Az én rendszerváltásom 15.
Messze van-e Erdélyország?
II. rész
Május végén, a nálunk is szokatlan hideg idÅ‘járástól sújtva, nehezen indultunk el Gyergyószentmiklósra, a Gyergyói-havasok és a Hargita aljára, Erdély legzordabb klímájú vidékére. Lada Samaránk kétszáz méterrel a határ elÅ‘tt romlott el, s csak áldani tudtuk a sorsot, hogy még itthon kijavítattuk. Cservenyák László (sofÅ‘rünk), a mátészalkai múzeum néprajzosa még a hideg idÅ‘ben is megizzadt, amíg a hiba miatt reggel ötre célhoz értünk. Szabó Piroska, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa, s Kotics József, a debreceni KLTE Néprajzi Intézetének adjunktusa volt még útitársam, s egyben a Kriza János Néprajzi Társaság konferenciájának elÅ‘adója is. Bizony össze kellett fogni több intézménynek, hogy ezt a határtól csaknem 500 km-es utat az éj sötétjében megtegyük, s eljussunk a város líceumáig (gimnázium), hogy szállást kapjunk, s pár óra alvás után kiállhassunk elÅ‘adásaink megtartására.
Alföldiesen s finomkodva mondva, fel kellet kötnünk a „fehérneműt”. Hiszen a népi társadalommal és erkölccsel foglalkozó konferenciának olyan helyi elÅ‘adói és szervezÅ‘i voltak, mint Nagy Olga, a jeles folklorista, aki csak az utóbbi idÅ‘ben mutatta meg, mennyi mindent tud a paraszti világról társadalmi vonatkozásban is; s akinek „Gyónás” című confessziója most jelent mg a könyvhéten Magyarországon. S Imreh István, ha nem is lehetett jelen betegsége miatt, de olyan elÅ‘adást küldött, amely a hazai akadémiai székfoglalókra emlékeztetett. EgyikÅ‘jük a népi társadalom erkölcsrendjének működését, a közösségi együttélés elveit tárgyalta európai színvonalon, míg a másik levéltári anyag alapján az erkölcsrend konkrét megnyilvánulásait elemezte közösségi, vallási és társadalmi összefüggésben. A rideg, télen valószínűleg alig felmelegített falak felizzottak, s az éjszakai utazástól didergÅ‘ testünket a szellem erejével melegítettük át.
Majd jött CsergÅ‘ Bálint!
Számos cikket írt; nálunk autodidakta gyűjtÅ‘nek mondanánk; ám ott egy táj, egy közösség, a székelység egyik apostola, aki elemezte, bemutatta a hajdani falusi közösség életét. Konkrét vizsgálatok alapján-idehaza kissé lenézÅ‘en „empirikus szemléletű”-nek mondanák tudományunk korifeusai –bemutatta s nosztalgia nélkül érzékeltette a székely falvak társadalmát, az élÅ‘ közösséget, a közösséget egybeforrasztó erkölcsöt, az ezeket nagyra növesztÅ‘ kovászt: a szellemiséget. Majd sivár kép következett: mindennek a tönkresilányítása, az ambíciók kiölése, a családok szétszórása, s ezzel a közösség alapjainak megszűntetése, s a kiégett tájú jelen: a fellazult közösség, az egymástól eltávolodott emberek, családtagok, a menekülÅ‘ szülÅ‘föld. S mindez nem a nosztalgia, a búsongó magyarság vagy székelység szintjén, hanem a kemény tények erejével megjelenítve.
De voltak fiatalok is. A másik módszerrel dolgozó kolozsvári egyetemi adjunktusok, akik mindezt objektívebbnek tűnÅ‘ módszerekkel jelenítették meg, szemiotikát, szimbolizmust, strukturalizmust is belevíve.
Az eredmény ugyanaz. Pusztuló világ, pusztuló értékek s errodáló társadalom. Ceausescu mintha elérte volna célját.
A mi elÅ‘adásaink újat jelentettek nekik szemléletben, módszerben, de olyan újat, amellyel a saját nyomorúságukat méginkább átvilágíthatják, s egyúttal „közölhetik Európával”, mint ahogyan ezt egyik kollega megfogalmazta.
A hideg, a sivár, lepusztult kollégium, a számunkra elképzelhetetlen menzai körülmények feloldódtak a testvéri, szíves fogadtatásban. Az estéli összejövetel gyergyószárhegyi kolostor népművészek által berendezett szárnyában; a gyergyószárheyi kastély önerÅ‘bÅ‘l helyreállított, jeles kortársi festményektÅ‘l díszített környezetében, mégis megenyhítette, bizakodóvá tette a Kriza János Társaság összejövetelét. A tudomány bármely módszerű, de objektív megállapításai az igazi önismeret forrásai lehetnek. A pusztítás ellenszegülÅ‘, erkölcstÅ‘l támogatott akarat s szándék minden körülmények között meghozza a gyümölcsét. S úgy véljük, mi sem dolgoztunk hiába évtizedeken át. Módszereink, eredményeink ilyen válságos helyzetű társadalmat is éltethetnek, segíthetik Å‘ket akkor, ha Å‘k maguk sem mondhatnak le a megújulásról. S hogy milyen erÅ‘ ált mindezek mögött, azt lemérhettük vasárnap hazatérÅ‘ben. Zuhogó esÅ‘ben halinaharisnyás székelyek vitték a maguk faragta Kirsztust és Máriát, mentek zöldág-szentelésre a határba, hogy mindehhez lelki erÅ‘t nyerjenek.
(Folyt. köv.)
Megjelent: Új Néplap, Szolnok, 1991. június 15.