Arany János cigányképe

2011. szeptember 06. kedd, 06:06 Szabó László
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Arany János cigányképe

Csíksomlyói búcsú, 2011. Kovács Dénes felvétele1. A cigányság Európába, s hazánkba Zsigmond korában nem szervezett népként érkezett, hanem kisebb-nagyobb, számunkra kiismerhetetlen csoportokban, akiket nem fogott össze fejedelem, vajda vagy valamely képviselő, s emiatt nem is lehetett őket egységes népként kezelni. Nem volt világos az sem a befogadó nemzetek számára, hogy mivel foglalkoznak egyáltalán, és az ekkor már kiformálódott rendi társadalomban milyen feladatuk lehetne, milyen hivatásrendhez tartozhatnának. Meghatározhatatlan volt hitük is, mert igazában véve semmiféle ismert tételes valláshoz nem tartoztak. Megtelepedni sem tudtak, hanem vándor életmódot folytattak, amely a megtelepedett európai népesség, s így a magyarok számára is teljesen idegen volt. Vándor életük nem emlékeztetett a keleti nomádokéra. Ideiglenesen kialakított telepeik is különböztek a nomád téli-nyári szállástól, vagy a transzhumansz pásztorkodást folytatókétól (pl. vlachok, románok), akiket mégiscsak ismertünk valamennyire. Míg az említett pásztornépek európai szemmel nézve is szigorúbban vagy lazábban szervezett társadalomban éltek, mozgásuk is kiszámítható volt, addig a cigányoké teljesen áttekinthetetlennek tűnt. Zárt világukba is szinte lehetetlen volt betekinteni. Az viszont eléggé hamar világossá vált, hogy maguk termelőmunkát nem folytatnak, és kötve vannak a megtelepedett lakosságoz. Sőt kisebb-nagyobb csoportjaik vándorlásait éppen a termelő, dolgozó lakosságtól remélt juttatások, lehetőségek kihasználása mozgatja. Következésképpen szolgáltatásokra sem lehetettet kötelezni őket és így semmivel sem járultak hozzá az állam, az egyház fenntartásához. Nem alkottak sem társadalmilag, sem foglakozásukat, sem vallásukat tekintve határozottabb körvonalú csoportot, már pedig a magyar rendi társadalomba való beilleszkedésnek ezek alapvető feltételei voltak. Úgymond beeresztettük őket, de befogadni nem tudtuk.

Cigány árus, Korond, 2009. Kovács Dénes felvételeHazánkban súlyosbította helyzetüket és gátolta beilleszkedésüket az is, hogy megjelenésük után jó egy évszázaddal Magyarország hadszíntérré vált, s e zavaros időkben vándor életmódjuk, rendi szervezeten kívüli társadalmi állapotuk viszonylag könnyen fenntartható volt. Ez a magyar társadalom szempontjából rossz, a cigányság oldaláról nézve kedvező volt. A rendi szerkezeten kívüliség egyébként Európa más népei között is jelen jellemzője volt a cigányságnak, s mert hasznukat nem látták, ugyanakkor vándorló életmódjukkal kárt is okoztak, öntörvényűek voltak, minden további nélkül meg is ölhették őket. Nálunk eddig sohasem mentek el. A magyar társadalom tudomásul vette ittlétüket.

A faluba betelepedő cigányokat a török idők elmúltával rendszabályok illesztették a helyi társadalomba. Mária Terézia és II. József tett kísérletet a letelepült cigányok jobbággyá tételére, a vándor cigányok letelepítésére. A XIX. században más viszonyok között József főherceg próbálkozott ugyanezzel. Kísérleteik azonban kudarcot vallottak, noha azért nem volt teljesen eredménytelen. E törekvéseknek következményeként a falusi cigányság megindult egy olyan úton, amely elkerülve az asszimilációt (a nyelvit nem mindig), lehetővé tette a falu társadalmi rendjébe való beilleszkedést. A vándor cigányokat a hatóságok próbálták ellenőrizni, letelepíteni kevés sikerrel, s jobbára bűnügyi krónikák emlékeznek meg róluk.

Mind a vándor cigányoknál (a reformkorban, s a kiegyezés után: sátoros cigányok), mind a falvakban megtelepedetteknél bizonyos speciális tevékenységek (foglalkozások) alakultak ki, amellyel a napi, főként falusi élet igényeit elégítették ki. Egyes csoportjaik mesterségeket űztek (zenélés, kolomp- és csengőkészítés, teknővájás, kovácsmesterség, vályogvetés, gyógyfüvek, erdei, határbeli növények gyűjtögetése, árusítása: pl. gomba, som, málna). Ám a magyar társadalomba ők sem tudtak mind a mai napig beilleszkedni. Nem beszélve arról, hogy a XX. század technikai fejlődése a legtöbb általuk űzött mesterséget feleslegessé tette. Úgymond munka nélkül maradtak. Egyértelmű, bár még a cigány kutatók által is megkerült, nyíltan ki nem mondott oka, mai társadalmon kívüli helyzetüknek, hogy a cigányok a rendi társadalomba annak idején nem tudtak beilleszkedni. Nem volt feladatuk, rendi hivatásuk, nem váltak sem vitézi, sem dolgozó renddé. Nem mentek át a rendi társadalom hivatásra nevelő azon korszakán, amelyen valamennyi rend tagjai átmentek. Kikerülték a feudalizmus jobbágyi munkára való nevelését, azt a kemény folyamtatot, amelynek a kényszerből végzett munka, hogy elviselhetőbbé váljék, természetesnek tűnő állapottá, majd erkölccsé változott. Hiányzik náluk az, ami a polgári korszakban a parasztságot továbbra is összetartotta és legfőbb jellemzőjévé vált: a munkaerkölcs.

A hazánkban Zsigmond korában megjelent cigányok napjainkig nem tudtak beilleszkedni a magyar társadalomba. Ma nemzeti kisebbségként tartjuk őket számon, ám nem annyira e minőségükben, hanem megoldatlan társadalmi (szociológiai) állapotuk miatt jelentenek súlyos terhet az egész magyar társadalom számára. Nagyobb részük mindig is a társadalom egyik legalsó rétegét alkották, s alkotják. Felemelkedésüknek, beilleszkedésükinek gátja nemzetiségi (etnikai) elkülönülésük anélkül, hogy a mindenkori hivatalos államhatalom - különösen az utolsó jó fél évszázadban - e tekintetben korlátozta vagy korlátozná, visszaszorítaná őket. Ma különösen nagy terhet jelentenek társadalmunk egésze számára, s ezt érezve-tudva mind saját maguk, mind az államhatalom, mind a politikai pártok, egCigány gyermek és asszony, Korond, 2009. Kovács Dénes fotójayházak, civil szervezetek, a legkülönbözőbb tudományok, s immár eléggé szép számmal egyének is megkísérelik valamilyen módon orvosolni vagy megoldani ezt a robbanással fenyegető társadalmi bajt. Az okok rendkívül mélyen gyökereznek, a vele való foglalkozás nem egyszerű, mert nyílt igazmondást, a tények valós feltárását igényli, s emiatt a legjobb szándékot is akarva-akaratlan félremagyarázhatják. A cigányokkal, a cigánysággal való foglalkozás éppen ezért nagy tapintatot igényel, nem tudni, mi és mikor kelt visszatetszést, sért érzékenységet a legjobb szándék is. Nem volt ez mindig így. S a következőkben, e bevezetőt reális képnek tekintve, erről fogok szólni Arany János cigányképének felvázolásakor.

2. A Rákóczi-szabadságharcot követő konszolidáció időszakában megteremtődtek Magyarország Birodalmon belüli polgári fejlődésének alapjai. Kezdtek beérni nemzeti törekvéseink is. A reformkori országgyűlések egy sor olyan törvényt alkottak meg, amelyek a magyar királyság és a magyar nemzeti természetes jogait is érvényre juttatták. A reformkor egyik nagy eredménye, hogy most már témánkhoz is közelebb kerüljünk, az áttekinthetőbb jogi, közigazgatási, adminisztrációs viszonyok kialakulása, nemzeti szempontból pedig a magyar nyelv és kultúra megerősödése, fejlődésének biztosítása. E reményteljes folyamatot megfelelő tehetségű, képzettségű, elhivatott honfiak irányították és valósították meg a társadalom minden szintjén. Ez is egyik oka annak, hogy a haladás tempójával elégedetlenek a negyvennyolcas európai áramba természetesen sodródtak bele, majd - csakúgy, mint Európa egyéb részen - nem tudván még elég erőt szembeállítani a haladást gátló erőkkel, ismét partra kerültek. Tragikusan csalatkoztak, de korábbi munkájuk romjain mégis új élet támadt, ha nem is minden és nem úgy, ahogyan egykor remélték. Ez sokuknak új erőt adott. Röviden ez a foglalata annak a kornak, amelyben Arany János leélte életét, amelynek maga is egyik megdicsőült hőse és szenvedője volt, s aki a vidéki Magyarországról indulva, végig ilyennek maradva fővárosi lakosként, magas hivatalt betöltve és megbecsülve láthatta nemzedéke munkájának eredményét Pest-Budán, majd Budapesten valóra válni.

Ez az az erdő, amelyet Arany nemzedéke ültetett, felnevelt, amelynek fáit, bokrait, sarjadó növényeit gondozta, amelyre figyelt, hogy megmaradjon, életképes legyen, s amelyhez mit sem téve hozzá és jóformán semmivel sem gyarapítva meghúzta magát a cigányság is. Élt benne, vágott egy-két gyalogösvényt, összeszedte gombáit, vadgyümölcseit, olykor ki-ki vágott egy élő fát, termő bokrot, letördelt gallyakat is, de mert nagy kárt nem okozott az erdőkerülő megtűrte őket, hagyta, hogy éljenek furcsa szokásaik szerint, amely néha különös, néha borzongató, többnyire komikus, mindenképpen idegen, de nélkülözhetetlen tartozéka volt a magyarok erdejének. Ha valaki ekkor ejtette ki a cigány szót, ekkor beszélt róluk, nem kívánták, hogy helyette romát, uram bocsá' újmagyart mondjanak, nem vette sértőnek az sem, akiről beszélt, nem volt lealázó annak, aki hallgatta és nem ellenséges indulat töltötte el azt, aki kimondta. Ezért nem sértett érzékenységet.

Mint már mondtam akkor nem úgy volt, mint ma.

Ha Arany János cigány képéről beszélünk, ezt az akkori közvélekedést kell figyelembe vennünk.

Azt, hogy egy lényegében mindenki által csak kívülről ismert, színes embercsoport, amelynek világa zárt, kiismerhetetlen, ezért misztikus, furcsa, különös. Hasonlatos a polgári otthonokban tartott különleges tollú papagájhoz, az ezüst láncra kötött kismajomhoz, az erdőben befogott, udvaron felnevelt gyermekek kedvence őzhöz. Minden adva van ahhoz, hogy hozzá a komikum szálai, a humor nedvfolyamai kössék a korabeli, felfelé ívelő, nagy dolgokkal gyürkőző magyar társadalom rétegét.

Ha fellapozzuk a korabeli folklór gyűjtéseket (Erdélyi János, Kríza János, Arany László, Tóth Endre), a kortárs irodalmat (Petőfi Sándortól Jókai Móron át Vas Gerebenig), az élclapok sorsát (Borsszem Jankótól Bolond Miskáig), megnézzük a grafikákat, az életkép festészetet (Jankó János, Mészöly Géza, Bihari János, Deák Ébner Lajos, Vágó Pál) igen gyakran találkozunk a cigányokkal, mese hősökként, de inkább anekdota, élc, viccfiguraként. A festők egzotikus világukat, színes, tarka viseletüket, a fiatal cigánylányok különleges, vad, erotikus szépségét kedvelik. A vénasszonyok ábrázolása boszorkányos, a szakállas, torzonborz férfiakat a vad, kegyetlen vonásokkal szeretik megjeleníteni. A zenészek külön világot alkotnak környezetüktől függően: úri, városi környezetben magyaros, zsinóros ruha dukál, míg falusi környezetben mezítlábas, humoros alakokká válnak. Cigány voltukat bizonyos sztereotípiák segítségével juttatják kifejezésre: mezítlábasság, gyerekeknél meztelenség, rongyos, színes foltokkal tarkított ruha, hosszú színes szoknya, tarka vállkendő, kusza, gondozatlan haj, bozontos szakáll, vastag orr, száj, alázatos, meghajló testtartás, vagy épp ellenkezőleg, mellveregető, kivagyi kiállás, ösztövér megjelenés, óriáKarácsonyi köszöntőt mondó cigány gyermekek Gyergyóalfaluban. Vargyas Ildikó felvétele 2013.si pipa nőknél is, tömött batyu, amelyből kilóg az összevissza hányt lopott holmi, rossz gebe, rozzant szekér, és sorolhatnók. Szövegben pedig sajátosan torzított magyar beszéd, amely egyik tájszóláshoz sem hasonlít, mézesmázos, alázatos, hízelgő beszédmodor, jól-rosszul értett cigány szavak beszédbe keverése. Jellemben pedig: ravaszság, nagyotmondás, hazudozás, gyávaság, dologkerülés, lopás, maguk között veszekedés, férfi fölény, a nő megalázása, a gyermekek majomszeretete, szaporaság.

Arany János költői életművében a cigányok nem játszanak túl nagy szerepet. Két jelentősebb műve az 1851-ben keletkezett A nagyidai cigányok, 1854-ben írt A bajusz mellett alig tarthatunk számon néhány kisebb részt, utalást, akárcsak hasonlatot. Az 1847-es Rózsa és Ibolyában a három póruljárt rajkó tűnik fel, s zárja a mesét mosolyogtatóan, Jóka ördögében egy villanásnyi képre telik, a három strófás Végpontban (1877) egy kiábrándult képre a hallgatás időszakából, töredékei között egy rövid Cigány-búcsúztató (évszám nélkül) került elő, amely a nevető fejfák népköltészeti műfajához tartozik, s végül a keserű élete végén lett Régi adoma (1879), az utolsó versek egyike:

"Bujkál a nap. Vén cigányt

Majd megvetgte a hideg.

"Bujkálj! Bujkálj!" így kiállt:

"Majd sütnél még : de kinek..."

Ennyi lenne.

Magam azonban, még megkockáztatom, bár erre az eddigi irodalom szerény tájékozottságom szerint nem hatalmaz fel, hogy "Az elveszett alkotmány" (1845) vígeposz mítikus alakjába a boszorkányszerű Armidába a költő sátoros cigányok kártyavető jós asszonyának jellemvonásait is bekeverte akár öntudatlanul, akár tudatosan, csakúgy, mint ahogyan itt felvonultatott hihetetlen mennyiségű néphit anyag némelyikéről is kideríthetné alaposabb elemzés a cigány eredetet, gyakorlatot. Ez alkalommal azonban csak felvetem ennek lehetőségét, s figyelmet a két epikus műre irányítom.

Feketetói vásár. Vargyas Ildikó felvétele 2013.3. Mindkét mű röviden elmondható anekdotikus történet. Mindkettőnek van vagy lehetséges valóságos történeti magja. A vígeposznak bizonyára, hiszen történeti tény, hogy Perényi Ferenc 20 napig védte Szapolyay híveként saját, az Ida patak mocsarai által védett kis földvárat 1556-ban a Kassa ellen vonuló Puchim császári tábornok ellen. Minthogy rendes katonasága nem volt a környék cigányait fogadta várába, s az élelem fogytán lévén, Csóri Ferenc nevű vajdára hagyta a várat, akik aztán végül feladták azt. A cigányok pünkösdi királyságának emléke a nagyidai és környékbeli cigányság körében a XIX. század végén még elevenen élt, s mint feljegyezték, magukat királyi vérből származóknak tekintették az utódok. Arany a történetet minden bizonnyal ponyvafüzetben olvashatta, illetve Budai Ferenc lexikonából vehette. A bajusz forrása pedig az élő népi anekdotakincs, nagyon valószínű, hogy valahol meg is esett. Mindez lényegében nem meghatározó. Az a fontos, hogy maga a történet anekdotikus, tréfás és minden egyéb szándéka mellett a cigányok a komikus színben való megjelenítését kínálja, s a fentebb megrajzolt közfelfogás szerinti ábrázolási módot teszi lehetővé. A négyénekes eposz éppen nem a cigányokon akar élcelődni, s a másik mű is az ember hiúságot és hiszékenységet veszi célba. Ám mindkettő alkalmat kínál, hogy úgy mutassa be a cigányok világát, ahogyan ezt a korabeli, velük élő ember és társadalom látta, látni vélte. Az anekdotikus történet a cigányok világának komikus rajza, egyik műnél a keserű és kegyetlen humorba, másfelől a felszabadult, megtisztító nevetésbe torkollik. S mert ez a szándék tisztán és akadálytalanul valósul meg, esztétikailag magasrendű művek keletkeztek.

Módosítás dátuma: 2014. január 12. vasárnap, 21:35