Az én rendszerváltásom 16.

Messze van-e Erdélyország?

III. rész

Nem tizenkét kÅ‘míves, csak négy muzeológus (Kriveczky Béla régész, Szlankó István földrajzos, Szabó László néprajzos és Tóth István gépkocsivezetÅ‘) tanakodott „össze”, hogy „magos Déva várát” ne felépítsék, csupán hívásra, magos Déva vára alá, a dévai múzeum hívására kapcsolatot „kiépíteni” menjenek. Itt is késtünk, s éjfélre értünk oda, mert elÅ‘tte a Debreceni Akadémiai Bizottság szervezte ülésen vettünk részt, s jómagam Heller Ágnesnek és Fehér Ferencnek gondolatpezsdítÅ‘ elÅ‘adását korreferáltam. Felmerült itt az eredetiség és másolat kérdése, az idÅ‘nek, mint tényezÅ‘nek, az egy lehetséges belsÅ‘ világnak s a más világoknak a kapcsolata. Jó útravaló volt ez, hiszen megfogható közelségbe került az eddig csak másolatból ismert Vajdahunyad vára, s az átalakított, 1990-ben épült szecessziós dévai megyeháza (Hunyad megye) eredetiben megtartott tanácstermének kérdése, s a nemes anyaggal (fehér márvány) célszerűen beborított, ceausescui idÅ‘k termékeként jelentkezÅ‘ szépségideál közötti különbség; s nem utolsósorban (majdnem a Kárpátok Géniusza lakószobáját kaptuk!) a diktált ízlés és természet közötti ellentét.

Román barátaink fél egyig vártak.

KitűnÅ‘ elhelyezés, szíves vendéglátás, a terített asztal bÅ‘sége, a jól elkészített program bennünket is kötelez. A megszervezés éppen úgy, mint a megnyitott buksza.

De a lényeg nem ez. Kapcsolat jött létre Dél-Erdély olyan megyéjével, ahol a magyar szót kevesek vagy alig értik. Azzal a régióval, amely a bécsi döntés idején is románnak minÅ‘sült már, de ahol Dávid Mihály, Nemes Emil, Ádám János ma már magyarul nem tud, de magyarnak, s csaknem magyarnak minÅ‘sül, de mindenképpen ért és tud helyi viszonyok miatt Gheorghe Ficzak, Victor Popa vagy Doina Reghis.

Ahol nagy a román öntudat.

Ahol büszkén mutogatják a Hunyadi családot, mint román származásút, de ahol Bethlen Gábor Magna Curiájában rendezkedett be a múzeum, amelyet Téglássy József és Király Pál dák és római leletekkel alapoztak meg, ahová Nopcsa Ferenc vitte be az elsÅ‘ Å‘slénytani anyagot, amely a British Múzeumban is híressé vált, s ma is mutogatják néhány darabját; ahol felügyelik a magyar mágnások kastélyparkjait; ahol dák leletnek mondják a nyilvánvalóan kelta s általában bármilyen más leletet, s nem számít két-háromszáz év az idÅ‘ben, hogy pontosan kitöltsék. Ahol a múzeum épülete a magas Déva vára alatt áll, s rálátni a Párt Szállóból; s amely már kiváltotta a múlt században is a híres Vadrózsa-pört, a magyar-román vetélkedés oktalan példájaként.

Három nap alatt jártunk Sarmisegetusában, a rómaiak által alapított Dácia fÅ‘városában, s láthattuk a római igények szerint épült amfiteátrumot; a római villák maradványát. Megmásztuk –sajnos zuhogó esÅ‘ben– a rómaiak elÅ‘tti dák fÅ‘várost, amelyet mintaszerűen tártak fel katonai és lakótornyaival, szentélyeivel együtt. Megcsodálhattuk a római fürdÅ‘t, amely a meleg vizes forrásra épült, s sorolhatnók; néprajzi kiállítások, emlékmúzeum, természettudományi gyűjtemény és hiteles természettudományi diorámák.

BÅ‘séges anyag, szegényes kiállítás, leromlott és világítatlan épületek,k sötétben szemlélt tárgyak. Ez a nyiladozó jelen. De fel kell ismernünk a kapcsolat építésének vágyát, a kitörést e vidékbÅ‘l, amelyrÅ‘l Verne Gyula írta a „Várkastély a Kárpátokban” című könyvét, s amelyben már a „telefon” is megjelenik emlékezetem szerint. Nos, ha akkor megjelent, talán megjelenhetik ma is. S a huszonötös égÅ‘k világába, a félhomályba takaródzó, olykor világító aranytárgyak, leletek körébe tisztázó fény is vetülhet. Nem az elsÅ‘ség kérdése az, amely itt fontos: ki a dák, ki a római, ki a magyar, ki a székely vagy szász, hanem az, hogy mindezek a népek egymással századokon át toleránsak együtt éltek, s ugyanakkor egymásból is táplálkozva saját arculatú kultúrát építettek. Nem a múlt átfestése, hanem a jelen s jövÅ‘ objektív megítélése lehet csak a cél.

Amikor múzeumaink felveszik a kapcsolatot egy többségében, sÅ‘t túlnyomórészt román ajkú megyével, mindezt figyelembe veszik, s az Európába való belépés passzusának tartják. A természetvédelmi terület, a Retyezát, a Piski Arborétum (Bem piski csatájának térsége), az eredeti Vajdahunyad vár s a nálunk felépített másolat így kerülhetett egymás mellé, minden szélsÅ‘séget kerülve, s feloldódva a tudomány objektivitásában, a tudományt művelÅ‘k humanizmusában.

Ha mindkét részrÅ‘l ilyen igények munkálnak, Erdélyország, sÅ‘t Európa sem eshet nagyon messze. S rövidebb úton juthatunk el az igazi Európába is. S ezt nem államközi szerzÅ‘déseknek, de tenni akaró közösségeknek, intézményeknek, egyesületeknek kell képviselnie. Mi már elkezdtük.

Új Néplap, 1991. június 17.