Szüret és ifjúság

Az ember számára legfontosabb termények érése és betakarítása Å‘sidÅ‘k óta ünnepnek számított és kitün­tetett találkozási alkalmat jelentett az ifjúság számára. Erre a dél-dunántú­li magyar néphagyományból muta­tok be néhány példát.

Csicsó, a török háborúkban elpusz­tult magyar falu barokk korban felújí­tott temploma magányosan áll, nem messze a Szakály–HÅ‘gyész vasútál­lomástól a szÅ‘lÅ‘hegyek közt. A ha­gyomány szerint Mária kegyképét angyalok menekítették a török elÅ‘l Andocsra, Somogy megyébe, és út­közben megfáradva itt pihentek meg. Szentháromság vasárnapján volt itt a búcsú, melyre a múlt száza­dig a környékbeli magyar, német és horvát katolikusok, fÅ‘ként a fiatalok, tömegesen jöttek. Úgy tartották, hogy ekkorra érik meg a szÅ‘lÅ‘hegye­ken a cseresznye, amit a templom körül árultak. Sokan itt ismerték meg jövendÅ‘beli élettársukat, a cseres­nyés búcsúban.

Az október 18-át követÅ‘ vasárnap volt a pécsváradi és zengÅ‘várkonyi leányvásár – a Lukács-napi búcsú –, a messze környéken szétszóródottan élÅ‘ református ifjúság találkozója. El­jöttek a SárközbÅ‘l, Váraljáról, Belvárdról és Mohácsról is a leányok, le­gények, és szombat este minden ház­ban rokonok, vendégek állták körül a rÅ‘zsetüzet, melyen az erre a napra megérett gesztenyét sütötték. Este nagy bál volt a kocsmaudvaron, és másnap, vasárnap Pécsváradon, az országos kirakodó- és állatvásáron a legény már meg is vehette a mézes­kalácsszívet választottjának.

A legtöbb, ifjúságot vonzó alkalom a szÅ‘lÅ‘szüret volt. Ehhez kapcsoló­dott a domolosi és a siklósbodonyi leányvásár. Az elÅ‘bbi a Szigetvár kö­rüli, az utóbbi az Ormánság közel negyven falujában lakó református ifjúság találkozója volt. Ugyanis az ormánságiaknak a villány-siklósi hegyben voltak szÅ‘lÅ‘ik, és azokban huzamosabb tartózkodásra alkalmas tanyák, présházak; a tulajdonképpe­ni Ormánság vízjárta síkja nem volt bortermelésre alkalmas. Kisasszony napján volt Siklósbodony templom­búcsúja a szokásos búcsúvásárral, és erre a napra az ormánsági szÅ‘lÅ‘sgaz­dák a korai szÅ‘lÅ‘kbÅ‘l elÅ‘bort is ké­szítettek a fiatalok számára, akik részt vettek a katolikusok nagymiséjén is, majd utána szétoszlottak a szÅ‘lÅ‘beli hajlékokba mulatni. Tulajdonképpen ezután kezdÅ‘dött el a szüret.

Oroszlón a Szent Mihály napját kö­vetÅ‘ vasárnap volt a leányvásár, me­lyet ugyancsak újborral ültek meg a Hegyháti (ma Sásdi) járás fiataljai. A férjhez menendÅ‘ leányok az oroszlai nagy hídra álltak, onnan kísérték föl Å‘ket rézmuzsikával a Nagykocs­ma udvarára, ahol késÅ‘ estig bált tar­tottak.

Szüreti bált vagy mulatságot or­szágszerte tartottak mintegy százöt­ven éve, még ott is, ahol nem termett szÅ‘lÅ‘. Ennek menetét, formáját mi­niszteri rendeletek is szabályozták a 19. század végén és a 20. század ele­jén. Ennek fontos eleme volt a szü­reti felvonulás, népviseletbe öltözött szüretelÅ‘ és csÅ‘szlányokkal, - legényekkel. A kocsis, lovas felvonulás fontos része volt a bíró és bíróné dí­szes fogata, majd a tánctéren felállí­tott, szÅ‘lÅ‘fürtökkel körülfüggesztett sátor, melyet a csÅ‘szleányok Å‘riztek. A pajkos legények igyekeztek szÅ‘lÅ‘t lopni, de ha a csÅ‘szleányok elkapták Å‘ket, a bíró tréfás büntetéseket rótt ki rájuk.

A szüreti mulatságokkal kapcsolat­ban terjedt el az országban a „magyar viselet” – ott is, ahol már nem volt népviselet. A legények bÅ‘ fehér ga­tyában, lobogó ujjú ingben, fekete mellényben voltak, fejükön nemze­tiszín pántlikás, árvalányhajas feke­te kalap, a leányokon bÅ‘, fehér szok­nya, nemzetiszín szalaggal díszítve, fehér, buggyos ujjú ing, piros pruszlik, fejükön piros-aranyos párta, nemzetiszín szalag. Ebben a jelmez­ben ünnepeltek még az Amerikába került magyarok is, azok is, akik már a nyelvet sem beszélték.

Ennek a rendeletileg szabályozott szüreti mulatságnak fontos szereplÅ‘i voltak a csÅ‘szleányok. Ennek a gyö­kere visszanyúlik a középkorig.

A legjobb minÅ‘ségű bort termÅ‘ te­rületeken ugyanis augusztus közepé­tÅ‘l kezdve, amikor tarkulni kezdett a szÅ‘lÅ‘, a szÅ‘lÅ‘hegyeket valóban meg kellett védeni a hatalmas csapatok­ban támadó seregélyek pusztításától. Ahol egy ilyen több száz vagy ezer madárból álló tömeg lecsapott, né­hány perc alatt véget is ért a szüret. Ezért a fiatal leányok csapatostul ki­költöztek a szÅ‘lÅ‘hegyekbe, melyet egész nap zajt csapva, dalolva, kere­pelve jártak be, így riasztva a mada­rakat. Közbe-közbe „összekátozták”, összepározták dalolva vagy nagy „hujákolva” a szerelmes párokat, hírül adva a nagyvilágnak, ki kit szeret. Es­ténként egy-egy hálótanyában, föld­re terített és letakart szalmán háltak, néhány szigorú öregasszony felügye­lete mellett. Korán kellett kelniük, és napnyugtáig járták a szÅ‘lÅ‘ket.

Legényjáró esténként kiszöktek a tanyákhoz a legények egy kis mulat­ságra, dalolásra, táncra, ismerkedés­re, ami bizony néha késÅ‘ éjszakáig is eltartott. Ilyen volt a szÅ‘lÅ‘Å‘rzés – vagy ahogy Veresmarti Mihály, a tu­dós prédikátor, majd bátai apát em­lékiratában nevezi a 17. században, a budárkodás vagy pudárkodás – a Drávaszögben, a Karancsi högyben vagy a sárköziek Szekszárdtól Bátáig nyúló szÅ‘lÅ‘hegyeiben egészen az el­sÅ‘ világháborúig. De ismerünk szÅ‘­lÅ‘hegyi párosító nótákat a moldvai csángók körébÅ‘l is. Joggal feltételez­hetjük, hogy valaha az országban minden bortermÅ‘ vidéken elterjedt volt ez a szÅ‘lÅ‘Å‘rzés, hiszen a termés megvédésére nem volt más lehetÅ‘­ség, különösen a vízrendezések elÅ‘t­ti idÅ‘kben, amikor az ártéri erdÅ‘k­ben nagy számban költöttek még ezek a madarak.

Forrás: Rubicon. Történelmi magazin. (A magyar bor századai) 2007/6–7. 116–117.