Az én rendszerváltásom 2.

Levelek az önkormányzatról 1.

A városi és községi autonómia hazai történetéről

„Önkormányzat (autonómia): Az államon belül-annak részeként-bizonyos, szélesebb vagy tágabb funkciókörre és leggyakrabban területre is kiterjedő, rendszerint helyi érdekű, jogilag kodifikált igazgatást jelent. Ilyennel rendelkeztek Magyarországon egyes nagyobb történeti-földrajzi egységek (pl. Horvátország, Erdély), mindenütt meglévő kormányzati területek (pl. Hajdú és Jászkun kerületek, vármegyék), települések (pl. különböző szintű városok, falvak), azután testületek (pl. céhek, ügyvédi és kereskedelmi kamarák), valamint oktatási és vallási intézmények (pl. egyetemek, református és evangélikus egyházak). Modern nemzetiségi autonómia nálunk csak tervben merült fel.” (Magyar történelmi fogalomgyűjtemény II., Eger, 1980.)

A történeti szempontú meghatározásból világosan kiderül, hogy önkormányzatról csak Szent István-i államalapítás óta beszélhetünk hazánkban, attól a pillanattól kezdve, amikor beléptünk Európába, szilárd államot s jogrendet alapítva ki. Olyan korszakokban, amikor a központi hatalom túlzottan erős, abszolutisztikus vagy éppen diktatórikus volt, az önkormányzat minden szinten visszavonult, s mindannyiszor kivirágzott, amidőn az, biztosítva és fenntartva a jogi kereteket, partnereknek tekintette az önkormányzatokat.

A paraszttársadalom néhány jellemvonása

A két világháború közötti évtized falukutató mozgalmának legfőbb célja az volt, hogy a parasztságot, amelyre a magyar megújulást legjobbjaink építeni akarták, szociálisan megemelje, földhöz juttassa, s emberi életkörülményeket teremtsen számára. A társadalom kutatása ezért elsősorban arra irányult, hogy a társadalom vagyoni rétegzettségét, földbirtokmegoszlását és életmódjának elmaradott helyzetét, kiszolgálását írja le, tudatosítsa az egész magyar társadalomban, és késztesse az ország felelős vezetőit mielőbbi cselekvésre. Ez a nagy erejű mozgalom részben ösztönözte a néprajztudományt is a társadalom vizsgálatára, másrészt nem engedte kibontakozni, s betölteni teljes mértékben a tudományok sorában kivívott helyét.

A néprajz, mint társadalomtudomány ugyanis értéket kívánt menteni. A népi (paraszti) kultúra egészét próbálta megragadni, s amikor hozzálátott a paraszti társadalom viszonyai feltárásához, azt egészében, s nemcsak a szociális problémákra összpontosítva próbálta bemutatni. Gondot fordított a szociális helyzeten túli, vele csak áttételesen kapcsolatban lévő társadalmi vonatkozások különböző területeinek feltárásához is: a családdal, a munkaszervezettel, a falu éltét összetartó szokásrenddel, erkölccsel, jogrenddel, a vallás szerepével hasonló intenzitással foglalkozott. Nyilvánvaló, hogy nagyobb csatazajjal a parasztság valóban elesett állapotát feltáró faluleírások, szociográfiák jártak, hiszen ezek célja eleve a rádöbbentés, cselekvésre késztetés volt. Mai szemmel nézve az utóbbi felfogás jegyében született munkák adnak teljesebb képet a paraszti világról, míg az előbbieknek akkor valós szerepük, jogosult előnyük volt, ma azonban erős forráskritikával használhatók.

A következő évtizedek marxista színezetű tudományfelfogása szintén a társadalmi ellentéteket (osztályharc!) hangsúlyozó megközelítésnek, a szociális problémák kutatásának kedvezett, s csak a hatvanas évek közepe táján kezdenek megjelenni a társadalom egyéb intézményeit, jelenségeit elemző munkák, s kapunk átfogóbb képet a paraszti társadalom működésének egészéről abban az értelemben, ahogyan ezt a harmincas évek közepétől majd két évtizeden át tudományunk legjelesebb művelői értelmezték.

A hatvanas évektől sorra megszülető falu- és tájmonográfiák leírása ugyan változó színvonalú, eltérő szempontú leírásokat eredményez, de mégis bőséges és elemzésre, átfogó társadalmi szemléletet kialakító anyagot halmoz fel. Nem szükséges már a szociológiától, a történettudománytól átvett fogalomrendszerrel dolgozni, mert a néprajz természetesen ezek tanulságait hasznosítva, illetve az antropológia és etnológia fogalomrendszerét bevonva, sajátosan néprajzi fogalomrendszert, társadalomszemléletet is ki tudott dolgozni.

Ebben a teljesebb képben benne foglaltatik egy korábban volt, jól működő, értéket alkotó emberi életfelfogás, egy olyan európai életeszmény, amely a társadalom széles rétegei számára adott keretet, igazodott a természet és az emberi élet ritmusához, elősegítette a társadalom folyamatos épülését, lehetővé tette az eltérő képességű emberek viszonylag harmonikus együttélését. Ha alaposan elemezzük, tanulmányozzuk ezt a ma már elsüllyedt világot, a jövő kultúrájába beépíthető elemeket, hasznosítható, ha akarom modernizálható összefüggéseket, elveket fedezhetünk fel benne.