére.

Györffy István közművelődési eszméit, javaslatait már az 1920-as évek elején elkezdi megfogalmazni. Csaknem ötven évvel ezelőtt megjelent nevezetes, elhallgatott vagy vitatott röpiratában, A néphagyomány és a nemzeti művelődésben csaknem valamennyit összefoglalta. Ma röviden visszatekinthetünk arra, hogy e közművelődési javaslatokból mi valósult meg és milyen formában, és mi maradt azóta is csak óhaj, terv, beteljesítetlen követelés, mennyire időszerűek maradtak ma is. A számbavétellel párhuzamosan láthatjuk, hogy ezek az eszmék milyen tudományos eredményeken és elveken nyugszanak, milyen korabeli európai irányzatokkal rokoníthatók. Ezúttal le kell mondanunk azok munkásságának ismertetéséről, akiket hasonló célkitűzések vezéreltek, barátai, munkatársai  vagy tanítványai voltak: Balla Péter, Bálint Sándor, Domokos Pál Péter, Kodály Zoltán, Kós Károly, Molnár István, Morvay Péter, Muharay Elemér, Paulinyi Béla, Tüdős Klára és még sokan mások. A közművelődésnek –az ő szavaival-, a nemzeti művelődésnek az alapja a néphagyomány. A néphagyomány tudománya a néprajz, ennek a tudománynak volt a tudósa, egyetemi tanára a budapesti egyetemen. Először tehát arról szólok, hogy mi volt Györffy István kutatási módszere, mi volt a véleménye a néprajzról és kora magyar néprajztudományáról.

Módosítás dátuma: 2016. február 19. péntek, 15:11 Bővebben...
 


2. oldal / 6