Családi ünnepeink metamorfózisa a Kádár-korszakban
A Kádár-korszak egyházpolitikája napjainkig hatóan formálta át az embereknek a valláshoz és az egyházakhoz való viszonyát, a gazdaság és a társadalom gyökeres átalakulásával, az életmód változásával egyidejűleg a vallásos tradíciók is megváltoztak, új formák jöttek létre, miközben évszázados szokások tűntek el szinte egyik napról a másikra. A szocializmus évtizedeiben az egyházak teljesen elveszítették közéleti szerepüket, a magánéletben azonban – igaz, egyre csökkenő mértékben – megőrizték befolyásukat. A vallásos ember életét átszőtte az egyházával való kapcsolat, fontosabb családi ünnepei, életének jelesebb fordulópontjai legtöbbször nem múlhattak el egyházi közreműködés nélkül. Ezen alkalmakhoz azok is ragaszkodtak, akik már nem jártak rendszeresen templomba, így különböző mértékben ugyan, de szinte az egész társadalom kötődött több-kevesebb szállal az egyházakhoz. Ez természetesen nemigen fért bele a szocializmus jövőképébe, a „modern” szocialista ember ideája új, vallási tartalomtól mentes ünnepi formákat követelt meg. Az emberi életúthoz fűződő legjelentősebb ünnepek, az ún. átmeneti rítusok (keresztelés, házasság, temetés) helyettesítésére, felváltására hozták létre a szocialista szertartások különböző formáit, felismerve azt, hogy az egyházak befolyását teljességgel csak a vallásosság és a hitéleti aktivitás letörésével szüntethetik meg.
A magyar kommunista párt egyházpolitikájában a vallásos emberek „átnevelésének” szándéka mindig is nagy jelentőségű volt, de az ötvenes évek végéig elsősorban az egyházi szervezet és a volt szerzetesek elleni támadások voltak hangsúlyosak. Az egyházpolitikát érintő lényegi kérdésekben az MSZMP Politikai Bizottságának, az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályának, valamint a Belügyminisztériumnak volt meghatározó szerepe, döntéseiket elsősorban a rendőrség és az államvédelem útján érvényesítették. Az 1956-os forradalom leverését követően a konszolidálódó Kádár-rendszer az 1951-ben létrehozott, de addig inkább csak adminisztratív feladatokat ellátó Állami Egyházügyi Hivatalt a hatvanas évek közepére egyházpolitikai irányító szervvé emelte, egyúttal 1958-ban új egyház- és valláspolitikát hirdetett meg. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. június 10-i ülésén elhangzottak szerint a párt továbbra is kiemelt feladatának tekintette az egyház elleni harcot, ugyanakkor módszerbeli változtatásokat javasolt. Kádár János az ülésen kifejtette: „A vallásos világnézet felszámolása, a tudományos világnézet elterjesztése is rendszeres harcot kíván meg, ami sokoldalúan folyik. De ott már a döntő szerep a kulturális szerveké. Ott is kell persze egy rendszer, ami kezdődik az iskolával és végig beletartozik minden egészen a TIT- ig. […] a klerikalizmus ellen harcolni kell még öt évig, és a vallásos világnézet ellen még két generáción át.”1 Ennek értelmében előtérbe került a vallásos emberek világnézetének átalakítása, „felvilágosításuk, átnevelésük”, miközben az egyházakra nehezedő nyomás alig csökkent, az államvédelem is megőrizte jelentőségét. A felvilágosító munka átfogta az egész kulturális és tudományos életet, az iskolákat, a sajtót, a könyvkiadást.2 A módszerbeli változtatásokat elsősorban az a fentebb már említett felismerés indokolta, miszerint az egyházak a magánéletben még komoly befolyással bírnak és elsősorban a falvakban továbbra is fontos szerepet töltenek be a társadalom szocializációjában, ezért sokoldalúbban kell felvenni a harcot a vallásos világnézet ellen, hiszen a legtöbb ember, ha nem is gyakorolja vallását, résztvevőként vagy vendégként, különféle családi ünnepek alkalmával gyakran kerül közvetlen kapcsolatba az egyházakkal.3 Ilyen megfontolásból és természetesen szovjet példák nyomán kezdték kialakítani a vallásos tartalmú családi ünnepek állami, szocialista formáit, az ún. társadalmi szertartásokat.4
A szocialista jellegű, egyházi közreműködést elutasító szertartások nem voltak előzmények nélküliek Magyarországon. A 19. század utolsó harmadában a szocialista mozgalmakhoz kapcsolódóan már viszonylag gyakoriak voltak az ún. munkástemetések, ahol feketével bevont vörös zászló alatt vonultak a szakegyleti (szakszervezeti) tagok, a búcsúbeszédet pedig általában az egyik vezetőségi tag tartotta. A hagyomány szerint az első névadó ünnepséget a csepeli munkásotthon elődjében, egy vendéglőben rendezték a századelőn. A Tanácsköztársaság idején több helyen tartottak ún. vörös keresztelőt, a későbbi névadó ősét. Az elnevezést arról a vörös színű pólyatakaróról kapta, amelyet az ünnepségeken használtak.5 Mindezek ellenére a század első felében kivételszámba ment az egyházi közreműködést nem igénylő szertartások rendezése, még a városi lakosság körében is. Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően az első években nem történt számottevő változás ezen a téren, nem alakult ki a társadalmi szertartásoknak egységes rendezési módja sem, annak ellenére, hogy a Szovjetunióban már a húszas évektől rendszeressé váltak az állami lebonyolítású családi ünnepségek, amelyek mintát szolgáltathattak más szocialista országok számára is. Az ötvenes években szinte csak a jelentősebb bányászsággal vagy ipari munkássággal rendelkező településeken sikerült az egyházi szertartások számát jelentősebb mértékben visszaszorítani. Az említett Politikai Bizottsági ülés nyomán kezdtek csak behatóbban foglalkozni a kérdéssel, egyúttal átfogó programot dolgoztak ki az egyházi szertartásokat igénybevevők számának csökkentése érdekében.
A vallásosság elleni küzdelmet és a társadalom ideológiai nevelését számos szervezet feladatává tették, melyek sokszor kisebb-nagyobb átfedéssel dolgoztak, tevékenységi köreik nem váltak szét élesen. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat feladata ateista körök létrehozása és ismeretterjesztő előadások szervezése volt a vallás cáfolására, a KISZ programjai a gyermekekkel, fiatalokkal kapcsolatos egyházi szertartások semlegesítését célozták, de feladatuk volt például a névadó ünnepségek szervezésében való részvétel is. A családi ünnepek egyházi szertartástól mentes formáinak megteremtése pedig több jogszabály értelmében is (BM-MM utasítás, 104/1962; MM utasítás, 108/1964) a helyi tanácsok feladata lett6, miközben hasonló tevékenységet vártak el a pedagógusoktól, a Nőtanácstól, a Hazafias Népfronttól7 vagy a szakszervezeti bizottságoktól. A munkába bevonták például a védőnőket és az orvosokat is, akiknek rendszeres kapcsolata a terhes és fiatal anyákkal lehetőséget teremtett a névadó ünnepségek népszerűsítésére. A pedagógusok családlátogatásai is jó alkalmak voltak a propagandamunkára. Igyekeztek helyi ismeretekkel rendelkező, köztiszteletben álló „materialista szemléletű” embereket meggyőzni a társadalmi szertartások előnyben részesítéséről, hiszen így mások is könnyebben döntöttek az új ünneplési forma mellett. Egyes helyeken a nők voltak a meggyőzés célpontjai: „Különösen fontos e tekintetben a nők körében végzendő felvilágosító munka, mert tapasztalataink azt igazolják, hogy a vallásos világnézet érzelmi vonatkozású hatásai a legjobban a nők tudatában tartják magukat. A színes és misztikus szertartások, az orgona hangja, a harangzúgás, a templomok összezsúfolt pompája, dekoratív gazdagsága igen erősen hatnak a hívők valamennyi érzékére...”8 A házassági évfordulók szintén jó alkalomnak bizonyultak a „tanács és az államhatalom törődésének, figyelmének bizonyítására”. A fiatal házasok esetében bevezették az egyéves házassági évfordulók hivatalos ünneplését, ennek kapcsán lehetőség nyílt a névadó lehetőségének megbeszélésére, míg az idősebbeknél 25. évforduló alkalmával a családban levő fiatalok esetleg készülő házasságkötésének állami formájáról való beszélgetésnek.
A társadalmi szertartások elterjedése természetesen nem ment egyik napról a másikra, hiszen kiforrott, évszázados szertartásformákkal csak az egyházak rendelkeztek, ezeket nyilván nem akarták példának tekinteni. A cél az volt, hogy „kifejlesszenek egy új fajta emberi érzelemvilágot, új fajta élményekkel, hangulatok nyújtásával, amelyek képesek feloldani a templomok misztikus titokzatosságát.”9 A templomok már megjelenésükkel biztosították az adott esemény ünnepélyességét, míg az állami szertartások helyszínei elég esetlegesek voltak a házasságkötő termek nagyarányú elterjedéséig. Hol a helyi tanácsteremben, az iskola épületében vagy a művelődési házban tartották hevenyészett díszletek között, ami nem jelenthetett komoly vonzerőt az életük egy-egy nagy eseményét ünnepelni szándékozók számára. Az egyházi szertartások elleni küzdelem így az első években nem zajlott zökkenőmentesen, időnként abszurd, mai szemmel nézve megmosolyogtató helyzeteket is teremtett: A hatvanas években előfordult, hogy egy új házasságkötő terem ünnepélyessé tételével a tanácsi vezetők egy templomfestőt bíztak meg, aki egy teljes templom-architektúrát festett a terem falaira, aranyozással, oszlopokkal, márványtáblákkal!10 Nem váltott ki osztatlan elismerést a párt vezetői és az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői között az sem, amikor a televízió híradójából értesülhettek arról, hogy a korszak ismert színésznője, Psota Irén kilenc kiskutyájának rendezett névadó ünnepséget.11
Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága 1973 tavaszán értékelte az 1958-as PB- határozat óta eltelt másfél évtized eredményeit, a vallásosság terén lezajlott folyamatokat, köztük a társadalmi szertartások elterjedésének ütemét.12 Az eredménnyel nem lehettek maradéktalanul elégedettek, hiszen a névadók és a társadalmi temetések terén igen szerény volt a növekedés. A hetvenes évek elején az újszülöttek háromnegyedét még – gyakran titokban – megkeresztelték13, a temetések több mint négyötöde is egyházi szertartás keretében zajlott. A házasságok vonatkozásában azonban komoly sikerként könyvelhették el, hogy az esküvők valamivel több, mint fele egyházi közreműködés nélkül köttetett a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Sokan a könnyebb boldogulás, előrelépés reményében mondtak le az egyházi házasságkötésről. Egy 1972-es jelentés ugyanakkor rámutat egy érdekes összefüggésre: a katolikusok körében kisebb az egyházi szertartást igénybe vevők csökkenése, mint más felekezeteknél, így a főként katolikusok által lakott Győr, Heves, Pest, Vas és Zala megyékben „viszonylag lassúbb az előrehaladás”.14
A hatékonyabb munka érdekében egy kormányhatározat nyomán (2006/1970 sz. határozat) a hetvenes évek elejétől sorra hozták létre az ún. családi eseményeket szervező és rendező irodákat15, melyek az igazgatási osztályok felügyelete alá tartoztak.16 Ezek az anyakönyvi hivatalokkal együttműködve központilag meghatározott tarifák szerint átfogó szolgáltatást nyújtottak a terembiztosítástól az étkezésen, ruhakölcsönzésen keresztül egészen a zenekar biztosításáig. Az ünnepségek színvonalának emelésének érdekében országosan szónokképző tanfolyamokat indítottak, szakirodalommal, módszertani útmutatókkal segítették a szertartások szervezőit és lebonyolítóit. A szakemberek figyelme minden apró részletre kiterjedt: „Sok helyen készítenek nyomtatott tájékozatatókat a névadó vagy esküvő népszerűsítése céljából, ezeken gyakran fénykép is van. Jó példa erre egy szolnoki kiadvány, amin egy szép kisgyerek van, az embereknek ez fog eszükbe jutni, ha névadóra gondolnak vagy arról hallanak (…) Rossz példa egy másik városból, ahol púpos volt a menyasszony, ezt a fényképet nem szabadott volna kiadványba tenni: „pszichológiai műhiba”.17 A Népművelési Intézet kétévente konferenciát szervezett a témában, emellett létrehozták a Társadalmi Szertartások Országos Tanácsadó Testületét is. Az erőfeszítések eredményeként a hetvenes évek végéig folyamatosan esett vissza az egyházi szertartásokat igénybevevők száma (a házasságok 70-80%-a egyházi szertartás nélkül kötettett), a nyolcvanas évekre azonban már inkább a stagnálás volt a jellemző, sőt bizonyos területen (a névadók esetében) a társadalmi szertartások aránya csökkenő tendenciát mutatott. A hetvenes-nyolcvanas években a társadalmi szertartások vonatkozásában Budapest valamint Hajdú-Bihar, Szolnok és Békés megye volt az élenjáró; Vas, Zala, Szabolcs-Szatmár, Győr-Sopron megyékben volt ugyanakkor a legnagyobb az egyházi szertartások aránya. Ez nagyjából összecseng azzal a fenti megállapítással, mely szerint a protestánsok által nagyobb számban lakott megyékben elterjedtebbek a szocialista ünneplési formák. A rangsor nagyjából ellentétes a katolikus egyházi szertartások Csanád Béla által közreadott megyénkénti gyakorisági rangsorával, ami arra enged következtetni, hogy az emberek döntő többsége életének jeles fordulópontjait valamilyen – ha nem egyházi, akkor világi – szertartással mindenképpen emlékezetessé kívánta tenni.18 A korszakban végig alacsony volt a mindkét szertartástípust elutasítók vagy egyszerre mindkettőt igénybevevők aránya. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a templomban megkötött házasságok számát szinte automatikusan lenyomta – különösen katolikus hagyományú területeken – a korszakot jellemző magas válási arány.
Az életfordulók ünneplésének fenti változásának egyik legnagyobb vesztese a hagyományos népi vallásosság. A vallási – különösen a katolikus tradíciójú – kultúra igen gazdag az évre szétosztott ünnepekben, amelyek a vallási tartalmon túl a munka, elsősorban a mezőgazdasági munka különböző szakaszait, alkalmait teszik emlékezetessé. Az adminisztratív intézkedések mellett az ötvenes-hatvanas évek gyökeres életmódváltozása, „a tudati viszonyok gyorsabb, erőteljesebb változása, a szocialista erkölcs és életmód általánossá válása19” kezdte ki a hagyományos szertartások és a hozzájuk fűződő szokások elmaradását. Az életmód átalakulása megváltoztatta például az évszázados gyakorlatot az esküvők időzítésében. A hagyományosan kis-, nagy- és zöldfarsang idején tartott házasságkötések egyre nagyobb számban a nyári hónapokra tolódtak, ezt a folyamatot nagymértékben felerősítette a mezőgazdaság modernizálódása, a nászút falusi meghonosodása (a vállalati beutalók is legtöbbször nyárra szóltak), a hűtőgépek terjedése vagy az iskolai szünidő növekvő jelentősége.20 Egyre gyakrabban tartottak esküvőket böjti időszakban is. A csökkenő családonkénti gyereklétszám nyomán a hagyományos egyházi keresztelők is megváltoztak, ünnepélyesebbé váltak. Hagyományosan csak a szűk család és a keresztszülők voltak jelen a keresztelőn21, a 20. század első felétől azonban már egyre népesebb vendégsereg jelenlétében zajlott a szertartás és a hatvanas-hetvenes évekre az ajándékozás is szinte kötelezővé vált. Ebben a folyamatban a névadók hatása sem elhanyagolható. A névadó ünnepségeken a keresztszülők mintájára gyakran két vagy négy személyből álló „szülőhelyetteseket” állítottak, akik „falun megfelelnek a szokott koma fogalmának”.22
A korszak emberének életében egyre nagyobb szerepet kapott a munkahely, a munkahelyi közösség, mint a lakóhely. Az ünnepségek sokszor üzemi, munkahelyi kezdeményezésűek voltak, így legtöbbször az ünneplő családnak is csak az egyik tagja kapcsolódott szorosan a rendezvényt szervező közösséghez, ellentétben a hagyományos közösséggel, ami lakóhelyi, egyházközségi, gyülekezeti alapon szerveződött. Ez a folyamat egyúttal a korábbi szoros rokoni és szomszédsági kapcsolatok fokozatos beszűkülését is eredményezte. A szocialista szertartásokon külön hangsúly helyeződött az ünnepeltnek a munka világában elfoglalt helyére, az eseményen egyre nagyobb számban vettek részt a munkahelyi vezetők, a munkahelyi társadalmi szervek képviselői, munkatársak. Számos munkahelyen évente egyszer rendeztek tömeges névadó ünnepséget, ahol gyakran a szocialista brigádok vállalták a névadó szerepét. De arra is akadt példa, hogy egy-egy városban a pedagógusok gyerekeinek külön rendeztek közös névadó ünnepséget példamutatásként.23 Ugyancsak szokásos volt több pár részvételével közös házasságkötések rendezése. Ezzel párhuzamosan azonban egy más irányú folyamat is lejátszódott a korszakban, a munkahelyi, tanácsi közreműködéssel szervezett nagyszabású ünnepek mellett megszaporodtak a kisebb-nagyobb családi összejövetelek. Szokássá vált a család minden tagjának neve napját és születésnapját megünnepelni, vagy kerek házassági évfordulókat ünnepélyes keretek között megtartani.24 Mivel ezek az alkalmak zömmel a család otthonában kerültek megrendezésre, ezáltal alkalom nyílt az új berendezési tárgyak, modern lakásfelszerelési cikkek bemutatására is. Az 1960-70-es években óriási változáson mentek keresztül a magyar háztartások, gyakran a tehetősség, a jólét szimbólumává váltak az új bútorok, technikai eszközök. Ezen ünnepek jó lehetőséget teremtettek a család számára, hogy megmutathassák a rokonoknak, ismerősöknek munkájuk, eredményes gazdálkodásuk gyümölcsét.
A vallási és a szocialista szertartások rendszerében az életút tagolása is eltérő. A vallási hagyomány az életkor és a családi állapot szerint tagol, az életfordulókhoz kapcsolódó szocialista ünnepek viszont hasonló jelentőségűvé emelték a munkába állás, a munkavégzés és a munkában elért eredmények eseményeit is.25 Így a szocialista kultúrában számos ünnepi alkalom és szertartás szőtte át az egyes ember életét, (pl. kisdobos-ígérettétel, első személyi igazolványok átadási ünnepsége, KISZ- fogadalomtétel, munkateljesítmény után járó díjak, kitüntetések, törzsgárda tagság, nyugdíjba vonulók búcsúztatása, öregek napja, stb.). Ezek egy része ráadásul többször is ismétlődhetett az ember életében.
Az egyházi szertartások kritikusai az állami ünnepségek lassú terjedésének okaként legtöbbször a rokonok és a környezet elvárásait, a régi szertartások megszokott voltát említik, aminek volt is némi alapja, ezt a hetvenes években végzett szociológiai vizsgálatok is alátámasztották. Ezek szerint a fiatalok mindössze egynegyede választja vallásos meggyőződése miatt a templomi szertartásokat.26 Az életfordulók szocialista ünnepeinek gyakoribbá válása azonban hasonló folyamatot indított el a társadalmi szertartások vonatkozásában is. Számos intézmény ugyanis, legyen az munkahely vagy valamilyen társadalmi szerv, javasolta vagy egyenesen elvárta a szocialista szertartás rendezését, sokszor aktív szerepet is vállalva annak előkészítésében, lebonyolításában. Így a szocialista családi ünnepek terjedésében rendkívül nagy szerepe volt a hivatalos kezdeményezésnek.
Az eddig leírtak fényében úgy láthatjuk, hogy az állami gépezet az élet minden területére kiterjedően igyekezett átformálni az emberek ünneplési szokásait. Forrásaink azonban legtöbbször csak törekvéseket, terveket ismertetnek, így a valóságban csak rendkívül ritkán mutatkozott meg a totális kontroll a maga teljességében, ezért a korabeli útmutatókat, szakmai írásokat alapos kritikával kell kezelni. Sok múlott a tanácsi, munkahelyi szervezők aktivitásán, lelkesedésén, a munkába bevont védőnők, pedagógusok stb. hozzáállásán. Összességében mégis azt mondhatjuk, sikeres volt az ateista propaganda, a statisztikai adatok alapján az 1980-as évekig egyre többen vették igénybe a társadalmi szertartások szervezői által nyújtott szolgáltatásokat. A hanyatló Kádár-rendszer idején, a rendszerváltás éveihez közeledve aztán néhány esztendő stagnálást követően fokozatosan teret vesztettek a társadalmi szertartások, de hatásuk a mai napig is meghatározó maradt ünnepi szokásainkban.
Irodalom
Hernádi Miklós: Nász és gyász (Az ünnepi viselkedés szociológiájához). In: Ünnepek a mai magyar társadalomban. Szerk. D. Hoffman Márta, Szilágyi Erzsébet, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp. 1982. 31-49.
Kopiás Sándor: A családi ünnepségek társadalmi rendezésének néhány lélektani problémája. Budapest, 1973.
Rácz Zoltán: Családi és társadalmi ünnepek; Kossuth Kiadó, Bp., 1970.
Rácz Zoltán: Családi események, társadalmi szertartások. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1981.
Szabó Csaba: Magyarország és a Vatikán. Egyházpolitika a hatvanas években. In: „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok. Szerk.: Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004.
Tomka Miklós: Életfordulók ünneplése a szocialista országokban In: Ünnepek a mai magyar társadalomban Szerk. D. Hoffmann Márta, Szilágyi Erzsébet, Tömegkommunikációs kutatóközpont, Bp. 1982. 163-192.
Varga Jánosné: A miskolci II. kerületi családi és társadalmi ünnepek állandó bizottságának tapasztalatai In: Hogyan rendezzünk és szervezzünk családi ünnepeket. Szerk. Rácz Zoltán Népművelési Propaganda Iroda, Bp., 1967.
Források
Állami Egyházügyi Hivatal iratai, MOL XIX-A-21-C
Komárom Megyei Tanács VB. egyházügyi titkárának iratai, KEMÖL XXIII/15
1 Idézi: Szabó Csaba: Magyarország és a Vatikán. Egyházpolitika a hatvanas években. In: „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok. Szerk.: Rainer M. János, 1956-os Intézet, Bp., 2004. 75.
2 A társadalmi szertartások népszerűsítésére a korszakban igen népszerű diafilmeket is felhasználták. Az ismeretterjesztő diafilmeket az ötvenes évek elejétől minden más korabeli médiához, kommunikációs eszközhöz hasonlóan a napi politika szolgálatába állították. A korabeli népművelési munka segítésére készült kiadványokat először a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szakosztálya, majd a Népművelési Minisztérium ugyanezzel a feladattal megbízott munkatársai szerkesztették, bevonva az adott téma korabeli szakértőit. (Forrás: Virtuális Diafilm-történeti Múzeum) E helyütt mondok köszönetet Bíró Ferencnek, aki a Diafilm-történeti Múzeum gyűjteményének tulajdonosaként rendelkezésemre bocsátotta a tanulmányt kísérő képeket.
3 Pártfunkcionáriusoknak, belügyi dolgozóknak, katonáknak és családtagjaiknak is engedélyezett volt a részvétel az egyházi keresztelőkön, esküvőkön, temetéseken, ezen alkalmakon kívül azonban tilos volt megjelenniük egyházi rendezvényeken.
4 A téma korabeli szakirodalma szerint akkor minősült társadalminak egy szertartás, ha a megjelentek száma elérte az ötven főt.
5 Rácz Zoltán: Családi és társadalmi ünnepek; Kossuth Kiadó, Bp., 1970. 19.
6 Varga Jánosné: A miskolci II. kerületi családi és társadalmi ünnepek állandó bizottságának tapasztalatai In: Hogyan rendezzünk és szervezzünk családi ünnepeket. Szerk. Rácz Zoltán Népművelési Propaganda Iroda, Bp., 1967. 9.
7 A társadalmi szervezetek között a Hazafias Népfront szerepe igen sajátos volt ebben a folyamatban, hiszen tevékenységében szép számmal vettek részt egyházi személyek is.
8 Komárom megyei párt VB. Határozata, 1965. július 22. KEMÖL (Kom-Eszt. Megyei Levéltár) Komárom Megyei Tanács VB. Egyházügyi titkárának iratai, 1965, XXIII/15.
9 Uo.
10 Rácz Zoltán:i. m. 152.
11 MOL, Állami Egyházügyi Hivatal iratai, XIX–A–21–C/7-8. doboz. 000.2/30.
12 MOL, ÁEH iratai, 288.f.41/199. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság űlése 1973. március 6-án.
13 Gyakori volt, hogy nem is helyben kereszteltették meg sokan gyermekeiket, inkább egy közeli településen titokban, így elkerülhették az esetleges feleősségrevonást.
14 MOL, ÁEH iratai, 288.f. 41/199.
15 Az első ilyen intézetet Tatabányán hozták létre 1969-ben helyi kezdeményezésre. MOL, Állami Egyházügyi Hivatal iratai, XIX–A–21–C/7-8. doboz. 000.2/30.
16 Korábban az igazgatási vagy a művelődési osztályok mellett albizottságokként működtek a családi ünnepek megrendezését segítő csoportok.
17 Kopiás Sándor: A családi ünnepségek társadalmi rendezésének néhány lélektani problémája. Budapest, 1973. 5. MOL, Állami Egyházügyi Hivatal iratai, XIX–A–21–C/7-8. Doboz. 000.2/35.
18 Hernádi Miklós: Nász és gyász (Az ünnepi viselkedés szociológiájához). In: Ünnepek a mai magyar társadalomban. Szerk. D. Hoffman Márta, Szilágyi Erzsébet, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp. 1982. 31-49. 36.
19 Rácz Zoltán: Családi események, társadalmi szertartások. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1981. 5.
20 Hernádi: Nász és gyász i. m. 35.
21 De számos esetben csupán a család egy tagja vitte el a gyermeket a templomba, és minden különösebb ceremónia nélkül zajlott a szertartás.
22 MOL, ÁEH iratai XIX-A-21-C/7-8. doboz; 000.2/26
23 KEMÖL (Komárom-Esztergom Megyei Levéltár) Komárom Megyei Tanács VB. egyházügyi titkárának iratai, 1969, XXIII/15.
24 Hagyományosan csak a jeles névnapok alkalmával köszöntötték az érintetteket.
25 Tomka Miklós: Életfordulók ünneplése a szocialista országokban In: Ünnepek a mai magyar társadalomban Szerk. D. Hoffmann Márta, Szilágyi Erzsébet, Tömegkommunikációs kutatóközpont, Bp. 1982. 163-192. 169.
26 Tomka Miklós: Életfordulók ünneplése a szocialista országokban i.m. 182. A felmérés szerint a fiatalok egyharmada-fele egyszerűen a szokással, további egyharmada pedig a rokonok és a lakóhelyi környezet elvárásaival indokolja az egyházi házasságkötést.
A közzétett diaképek a Virtuális Diamúzeum tulajdonát képezik, közlésük a hozzájárulásokkal történt. Az eredeti diákat itt tekintheti meg.
