Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Közösség Idegenek a faluban 1

Idegenek a faluban 1

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Idegenek a faluban 1

A beilleszkedés körülményeinek vizsgálata három magyar faluközösségben

A Damokos-kúriaA társadalmi konfliktusok formái (vallási, etnikai, egyéb alapú) egy-egy faluközösségben időben és térben folyamatosan változhatnak, egymást erősíthetik, gyengíthetik, olykor ki is olthatják. Ezek vizsgálatakor kiemelni egyet-egyet nem csak azért nehézkes, mert a kutatás a néplélek már-már megfoghatatlan területére visz, hanem azért is, mert egyik-másik okot tökéletesen elkülöníteni nagyon nehéz, azok legtöbbször együtt jelentkeznek.

A kutatási szempontok kiválasztásának problematikus voltára többek között a témában rendezett konferencia előadásai is utalnak, jelezve a lehetséges megközelítési módok sokoldalúságát.[1]

A paraszti közösségekben a kulturális reflexek inkább visszatartottak az áttelepüléstől. Az idegen számára az új környezetben nem evidens a szokások, kötelezettségek betartása, mert másokhoz szokott. Még legjobb indulata ellenére is véthet a szabályok ellen, hiszen új feltételek közt az új falu értékrendje az irányadó s ezeket nem ismeri. Akkor is így van ez, ha két egymás melletti településről van szó, mivel „a faluközösségbe nem egyénként illeszkedik bele valaki, hanem mint valamely család, majd tágabb rokonsági szervezet tagja. (..) egy faluban csak akkor vált valaki teljes jogú polgárrá, ha családi kapcsolatokkal sikerült kötődnie a közösséghez. Lényegében azonban ekkor sem őt, hanem utódait fogadta be igazán a közösség, az idegenből érkezett ember talajtalan maradt, „jöttment”-nek számított egész életén át. “[2]

A feudalizmus korában más jelentéssel bírt a szülőföld, szülőfalu fogalma, mint napjainkban. A jobbágyok többsége egy helyben, helységben élte le életét, s legtöbbjük a haláláig el sem hagyta azt. Azon belül, annak szűk környezetében mindent ismert, míg azon kívül kevés információval rendelkezett.[3]

A lakhelyhez való tartozás folytán mindenkitől elvárták a kötelezettségek teljesítését, a szokások megtartását, a szolidaritást jóban-rosszban.[4]

A faluközösségben nem annyira az egyén és egyéniség számított, mint a közösség és annak érdekei.[5]

Minden faluközösség kialakít olyan „önvédelmi eszközöket”, melyek segítségével igyekszik felvenni a harcot a rá veszélyt jelentő erőkkel (földesúrral, közösségi javak károkozóival vagy betelepülőkkel) szemben. Ez azonban nem csak falvaink esetében van így, hanem elmondható a szabadalmas területek lakóiról is (jászok, kunok, székelyek, hajdúk)[6], akik gyakran törvényileg szabályozták a betelepülést vagy a helységben való tartózkodást.[7]

Kutatásaim során arra kerestem választ, hogyan fogad egy-egy faluközösség idegenből érkezett embereket. Igyekeztem megállapítani, hogy befogadja-e, vagy inkább kirekeszti őket, s mindezt milyen megfontolásból, milyen törvényszerűségeknek engedelmeskedve teszi, illetve az idegenekkel szembeni magatartás a mindennapi élet mely területein észlelhető. Másrészről azt vizsgáltam, hogyan értékelik maguk az idegenek helyzetüket az adott közösségben, milyen beilleszkedési problémákkal küzdenek, igyekeznek-e, s ha igen, hogyan igyekeznek elfogadtatni magukat.

Kutatásom helyszínéül három olyan falut választottam, ahol — amint azt már az előzetes tájékozódás is jelezte — három különböző magatartás jellemezte a faluközösségeket. Természetesen hasonlóságok minden esetben voltak, mégis mindhárom falu másként élte meg az idegenek beáramlását, másféle viselkedést tanúsított irántuk.

Munkámat nehezítette, hogy az emberek egy idegennek (jelen esetben a gyűjtőnek) nem minden esetben mondják el, hogy egyeseket nem fogadnak szívesen, esetleg kizárnak a mindennapi élet több területéről. Ezért mindhárom faluban olyan ember segítette a munkámat, aki helyi lakosként jól ismerte, „belülről” szemlélte az adott faluközösséget, jelenléte kontrollként is hatott, és felhívta a figyelmemet, ha adatközlőm valamit „szépíteni” igyekezett a látszaton.

A téma kényességére való tekintettel az adatközlők neveit nem adom közre, de minden esetben igyekeztem jelezni, milyen időszakról van szó éppen.

Kutatásom során nemcsak szinkron vizsgálatra törekedtem, hanem adatközlőim emlékezete és a rendelkezésemre álló források adta lehetőségek függvényében időben visszafelé is tájékozódtam, mivel az idegenek megítélését az is befolyásolja, hogy az adott település milyen történelmi gyökerekkel rendelkezik.

Kutatástörténeti áttekintés

Kevés ugyan a néprajzi irodalomban az olyan írások száma, amelyek témáját a közösségek és az idegenek viszonya adja, ám olyat már szép számmal találunk, amelyekben a megjelölt vizsgált terület mellett, kiegészítésképpen szerepel néhány fontos információt hordozó adalék. Ezeket az adalékokat elsősorban a népességmozgásokat, migrációs folyamatokat (árucsere, vásárok, vándoripar)[8] feldolgozó munkákban és a viszonylag fiatal antropológiai személyvizsgálatokkal[9] foglalkozó írásokban találjuk meg.

Néhány más szempontú kutatás is érinti az idegenek kérdését: Bárth János dolgozta fel Szeremle falu határperét, amelyben egy idegen rácot kérnek fel arra, hogy a török idők alatt ottjártában tapasztalt határviszonyokról beszámoljon. (Ám mivel ő az eredeti viszonyokat valójában nem tudhatta, ezért a pert Szeremle nyerte meg.)[10] Takács Lajos Írja, hogy az 1940-es évek végén Várongon senki sem volt, akit földterülete alapján kuláklistára lehetett volna írni, ezért két betelepült családot jelöltek ki, hogy a kötelező „falu kulákját” előállítsák.[11] Tátrai Zsuzsanna leányéletről szóló munkájában is találkozunk azzal, hogy a falubeliek szeme megkülönbözteti a helybelieket az idegenektől.[12]

A témához közelebb visznek azok a tanulmányok, melyek a faluközösséggé szerveződés folyamatát veszik nagyító alá,[13] ám olyan kutatás mind a mai napig nem valósult meg, amely a betelepülés körülményeire, nehézségeire koncentrálva figyelné meg a faluközösség befogadó vagy kirekesztő magatartását.

A paraszti értékrenddel, magatartásformákkal, illetve identitással foglalkozó írások már jobban árnyalják a betelepülés kérdéskörét, figyelembe véve a közösség reakcióját, az idegenek megítélését is.[14]

Kézikönyveink közül a Néprajzi Lexikon kizárólag a jövevény címszót ismeri, s a következőképpen definiálja: valamely birtokon – külföldről vagy belföldről – újonnan megtelepedő jobbágy, zsellér. Országos szokás szerint, bármilyen előzménnyel került a jövevény az új földesúr joghatósága alá, a megtelepedés első éveiben adózási, szolgáltatási kedvezményeket kapott, amelyről – saját elhatározásból vagy a földesúr nyomására – lemondhatott (→ obligáció). A jövevény elnevezés – megkülönböztetésül a falu törzslakosságától – rendszerint a mentesség éveire szólt. A jövevény és a szabad menetelű (szabadon költöző, szemben a röghöz kötött jobbággyal) kifejezések az elmúlt századokban gyakran egybeolvadtak.[15]

A történelmi szemlélet tehát a betelepülőt elsősorban a földesúr szemszögéből nézi, nem ejt szót a kifejezés népnyelvi értelmezéséről, az idegenek tájak szerint elkülönülő megnevezéséről és a faluközösség reakciójáról sem.

A Magyar Néprajz VIII. Társadalom kötetének „Kapcsolatok a külvilággal” fejezetében már jóval kidolgozottabb képet kapunk az elvándorlás-bevándorlás kérdéséről. Szilágyi Miklós jól érzékelteti a téma árnyaltságát, általános képet nyújtva a beilleszkedés nehézségeiről, illetve az elvándorlás körülményeiről, megállapítva, hogy az egyén társadalmi környezetből való kiszakadásához „elháríthatatlan kényszer vagy az életkörülmények megváltoztathatásának csábító ígérete szükséges”.[16]

A probléma egyáltalán nem új keletű, ezt az is jelzi, hogy a Bibliában is csak nem száz alkalommal találkozhatunk a jövevény kifejezéssel.[17] A Keresztyén Bibliai Lexikon néprajzi szempontból is használható definíciója szerint: „Olyan személy, aki saját közösségéből — családjából, népéből — kiszakadva huzamosan tartózkodik egy másik közösség területén, magában vagy szűkebb családjával. Megkülönböztetendő az idegentől (átutazók, követek stb.), akik csak ideiglenesen vannak valahol, és a foglyoktól, rabszolgákról, akik külső kényszer alapján vannak ott.“[18]

Munkám során a kutatás alapfogalmait Szabó László Társadalomnéprajz[19] című kötetét alapul véve a következőképpen definiáltam:

Idegen: Olyan személy, aki nem helybeli születésű, hanem később költözött településre, nincs vérrokonságban a falu lakóival és a faluközösség idegennek tartja. Nem sorolom ide azokat, akik nem állandó lakói a helységnek és azokat sem, akik bár helyileg ott élnek, mégsem tartoznak a faluközösségbe, mert vallási vagy etnikai különbözőségük miatt másik közösséget alkotnak.

Faluközösség: Azon személyek összessége, akik a faluban születtek, egymáshoz rokoni szálakkal kötődnek, és az adott településre jellemző sajátos normarendszerrel rendelkeznek.

Időben két egységre bontva vizsgáltam a kérdéskört, az 1989-es rendszerváltást tekintettem múlt és jelen elválasztójának.

A mindennapi élet általános tapasztalatainak összegzésén túl mindhárom vizsgált település adatait négy csomópont köré szerkesztettem. Mind a gyűjtés, mind jelen tanulmány megírása során a születés, házasság, halál és az esetleges konfliktushelyzetek mentén igyekeztem megragadni a problémát.

Az adatközlőimmel folytatott beszélgetésekből azért idézek gyakran szó szerint, mert a hitelesség fokozása mellett— úgy gondolom — a tájnyelvi sajátosságok is növelhetik munkám értékét, ugyanakkor olvasmányosabbá tehetik azt.

Alsócsernáton (egy háromszéki székely faluközösség)

A FALU FEKVÉSE, NEMZETISÉGI ÉS FELEKEZETI MEGOSZLÁSA

A csernátoni polgármesteri hivatalAlsócsernáton az egykori Háromszék vármegye Kézdi székében fekszik a Feketeügy mellékén, a Csernáton pataka mellett. A polgármesteri hivatal nyilvántartása szerint lakossága 2185 személy, melyből 1021 római katolikus, 1126 református, 25 ortodox és 13 baptista.[20]

A községben[21] 8 rendőr él, akik családtagjaikkal együtt adják az ortodoxok számát a faluban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy korábban nem laktak románok Alsócsernátonban. 1869-ben már Orbán Balázs is úgy említi a települést „A Székelyföld leírása” című munkájában, hogy azon családok, akik románként kerültek ide, mind elmagyarosodtak s oláhul már nem is beszélnek.[22]

Berecz Gyula a Háromszék-vármegye Népoktatási intézeteinek története című könyvében így ír: „A görögkeletiek Alsó Csernátonban csak a [XIX] század közepe óta bírnak önálló egyházzal. Iskolájuk is az ötvenes években keletkezett, addig a gyermekek az ev. református felekezeti iskolába jártak. Az iskolának tanítási nyelve a magyar, minthogy irt a görögkeleti vallásúak nem is beszélnek románul.“[23]

Mi is történt azokkal a románokkal, akik korábban kerültek a faluba? Az emlékezet szerint a XVIII. században a Damokos, s más nemes családok kb. 50 családot hozattak Alsócsernátonba, mint olcsó munkaerőt. Mivel azonban a románoknak sok ünnepük van, a hazajárás sok időt vett igénybe, építettek nekik egy templomot a faluban. A tekintetes asszony azonban nem tudott románul, nem tudta kiejteni a nevüket, ezért azt mondta: „az a kis oláh jöjjön ide, a nagy oláh jöjjön ide s végül ez rájuk is ragadt”. Valóban találhatók ilyen nevezetű családok a faluban. Az idők során a többiek is elmagyarosodtak, így a Raduból Ráduly, a Nicuból Niculy lett. Az 1896-os református kepeösszeírásnál[24] 10 személy szerepel a román kepések rovat alatt, mely egyértelműen a vallásra utal, hiszen a korábbi oldalakon találkozni még román nevekkel, akik azonban már reformátusok voltak, s aszerint kerültek regisztrálásra a keresztyén egyháznál. Az egyik ilyen, hajdanán beköltözött román család leszármazottja így mesélt erről:

„Az én nagyapám emlékezett, hogy az ő nagyapja még beszélt románul és a vallása ortodox volt. Mert a név maga ez arra utal  — Niculy, Nicu, ez létezik a románoknál, mint családnév —‚ hogy román származás. Az ötvenes évek elején lehetett, mesélte, hogy behívták a tanácshoz és kérték tőle, próbálták meggyőzni, hogy hát figyeljen ide, bácsi, ez a név, hogy Niculy, biztos, hogy román, a bácsinak román az eredete és írjuk az anya könyvébe, a személyazonosságijába románul ezt a nevet. Román betűkkel, így, hogy Nicu, és azt mondta, hogy az Istennek se, mert ő magyar. Ő magyarnak született, magyarnak érzi magát, ezt ne is kérjék tőle!”

Székelykapu modern cégérrelMind a csernátoniak, mind a (jelenlegi)[25] református lelkész szerint ezen családok — ha lehet — ma többnyire tagadják apaági román származásukat, sőt kikérik maguknak, hogy románok lennének!

A visszaemlékezéseket kiegészítve elmondhatjuk, hogy már az I 699-es összeírásnál találunk görögkeletieket a faluban.[26] Ekkor még pópát nem jeleznek a községben, de 1733-ban már igen, s 1750-ben már templomot is említenek. Jelenlegi templomuk a sepsiszentgyörgyi görögkeleti esperesség adatai szerint 1782-ben épült.[27]

Ma Csernátonban csupán a rendőrök számítanak románnak, akik közül ketten bírják a magyar nyelvet, a többiek vagy egyáltalán nem, vagy csak néhány szót beszélnek. Így legtöbbször tolmács útján értekeznek a falubeliekkel, mivel a székelyek közül kevesen beszélnek igazán jól románul. Ennek azonban nem kizárólag a tanulás hiánya az oka, hanem részben egyfajta ellenállás is a román hatalommal szemben. Parancsnokuk, Leon Roga szerint az egyik probléma éppen a helybeliek nyelvismeretének hiánya. Emlékezete szerint neki soha senki nem mondta, hogy ő idegen a faluban, mégsem kíván nyugdíjba vonultával Alsócsernátonban letelepedni. Ő azért tud magyarul, mert vegyes lakosságú faluból származik (Magyaró, egy kori Maros megye).

A falubeliek szerint azonban mégis mondogatják nekik néhanap, hogy jövevények:

„Van, aki haragszik, egy-egy fiatalember megrészegedik: állj meg, az apád így meg úgy, mert kapsz te osztán! Van úgy. aki megverte [a  rendőrt], úgyhogy úgy behúzzák [fülüket], akkor [ azzal] nem mernek [kötekedni]  akit ismernek ők es. A másikat meg megbüntetik, amelyik olyan gyávábbacska, látszik, azt megbüntetik.”

A románokon kívül élnek cigányok is a faluban, akik lakhely szerint is elkülönülnek[28] a magyar lakosságtól. Magyar cigányok, magyarul beszélnek, a falubeliek szerint még cigányul sem tudnak. A rendőrökhöz hasonlóan ők sem házasodtak össze a magyarokkal, elkülönülten élnek, az alsócsernátoniak nem tudják, miből tartják fenn magukat. Felekezeti megoszlás szerint fele arányban reformátusok, illetve katolikusok, de vallásukat nem gyakorolják, csak egészen kivételes alkalmakkor mennek templomba.

A baptisták száma 13, az összlakossághoz képest elenyésző. Felsőcsernátonba járnak imaházba, a falu lakói szerint összetartóak, szorgalmasak, segítik egymást.

AZ IDEGENEK MEGÍTÉLÉSE A MÚLTBAN

Lófők padja a református templombanEgyed Ákos írja, hogy „a feudalizmus kori falu belső szerkezeti rendezőelve a telekbirtoklás volt. Először is csak a földtelek révén lehetett egy személy vagy család a falu tagja. Olyan, akinek vagy amelynek jogai vannak. Telekbirtoklás nélkül bármilyen rendű és rangú ember csak megtűrt, jövevény volt. A telekbirtoklás alapján jelölték ki a helyét az illető birtokosnak a falu társadalmában.“[29]

A székelyek közé sem sikerülhetett kizárólag egyoldalú akarattal betelepülnie senkinek. „A falutagság legtermészetesebb formája tehát a beleszületés egy családba, esetleg nagycsaládba, rokoni bokorba, az egynevűek szomszédságába a família nevét viselő utcába vagy tizedbe. Örök nyugodalomra is gyakran az ő temetőrészükbe tért meg az, aki „törzsökösként” élte le életét. Aki nem volt „ősörökös’ aki nem „ősfiú”-ként tagolódott be a communistásba, azt csak a közösség jóváhagyásával vehették be soraikba. (...) A faluközösség zártságát indokolta s növelte ugyanis az hogy (..) ingó, de főleg ingatlan javak (szántó/e, kaszálók, legelők, erdők) birtoklója volt. Teherviselési közösségnek joggal szintén nevezhetjük. Így hát nem volt jelentéktelen esemény az, ha valakit javakban és terhekben osztozó társként maguk közé fogadtak. Meg kellett adniuk a módját, megszabták rendjét, de a tilalmazó csóvák felállításáról sem feledkeztek meg.“[30]

A székely falutörvények a feudalizmus széthulló keretein is túlmutatnak, hiszen Kovásznán még I 920-ban is az elöljáróság testületi engedélye volt szükséges a betelepüléshez.[31]

Alsócsernáton esetében is megfigyelhető, hogy a rangos famíliák nagyon ügyeltek arra, hogy a birtok egyben maradjon. Inkább másik faluból hoztak maguknak házastársat, mint egy alacsonyabb rangút vegyenek el.[32]

A református templom szószékeAz egyik mondás úgy tartja, hogy „Aisócsernátonban van a rang, Felsőben pedig a lang” [ Lang: a liszt legfinomabb, legértékesebb része, melyet a molnár rendszerint magának tartott vissza.] Itt ugyanis a lakosságnak igen nagy része vagy lófő volt és lovas, illetve közszékely és gyalog határőr szolgálatra volt kötelezve. Őket a településen katona részen valóknak mondták.[33] Egyes családok hatalmuknál és vagyonuknál fogva kiemelkedtek közülük s egy harmadik rendet (primor) alkottak. Ők hoztak be román nemzetiségű jobbágyokat Alsócsernátonba.[34] Háromszék területén — a városokat leszámítva — itt élt a legtöbb előkelő család. Még ma is sok nemesi kúria látható a településen, bár a kommunizmus alatt ezek jelentős része elpusztult a lófők, pedig elvándoroltak vagy kihaltak. Ez a hierarchia a hétköznapi életben is éreztette hatását, az élet minden területén megkövetelték az előkelők feltétlen tiszteletét.

Egy másik csernátoni mondás szerint, „Amilyen a kapud, Olyat csattogtass!”, vagyis azokhoz menjél, akik hasonló módúak hozzád. Ennek tényleges ereje abban mutatkozott meg, hogy a szegényeknek nem volt szabad galambbúgos székelvkaput faragtatniuk, ez csak a módosabbak rangjelző kiváltsága volt. A származás, a rang kérdése fontosabb volt az idegenségnél, azért nem szóltak, ha másik faluból házasodott valaki, de ha alacsonyabb rendű volt, azért igen:[35]

„Például én, akihez férjhez mentem, azok es ilyen katona részen valók vótak. Nekem es édesanyám ágáról egy kicsi vót, na de mikor férjhez mentem anyósom azt mondta, addig nem vótam férjhez menve, tudtam, hogy ki vagy, méges a fiam elvehet. S akárkivel nem szabadott beszélni csak az ők fajtáikkal. Csak az olyanokkal, aki katona részen való. Aki talál velünk, mással nem szabad. Szomszédokkal is, aki szegényebb volt, oda ne menj, oda nem szabad menni, nem szabad barátkozni. (..) S van olyan es aztán,,, jaj, hogy istálld meg az urat, hogy adj egy kicsi vizet. Nem szabadott úgy akárkihez bemenni, még egy parasztnak egy kicsi vízért is meg kellett istállni, hogy tessék tekintetes úr egy csésze vizet adni.”

Alsócsernátoni kőkerítéses házA társadalom hierarchiája megszabta azt is, hogy ki hová ülhet a templomban,[36] külön padjuk volt ugyanis a lófőknek, közszékelyeknek, jobbágyoknak. Minden családnak megvolt a maga helye.[37] 25 évvel ezelőtt még erősen rászóltak arra, aki rossz helyre ült. Azt mondták: „fiam, te nem katona részen való ülj át a másik padba!” Szórványosan még később is előfordultak ilyen esetek, számuk azonban egyre csökkent. Az utolsóra visszaemlékezések szerint 10 évvel ezelőtt került sor, akkor egy jövevény öreg nénit állítottak fel a padból, a katona részen valók padjába ült, elfoglalva egy fiatalabb asszony helyét, aki kiszállította onnan. A katolikus templomban ilyen nem volt, mivel a római katolikusoknak csak a XIX. század közepe óta van templomuk a faluban. Mára azonban kiegyenlítődött az egyensúly a két felekezet közt, ami nagyrészt köszönhető annak, hogy sokan Kézdivásárhelven dolgoztak, és onnan hoztak maguknak párt, akik a katolikus „Szentföld”[38] miatt mind római katolikusok voltak.

A történelmi Háromszék rendkívül gyorsan lépett a polgárosodás útjára, ami viseletben, táncokban és a viselkedés területén is jelentősen éreztette hatását. Nem volt jellemző például a Felcsíkból ismert verekedés, bicskázás az udvarlás területén. A falu tízesekre osztódására is csak az öregek emlékeznek, a fiatalok már határait sem tudják, nem hogy egymást ölnék meg a lányokért azok átlépésekor.[39]

Áttelepített ház a Haszmann Pál MúzeumbanA házasság kapcsán is megkövetelték a gyermekekről, hogy rangjukhoz illő társat válasszanak maguknak. Ritkán megtörtént ugyan, hogy a fiatalok nem engedelmeskedtek, de az mindig büntetést vont maga után:

„Vót nekem anyósom, albisi vót [egykori Háromszék megye], apósom meg idevaló s azt mondták az vót a katona részen való, saját lovával mentek a háborúba. Nos akkor ő es olyan leányt vett el, azt mondta hatlovas hintóik vót anyósoméknak, de különben nagy gazdaságik vót, de házik nem vót szép. Nem adtak a házra. Akkor még nem vót ez a lux ugye. S akkor testvérek vótak vagy négyen s vót olyan, hogy az anyósomnak vót egy fiútestvére s ő egy asszonykával összeesmerkedett. Annyira haragudtak a tesvérek szülei, hogy nem szabadott az asszonyka bémenjen, Ott vót, dolgozott, küszöbre tették ki neki az ételt, s ott megette szegény s lett vagy négy gyermeke s maga után íratott egyet se a férfi. Megcsinálta s nem íratta, mert hát a család nem engedte, hogy ennyire lenézesse magát, hogy ilyen parasztleánt vegyen el. Aztán végin, mikor a gyermekek akkorára nőttek, hát megesküdtek. Akkor esködtek meg, mikor a szüleik meghaltak s akkora gyermekeknek más keresztlevelet mindeniknek akkor se, mert Pistinek a legnagyobbnak nincs, hanem másoknak van.”

A temetkezési szokásokban is fellelhető a rang szerinti elkülönülés. „.A nemesi családok a templomban temetkeztek, ennek emlékét őrzi a szószék alatti latin feliratú Domokos fivérek síremléke is. A lófőcsaládok a várfalon belül a templom körül, a paraszt és jobbágysorsban élő családok a várfalon kívüli területen temetkeztek. A várárokban történő ásatások során fellelt síremlékek arra engednek következtetni, hogy a megbélyegzett sorsú személyeket nem temették sem a kiváltságos, sem a jobbágyi sorsban élők közé. Ilyenek lehettek az öngyilkosok, tolvajok, talán a cigányok és az idegenek.“[40]

A kommunizmusban nem számított a rang és a vagyon, kinek mije volt, be kellett adnia a kollektívba.[41] Így lassan-lassan elült a származás kérdése, egyre ritkább lett a másik lenézése.

Alsócsernáton ma községközpont. Sokan költöztek és költöznek a környező kicsiny falvakból ide azért, mert a környék apró falvaiba semmilyen buszjárat, orvos, iskola nincs. A munkalehetőség, az infrastruktúra hiánya mellett aztán a Ceausescu-időben a falurombolás alatt szintén megnövekedett a nagyobb falvakba, városokba költözés aránya, mely mind a mai napig tart. Ez is nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a jövevényekkel szemben támasztott elvárások nem olyan szigorúak, mint például Csíkban.[42]

AZ IDEGENEK MEGITÉLÉSE A JELENBEN

Annak ellenére, hogy a származási hely nem nagy súllyal esett latba sem a múltban, sem a jelenben, az nem változott, hogy Alsócsernátonban az idegenekre az Erdély-szerte használt jövevény szót használták és használják ma is, amennyiben egyáltalán mondanak ilyet. Ez a kifejezés ugyanis csak egészen kivételes alkalmak kor kerül szóba, elsősorban veszekedéseknél, konfliktushelvzetekben mint bántó megjegyzés. Az idegenek közül azonban legtöbben ezt is tagadják.

Parabolaantennás ház AlsócsernátonbanA templomi ülésrend ma már a református templomban sem kötelező, minden ki oda ül, ahova akar, ezért senkit nem szólnak meg, nem szállítanak ki a padból.

A rendszerváltás Romániában, így Erdélyben is meghozta a földek visszaadását, a kárpótlást s ezzel együtt a régi családok közül sokan visszakapták birtokaikat. Az újraosztásánál voltak vitás kérdések, melyeket a helybeliek csak nehezen tudtak megemészteni. Ez a pont volt az, amely kapcsán előjött a származás, a jövevénykérdés. Ugyanis a különböző háromszéki falvak lakói, akik Ahócsernátonban telepedtek le, különeljárást kértek, hogy földjeiket írják át nekik ide. Így néhányan itt vették ki részüket. Földet azonban csak papíron lehet „átvinni” egyik faluból a másikba, így aztán a helybeliek mondták is az ilyen idegennek: „Annyi fődet hoztál, amennyi a cipőd talpára tapadt!” vagy hogy „Annyi fődet sem hoztál, ahova lekuporodj szarni!”, illetve: „Még egy cserép fődet sem hoztál!”

Az egyik ikafalvi néni, aki 64 éve lakik Alsócsernátonban, idejött férjhez, azt állítja, hogy visszatért a régi világ:

„Most tavalytól óta én mondom mindegyiknek, no jő vissza a régi ótestamentum. (...) Mióta a demokrácia megkezdődött s megkezdtek gazdagodni s visszakapták ugye fődeket, erdőköt, mindent, hát megtörténik, mán hallom. Miért veszed el a szegény leánt? Nem a re rangodhoz talál! Vót Ikefalván [egykori Háromszék megye, szomszéd falu] egy ember, — meghalt szegény a Jóisten nyugtassa — nem vót szegény rendű, csak nem vót rangos, mert Jó gazdaember vót, cselédet tartott, csak nem vót rangos. S aszonta szegény édesanyámnak, Ágnis néni aszongya: a rang, a rang, de miből élsz? Hadd el Ágnis néni, mert én es megkezdtem egy kicsit népesedni, fődet veszek, nézze meg én es rangos leszek. Mert aszongya, ahogy gazdagodol, a rang azután úgy menyen. Na, s úgy es történt.”

Romos, régi csernátoni házA korábbi falukép nem teljesen ugyanúgy állt vissza, mint az ötvenes évek előtt létezett (újgazdagok jelentek meg, ill. néhányan kárpótlást kaptak a magyar államtól a hadifogságért), mégis a földek visszaadása általában ugyanoda helyezte a famíliákat, ahol korábban rangjuk szerint éltek. Ma nem szólnak annyira bele a szülők a házasságba, mint korábban, de előfordul, hogy egy rangosabb családban a szülők figyelmeztetik a gyerekeiket, a leendő házastárs nem elég rangos (vagyonos) hozzá.

A társasmunkák végzésekor a csernátoniak segítenek a jövevényeknek, Olyan még nem fordult elő, hogy nem tudták elvégezni a munkát idejében. Mindig akadnak, akik segítséget nyújtanak. Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy nagyon kevés azoknak a száma, akik messzebbről vándoroltak Csernátonba, inkább a környék apróbb falvaiból jöttek ide az emberek.

Általános vélekedés azonban, hogy a fiatalok már nem tartják számon, kinek milyen a rangja, az öregebbek szerint nekik csak az a fontos, hogy „a diszkóban találjon a lábuk”.

Ma már a faluközösség a temetkezés terén sem rekeszti ki a kisegyházakat, mind a baptisták, mind a Jehova tanúi haláluk után szintén a temetőbe kerülhetnek, csak lelkész nem szolgál temetésükön.

 


[1] Á. Varga L. 1991.

[2] Szabó L. 1979. 81.

[3] Dankanits Á. 1983. 62-63.

[4] TárkánySzűcsE. 1981. 51-68.

[5] lmhoff, A. E. 1992.

[6] Bánkiné Molnár E. én. 83.

[7] Papp L. 1940. 285-3 10., „Nehezen fogadtak be maguk közé bárkit Is: „Úr akárkiből lehet, de kun nem lehet” — mondogatták.” Peterdi V. 1995. 209-2 16.

[8]Viga Gy. 1986., 1990., Dankó 1. 1976., Balassa 1. 1985., DiményA. 2000.

[9]Bodó j.—Oláh S. 1996, Bodój. 1996.

[10] Bárth J. 1997.

[11]Takács L. 1976. 74.

[12] Tátrai Zs. 1994.

[13] Szilágyi M. 2000. Szabó L. 1992.

[14] Nagy O. 1989., 1990., Huseby E. V. 1983.

[15] Török K. 1979. 688.

[16]  Szilágyi M. 2000. 831.

[17] Biblia 1992. Jövevény volt Lót Sodomában (IMóz 19,1-10), Ábrahám Kánaán földjén (1Móz

23,1-7). Mózes Mindjánban (2Móz 2,21-22), stb.

[18]Dr. Bartha T. 2000. 776.

[19] Szabó L. 1993. 190-208.

[20] Ennek némileg ellentmond, hogy a katolikus pap s a református lelkész más adatokat közöltek. Bakó Antal, katolikus plébános szerint a katolikusok két éve 1078 lelket számláltak, míg Nagy Lóránt Géza református esperes szerint 1999. december 31-én 1032 lélek tartozott az alsócsernátoni református egyházhoz. Az eltérés a polgármesteri hivatal régebbi adatainak köszönhető. Nem regisztráltak két Jehova tanúját.

[21] A község szót a magyarországi jelentése szerint használjuk, egy lakott települést értve rajta s nem a román szerint, ahol több falut értenek alatta közös elöljárósággal, hasonlatosan a mi járásainkhoz.

[22] Orbán B. 1869. II 97.

[23] BereczGy. 1893. 27.

[24] Az alsócsernátoni Haszman Pál Múzeum könyvtárában található, besorolása nincs.

[25] Gyűjtésem Ideje alatt került új lelkész a csernátoni gyülekezet élére.

[26] Pál J. 1999. 83.

[27] Uo. 62—63.

[28] Hasonlóan a Fekete-Körös völgyén élő várasfenesi magyarokhoz és románokhoz. Keménfi R. 1994. 52—71.

[29] Egyed Á. 1981. 15.

[30] Imreh I. 1983. 46—47.

[31] Uo. 50.

[32] Hasonlóképpen, mint Havadon. Bartos M. 2000. 31.

[33] Nem csak Csernáronban, a környéken is. Salamon F. 2002. 65.

[34] Vámszer G. 2000. 23.

[35] Nagyon hasonlít a helyzet Lajos Arpád Nemesek és partiak Szuhafőn című munkájában említett nemes-paraszt elkülönüléshez, ahol az élet minden területén éreztette hatását a származás kérdése. Ugvanígy volt ez Alsócsernátonban is. A jobbágyvilágban azonban az alacsonyabb rangúaknak nagyon nehéz volt lakhelyet változtatni, kezest kellett találniuk, vagy bizonvítaniuk kellett, hogy nem akarják a falu rosszát, ill. nem tűrhetetlen magaviselet miatt kellett elhagvniuk korábbi otthonukat. Lajos A. 1979.

[36] A templomi ülőhelyek fölötti veszekedések egész Erdély-szerte gyakoriak volt.ik a XVII—XIX. szá zadban. Szőcsné Gazda E. 2001. 99—100.

[37] Hasonlóan Bartos M. 2000. 30.

[38] Reformátusok hívják így a felső-háromszéki katolikusok által lakott területet.

[39] Ellenkezőleg Balázs Lajos, Az én első tisztességes napom című könyvében írottakkal, ahol Csíkszentdomokosról írja, hogy egyik tízesből a másikba udvarolni életveszélyes volt. Balázs L. 1986. 46.

[40] Deák F. 2002. 360—361.

[41] Termelő Szövetkezet, TSZ

[42] Erről számol be a csíkszenttamzái lamandi Adam román tanító vallomásában Ferenczes I. 1994. 41.

Megjelent: TISICUM A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XIII. (Szerk: Horváth László-H. Bathó Edit-Kaposvári Gyöngyi-Tárnoki Judit-Vadász István) Szolnok, 2003. 287-304.

A hivatkozások feloldása az utolsó, 3. részben lesz olvasható.

Módosítás dátuma: 2012. július 27. péntek, 12:56