A magyar nép magatartása éneklésben, táncban és a népszokásokban

Minden társadalom kialakítja és állandóan továbbformálja azokat az íratlan és kimondatlan szabályokat, melyeket magatartásában követ. Ez vonatkozik az ember hétköznapi és ünnepi viselkedésének egészére: hogyan megy az utcán, találkozik valakivel, eszik, dolgozik, pihen, öltözködik; miként énekel, táncol, sír vagy nevet, mint vesz részt ünnepi szertartásokon és mulatságban. Ezek a viselkedésformák nem függetlenek a személyiségtől, és nem függetlenek a mindenkori környezettől, a jelenlevőktől, akik előtt az egyén „viselkedik”, akikhez szól, és akik nemcsak ellenőrzik és értékelik mindezt, hanem egyszersmind át is veszik és eltanulják, vagy éppen ellenkezőleg, a maguk viselkedését tudatosan ellenkező irányba igazíthatják is a látottak hatására.

Mivel ez a magatartás külön sohasem volt a néprajzi vagy történeti kutatás tárgya, meglehetősen töretlen úton kell járnunk, és hogy előbbre is jussunk, néhány szűkebb területet kell kiválasztanunk a vizsgálatra. A néphagyomány mai megbecsülése, színpadra állítása igényli annak felkutatását és megfogalmazását, hogy hogyan énekelt, táncolt és vett részt ünnepi szokások szertartásaiban az az ember, aki még a hagyományos népi társadalom értékrendje és íratlan szabályai szerint élt.

A hagyományos népi műveltség felbomlásának és fokozatos eltűnésének időszakában élünk már évtizedek óta, némely vidékeken a felbomlás már több mint száz esztendővel ezelőtt megkezdődött. Áttekintve a magatartásra vonatkozó adatokat és meglehetősen gyér feljegyzéseket, és ezeket összevetve a magam megfigyeléseivel, amelyeket a magyar nyelvterületnek szinte egészét bejárva tettem, beleértve a legrégiesebb hagyományokat őrző csángó és erdélyi, mezőségi falvakat is, ismereteink alapján az éneklés, a tánc és a szertartásos ünnepi szokások alkalmával tanúsított magatartás, viselkedés két fő, egymástól határozottan elkülönülő stílusba sorolható. A két magatartásbeli stílust egyszerűen „régi” és „új stílusnak” nevezhetjük. Ez megfelel a népzenének, a népdaloknak Bartók Bélától és Kodály Zoltántól származó fő felosztásának. Ebben ők is régi és új stílusú népzenéről beszélnek, ennek nyomán végezték el Martin György és munkatársai a magyar néptáncanyag régi és új stílusú táncokba való sorolását. Kísérlet történt a magyar díszítőművészet anyagának szintén két fő stílusvilágra való felosztására is, és hozzátehetjük, hogy hasonlóan a népviseletek és az építkezések anyagát is fel lehetne osztani e két stílusra, rétegre. Hozzá kell tennünk ehhez a mindenképpen indokolt és helytálló felosztáshoz azt, hogy sem a régi stílus régiségét, kezdetét, eredetét nem tudjuk kitapintani, sem az új stílus végének, befejeződésének idejét nem tudjuk pontosan megállapítani. A két stílus fogalmának felállításában a régi és az új közötti különbségtételen van a hangsúly. A régit az új nagyjából a múlt század folyamán váltja fel, de nem egy csapásra, és a magyar nyelvterületen nem mindenhol azonos ütemben és időszakban. Abban is nagy eltérések mutatkoznak, hogy a műveltség melyik területén jelentkezik először a váltás. Lehetséges például, hogy a népviseletben, az építkezésben és a díszítőművészetben már az új stílus érvényesül, de a népzenében még a régi uralkodik.

Idegenek a faluban 3.

Bekerültek Salánkon

(A faluban beilleszkedés körülményeinek vizsgálata egy kárpátaljai magyar faluközösségben)

A társadalmi konfliktusok számos formája (vallás, etnikum, származás, rang, stb.)[1]egy-egy faluközösségben időben és térben folyamatosan változhatnak, egymást erősíthetik, gyengíthetik, olykor ki is olthatják. Ezek vizsgálatakor kiemelni egyet-egyet nem csak azért nehézkes, mert a néplélek már-már megfoghatatlan területére visz a kutatás, hanem azért is, mert egyik-másik okot tökéletesen elkülöníteni nagyon nehéz, legtöbbször együtt jelentkeznek és határaik is nehezen állapíthatóak meg, illetve az ember cselekedetei során nem minden esetben fogalmazza meg miért rekeszt ki másokat, okait gyakran maga sem tudja élesen különválasztani.

A paraszti közösségekben a kulturális reflexek inkább visszatartottak az áttelepüléstől. Az idegen számára az új környezetben nem evidens a szokások, kötelezettségek betartása, hiszen másokhoz szokott. Még legjobb indulata ellenére is véthet a szabályok ellen, hiszen új feltételek közt az új falu értékrendje az irányadó s ezeket nem ismeri. Akkor is így van ez, ha két egymás melletti településről van szó. Mindamellett “a faluközösségbe nem egyénként illeszkedik bele valaki, hanem mint valamely család, majd tágabb rokonsági szervezet tagja. (…) egy faluban csak akkor vált valaki teljes jogú polgárrá, ha családi kapcsolatokkal sikerült kötődnie a közösséghez. Lényegében azonban ekkor sem őt, hanem utódait fogadta be igazán a közösség, az idegenből érkezett ember talajtalan maradt, “jött-ment”-nek számított egész életén át.”[2]

A kutatás során arra kerestem választ, hogyan fogad egy faluközösség idegenből érkezett embereket, befogadja, kirekeszti-e őket s mindezeket milyen megfontolásból teszi? Megállapíthatók-e olyan általános érvényű szabályok az adott falvakban, melyek mentén egy-egy személy elfogadása vagy kirekesztése megtörténik? Az élet mely területein jelentkezik élesen ez a magatartás? Másrészről az érdekelt, hogyan értékelik maguk az idegenek helyzetüket az adott közösségben, milyen beilleszkedési problémákkal küzdenek, igyekeznek-e, s ha igen, hogyan igyekeznek elfogadtatni magukat?